Talán, sokan nem értenek egyet ezzel a tömör és rövid kijelentéssel, de igyekszem a magam stílusában ( ahogy szoktam) megfogalmazni , mit is jelent ez valójában nekem.
Az öregség szemével nézem a világot, a benne létrejövő produktumokat ( lehet ez szépség, csoda, aljasság, gonoszság) mindazon dolgokat, amiket az emberek vagy okosan átgondolva, vagy bután , mértéktelen cifrasággal megteremtenek.
Mi tagadás fiatalon sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem én is a külcsín értékelésére, akár magamról volt szó, akár másokról, mint manapság, amikor már telve élettapasztalattal, de elszáradó élettel felvértezve csúszik ki minden , ami lényeges volt az idő folyosóján át, a semmibe.
Ma ránézek egy fiatalra és csodálom, az erőt, a kitartást, az örök mosolyt, amivel megfáradt lelkemet eltelíti újra bizalommal és felidézi a mélyen eltemetett történeteket , azokról az időkről, amikor még az " ég kék volt és a fű zöld".
A sokszor lélektelen atrófiás életembe újra kivirul egy gondolat, egy emlék arról, amikor voltak még " nagy terveim" , amikor soha nem adtam fel, amikor bármire képes voltam , amit erkölcsileg meg lehetett tenni, hogy a nagy álmot megvalósítsam.
Na és a sok barát és társ, mind-mind lelkesedéssel állt mellém és segített a gondolatot valósággá formálni!
Az ifjúság ma sem más , mint régen, ma is terveznek, küzdenek, céljaik vannak és nem adják fel!
Ma is elkövetnek hibákat, és követnek nemes célokat, érvelnek, hadakoznak, ha kell , egymás társaságát keresik és okosan eligazodnak a világ dolgaiban.
Vannak, talán, akik ellenpéldát hoznának erre a megfogalmazásra, de ez mindig így volt, mindig voltak szélsőségesek, mindig voltak céltalanok, mindig voltak oktalanok is!
Az ifjúság dícsérete számomra az, amikor az évektől megszürkült lelkemet, egy pillanat alatt boldogság tölti el, egy mosoly, egy kedves gesztus, egy szeretetteljes kézfogás, egy ragyogó szempár láttán. A fiatalok, a gyermekek oly bájjal tudják elfeledtetni az élettörténetemet, hogy már nem is emlékszem arra, ki és miért "taposott át" rajtam.
Mert talán nem is számít! Egyszercsak megöregszünk, ráncaink mögül visszamosolygunk a csintalan kacsintásra vagy nevetésre, és huss! eltűnik minden fájdalom, minden gondolat, minden gond és bánat! Csak a pillanat ereje repít tovább, shogy mi történik az időben? Ki tudja, már nem számít, csak az, hogy az elfonnyadt lélek új életre kel, mert az ifjúság, minden, ami jó!
Folytatva az elmúlt hét megkezdett gondolatsorát, amely a az Adventi utunkról szól, ma Józsefről és Máriáról elmélkednék.
József, egy hétköznapi , majdhogynem átlagos férfi, akinek ács a mestersége. Mindig istenfélő volt, betartotta az előírásokat, tisztességben élt és megkedvelte Máriát, jegyeséül vette.
Ám kiderül, hogy Mária áldott állapotban van.
Botrány.
Nem csak a kereszténységben, de a zsidó felfogásban is elítélendő volt a házasság előtti testi kapcsolat. Az előírások szerint nem csak el kellett volna Máriát küldenie, hanem még a Vének Tanácsa is ítélkezett volna Mária fölött, ami valószínűleg igen súlyos büntetés lett volna, akár száműzetés és halál is.
József vívódik mitévő legyen, s igazi megerősítést maga az Úr ad, amikor angyalát elküldve megnyugtatja Józsefet, hogy minden törvény ellenére vegye feleségül Máriát, hiszen Ő nem mást hordoz a szíve alatt, mint az Eljövendőt, a Megváltót.
József tehát nem a világi törvénynek engedelmeskedik, hanem Istennek.
Mária szintén félelemmel fogadja, hogy immár ő a választott, aki méltó lesz a Messiás anyjává lenni.
Az angyal szavai , amellyel tudtára adja, hogy a gyermeket szül még világias gondolkodású nőként felel: Miképpen lehet ez, hiszen férfit nem ismertem?
S amikor megtudja, hogy az Isten a Szentlélek által részesíti ebben a kegyben ennyit válaszol:
" Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint!"
Mária egyszerre lesz itt anya és az első tanítvány, mert ámbár gyermeke 30 évesen kezd el nyilvánosan tanítani, de minden tettét és szavát Mária mélyen elrejti lelkében és megőrzi azokat.
József és Mária házasságát, már az első pillanattól Szent Titok övezi, a Gyermek titka.
Mindketten vívódnak, hogy egyáltalán méltóak-e erre.
Hitük olyan erős, hogy fel sem merül bennük, hogy álságos tréfának lennének áldozatai.
Nem tudjuk, hogy József lábai fájnak-e a sok gyaloglástól, azt sem, hogy Máriának vannak-e szenvedései. Pedig nyilván igen. Azt sem tudjuk mennyi kenyerük van, vagy hogy elegendő-e a vizük. Azt sem, hogy takarójuk mennyire elnyűtt már az út során.
Nem tudjuk, de ha magunkra nézünk , érthetjük. Hiszen nincs az a cipő, amelyik tönkre ne menne a sok használattól, nincs az a gyomor, amely meg ne éheznék a sok fáradalomtól, és meg ne szomjaznék a nap hevétől és nincs az a test, amely az éjszakában ne fáznék.
A ma embere vajon tudna-e ilyen hittel élni? Avagy elbizakodottá tenné-e ha tudná Isten angyala vigyáz rá? A mai" Józsefek" vajon mit gondolnának a hír hallatára?
Jól tudjuk, kétségük sem lenne afelől, hogy át akarják verni őket, különösen a ma " Máriáinak" oly rafinált válaszait tekintve. Hiszen mind csak valamiképpen házasságot akar!- mondják sokan.
Létezhet, hogy ennyi métely van a szívünkben? Előfordulhat, hogy ha ma akarna a világra születni Jézus, nem találna egy tiszta lelket sem, aki vállalná a nehézségeket és szegény , nyomorúságos körülményei ellenére befogadná őt?
József és Mária haladnak Betlehem felé, mindketten hálával és imádsággal a szívükben és az ajkukon.
Mi velük tartunk, de vajon mi is tudunk hálát adni, mindazért, amit kaptunk?
Hálát tudunk azért is mondani, amilyen megpróbáltatáson mentünk keresztül és, ami még előttünk van?
Vajon tudjuk-e és értjük azt, amit ők, hogy minden történés, amely utunkon elkísér, legyen az jó vagy éppen rossz a bölcsességünket növeli és ezzel egyre közelebb kerülünk a Teremtőhöz?
Mire az utunk végére érünk és kezünket a Kezébe fűzhetjük, megértjük életünk küldetését.
Örökzöld dallamokkal kezdődött a Pataji Ősz rendezvény sorozata szeptember 9.-én.
Én jómagam már nagyon rég nem hallgattam ebből a műfajból egy dallamot sem, utoljára akkor, amikor még édesanyám élt.
A szüleim fiatalkorának varázslatos dalai voltak ezek és azon lepődtem meg, mégis mennyit ismerek belőlük, milyen soknak tudom a szövegét.
Kisgyermekként az ember mit sem értett ezeknek a dalszövegeknek mély érzelmi tartalmából.
Édesanyám sokat énekelt Karády Katalin dalokat így nem csoda, hogy én magam is most dalra fakadtam többször.
Eszembe jutottak régi történetek és újak és bevallottan is mélyen szíven ütött nem egy sláger.
Volt a Zenebarátok előadásának egy olyan különös varázslata, ami végtelenül lágy, finom és egyszerre hozott boldogságot valamint forró könnyeket.
Ki tudja, lehet én változtam meg?! Vagy megéltem ezeket a dalokat?
Lehet, hogy az örökzöld, attól az, ami, mert elmeséli helyettünk az életünk minden percét?
Egyszerre szembesít a már elfeledett vagy mélyen eltakart múlttal, vagy éppen a még ittlévő jelennel?
Nem tudom. De olyan mély hatással volt rám, hogy más már nem tudott vonzani az egész 3 nap programjaiból.
Azóta is minden nap ott szólnak a dalok a fejemben:
"Hol van az a nyár..."
"Tanulj meg fiacskám komédiázni..."
" Szeretlek én, jöjj vissza hozzám...
vagy a
"Járom az utam..."
Most mégis más dalokat választottam, talán, mert hamarosan láthatjuk az egész előadást a Pataj TV-ben illetve itt a YouTube-on. Itt jegyzem meg, hogy minden szempontból igényes előadást láthattunk és még "vendégszereplő" is volt, igaz csak 2 perc erejéig!
Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán felejthetetlen előadását örökítette meg ez a filmrészlet, miről is szólhat, mint a szerelemről:
Mert minden csak minden: komédia! Igen, mára már ezt is megértettük, hogy az egész életünk valami különös színpadi játék, ahol nap mint nap eljátszunk egy szerepet, eltakarva valós érzéseinket. Az események pedig zajlanak, mi részesei vagyunk, de valójában mi van belül a szívünkben csak mi tudjuk.
Ide a végére szántam azt a dalt, ami elhangzott ezen az estén, amit kevesen élnek meg és értenek meg. Mindenesetre csak az igazán mély érzékenységű emberek találkoznak ezzel az érzéssel.
Karády Katalin olyan szuggesztíven "meséli el" fájdalmát, hogy nem tudja magát kivonni alóla a néző. Nemcsak szépsége és csodálatos hangja varázsolja el az embert, hanem, ahogy a művésznő tekintetével is megértet mindent.
A beteljesületlen szerelemről szóló dal 1941-ben a Kísértés című filmben hangzik el.
Arról nem kívánok szót ejteni, hogy bizonyos értelemben megosztotta az embereket a tér átalakításának ezen formája.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy, nem kell külön magyarázat hozzá, még nem pompázik teljes valójában ez a hely, mert hiányoznak a természet adta szépségek a fák és virágok, a fű.
Valamirevaló ember pedig kell, hogy tudja, hogy a természet körforgása olyan, hogy nem nyáron a tűző forróságban építjük és hozzuk létre kertjeinket, hanem az annak megfelelő időszakban. Így ez a tér valóságában majdan évek múlva lesz igazán szemet gyönyörködtető és remélhetőleg betölti nevének híven méltó szerepét a Béke tere kell hogy legyen.
A békéé a csendé és a nyugalomé, a tiszteleté, melyet már a kihelyezett emléktábla jelöl.
