Bocsánat! Csak nő vagyok!

Fura dolog, így a 21. században arról irogatni, hogy a nő helyzete még mindig csak olyan vidéken, mint a rossz tanuló bizonyítványa, hol elégséges, hol elégtelen.
Szépen felépített jövőképek omlanak össze és őrlődnek porrá még ma is, az ócska, mégsem teljesen rogyadozó feudális férfigondolkodású falusi malmok kerekei között.
Éppen Szent Rita életét nézem ahol is a fő motívum , vagyis a szent életű asszony küzdelmei mellett bepillantást nyerhetünk a 16. században élő itáliai lovagi családok hatalmi harcába.
A patriarchális szövevények elképesztő elnyomásába, a női élet alulbecsülésébe.
Rita asszony rendkívüli rangot tud kivívni férje oldalán, hiszen szép lassan a férje támasza és társa lesz, nem cselédje. Az, hogy egy nő partnere és társa a férjének abban a korban elképzelhetetlen volt.
Nem csak odaadása csodálatraméltó, hanem felbecsülhetetlen szeretete, amivel férjét és fiait szerette, s amellyel a kíméletlen férfit, igazi emberré tudta átformálni.
A filmben van egy jelenet, amikor a férfiak vacsora közben beszélgetnek arról, hogyan kellene egy konfliktust megoldani és Rita közbeszól. Ekkor azonnal ráparancsol a férje hogy fogja be a száját, mert ez nem az ő dolga.
Majd férje apja is megjegyzi, hogy : Tartsd kordában a feleséged!

Azon gondolkodtam, hogy vajon az 500 év alatt változott-e valami a nők megítélésében? Néha olyan, mintha ugyanúgy történnének a dolgok, mintha megálltunk volna az időben.
Olyan , mintha minden egyes nőnek újra és újra meg kellene küzdenie azért, hogy embernek ismerjék el.
Manapság nem egyszer tapasztalom, hogy a nőre mint kiszolgáló személyzetre, vagy mint agyatlan szükségességre, vagy mint felesleges akadályra tekintenek látszólag teljesen értelmes férfiak.

Létezhet, hogy mi nők képtelenek vagyunk megvívni a saját "szentritás" harcunkat? Lehetséges, hogy ott rontjuk el, hogy vannak, akik elfogadják, nekik sohasem szabad szólni?
Biztosak vagyunk abban, hogy nekünk nőknek ez a szerep az egyetlen, ami elérhető? Vagyis a a leigázotté?

Jó néhányan most ráncolhatják a homlokukat, vajon miről beszélek, de tessék egy kicsit körbenézni, és hihetetlen dolgok kerülnek napvilágra.
Bizony még ma is összeülnek a családok férfitagjai, közösen szövetkeznek egy-egy üzlet miatt és még ma is a nő csak a csend jele.
Saját bőrömön is tapasztalom micsoda heroikus küzdelmet kell azért vívni, hogy egyáltalán meghallgassanak, hiszen a legtöbb férfi úgy van vele: Ez csak egy nő! Mi jó származhat tőle, mi értelmeset mondhat!

Bocsánat! Valóban nő vagyok! Méghozzá egy igazi törékeny nő, aki ugyan bonyolult a gondolkodásában az érzelmeiben, de végtelen kifinomult és hűséges a szeretetében.
Elgondolkodtam:
Nem lehetséges, hogy a férfiak nem képesek felnőni a feladathoz: partnernek tekinteni egy nőt, elismerni a képességeit? Nem lehetséges, hogy a férfiak vélt vagy valós pozícióikat féltik, mert attól tartanak, hogy kiderülhet: egy nő ezt is, azt is jobban tudná csinálni? Nem lehetséges, hogy a férfiak a saját érzéketlenségüket hiányosságnak tekintik, ezért elzárkóznak a nők mérhetetlen gyengédségétől?