Természetesen a növényzet nélkül is birtokba vehető és kellemesen megnyugtató hely ez a hatalmas tér, nyilván fokozatosan nyeri el igazi arcát. Mint ahogy egy műalkotás is sokszor évekig készül, hát így van ezzel is. Látszik, hogy a nagy kedvenc a csobogó és az akörüli hinták.
Annyira látszik, hogy ma is tele volt csikkel és szotyihéjjal! Végigjártam és a pagodákban ugyanezt találtam. Azon kívül, hogy sáros cipőtalpak nyoma volt a padokon, de még az asztalokon is. Összetört üveg, ami feltehetőleg eredetileg borosüvegként funkcionált és a korsót tartó lányka pedig valami különös oknál fogva fekve volt a csobogó mellett.
Tudom, hogy ez nem akkora vandalizmus, meg föl is lehet söpörni etc. Csak azt tessék már nekem megmondani: Miért?!
Milyen okon és jogon tesznek emberek ilyesmit?!
Ez a tér nem úgy került ilyen rendezett állapotba, hogy valaki csettintett egyet, vagy odalehelte, hanem rengeteg ember több száz órányi kemény munkájával!
Ezen a téren éjt nappallá téve dolgoztak, hogy Dunapatajnak legyen egy elmélkedésre, vagy közösségi élet megélésére alkalmas tere, ahol kicsik nagyok megtalálhatják a kikapcsolódási lehetőséget!
Akkor mi a fészkes fenéért kell kocsmát csinálni azonnal belőle?!
Nincs elég?!
Őszintén szólva nem az a bajom, hogy nem tudnék söprűt fogni a kezembe és rendet rakni, hanem az, hogy ez megtörténik.
Hogy minden egyes nap megtörténik. Kulturálatlan emberek , mások munkáját semmibe vevő lények ott dekkolnak és a saját szintjükre igénytelenségükre akarják "továbbalakítani" ezt a helyet.
Mérges is voltam és szomorú, mert lehet nem tetszik valakinek ez vagy az a díszítés, vagy, hogy minden fa szinte ki lett vágva, ( egyébként mindennek oka van) , de senkinek nincs joga a tiszta és ápolt környezetet ilyen módon meggyalázni.
Becsuktam a szemem, s hallgattam a csobogó víz hangját, éreztem, ahogy a nap melegít, a langyos szellő simogat, megnyugodtam!
Mély békesség töltött el. Ez ennek a térnek a küldetése!
Akárki, akármit is mond, bizony ,semmi másról nem lehet igazán élvezettel írni, vagy olvasni ( szerencsésebb esetben csinálni) mint a szexről.
Lassan véget ér a nyár a tavasszal beszerzett partnerek jó esetben még maradnak, de ha a nyaruk nem túl jól sikerült, akkor már valahol , valaki mással töltik idejüket, hogy újdonsült partnerük vállán szerencsétlen életük eme pár hónapjának teleregénnyé duzzadt változatát végigsírják.
Eme tavasszal bimbózott kapcsolatok általában a nyári vakációval kimerítik nem csak egymás szexuális éhségét, de a férfi pénztárcáját is.
Gondolom erről nem először hallott az olvasó, de ha mégis, akkor ideje megtudni: pocakos pasi műmacával egyenlő = pénzvadászat!
Nem, mintha a pocak nem volna szép ( mindenkinek ízlése szerint), de úgy általában a Tündérmesékben sem hatalmas sörhasú, lötyögő testű lovagok szokták a szép hercegnőket megmenteni. Bár, ha emlékezetem nem csal a hercegnőknek sem szilikonból van a melle, de még a hátsója és a szája sem.
Na meg az is igaz, hogy azok a szépséges mesék alapgondolata az, hogy a szerelem mindenkit vár és ők igazán összeillőek, a nyári kalandorok és kalandornők viszont semmilyen más szerelemről nem hallottak csak a drága üdülőhelyekről, éttermekről, rucikról, gyémántocskákról és löttyedt lovagjuk újabb üzletéről.
Szerencsére, mondom szerencsére nincsenek konkrét információim milyen szex-virtuózok ezek a párocskák, na de fantáziám van a fürdőruhás látvány adott, tehát az már igazán az én képzeletem dolga, hogy milyen rémképekkel szeretnék elaludni.
Nem olyan rég az egyik igen jól tájékozott ismerősöm megkérdezte a haverját, hogy nem fél-e attól: egyszer kipukkannak azok a lufik a barátnője hátsójában, vagy mellében. Pláne a szájában.
Azt hiszem valami olyasmit mondott neki: Viccelsz?! Amennyit fizettem érte, annak minimum aranyból kell lennie!
Úgy döntöttem nem szállok be ebbe az elmebajnokságba!
Na, de nincs ok a szomorúságra, most jön az újabb lehetőség, hiszen hamarosan itt az ősz, kopogtat már és most aztán tényleg be lehet vetni minden tudásunkat és szakértelmünket társtalálás címén. Hiszen aki nyárról megmaradt azt könnyebben be lehet cserkészni, mert ő biztos nem akar egyedül vacogni télen. Neki kell a takarós kandallós, téli összebújás, szexvariációkkal és egyéb turbóval.
A gond az őszi csalogatással mindig az, hogy ez az évszak igazi romantikus , olyan párizsias, olyan kitárulkozós, olyan extrém, olyan lágy, de mégis forró teás, mosolygós, de bús is egyben, esős, de gyengéd, szóval mindaz, amit a nők imádnak a férfiak pedig rühellnek.
A férfiaknak a nyári stexes szex még ha pénzzabálóbb is mégis egyszerűbb, mint végigülni egy órát a forró gőzölgő tea mellett és ábrándokat hallgatni valami varázslatról és érzelmekről.
Apropó érzelmek!
Most jut eszembe őszre csak azok a nők maradnak "pártában" akik elkövették azt a hibát, hogy kiejtették a szájukon a szerelem szót! Ez az, amitől hanyatt-homlok menekül minden férfi. Valami miatt az a kényszerképzetük támad, hogy ez valami kötelező gyakorlat, uncsi program stb.
Pedig igazán egyszerű a dolog: a nők legtöbbnyire szerelmesek, a férfiak pedig bólintanak rá. Ez már régóta így megy és mindig bevált.
Nos persze vannak olyan esetek is, amikor a férfi lesz szerelmes és a nő menekül, de ezek azon ritka történetek, amelyekről nem beszélünk, mert a nőnek jobban áll, ha ősszel szétsírja magát barátnői vállán, hogy " csak arra kellettem neki" !
Hát persze , hogy csak arra, mondjuk ki nyugodtan : szexre!
Manapság már ez a sírás sem annyira divatos, fiatalok körében a szex mint egy sport, ki tud többet, többel és többször játék dívik.
Sirni max. azon lehet, hogy túl sokat ittak és nem emlékeznek mindenre vagy mindenkire.
Kicsit úgy tűnhet, hogy diszkriminativan a fiatalokat az érzelmetlen az idősebbeket az értelmetlen kategóriába száműztem. Lehet, de ez nem ilyen kisarkított.
Nyilván nem sok pocakos tizenévest láttunk, és buliból hazaüvöltöző 50-est.
A lényeg egy: Ha nyár, akkor szex, ha ősz, akkor is!
A változás annyi, hogy a nyári semmi göncök többe kerülnek, mint az őszi cuccosok, mert a nyáriban a masszőrt a kondiedzőt a kozmetikust azaz a szépségvarázslót is meg kell fizetni. Az őszi kollekció viszont azért olcsóbb, mert nyugodtan lehet turis, hiszen a férfi a fantáziája után megy, az pedig ingyen van.
Amikor egy férfi végigmustrál egy nőt baromira nem érdekli, hogy a ruha milyen drága volt, vagy honnan való ( kivéve ha divattervező. esetleg transzi) de az igen, milyen lehet alatta. Azt is találgatja, hogy milyen lehet a nő eredeti hajszíne, hiszen ehhez tudja mérni a más helyeken meglévő vagy éppen dekorált szőrzet színét.És akkor még nem is beszéltünk arról, mennyi ideig képesek elmélázni a női mell nagyságáról, alakjáról a popsi szépségéről az izmokról!
Szóval nekünk nőknek ősszel a sejtetés kifizetődőbb pártalálás kapcsán, a férfiak pedig űzik elmebajnokságukat a találgatás igen rögös talaján. Na csak azért rögös, mert roppantul mellé lehet fogni a képzelgéssel!
De ezt is be kell vállalni!
Tudom, hogy nem könnyű társat találni, még ha csak heti egy-két találkáról is van szó, de azért az ősz besegít, mert eltakarja , amit el kell és kibontja, amit ki kell. Nevezetesen: nem a testet teszi ki kirakatba, hanem hagy a léleknek is, hogy szóhoz jusson.
Mit is mondjak zárszónak:
Nincs is jobb egy kis igazi őszi szerelemnél! ( Ami persze kezdődhetett már tavasszal, vagy előző nyáron! Ki tudja!)
Augusztus 19.-én ünnepeljük a Fotózás Világnapját. Ez amolyan egy a sok közül emléknap lenne, de ha belegondolunk, hogy a mai digitális világban naponta hányszor "kattintunk", akkor mégsem nevezhetjük átlagos ünnepnek.
A fotózás "igazi szerelmesei" hosszú , végtelen órákat képesek tölteni kameráik mögött, hogy lencsevégre kapjanak egy-egy apró avagy éppen ritka, de mindenképpen megismételhetetlen pillanatot.
Mindenki aki egy kicsit is szereti a fotózást, valami különlegeset, valami egyedit alkot, amiben benne van a saját személyisége, gondolatvilága.
Kovács Árpi képeivel sokat találkozhatunk a Facebookon, s ami igazán még felemelőbbé teszi ezeket az "alkotásokat", hogy verseket tesz hozzá, tehát különleges élménnyel ajándékozza meg az igényes művészet-kedvelőket.
Sajátságos, egyedi látásmódját nyilván teljes egészében nem tudom bemutatni.
De készítettem egy videót, ahol gyönyörködhetünk egyrészt kisvárosunk Dunapataj szépségében, másrészt egy picit megcsodálhatjuk egy csokorban a fiatal és tehetséges fotós munkáit.
A következő kisfilmen is Árpi fotói jelennek meg, egy koncepcióba fűzve. Nevezetesen, hogy az élet olyan, mint egy színpad. Érzelmek jelennek meg egy-egy életszakaszt vagy éppen egy-egy eseményt elénk rajzolva.Minden egyes kép tükre a bennünk zajló érzelmeknek, vagy a velünk történt eseményeknek. A sorozat elér addig a pontig, amikor már csak nézői leszünk életünknek.
És a végén tartogat egy igazi megmosolyogtató pillanatot is.
Hát mi más is lenne!
Csakhogy ezúttal nem valamiféle érzelmi körítéssel megspékelve beszélek róla, csakhogy tetszetős legyen, hanem a rideg és cseppet sem kellemes oldaláról.
Azt gondolnánk a szex csak a fiatalokat érdekli és a fiatalok azt is gondolják, hogy az ő korosztályukon kívül más nem is szexszel, mert az olyan pfúj!
Pedig a fiatalok nagy többsége nem ért a szexhez vagy nem tudja az emocionalizmusba beépíteni a felnőtt korosztályok pedig a maguk módján vagy megtalálták a megfelelő módot , hogy örömteliek legyenek a napjaik, vagy folyton küszködnek a szexhiány miatt.
Jó néhány tanulmány hivatkozik arra, hogy ma már a férfiak ( nyilván a nőiesedés miatt) nagyobb többsége nem képes igazi boldog szexuális együttlétre, érzelmek nélkül. Tehát szükség van valamilyen kötődésre az adott nőhöz.
Jó, ha ezt az információt most elraktározzuk, mert, amit most készülök leírni, azt nagyon sokan ismerik, de nem beszélnek róla, vagy ha igen, akkor talán azért van az, hogy rengeteg morcos férfi szaladgál az utcán.
A dolog lényege egyszerű: a hosszú ideje meglévő párkapcsolatokat sokan úgy próbálják működtetni,- amitől minden érzelmileg intelligens embernek égnek áll a haja, de úgy tűnik beválik sok helyen-:
szexzsarolással.
A nők igen gyakran alkalmazzák hosszú , elcsigázott együttélés után ( ez akár 10 év is lehet), hogy csak akkor fekszenek le a férjükkel, ha el akarnak nála érni valamit.
Vagy, ha már nagyon unják, hogy férjük veszekszik, kiabál.
Nem egyszer az is előfordul, hogy olyan mértékig összevesznek ezen, hogy a nő mérgében azt mondja:
Menj és keress magadnak valakit, csak engem hagyj békén!
Természetes, hogy mindkét fél ezek után nap mint nap egyre feszültebb otthon a munkahelyen ( ha van) a barátai körében stb. ( Egyébként a szexzsarolást a férfiak is alkalmazzák, mint a másik végletet is az erőszakot.)
Igazából a szex kölcsönös örömszerzés miközben egészségügyi szükséglet is. Minél kevesebbszer használjuk ezt a "gyógyírt", annál kisebb eséllyel leszünk képesek örömöt nyújtani, minél többször, annál jobb és jobb megoldásokat találunk arra, hogy társunknak igazi gyönyört nyújtsunk.
A szex életünk nagyon fontos része, szóval ezzel úgy játszani, hogy megvonom a másiktól, mert... valamiért, vészjelzőnek kell lennie számunkra, hogy akkor ez a kapcsolat nem működik.
Méghozzá egyáltalán nem működik. Ott ahol ez a fajta hozzáállás rendszeres ott tudni kell, hogy az a két ember nem akar egymásnak örömöt szerezni!
Akkor miért is vannak együtt?!
A ha a másik tényleg keres magának valakit, mert úgy érzi "egészségügyi" okokból is , de szüksége van rá, miért is érzi magát az megalázva, aki űzte és hajtotta a párját, hogy menjen?!
Ha igaz az, hogy minden kapcsolatnak fejlődnie kell és pozitív irányba, hiszen az együtt megélt közös emlékek csak emelik a fényét a közös életnek, akkor hogy lehet, hogy a kapcsolat szexuális része, mint valami elhaló csökevény fityeg a párokon és nyomasztja őket?
Lehet, hogy ezen képtelenek dolgozni, mert azt hiszik, hogy a tabu az még mindig létezik?
Hosszú évek után a tabunak még mindig helyet hagytak a hálószoba polcán, hogy emlékeztesse őket arra, " csak egy gyors menet és lehet végre aludni"?
Térjünk vissza egy röpke pillanatra ahhoz a lassan már általános megállapításhoz, hogy a férfiaknak is vannak érzelmi szükségleteik egy jó szexhez. Ha ez így igaz, márpedig jó néhány megkérdezett megerősített ebben, akkor az a helyzet, hogy a nők kétszeresen is előnyben vannak a szex megtagadásával.
Vagy nem!
Ugyanis, abban az esetben , ha gyakorian alkalmazzák a megvonást a férfi elfordul és hamarosan nyitottá válik egy új érzelemre na és a szexre! Ami pedig a meglévő kapcsolat totál csődjét fogja jelenteni!
Persze nem állítom, hogy minden férfi kapva kap az alkalmon, sőt azt sem, hogy megteszik, csak azt mondom, hogy ez a "buta" játék, amit még mindig sokan folytatnak egy nap a kapcsolat végleges elszakadását okozza.Ugyanis az életközösség megromlása nem itt kezdődött, hanem már régebben!
Mivel az ember alapvetőleg érzelmi lény, nyilván az általa szeretett személytől mindig, minden sokkal intenzívebben hat, minden jobban fáj, minden nagyobb örömöt okoz. Ám akkor, ha képtelenek vagyunk megbocsátani társunknak, ha már minden szavát és mozdulatát is utáljuk, akkor tegyük fel a kérdést magunknak: miért is vagyunk még vele?!
Vagy. ha már nem akarunk neki örömöt szerezni, mert megvetést érzünk iránta és képtelenek vagyunk vele szeretkezni, miért nem állunk tovább?!
A válasz általában ennyi szokott lenni: Nem olyan egyszerű az! Mert a vagyon, meg a gyerekek...
Ezek csak kifogások. Az igazi ok az, hogy félünk egyedül lenni, mert ahhoz bizony bátorság kell! Félünk egyedül dönteni, félünk egyedül aludni, félünk egyedül ébredni! Félünk, hogy már nem kellünk senkinek!
Igaz, nem könnyű! De vajon nem vagyunk felelősek a másik boldogságáért?!
Micsoda önzés az, amikor megtagadjuk a másiktól és magunktól az örömöt, mert képtelenek vagyunk már együtt élni vele!
Az élet egy nagy bátorságpróba! Sokan elbuknak és sok életet tesznek boldogtalanná ezzel!
Pedig ez már a 21. század, itt már nyugodtan keresheti mindenki a saját boldogságát!
Nagyon sokszor halljuk naponta ezt a mondatot, van, hogy olyan formában: Megvan a véleményem!, ami ugye egyértelműen negatív álláspontot takar.
Egy biztos, hogy mindig, mindenkor, mindenhol van véleményünk!
Olyanok vagyunk, mintha hozzánk-nőtt volna ez a vélemény-dolog, mert enélkül nem lennénk igazi szocializált emberek.
Mondhatnám kulturált embernek is, de maradjuk annyiban, hogy pici gyermekkorunk óta próbálnak bennünket sarkallni arra a felnőttek, alakítsunk ki véleményt egy-egy helyzetről, egy-egy történésről, egy-egy emberről aszerint, ahogyan az általuk megtanított morális gondolkodáshoz méltó.
Gyerekként hamar megtanulunk véleményt alkotni, az viszont már nehezebb, hogy ezt hogyan közöljük, ilyenkor neveznek bennünket szemtelennek, arcátlannak, pofátlannak, és a "menj a szobádba" vagy "ma nem kapsz vacsorát" is bizonyítja a véleményt nem jól fogalmaztuk meg, vagy a nem megfelelő embernek.
Később, amikor kamaszodunk nincsenek gátlásaink, hogy véleményünket hirtelenül kibökjük, gondolkodás nélkül a másik képébe csapjuk, sőt már odáig is eljutunk, hogy úgy gondoljuk mi mindent jobban látunk, mit a felnőtt, ezért rászorul a mi kiigazításunkra.
Aztán jönnek a kora felnőtt évek és ámbár még mindig szilajok vagyunk véleményünkben, de néha már el-el telik egy kis idő, mire kimondjuk. Igyekszünk bizonyos embereknél finomabban fogalmazni, akkor vesszük észre, hogy a vélemény nem mindig használ, hanem néha többet árt, mint amennyi épülésre szolgálna.
Hosszú évek és évtizedek alatt szép lassan tapasztaljuk meg az élet fonákságait saját bőrünkön, szeretteink küszködésén, idegenek fájdalmas életén keresztül.
Ekkor már a vélemény is nehezebben jön elő, tudjuk, hogy sok dolgot nem értünk, azt is hogy másképp csinálnánk, de nem ismerjük az okokat, vajon a másik miért úgy döntött. Ilyenkor már több véleményünk van , nem vagyunk olyan egyértelműek a fogalmazásban, többször használunk feltételes módot, egyszóval bizonytalanná válunk.
Visszaemlékezünk régi énünkre, aki ítélkezett nyíltan, egyenesen, és kissé pironkodva gondolunk arra, hogy mennyire érzéketlenek is voltunk ámbár kétségtelen tudatlanok is.
És ha minden igazán jól megy egy nap eljutunk odáig, hogy figyeljük az eseményeket, hallgatjuk a történeteket és már nincs véleményünk.
Megértjük , hogy mindig történni fognak dolgok, amik számunkra nem egyértelműek, hogy mindig lesznek események, amik nem tárulnak fel előttünk teljesen, mindig lesznek emberi tettek, aminek motivációit nem tudhatjuk és végül is nem a véleményünk a fontos, hanem az, hogy mindezek ellenére higgyünk abban, hogy a változások pozitívak, hogy az események jóra fordítják sok ember sorsát, és hogy bárki, bármit tesz is ( kivéve a tudatos gonoszságot) az nem a mi ítéletünk és véleményünk tárgya kell hogy legyen, hanem őt úgy, ahogy van szeressük továbbra is.
Amikor meglátok egy idős embert, akinek tekintete messze réved egy történet hallatán és megkérdezem, mi a véleménye, már értem és tudom, hogy miért hallgat. Mélységes hallgatását az a mérhetetlen tudás tölti be, ami megtanitatta vele, hogy a véleménytől nem lesz boldogabb az ember, a véleménytől nem lesz bölcsebb , sem jobb és kellemesebb az élete. A vélemény nem tanít meg szeretni és elfogadni, a vélemény olykor csak elhatárol és nem közelit. Ugyanis a vélemény nem feltétlen szeret, csak megvet és hiányosságokból légvárat épít.
Miért is kell akkor a gyermeknek megtanítani az álláspont kialakitását?!
Talán, mert gondolkodó emberek vagyunk, mert ki kell jelölni a megfelelő erkölcsi határokat, hogy mitől leszünk még emberek és hol kezdődik az embertelenség.
Minden gondos munkálkodásunk ellenére azonban még ma is sokan képesek 5 %-nyi információból egy teljes értékelést elkészíteni a másik emberről, annak tettéről. A lustaság valami olyan "kellemes" érzés, hogy egyesek megelégszenek azzal, "azt hallottam" "azt mesélték mások" és már pálcát is törnek a másik felett.
De az is gyakori, hogy látják mások keserves törődését, mégis a saját "szerencsétlenségüket" tartják figyelemre méltóbbnak, mert "kit érdekel a másik ember".