Bárhogy is van, én azt tapasztalom, hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy elismerő szóért, avagy egy-egy lehetőségért. Ami csak úgy a legalkalmatlanabb férfi ölébe belehullik, azt egy nő emberfeletti erővel is alig tudja elérni.
A férfiösszetartás áthúzza az ötszáz évet és átmenti a viszonyokat.
Persze bolond lennék feladni!
Sohasem engedném meg magamnak, hogy valaki azt mondja nekem egy vita kapcsán:
Tartsd kordában magad!

Helloviszony

Az a helyzet, hogy mostanság jobban érdekel az emberek viselkedésének feltérképezése, annak a különleges, sokszor bonyolult néha azonban túl egyszerű kapcsolati rendszernek a megfejtése, amit csak egyszerűen Helloviszonynak nevezek.

A Helloviszony, a mai kor terméke. Nagyon szimpla dologról van szó a Hello köszönéshez tartozó sajátos kötődésről.
A Hello, nem Jó Napot Kívánok, ami ugyebár tiszteletteljes megszólítás.
De nem is Szia, ami tegező kapcsolatban lévő emberek között szokás.
De nem is Csá, amit nem csak tinédzserek, hanem lazának tetsző emberek használnak, kicsit lekezelő, kissé modoros stílusban.
A Hello,se nem tegeződés, se nem magázódás, valami, amit pillanatok alatt meg lehet fordítani a bizalmas viszonyból a távolságtartóba és vica versa.
Egyszóval a Hello csak egy üdvözlés lenne, bár messze nem az, ahogy megfigyeltem.
Általánosságban véve pont az az előnye, hogy nem lehet tudni, milyen kapcsolat avagy kapcsolatrendszer van mögötte.
Nem igényel gesztust, mert nem kell hozzá sem meghajolni, sem kezet csókolni, de kezet fogni sem. Semmit. Ezért kiválóan alkalmas minden információ elrejtésére.
És ez itt a lényeg.
A Helloviszony lényege, hogy tökéletesen kiszolgálja azt az elvárást, hogy az ember mögé rejtse gondolatait, érzelmeit, egyszóval kivonuljon a vizslató szemek hatóköre alól és elrejtse mindazt, amit a rejtekben akar tartani.
A Helloviszonyban nem kell döntésre jutni azonnal, hogy azt a másikat kedvelem-e vagy sem, vagy értékelem-e vagy sem.
Nem szükséges magyarázkodni, miért ezt és milyen jogon használja az ember, mert a Hello semleges.

Kapcsolataink kezdete mindig egy köszönéssel indul és ebben azért nagy bakot lőhetünk, szerencsére ezt azért helyre lehet hozni.
Azok az emberek azonban, akik arcról és szemekről olvasnak, vagyis az emberi kommunikáció összhangja alapján értékelik a másikat, szóval nekik a a rejtőzés mesterségük és értenek hozzá, hogyan érjék el, a másik kitárulkozzon.
Nem sok ilyen ember van, de igazából nem a számuk a lényeg, hanem az, amilyen módszert választanak ahhoz, hogy tényleges információt gyűjtsenek másokról.
Nyilván ők a semleges köszönés hívei, mert pont az a lényeg, hogy személyiségük rejtve maradjon, míg a másikról sok-sok dolgot megtudhatnak.

Az emberek szeretnek mesélni magukról, nagyokat mesélni, ezeket meg kell tudni szűrni, az alapján, ahogy a szavakat használják, vagy ahogy gesztikulálnak, vagy a hangmagasságból, vagy az elszólásokból, vagy abból, amennyire disszonáns egy ember összes kommunikációja.
De az emberek másokról is szeretnek sztorizgatni és ebből egész jó kis gyűjtemény keletkezhet.
Szóval a Helloviszony gyakorlatilag egy olyan kapcsolati rendszer, ahol az egyik fél a megnyitó és befogadó, a másik a kontroll nélküli információadó. Azért kontroll nélküli, mert nem is tudja az illető mennyi értékes adatot tud a másiknak feltárni a hablatyolásával.
Valahogy ezt úgy lehet elképzelni, mint egy gondolati turkálót. Ömleszti ki magából mindenki a sok szemétnek tűnő badarságot és van valaki, vagy valakik, akik a sok-sok értéktelennek tetsző dologból kirak vagy kiraknak egy-egy lényeges történetet, mint egy puzzle-t. Nekik összeáll a kép.
Nekik összeillik minden, ők képesek átlátni olyan dolgokat, amik mások nem.
Nyilván itt nem csak az átlagnál magasabb intelligenciáról van szó, hanem egy különleges képességről, ami hátterében akár genetikai plusz produktum  is lehet.
Ezek az emberek máshogy látják a világot, máshogy a körülöttük élőket, sokkal inkább globális rendszerben tudnak gondolkozni, ugyanakkor a legapróbb részletnek is tudják a helyét és memóriájuk lenyűgöző, legalábbis abban, ami érdekli őket.
Másban esetleg feledékenyek is lehetnek, vagy éppen információ-tévesztők.

Sok foglalkozásban lehet ezt a különleges képességet használni, nyilván a zsenialitás itt, ami figyelemre-méltó.
Az átlagember azonban nem igazán törődik ilyesmivel így aztán elmesél dolgokat avval a megjegyzéssel, hogy nem érti miért.
Talán ennyiben meg is nyugodhatunk, mert semmilyen kárunk nem származhat abból, ha valaki okosan felhasználja az általunk elmondottakat, maximum akkor, ha svindlis úton járunk.
A legjobban akkor bukhatunk bele ebbe, ha személyiségünk sötét oldalát akarjuk takargatni, mert azt ezek az emberek azonnal felismerik.
De az átlagember nem foglalkozik információ puzzle-val, csak teszi a dolgát , éli az életét és talán próbál boldog lenni.
Azt gondolom a Helloviszonyos emberek is próbálnak azok lenni, és ez így van jól.

Jó tudni azonban, hogy vannak közöttünk olyanok, akik sokkal, de sokkal mélyebben látják az összefüggéseket, mert abban bízhatunk, hogy képességeiket a javunkra használják.
És ez tényleg így is van.

Lejárt a romantika ideje...

Tudom, hogy ez a cím nem "tuti fogás", de azt gondolom a kíváncsiság mindig győz és még azok is belemerülnek az olvasásba, akik alapból elutasítják a romantikát.

A romantika azon dolgok közé tartozik, amit mindannyian szeretnénk megélni és mégis nagyon keveseknek adatik meg.
Talán azért is, mert a romantika olyan, mint egy kis ékszerdoboz, telis-tele varázslatos érzelmekkel, életünk ezen pillanataiban szinte utolérjük a legelképesztőbb illúziónkat is.
A romantika kiragad a mindennapok szürke világából , elhiteti velünk, hogy a gyermekkori csodás álmok megvalósulhatnak és egy rövid kis időre életünk főszereplőiből a legédesebb herceg, a legártatlanabb hercegnő és a legkedvesebb manók és varázslók  serege lesz.
A romantika gyönyörködtet és arra ösztönöz bennünket, hogy újra higgyünk önmagunkban, teremtő erőnkben, hogy a világ nem csak hamis és álságos dolgokat tartalmaz, hanem létezik egy zug , amelyikben ott él az őszinte, ragyogó érzés.

Elfigyelgettem az elfásult embereket, akik nap mint nap végzik a feladatukat, de már nem kérdeznek semmit, már nem érdeklődnek semmi iránt, már nem keresik semminek az értelmét.
Hallgatom, ahogy sorolják teendőiket, végeláthatatlan  temérdek kötelességüket   és annyira ennek szentelik magukat, hogy nem is keresnek választ arra: vajon mi értelme az életüknek!

Ha rákérdezek a romantikára, lekicsinylő mosoly jelenik meg az arcukon és valami hasonlót gondolnak:
Van is időm arra!