Eltűnődtem azon, vajon mennyi békességet tudnak hordozni magukban azok, akiknek mindenről és mindig , információk nélkül, vagy éppen csak kevés adattal, csak úgy "van véleményük"!
Kicsit olyan volt, mint egy ékszerdoboz, amibe jól megfér az igazgyöngy az ametiszt, a smaragd egy régi szerelmes levél, egy a gyerekkorból megmaradt üveggolyó, vagy akár egy fél pár fülbevaló.
Egyszóval igazi kincsek, amiket az évtizedek a gondosság avagy az igényesség, a szeretet, az egymásnak átadás hozott létre.
Van, aki társadalmi eseménynek nevezné , van, aki nyári lazulásnak, részemről kulturális kavalkád, érzelmi , lelki feltöltődés.
Ahogy haladtunk a nyár estébe és ébredtek fel a csillagok egyre inkább betöltött mindent Tóth Orsi és Szabó Matyi zseniális előadása.
A zenei és prózai fricskák átfurakodtak a szinte elviselhetetlen forró levegőn és megmosolyogtatták még a szomorú avagy magányos lelket is.
Sokan kihúzódtak a kellemes hűsre, amit az esti szél hozott , ott tárgyalták meg fontos vagy éppen csak vicces mondandójukat.
Kikuporodtam egy padra az udvaron onnan szívtam be a pataji művészi fiesta minden pillanatát.
A boldogító zenei élményekbe belekeveredett a friss lángos illata, olykor-olykor megspékelve némi hangos nevetéssel.
Látva a sokaságot azon tűnődtem, milyen jó, hogy él a pataji emberben a kultúra iránti igény, képes magát odaadni egy ilyen eseménynek, teret ad a hétköznapi terhek mellett ennek a fajta felüdülésnek is. Képes élvezni a versek kacagtató rímeit, avagy a zenei humor egyediségét.
Eszembe jutott, hogy ezt megelőzőleg nem sokkal találkoztam Lakatos Györggyel a Kék Madár Fesztivál ötletgazdájával a méltán világhíres művésszel, kiváló zenésszel, aki fáradhatatlanul és töretlenül rendezi Kalocsán minden évben a legrangosabb zenei fesztivált felvonultatva a zenei és színházi világ legkiválóbb tagjait. Szóval méltán lehetett volna ez a mi kis nyáresti csillagragyogásunk akár a már említett fesztivál megnyitója.
Tudom, megint hazabeszélek.
Pedig még nem igazán találtuk meg annak a módját, hogyan is fogadjuk teljes tisztelettel azt, amit ajándékba kapunk, még nem tudunk örömtelien eltársalogni az élményeinkről, mert itt még mindig egy kicsit társadalmi rangban gondolkodunk.
Talán ezért van az, hogy e sorok írója is " művészeti magányosságot " érzett.
Pedig a zene mindenkié!
Álljon itt egy kis ízelítő Kovács Árpi sajátos képi látásmódjából:
Puha léptekkel aztán bekúszott az éjjel , voltak, akik ekkor kezdtek táncot ropni Csánki Mónikával és Kővágó Zsolttal. Mások viszont szép lassan átadták magukat a tücskök hazacsalogató ciripelésének és élményekkel telve hazaballagtak a hűs szellő nyomán.
Amennyi pletyka kering ebben a kisvárosban, annak ha 2 %-a igaz lenne, akkor ez a mi szépséges településünk volna a világ legeseménydúsabb helye.
Az egyszerűség, na meg a büszkeség miatt is maradtam abban magammal, hogy lakóhelyemet kisvárosnak nevezem, mert igazából olyan mint egy falu, közigazgatásilag nagyközség, de általában is igaz, hogy szebb és látványosabb mint egy kisváros.
Már csak egynéhány boldog és gazdag ötletgazda hiányzik belőle, aki tud is és mer is vállalkozni.
Mert, ha kellő mennyiségű munkahely is lenne, bizony egycsapásra megnövekedne az itt élő lakosok száma.
Na persze- megjegyzem- ezen csodák nem olyan könnyen esnek meg, de a bizakodás sohasem volt hiába való dolog.
Akik itt születtek vagy itt nőttek fel, azok ismerik minden egyes kő és fa történetét. Rengeteg eseményt és emléket őriznek az itt lakó családokról, mivel hogy egymással valamilyen módon , de atyafiságban vannak.
Kedves rokonok világa ez, ahol ha egyvalakivel történik valami, akkor az szinte mindenkivel történik.
Nem is venné ezt zokon senki, ha olykor-olykor nem rosszindulatú szavak kíséretében hallaná vissza azt, aminek annyi köze van az igazsághoz, mint tyúkhúslevesnek a pálinkához.
Mindkettőt szereti az ember, csak az egyiket eszik a másikat isszák!
Így aztán sok-sok háborgás burjánzik a családokban, mert mindenki hall valamit, vagy éppen nagyot, de az igazságért senki sem lobbyzik.
Az igazság ugyanis lapos és szimpla.
Márpedig itt mifelénk is szeretik az izgalmas eseményeket!
A falusi James Bond kissé ízes beszéde, félrevarrott kínai öltönye, ütött-kopott Renault-ja, olcsó piaci karórája ( amely sokszor az időt is alig mutatja) a szóbeszédtől lesz igazán egyedi. No meg az elfogyasztott pálinka és bor mennyiségétől!
A 007-es ügynök itt is mindent lát , mindent hall és nem beszél, vagy csak olyasmit, amit senki nem ért!
De minden nő a szívügye!
Na és persze itt is van Lucrezia Borgia-sőt nem is egy!- bár ezek a hölgyek inkább a nyelvükkel gyilkolnak.
Ez az eszköz óriási lehetőségeket rejt magában.
A kisváros igazi falusi vonása a "Ki tud többet és többször inni!" kezdetű játék. Igazából ennek az a lényege, hogy hétről-hétre mindig van egy ünneplendő névnap vagy születésnap, vagy egy " Kazahsztáni virágnap", "Beremendi Ecetes Tormakészítők Egyesületének Napja" vagy bármi, aminek nevet lehet adni és mulatni lehet rá. Mivel mindig ugyanazok vesznek részt rajta, így mindenki azt a formáját hozza, amit mások előtt sohasem mutatna meg, de ott "igazi családi körben" szabad a vásár.
52 hétvége alatt a gazdák minden édes jó bora lefolyik az arra illetékes torkokon, mintegy kieresztve a gőzt tulajdonosaikból.
Nem is baj ez! Hiszen ezt a szép hagyományt immár hosszú évszázadok óta őrzi a magyar, és mivel tudvalevő, hogy egy nap mindenki megöregszik ( hacsak valami folytán előbb véget nem vet élete fonalának az Isten) ezen mulatozók helyére újabbak kerülnek, újabb ünneplésre váró napokkal. Amúgy pedig mire termesztené az ember a szőlőt, ha annak levét meg sem kóstolhatja!
Mindazonáltal érdekes nedű a bor, mert az embert méltóságából szétzilálja, de a szóbeli kontraktusban összetartja!
No, hát ezért iszik a magyar ősidők óta!
Igazából az elmúlt hetek eseményeit szívesen "kipletykálnám" ( bár ha az ember igazat ír az nem pletyka) de a baj az, hogy olyan hosszú lenne mindannak elmesélése,ami történt, hogy az olvasónak szükségtelenül megterhelné az agyát és lehet a gyomrát is.
Meg aztán ez csak az az igazság, ahogyan én láttam, meg, amit én gondolok, és ki tudja mi is van valójában mögötte!
Sokszor ha rákérdezünk a másikra " miért is teszed ezt?", őmaga sem tudja, hát akkor mi honnan tudhatnánk?!
Ámbár az is igaz, hogy az ember saját dolgaiban mindig is ostoba, másokéban pedig tud megoldást és nem is akármilyet!
Nyilván minden fertelmes ötletet nem kell megfogadni, de sokszor okos gondolatokkal fut össze az ember, vagy magával a realitással és akkor kezet ráz vele és megérti mit is kell valójában tennie.
Mindazonáltal ha a lokálpatriótizmus nem lenne annyira érzelmi dolog , akkor sok mulatságos történetet tudnék mesélni arról miképpen és hogyan működik a Made in Dunapataj.
De nem teszem, mert azért mégis csak az én kis városom és mégis csak ismerem a benne élőket és szándékaik mégha nem is mindig érnek jó véget azért akaratukban csak a jó van benne.
Ugyanakkor nem vetem el a gondolatot, hogy egy-két különleges eseményt ne örökítsek meg, vagy egy-egy érdekes emberről ne írjak elbeszélést. De ez majd csak akkor lát napvilágot, ha én már nem leszek, elkerülendő, hogy valaki magára ismerjen.
Mert lehet, hogy a világ tele van varázslatosabbnál varázslatosabb építményekkel, zseniálisabbnál zseniálisabb emberekkel, de azért a pataji épületeknek és a benne élő "csudajópofáknak" nincsen párja sehol e kerek világon!
Isten tudja mióta járjuk a zárt világ kontrollált tánclépéseit.
Mintha nem is lenne más lehetőség az életünkben csak az, amit mások vizslató szeme előtt teszünk.
Látszólag minden szép.
Látszólag minden kiegyensúlyozott.
Látszólag minden békés és csendes.
De a mélységben ott forrnak az indulatok, a szenvedélyek, és csak arra várnak, hogy egy napon felszínre törjenek utat követelve maguknak, hogy bebizonyítsák: minden csak szemfényvesztés.
A tangó mesél nekünk, nagy és elpusztíthatatlan szerelmekről. amit szétzúztak az irigység szikláin.
Reménytelen szerelemről, amit könnyek takartak be, és ejtettek véglegesen a semmi tavába.
A tangó mesél a lehetetlenségről, a beteljesületlenségről.
A koppanó cipők belevésik minden elveszett vágy burjánzó mintáját a táncparkettbe.
Csak messziről lehet látni és csak az érti, aki meghivót kapott a tangó estélyére.
És ki ne kapott volna?
Szinte mindenki járta már ezt a fájdalmas táncot, szinte mindenki mosolygott már szomorúságában és szinte mindenki pillantott úgy, hogy azt remélte ott és akkor megáll az idő!
Nem olyan rég olvastam egy bejegyzést , ami azt fejtegette, hogy mindazok, akik nem az igazit választják társnak, elveszik attól az embertől a boldogságot, akinek az ő párjuk lenne az igazi.
Továbbgondolva: a párjuktól és maguktól is elveszik a boldogság lehetőségét.
És ha ezt a láncolatot visszafejtjük rájövünk miért olyan boldogtalan mindenki.
Szinte mindenki.
Szinte.
Azon gondolkodtam vajon a társunkat tényleg csak az "éppen ő volt szabad" módon választjuk?
Létezhet, hogy megelégszünk azzal, aki jön, mert félünk, hogy kifutunk az időből?
És tényleg azt hisszük, hogy az "idővel összecsiszolódás" elégséges a boldogsághoz?
Tohonyaság vagy ostobaság, hogy nem keressük az igazit, vagy nem is hiszünk benne?
Miért hagy el pont akkor mindenkit az önbizalma, amikor rátalál arra, akit keresett?
Azt hiszem valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy beérjük az alacsonyabb léccel is, mert azt még át tudjuk ugorni. Biztosra megyünk. Minek küzdeni az igaziért, keresni, hiszen a boldogság illúzió!
És ha meg is találtuk azt gondoljuk számunkra az a másik, akit igazán szeretünk, szóval Ő elérhetetlen.
Őt csak csodáljuk és álmodunk róla, de nem merjük megközelíteni sem megérinteni.
Attól tartunk eltörik és vele együtt álmaink is.
Márpedig a sok nehézség mellett, amit nap mint nap megélünk szükségünk van rá, a vágyaink őrzőjére.
Az igazi boldog kapcsolat olyan, mint a nap és a rózsabimbó. Mindkettő csalogatja a másikat, a bimbó arra vár, hogy kibontsa a napfény, a nap pedig örömmel ragyogja be a nyiladozó virágot, az pedig elárasztja illatával , amit a szél felkap és viszi, viszi a naphoz ajándékba.
Sem egyiknek, sem másiknak nem kell önbizalom terápia, mindkettő tudja, hogy ez a tökéletes kapcsolat.
Nem úgy az ember, aki tépelődik, keres, kutat, felad és mélyen hallgatásba burkolózik.
Mert mi mást választunk és más után vágyunk.
Becsapottan és másikat becsapva járjuk a szerelem tangóját, amíg egyszer valakinek eszébe nem jut, hogy árkon-bokron át és akár a világ végéig is elmenjen az Igaziért.
S talán másnak is eszébe jut mindez.
Így áll helyre a rend.
Fura dolog, így a 21. században arról irogatni, hogy a nő helyzete még mindig csak olyan vidéken, mint a rossz tanuló bizonyítványa, hol elégséges, hol elégtelen.
Szépen felépített jövőképek omlanak össze és őrlődnek porrá még ma is, az ócska, mégsem teljesen rogyadozó feudális férfigondolkodású falusi malmok kerekei között.
Éppen Szent Rita életét nézem ahol is a fő motívum , vagyis a szent életű asszony küzdelmei mellett bepillantást nyerhetünk a 16. században élő itáliai lovagi családok hatalmi harcába.
A patriarchális szövevények elképesztő elnyomásába, a női élet alulbecsülésébe.
Rita asszony rendkívüli rangot tud kivívni férje oldalán, hiszen szép lassan a férje támasza és társa lesz, nem cselédje. Az, hogy egy nő partnere és társa a férjének abban a korban elképzelhetetlen volt.
Nem csak odaadása csodálatraméltó, hanem felbecsülhetetlen szeretete, amivel férjét és fiait szerette, s amellyel a kíméletlen férfit, igazi emberré tudta átformálni.
A filmben van egy jelenet, amikor a férfiak vacsora közben beszélgetnek arról, hogyan kellene egy konfliktust megoldani és Rita közbeszól. Ekkor azonnal ráparancsol a férje hogy fogja be a száját, mert ez nem az ő dolga.
Majd férje apja is megjegyzi, hogy : Tartsd kordában a feleséged!
Azon gondolkodtam, hogy vajon az 500 év alatt változott-e valami a nők megítélésében? Néha olyan, mintha ugyanúgy történnének a dolgok, mintha megálltunk volna az időben.
Olyan , mintha minden egyes nőnek újra és újra meg kellene küzdenie azért, hogy embernek ismerjék el.
Manapság nem egyszer tapasztalom, hogy a nőre mint kiszolgáló személyzetre, vagy mint agyatlan szükségességre, vagy mint felesleges akadályra tekintenek látszólag teljesen értelmes férfiak.
Létezhet, hogy mi nők képtelenek vagyunk megvívni a saját "szentritás" harcunkat? Lehetséges, hogy ott rontjuk el, hogy vannak, akik elfogadják, nekik sohasem szabad szólni?
Biztosak vagyunk abban, hogy nekünk nőknek ez a szerep az egyetlen, ami elérhető? Vagyis a a leigázotté?
Jó néhányan most ráncolhatják a homlokukat, vajon miről beszélek, de tessék egy kicsit körbenézni, és hihetetlen dolgok kerülnek napvilágra.
Bizony még ma is összeülnek a családok férfitagjai, közösen szövetkeznek egy-egy üzlet miatt és még ma is a nő csak a csend jele.
Saját bőrömön is tapasztalom micsoda heroikus küzdelmet kell azért vívni, hogy egyáltalán meghallgassanak, hiszen a legtöbb férfi úgy van vele: Ez csak egy nő! Mi jó származhat tőle, mi értelmeset mondhat!
Bocsánat! Valóban nő vagyok! Méghozzá egy igazi törékeny nő, aki ugyan bonyolult a gondolkodásában az érzelmeiben, de végtelen kifinomult és hűséges a szeretetében.
Elgondolkodtam:
Nem lehetséges, hogy a férfiak nem képesek felnőni a feladathoz: partnernek tekinteni egy nőt, elismerni a képességeit? Nem lehetséges, hogy a férfiak vélt vagy valós pozícióikat féltik, mert attól tartanak, hogy kiderülhet: egy nő ezt is, azt is jobban tudná csinálni? Nem lehetséges, hogy a férfiak a saját érzéketlenségüket hiányosságnak tekintik, ezért elzárkóznak a nők mérhetetlen gyengédségétől?
Bárhogy is van, én azt tapasztalom, hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy elismerő szóért, avagy egy-egy lehetőségért. Ami csak úgy a legalkalmatlanabb férfi ölébe belehullik, azt egy nő emberfeletti erővel is alig tudja elérni.
A férfiösszetartás áthúzza az ötszáz évet és átmenti a viszonyokat.
Persze bolond lennék feladni!
Sohasem engedném meg magamnak, hogy valaki azt mondja nekem egy vita kapcsán:
Tartsd kordában magad!
Az a helyzet, hogy mostanság jobban érdekel az emberek viselkedésének feltérképezése, annak a különleges, sokszor bonyolult néha azonban túl egyszerű kapcsolati rendszernek a megfejtése, amit csak egyszerűen Helloviszonynak nevezek.
A Helloviszony, a mai kor terméke. Nagyon szimpla dologról van szó a Hello köszönéshez tartozó sajátos kötődésről.
A Hello, nem Jó Napot Kívánok, ami ugyebár tiszteletteljes megszólítás.
De nem is Szia, ami tegező kapcsolatban lévő emberek között szokás.
De nem is Csá, amit nem csak tinédzserek, hanem lazának tetsző emberek használnak, kicsit lekezelő, kissé modoros stílusban.
A Hello,se nem tegeződés, se nem magázódás, valami, amit pillanatok alatt meg lehet fordítani a bizalmas viszonyból a távolságtartóba és vica versa.
Egyszóval a Hello csak egy üdvözlés lenne, bár messze nem az, ahogy megfigyeltem.
Általánosságban véve pont az az előnye, hogy nem lehet tudni, milyen kapcsolat avagy kapcsolatrendszer van mögötte.
Nem igényel gesztust, mert nem kell hozzá sem meghajolni, sem kezet csókolni, de kezet fogni sem. Semmit. Ezért kiválóan alkalmas minden információ elrejtésére.
És ez itt a lényeg.
A Helloviszony lényege, hogy tökéletesen kiszolgálja azt az elvárást, hogy az ember mögé rejtse gondolatait, érzelmeit, egyszóval kivonuljon a vizslató szemek hatóköre alól és elrejtse mindazt, amit a rejtekben akar tartani.
A Helloviszonyban nem kell döntésre jutni azonnal, hogy azt a másikat kedvelem-e vagy sem, vagy értékelem-e vagy sem.
Nem szükséges magyarázkodni, miért ezt és milyen jogon használja az ember, mert a Hello semleges.
Kapcsolataink kezdete mindig egy köszönéssel indul és ebben azért nagy bakot lőhetünk, szerencsére ezt azért helyre lehet hozni.
Azok az emberek azonban, akik arcról és szemekről olvasnak, vagyis az emberi kommunikáció összhangja alapján értékelik a másikat, szóval nekik a a rejtőzés mesterségük és értenek hozzá, hogyan érjék el, a másik kitárulkozzon.
Nem sok ilyen ember van, de igazából nem a számuk a lényeg, hanem az, amilyen módszert választanak ahhoz, hogy tényleges információt gyűjtsenek másokról.
Nyilván ők a semleges köszönés hívei, mert pont az a lényeg, hogy személyiségük rejtve maradjon, míg a másikról sok-sok dolgot megtudhatnak.
Az emberek szeretnek mesélni magukról, nagyokat mesélni, ezeket meg kell tudni szűrni, az alapján, ahogy a szavakat használják, vagy ahogy gesztikulálnak, vagy a hangmagasságból, vagy az elszólásokból, vagy abból, amennyire disszonáns egy ember összes kommunikációja.
De az emberek másokról is szeretnek sztorizgatni és ebből egész jó kis gyűjtemény keletkezhet.
Szóval a Helloviszony gyakorlatilag egy olyan kapcsolati rendszer, ahol az egyik fél a megnyitó és befogadó, a másik a kontroll nélküli információadó. Azért kontroll nélküli, mert nem is tudja az illető mennyi értékes adatot tud a másiknak feltárni a hablatyolásával.
Valahogy ezt úgy lehet elképzelni, mint egy gondolati turkálót. Ömleszti ki magából mindenki a sok szemétnek tűnő badarságot és van valaki, vagy valakik, akik a sok-sok értéktelennek tetsző dologból kirak vagy kiraknak egy-egy lényeges történetet, mint egy puzzle-t. Nekik összeáll a kép.
Nekik összeillik minden, ők képesek átlátni olyan dolgokat, amik mások nem.
Nyilván itt nem csak az átlagnál magasabb intelligenciáról van szó, hanem egy különleges képességről, ami hátterében akár genetikai plusz produktum is lehet.
Ezek az emberek máshogy látják a világot, máshogy a körülöttük élőket, sokkal inkább globális rendszerben tudnak gondolkozni, ugyanakkor a legapróbb részletnek is tudják a helyét és memóriájuk lenyűgöző, legalábbis abban, ami érdekli őket.
Másban esetleg feledékenyek is lehetnek, vagy éppen információ-tévesztők.
Sok foglalkozásban lehet ezt a különleges képességet használni, nyilván a zsenialitás itt, ami figyelemre-méltó.
Az átlagember azonban nem igazán törődik ilyesmivel így aztán elmesél dolgokat avval a megjegyzéssel, hogy nem érti miért.
Talán ennyiben meg is nyugodhatunk, mert semmilyen kárunk nem származhat abból, ha valaki okosan felhasználja az általunk elmondottakat, maximum akkor, ha svindlis úton járunk.
A legjobban akkor bukhatunk bele ebbe, ha személyiségünk sötét oldalát akarjuk takargatni, mert azt ezek az emberek azonnal felismerik.
De az átlagember nem foglalkozik információ puzzle-val, csak teszi a dolgát , éli az életét és talán próbál boldog lenni.
Azt gondolom a Helloviszonyos emberek is próbálnak azok lenni, és ez így van jól.
Jó tudni azonban, hogy vannak közöttünk olyanok, akik sokkal, de sokkal mélyebben látják az összefüggéseket, mert abban bízhatunk, hogy képességeiket a javunkra használják.
És ez tényleg így is van.
Tudom, hogy ez a cím nem "tuti fogás", de azt gondolom a kíváncsiság mindig győz és még azok is belemerülnek az olvasásba, akik alapból elutasítják a romantikát.
A romantika azon dolgok közé tartozik, amit mindannyian szeretnénk megélni és mégis nagyon keveseknek adatik meg.
Talán azért is, mert a romantika olyan, mint egy kis ékszerdoboz, telis-tele varázslatos érzelmekkel, életünk ezen pillanataiban szinte utolérjük a legelképesztőbb illúziónkat is.
A romantika kiragad a mindennapok szürke világából , elhiteti velünk, hogy a gyermekkori csodás álmok megvalósulhatnak és egy rövid kis időre életünk főszereplőiből a legédesebb herceg, a legártatlanabb hercegnő és a legkedvesebb manók és varázslók serege lesz.
A romantika gyönyörködtet és arra ösztönöz bennünket, hogy újra higgyünk önmagunkban, teremtő erőnkben, hogy a világ nem csak hamis és álságos dolgokat tartalmaz, hanem létezik egy zug , amelyikben ott él az őszinte, ragyogó érzés.
Elfigyelgettem az elfásult embereket, akik nap mint nap végzik a feladatukat, de már nem kérdeznek semmit, már nem érdeklődnek semmi iránt, már nem keresik semminek az értelmét.
Hallgatom, ahogy sorolják teendőiket, végeláthatatlan temérdek kötelességüket és annyira ennek szentelik magukat, hogy nem is keresnek választ arra: vajon mi értelme az életüknek!
Ha rákérdezek a romantikára, lekicsinylő mosoly jelenik meg az arcukon és valami hasonlót gondolnak:
Van is időm arra!
Eltűnődtem azon, vajon tényleg nincs szükségünk érzelmi feltöltődésre?! Vagy létezhet, hogy egyszerűen félünk szeretni, mert az olyan snassz vagy éppen azt gondoljuk az a fiataloknak való?!
Nem éppen-e az volna a lényeg, hogy , ahogyan az életünk folyamán fejlődünk, okosodunk, tapasztaltabbá leszünk, bölcsebbekké válunk, úgy érzelmeinkben teltebbek legyünk?!
Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk arra, hogy megszerezzük a felnőtt élet minden tudását, hogy kiteljesedjünk, akkor nem kellene a romantikát is növelni önmagunkban?!
Nem kellene még több időt szánni a meghitt együttlétekre , teljesebbé tenni érzelmi életünket?
Miért van az, hogy középkorúként olyanok leszünk, mint egy darab fa és szégyelljük, ha valami után vágyunk?
Vagy igaz az, hogy az érzések gyengévé tesznek bennünket, nem inkább az a helyes, hogy érettebbé?
Én úgy gondolom, hogy nem csak tudásban, hanem vágyakban is komoly szinteket kell megugrani az idő elteltével. Nem irthatjuk ki önmagunkban azt, amit ajándékba kaptunk: az érzelmeket.
Kell tudnunk szeretni egyre-egyre magasabb szinten, hiszen az ember nem csak attól lesz felnőtt, hogy átlát problémákat, vagy talál rá megoldásokat, hanem attól is, hogy szeretetben egyre növekszik, hiszen ez az egyik legsarkalatosabb feladat, nem személyválogatónak lenni, hanem megtanulni elfogadni és a másikat szeretni úgy, ahogy van.
Úgy, ahogy van.
Nem megváltoztatni, hanem azért szeretni, amilyen, ahogy gondolkodik, ahogy tesz, ahogy érez.
Nem a hibákat felnagyítani, hanem az erényeket keresni és megtalálni!
Nem látleletet kell készíteni a másikról, hanem meglátni benne a természet tökéletességét, és persze nagyon kell tudni benne szeretni a tökéletlenségeket.
A romantika pont ebben segít. Segit meglátni a másik legbenső, legféltettebb énjét: a varázslatos, álmodozó kisfiút a kemény és szigorú arcú férfiban, a bájos hercegnőt a megfáradt és megkopott szépségű nőben. A romantika feltár és megóv, aztán újra bezár, hogy tovább őrizze valódi egyéniségünk gyermeki darabját, amelyet egész életünkön keresztül 7 lakat alatt tartunk, hogy egy újabb varázsütésre kinyíljon bennünk a szeretet.
Szóval, romantikára fel! Gyakorolni és gyakorolni kell, hogy életünk legbájosabb pillanatai sokasodjanak. Igenis kell a rózsaszirmokkal teleszórt szoba bódító varázsa, kell az andalító zene, kellenek a hangulatos lámpák, kell a fenséges hófehér ruha.
Kell szeretni és félni szeretni, hogy utána még vágyakozóbban és odaadóbban szeressünk! Ezek mind kellenek, mert ezek mind a díszletei annak, hogy mély és igazi érzelmeket éljünk meg!
Kell, csak ketten lenni, távol a világtól!
Ne szégyelljük a romantikát, inkább azt, ha nem értjük miért is van!
A romantika ugyanis érzelmi érettségünk mércéje!
Aki romantikázni mer, az szeretni is mer, aki pedig szeretni tud, az romantikára is képes!
Különösek vagyunk, mert valahogy mindig úgy érezzük szükséges panaszkodnunk.
Igazából ez onnan jutott eszembe, hogy az utóbbi időben jó néhány emberrel beszélgettem és valahogy , valamilyen formában mindig az derült ki, hogy mindenki elégedetlen.
Volt aki a kórházi ellátással ( megjegyzem talán jogosan) , volt aki a fizetésével ( azt tudjuk, hogy sohasem elég, nézzük csak a politikusokat, mennyit szenvednek, hogy kevés a pénzük), van aki az árakkal, és szinte mindenki az emberekkel.
Megjegyzem, kevés olyan emberrel találkoztam, aki mindenkit szeretett volna, leginkább ezt hallottam: őt azért nem szeretem, mert... őt meg azért , mert...
Szóval kivetnivalót mindenben és mindenkiben találunk. Ez egy sajátos mentalitás, úgy beleállunk ebbe a negatív spirálba, hogy csak na! Mert annyira jólesik kipanaszkodni magunkat a másikra, vagy a dolgaink végett, vagy a munkánk sem tetszik és még a tükör is görbe!
Félünk jól érezni magunkat, mert akkor rajtakapnak bennünket, hogy boldogok vagyunk és ugyebár manapság, ebben a gazdasági helyzetben, hát ez elképesztő!
Meg aztán , aki egy kicsit is boldog az csak más kárára , jegyezzük meg mindent-tudóan!
Pedig igazából meg kellene tanulnunk örülni a jónak, valahogy nem kellene félnünk, hogy boldognak látnak bennünket mások, miért is ne nevetnénk és mosolyognánk az emberekre?!
Annyira kevés időt tölthetünk önfeledten, miért ne tehetnénk meg, hogy amikor módunk van rá és el tudjuk engedni nehézségeinket még ha egy pillanatra is, szóval miért ne engedhetnénk meg magunknak egy maroknyi boldogságot?!
Az élet már csak olyan, hogy sodorja a vízzel a sok szemetet, s ha hisszük ha nem, mindenkinek meg van a maga saját kupaca, amivel meg kell küzdenie, ami elkeseríti, ami tönkre teszi!
Mindenki hurcolja a maga gyötrelmeit, de olykor leteheti azt egy röpke időre és beállhat önfeledten táncolni a többiek közé.
Csak halkan jegyzem meg, hogy a "Minden rosszban van valami jó!" c. mondás nagyon is igaz.
Arra figyelmeztet, hogy ne a rossz eseményen szomorkodjunk,vagy épen dühöngjünk, hanem keressük meg benne azt az egy apró jó dolgot, ami miatt érdemes volt elviselni a nehézséget.
Mert, hogy nincs olyan nap, hogy csak minden rosszul süljön el ( még ha szeretnénk is azt hinni, mert akkor több együttérzést csikarhatunk ki), olyan van, hogy abból a napból csak a negatív dolgokra akarunk koncentrálni, vagy egy emberben csak a sötét dolgokat akarjuk meglátni. Ezzel szemben óriási nehézségek árán akarjuk csak felismerni, hogy vannak embertársainknak jó tulajdonságai is, vagy jó tettei, vagy kedves szavai, vagy, hogy egy adott nehéz eseményben szép dolgok is voltak.
No persze, amikor már mindenkinek elpanaszkodtuk a bennünket ért méltánytalanságot, vagy az adott kiszemelt személlyel kapcsolatos neheztelésünket, hirtelen más színben kezdünk el látni és az események pozitív oldalát kezdjük el fejtegetni, vagy jönnek azok a mondatok, amik így kezdődnek:
Végül is nincs vele bajom, mert amúgy rendes ember...
És végül addig soroljuk, hogy így milyen jó, úgy milyen szép, amúgy milyen okos, hogy kiderül, annyira nincs is bajunk az adott személlyel.
Csak halkan jegyzem meg, tényleg szeretünk panaszkodni, mert az olyan jó érzés, kimondhatjuk az összes gondolatot, átadhatjuk másnak és sitty-sutty mi már jobban is vagyunk, megszűnt a nyomás bensőnkben, már nem is fáj semmink.
Nekünk nem! De a másiknak, akiről panaszkodtunk , neki igen, mert ő csak annyit tud meg, hogy problémánk volt a személyével,azt, hogy végül eljutottunk odáig, nincs is vele bajunk, szóval az az információ nem jut el hozzá! Innentől neki van ellenünk panasza.
Ha pedig azt mondjuk, hogy "olyan felhőtlenül boldog vagyok, mert tudom, hogy szeretnek engem", erre általában az a megállapítás születik közösségileg, hogy : Ez nem normális!
Csak halkan jegyzem meg, mindenki azt erősíti meg önmagában, amit látni szeretne önmaga körül.
Ha valaki mindenáron bánatot és szomorúságot akar és idegességet, az nyugodtan panaszkodjon sokat.
Én mindenesetre inkább boldog akarok lenni és nevetni, szóval általában mindenkit szeretek, általában.
Vannak kivételek: őket ugyanis nagyon szeretem, és van akit mindenkinél jobban!
Igazából ez egy beszélgetésből merült fel bennem. Néha rendkívüli módon képesek vagyunk lehangolódni, legalábbis én.
Kutatom az okát és nem találom. Elvégre is mindent nem foghatok az időjárásra, vagy a stresszre!
Vagy be kellene vallanom magamnak az igazat?!
Jó! Csak, megint visszajutottam az alapkérdéshez: Mi az igazság?!
Ezt már egyszer boncolgattam és nincs kedvem újra végigpásztázni a problémakört.
Az a helyzet, hogy valami tegnap kibillentett a szokványos énstabilitásomból. A kényelmes és megszokott gondolkodásomból, a libegő-lebegő álomvilágomból.
Valami, ami nem volt a helyén, valami, ami felborzolta a nyugodt és békés énemet, valami, ami nem odavaló, nem jó és ami ma még több sőt mi több! bánatot is okozott.
Igazi mély lelki fájdalmat!
Ugye érzett már mindenki ilyet!
Fáj a lélek és annyira, hogy bármerre is mennék és futnék, az is jó lenne és rossz is egyben, mert nem oldana meg semmit!
De mégis menekülőre fognám magam, csak hogy állok földbe gyökerezett lábbal és várom, hogy teljen az idő!
Aztán újra és újra átgondolom az eseményeket és mintha azzal szórakoznék, hogy a behegedő sebemről folyton ki-be csukogatnám a ragtapaszt! Mint egy őrült szadista folyamatosan egyre jobban fáj minden belül!
Ott bent a lelkemben!
Lehet, hogy semmi más nem történt, mint hogy elvárásaim voltak és azok nem jöttek be? Lehet ténylegesen elvárások nélkül élni, vagy néha szükséges egy-egy lépcsőfokot beépíteni az életünkbe, hogy érezzük előbbre és magasabbra jutottunk? Lelki életünk olyan lenne, mint egy épület, ahol nagyon fontos az alapozás és aztán minden egyes mozzanat szépít, vagy csúfít az építkezésünk alatt?
Egyáltalán, ha nincsenek elvárásaim, akkor képes leszek stabil épületet építeni, kis toronyszobácskával, ahol életem hercege boldogan vár?
Vagy építsen a herceg nekem toronyszobát?
Ez utóbbi kérdésre mindenképpen Igent mondanék.
Na jó!
Félre a tréfával! Annyi bizonyos, hogy olykor én is hajlamos vagyok elvárásokat támasztani mások felé, pedig tudom, hogy amit én szeretnék az szinte sohasem az, amit mások adni tudnak. De, amit adni tudnak az több, mint amit én szeretnék, csak jól kellene értenem!
Hát igen!
Ezzel mindannyian kicsit így vagyunk, olykor elfelejtjük, hogy a másikat kell megértenünk és nem magunkat sajnálnunk, mert nem kaptuk meg azt, amit kigondoltunk!
Abban a pillanatban, amikor a másik embert megértjük, már többé nincsenek sebek, amik felszakadnak, vagy önsajnáló fájdalmak!
Persze, én nagyon együtt tudok érezni magammal, de csak azért, mert egyedül én tudom, mit éltem át, amiatt mert az elvárásaimnál nem többet, de jobbat és értékesebbet kaptam!
Nem hiába törtem a fejem egész éjjel és egész nap! Mire eljutottam addig, hogy nem tudtam már gondolkodni, meg is lett a megoldás!
Persze szarkazmussal nem lehet minden lelki sebet elrendezni! És azt sem állítom, hogy néha nem kellene sürgetni az események alakulását, máskor pedig lefojtani, visszafogni, de az a tapasztalatom, hogy tényleg igaz: Lassú víz partot mos!
A baj ott van, hogy nekem nincs 100 millió évem ( mint a lassú víznek), másnak se és senkinek se, vagyis minden helyzetet a magunk kis rövid életében kell megoldani!
Hogy hogyan?
Nem tudom. Tényleg nem. Előszedhetünk bármilyen útmutatást, vagy meggyőződést , hívhatjuk a szellemeket segítségül, csak megnyugtató válaszra találjunk!
Ha van egyáltalán megnyugtató válasz és nem az van, hogy elfáradtunk a válaszkeresésben és feladtuk.
Akkor egy kicsit sajnálhatjuk magunkat és együtt is érezhetünk magunkkal, aztán folytatás következik!
Lassan egy hete annak, hogy kis falumban összejöttek a szépkorúak, hogy egy kis időt újra együtt töltsenek.
Ahogy néztem őket, az jutott eszembe, hogy : milyen szépek is az idős emberek!
Ragyog az arcuk mindattól a sok-sok emléktől, amit életük során felhalmoztak.
Minden egyes tekintetben egy-egy életút van, minden egyes arc barázdájában ott látszik a sok-sok mosoly , nevetés, a sok kétség és gyötrelem, a gyermek, a boldogság, a szerelem, de ott a veszteség a fájdalom.
Minden arc, mint egy térkép: elindul a piciny gyermek, hogy felfedezze az Életet, közben vidáman fütyörészik, tervezget, óriási álmokat sző és ahogy halad-halad előre egyre lassabban megy, léptei egyre súlyosabbak lesznek, teste szép lassan reszketeggé válik , miközben tengernyi esemény szemtanúja lesz, vagy éppen részese.
Szépek az idős emberek!
Mert megéltek 70-80-90 évet is és bizakodva néznek a jövő elé. Vannak ugyanis terveik! Akarnak még tenni valamit! Gondolnak a holnapra!
Szépek az idős emberek!
Mert, nem csak tegnap szerettek, hanem ma is és holnap is azt tervezik. Szeretni a családjukat, a gyermekeiket, az unokáikat, a dédunokáikat! Szeretni mindenkit, akik körülöttük van! Szeretni a szomszédjukat, a régi gyermekkori barátot, az utcabeli jópajtást, a tanítványt, szeretni csak erre gondolnak!
Ők már tudják, hogy a szeretet mennyire törékeny, mennyire kevés jut ki belőle és hogy mennyien "elhagynak" bennünket, mire mi is rájövünk, hogy szeretni addig kell, amíg ott van velünk a másik.
Szépek az idős emberek!
Mert még tudnak vitatkozni, még besértődnek és még önfeledtek tudnak lenni! Még és újra! Tele vannak érzelemmel, könnyes a szemük a boldogságtól és mind egytől-egyig ismerik egymást! S bár már nem jól hallanak, már nem jól látnak, már enni is alig tudnak és testük tele van betegséggel, mégis táncra perdülnek, legalábbis a legtöbben már csak gondolatban. Ők így táncolnak. Emlékekben és álmaikban és gondolatban.
Szépek az idős emberek!
Mert őszinték, már megengedhetik maguknak, hogy kimondják azt, ami bennük van. Nem kell tartaniuk senkitől és semmitől. Valódiak a szavaik, az igazat és csakis az igazat büszkén vállalják.
Ahogy gondolataimban tekintetem végigsuhan az ott ülők mosolyán még hallom, ahogy a zenekar énekel, a jövőről az elfogyhatatlan reményről.
Szépek az idős emberek!
Remélem mi is egyszer ilyen szépek leszünk!
Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel az életében, aki vall egy bizonyos meggyőződést, fennen hirdeti aztán mégis az ellentáborban köt ki.
Ezek a "tipi-topi" emberek gyakorlatilag mindig azt keresik, honnan kedvezőbb számukra a széljárás, vagyis mindig azt mondják, amit az éppen hatalmon lévő hallani akar! Vagy legalábbis úgy vélik, hogy azt akarja hallani!
A helyzet az, hogy az ilyen emberek igen gyenge jelleműek, bármikor , bárkit, bármivel kiszolgálnak és ugyanolyan gyorsan képesek szembe is menni vele, ha már nem érzik a hatalmát.
Nagyon hülye játék, nagyon alattomos embereknek!
Az egy másik kérdés, hogy ők azt nem tudják, hogy az, akit körbezsonganak pontosan tisztában van azzal, hogy legalább annyira ellenségek ők, mint támogatók.
Így aztán kihasználja eme szánalmas társaságot, majd a megfelelő módon elbástyázza magát tőlük.
Ez a viselkedés már nagyon ősrégi módszer.
Ugyanis a hatalom gyakorlása nem kis művészet, tévedés azt hinni, hogy egyszerű parancsolgatás. Nem! Nagyon is a penge élén kell táncolni minden pillanatban.
Persze jó kérdés, hogy szükséges-e hogy legyen felettünk hatalom és ha igen az milyen legyen?! Erre a történelem sok példát ad: rabszolgatartó társadalom, demokrácia, hűbéri rendszer, totalitárius hatalom, királyság, stb. Mind egy-egy módszer az uralkodásra, a vezetésre!
Viszont egyik sem volt mentes a "tipi-topi" emberektől, ez a fajta mindig minden rendszerben felüti a fejét, megjelenik, kiszolgál, aztán elárul.
Nyilván "kicsiben" is így megy, mert ugye nem csak egy ország vezetésének vannak fizetett talpnyalói, hanem egy cégnek, egy vállalkozásnak is.
Valahol a vezetés olyan műfaj, amely igényli a jellemtelen szolgák jelenlétét, mert őket bármire fel lehet használni.
Az sem különösen meglepő, hogy ezek jó része nem különösen művelt, sőt általában csiszolatlan és nem gyémánt. Nyilván mert ha értenék, hogy mit tesznek , akkor nem tennék!
Mai divatos kifejezéssel élve alacsony az IQ, de van még lentebb is!
Ezek az örök túlélők, akik minden rendszerben "megállják" a helyüket, mindenhol és mindenkivel jól érzik magukat és egész életükben hízelgéssel keresik a kenyerüket, munkával sohasem!
Szóval olykor én is összefutok hasonlókkal és szomorú mosollyal veszem tudomásul, hogy bizony, aki ma még az én kedvemet kereste ( ámbár feleslegesen, mert semmit nem hiszek el neki a hízelgése miatt) az holnap már ellenem lesz. Sajnálatra méltóak, ezért nagyon hamar tudtára szoktam adni mindenkinek, hogy nálam ezzel semmire sem mennek! Én csak azt nézem, mennyire küzd a másik , mennyire akar mások javára lenni! Aztán azt is megfigyelem, hogyan beszél egy harmadikról és ezzel mindent megtudtam, ami segít eldönteni, akarom-e egyáltalán megismerni, vagy itt a vége!
Persze ezt én megengedhetem magamnak, mert nincs a kezemben hatalom ( én legalábbis úgy tudom) , nem kell elszámolnom másoknak!
Viszont az, akire sokat bíztak, azon sokat is kérnek számon!
Annak bizony élnie kell a tipi-topi lehetőségekkel, pontosan tudva, hogy ugyanannyira vannak ártalmára, mint előnyére ezek!
A szükséges rossz?!
Igen, pontosan!
Persze, mondjuk, ha mindenki őszinte tudna lenni...
Hagyjuk! Tudjuk nagyon jól, hogy akkor már minden társadalom összeomlott volna az anarchia következtében, amit az őszinteség kivált! Hiszen senki sem akarja azt hallani, hogy azért van szegénység, mert ámbár pénz és élelem is van, csak néhány ember érdeke az elszegényedés az elégedetlenség és a háború. Mert akkor fegyvert lehet eladni, amiből ismét meg lehet gazdagodni. Vagy akkor újjá lehet építeni a lerombolt területeket, ezzel kölcsönökre kényszeríteni egy adott országot és így javaihoz bagóért hozzá lehet férni!
Sorolhatnám, de nem akarom!
Inkább eltipegek, abba az irányba, amelyiket mindig is helyesnek tartottam, ha esett, ha fújt, ha sütött a nap, az igazság irányába!
Megjegyzem nagyon nehéz út, de nem vagyok egyedül és ez rendkívül vigasztaló!
A közelmúlt több eseménye kapcsán jutott eszembe ez az igazán jól ismert és sokat használt bölcsesség, ami arra hivatott, hogy megnyugtassa az elkövető delikvenseket: senki nem fog már emlékezni rá hamarosan, hogy mit tettek, vagy mondtak.
Azonban az igazság az, hogy az ember memóriája ámbár szelektív, arra mindenki emlékezik, ha valaki vétett, vagy nyilvánosan megszégyenítették, kigúnyolták, tehát valami olyasmi történt vele, amit a közösségi morál nem vagy nem akar elfogadni.
Szerintem a három nap inkább csak a "lappangási" idő, vagyis ami arra utal, talán az a minimum, ami alatt nem derül ki ez vagy az a sumákolás, vagy renitenskedés.
Mindenki remél, minden elkövető vagy éppen bűnös, hogy a legtökéletesebben lefedte a saját tettét, hogy talán sohasem derül ki, hogy megúszhatja elmarasztalás nélkül.
Az emberiséget mindig is foglalkoztatta a tökéletes bűntény lehetősége, többen reménykedtek, hogy ezt el lehet követni, még többen ma is hiszik, hogy az általuk végrehajtott "művelet" sohasem kerül közszemlére, de a helyzet az, hogy mindig van egy gyenge láncszem, mindig van egy rosszul kiszámított pont, mindig van valaki, aki ámbár nem ismeri az események láncolatát, mégis valami lényeges van a birtokában, ami egyszerre csak ráfókuszál és megmutatja az eltakart igazságot. Vagyis összeáll a kép.
Életünkben sok dolgot hajtunk végre jó avagy kevésbé jó szándékkal és általában, ha az akaratunk rossz, azt meg is bánjuk később. Mégis újra és újra rámerészkedünk arra az ingoványos talajra, amiben őrültségeinket elkövetjük és reméljük nem lesz tanúja a dolognak.
Nem mondom, hogy egy-egy tévedésünk akár hosszú évekre is nem kerül a feledés homályába, de egyszercsak valaki megjelenik a múltból és aztán terítékre kerül általunk is rég elfeledett szégyenünk, ostobaságunk.
Még abban sem reménykedhetünk, hogy 3 nap elég ahhoz, hogy ne legyen téma a mi kisebb-nagyobb mellényúlásunk, mert ahogy terjed rólunk vagy sületlenségünkről a hír, úgy húzódik ki a 3 nap akár 3 hónappá vagy évvé.
Bírálóink viszont kíméletlenek és még évek múlva is rajtunk köszörülik nyelvüket. De nyugi , ezek az alapból gyűlölködők, az átlag normális ember szép lassan nyugovóra tér a dolgok felett, talál rá megfelelő magyarázatot és aztán annyiban is hagyja.
Számomra az mindig meghökkentő, hogy emberek képesek pofátlanul 5 méterre tőlem, rólam suttogni és ez mindig arra sarkall, hogy elgondolkodjak az ember valódi hasznosságán!
Nem értem, hogy miért nem lehet megkérdezni, ha valamit nem értenek? Miért kell sunyizni és nem megbeszélni ?
Tényleg csak ennyire lennének sokan képesek, hogy feltételezésekkel élik le az életüket, ahelyett, hogy az igazságot kutatnák?
Mennyivel jobb egy olyan ember, aki kitalál a másikról rosszat, mind az, aki a saját életének boldog alakulásáról álmodozik?
Kérdéshegyek állnak előttem megválaszolatlanul, abban azonban biztos vagyok, hogy számomra az igazság-keresés sokkal fontosabb, mint a hamisság és kitaláció kergetése.
Ezért vagyok úgy, hogy bárki, bármit is mond, mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy először is kétségbe vonjam állítását, majd megvizsgáljam az általam tapasztaltakat az adott személlyel kapcsolatban és azután hozzak egy elődöntést, avval a tudattal, hogy még én is kiismerhetetlen vagyok magam számára, hát még egy másik ember!
Szóval nyugodjunk bele, hogy bizony minden tettünknek, mondatunknak még évek múltán is lesz következménye, lesz olyan ember, akinek memóriabankjában ott leledzik, ami viselt dolgunk és, hogy bármennyire is szeretnénk, nem fog a feledésünk homályába veszni azon dolgok összessége sem, amiről az a saját ítéletünk is, hogy : Ezt nem kellett volna!
Hogy mit tehetünk?
Próbáljunk meg megbocsátani magunknak, aztán eltenni a "'belső kamránkba" az adott dolgot úgy, hogy mégis jól szemünk előtt legyen, hogy legközelebb ne történjen hasonló. De ha már megismertük énünk azon részét, amire nem szeretünk gondolni, akkor már többet tudunk magunkról és láthatjuk, hogy hogyan tovább!
A tegnapi posztom kapcsán kaptam némi "szemrehányást" az egyik olvasómtól, aki egyébként nagyon hűségesen tanulmányozza írásaimat és olykor-olykor elemezgeti is azokat. Örömmel veszem tőle és persze másoktól is szívesen fogadom, mert mindig újabb és újabb téma kerül így elő.
Az ok, mármint a "vád" az volt, hogy úgy érezte Kedves Bírálóm, túl sokat keresem a Miért-ekre a válaszokat, arra hívta fel a figyelmemet, hogy vannak dolgok, amikre nem kell választ keresni, vagy talán nem kellene, mert a válaszok nincsenek meg.
Eszembe jutott az a film, amit talán mindannyian láttunk Will Smith főszereplésével , magyar címe: Én a robot, amelynek fő témája az , vajon a robotok képesek-e a kapott információkból önálló döntést hozni?!
Ebben a filmben hangzik el egy mondat, amely mélyen elgondolkodtatott:
" A válaszok készen vannak, csak tudni kell helyesen kérdezni!"
Megírt jövő?! Nem, dehogyis! A helyzet az, hogy az emberiség fejlődésének egyetlen mozgatórugója volt mindig is a "Miért"-re való válaszkeresés.
Nem is olyan régen történt velem, hogy sorozat formájában kaptam ezt a kérdést: Miért? Miért teszed ezt? Mondd meg miért?
A válaszaim halványak és erőtlenek voltak, mert az igazság felfedése olyan művészet, amelyet csak ritka alkalommal tehetünk meg. A válasz készen volt, ott volt bennem.
Akkor értettem meg ott abban a helyzetben, hogy mit is jelent ez a mondat:
" A válaszok készen vannak, csak tudni kell helyesen kérdezni!"
Ez nem felelősség-eltolás csak annak a különleges képességnek a használata, amit úgy hívok "ráérzés, vagy megérzés-faktor".
Ez a különleges képesség ( amit megjegyzem sokan birtoklunk) mondat ki velünk dolgokat, vagy zárja le az agyunk azt a részét, amely a beszédparancsot adja ki.
Vagyis ez akadályoz meg bennünket, hogy a nem kellő időben beszéljünk és a nem megfelelő dolgokról.
Vajon a "miért"-ekre való válasz kutatása, egybeesik az igazságéval is? Vagy lehet, hogy a válasz és az igazság nem egy és ugyanaz?
Talán egy banális példa segíthet ennek a kérdésnek a megválaszolásában:
Eleink fő étkei a szalonna, fokhagyma, vöröshagyma, kenyér fehér lisztből. Ők vékonyak és soványak voltak. Aztán mégis az elhízásért ezen ételeket tették meg főbűnösnek és száműzték őket.
Ámbár félve , de később kezdtek rámutatni , hogy a gyorséttermek ki tudja miből készült ételcafatjai a hibásak valamint a stressz, és a kapkodó evés a fő okai együttesen az egészségtelen súlynövekedésnek.
Most újra dívik a házi szalonna, vissza került az őt megillető rangos helyre!
Hogy mi az igazság?! Mindenki másra esküszik, egyesek szerint csak ez, mások szerint csak az!
De a Miért?, vagyis arra a kérdésre való válasz, hogy Miért merült ez fel egyáltalán az egyértelmű: gazdasági érdekből, pénz és hatalom szerzésből.
Az elhízott ember fogyni akar. Ezért rengeteg kapszulát, fogyiteát, tréningeszközt és alakformáló nesze semmi ( munka és izzadás nélküli ) programot lehet neki eladni. Életmód változtatásról is lehet szövegelni, úgysem teszi meg és úgysem fogy, pláne, ha az elhízásnak egyéb más okai vannak. Egy egész iparág épült a túlsúlyos emberek "kikezelésére".
Ugyanakkor a sertéstenyésztőket majdnem teljesen tönkretették a rossz "ómen" meghirdetésével, ezzel bizonyos részvények értéke lezuhant, míg az étteremláncolatoké felduzzadt és egyben a tőzsdére vitt fogyikapszulás értékpapírok értéke az egeket verte.
Szinte fél pillanat alatt az állattenyésztés iparága térdre kényszerült.
Vagyis érdekek és érdekek.
Ez csak egy példa volt a sok száz és ezer és millió Miért?-re való válaszok közül. A Miért? olyan kérdés, amely titkokat rejt.
Sokszor azonban az igazi ok megkeresése a legnehezebb. Hiszen ostoba válaszok folyton-folyvást kerülnek elő a sufniból, de a valódit köztük nagyon nehéz megtalálni. Viszont létezik .
Az más kérdés, hogy az ember olyan, hogy nem mindig szeretné a valódi választ hallani, megelégszik valamilyen ostobasággal is, vagy azzal, hogy nincs.
Van úgy, hogy az indokot még a kérdés előtt át szeretnénk adni, ámde az, akinek ezt tennénk a Miért-et elfelejti föltenni.
Egyszóval a "Miért" olyan lényeges "kis semmisség", amin sokszor az életünk fordulata is múlik, ezért legjobb megfogalmazni a megfelelő formában a kérdést és megkeresni valahol , valamelyik zeg-zugban arra az igazi választ, hiszen az ránk vár.
És még egy fontos dolog: a "Miért"-ek sohasem fogynak el, de az időnk véges!