Eltűnődtem azon, vajon tényleg nincs szükségünk érzelmi feltöltődésre?! Vagy létezhet, hogy egyszerűen félünk szeretni, mert az olyan snassz vagy éppen azt gondoljuk az a fiataloknak való?!
Nem éppen-e az volna a lényeg, hogy , ahogyan az életünk folyamán fejlődünk, okosodunk, tapasztaltabbá leszünk, bölcsebbekké válunk, úgy érzelmeinkben teltebbek legyünk?!
Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk arra, hogy megszerezzük a felnőtt élet minden tudását, hogy kiteljesedjünk, akkor nem kellene a romantikát is növelni önmagunkban?!
Nem kellene még több időt szánni a meghitt együttlétekre , teljesebbé tenni érzelmi életünket?
Miért van az, hogy középkorúként olyanok leszünk, mint egy darab fa és szégyelljük, ha valami után vágyunk?
Vagy igaz az, hogy az érzések gyengévé tesznek bennünket, nem inkább az a helyes, hogy érettebbé?

Én úgy gondolom,  hogy nem csak tudásban, hanem vágyakban is komoly szinteket kell megugrani az idő elteltével. Nem irthatjuk ki önmagunkban azt, amit ajándékba kaptunk: az érzelmeket.
Kell tudnunk szeretni egyre-egyre magasabb szinten, hiszen az ember nem csak attól lesz felnőtt, hogy átlát problémákat, vagy talál rá megoldásokat, hanem attól is, hogy szeretetben egyre növekszik, hiszen ez az egyik legsarkalatosabb feladat, nem személyválogatónak lenni, hanem megtanulni elfogadni és a másikat szeretni úgy, ahogy van.
Úgy, ahogy van.
Nem megváltoztatni, hanem azért szeretni, amilyen, ahogy gondolkodik, ahogy tesz, ahogy érez.
Nem a hibákat felnagyítani, hanem az erényeket keresni és megtalálni!
Nem látleletet kell készíteni a másikról, hanem meglátni benne a természet tökéletességét, és persze nagyon kell tudni benne szeretni a tökéletlenségeket.

A romantika pont ebben segít.  Segit meglátni a másik legbenső, legféltettebb énjét: a varázslatos, álmodozó kisfiút a kemény és szigorú arcú férfiban, a  bájos hercegnőt a megfáradt és megkopott szépségű nőben. A romantika feltár és megóv, aztán újra bezár, hogy tovább őrizze valódi egyéniségünk gyermeki darabját, amelyet egész életünkön keresztül 7 lakat alatt tartunk, hogy egy újabb varázsütésre kinyíljon bennünk a szeretet.

Szóval, romantikára fel! Gyakorolni és gyakorolni kell, hogy életünk legbájosabb pillanatai sokasodjanak. Igenis kell a rózsaszirmokkal teleszórt szoba bódító varázsa, kell az andalító zene, kellenek a hangulatos lámpák, kell a fenséges hófehér ruha.
Kell szeretni és félni szeretni, hogy utána még vágyakozóbban és odaadóbban szeressünk! Ezek mind kellenek, mert ezek mind a díszletei annak, hogy mély és igazi érzelmeket éljünk meg!
Kell, csak ketten lenni, távol a világtól!
Ne szégyelljük a romantikát, inkább azt, ha nem értjük miért is van!
A romantika ugyanis érzelmi érettségünk mércéje!
Aki romantikázni mer, az szeretni is mer, aki pedig szeretni  tud, az romantikára is képes!

Csak halkan jegyzem meg.

Különösek vagyunk, mert valahogy mindig úgy érezzük szükséges panaszkodnunk.

Igazából ez onnan jutott eszembe, hogy  az utóbbi időben jó néhány emberrel beszélgettem és valahogy , valamilyen formában mindig az derült ki, hogy mindenki elégedetlen.
Volt aki a kórházi ellátással ( megjegyzem talán jogosan) , volt aki a fizetésével ( azt tudjuk, hogy sohasem elég, nézzük csak a politikusokat, mennyit szenvednek, hogy kevés  a pénzük), van aki az árakkal, és szinte mindenki az emberekkel.
Megjegyzem, kevés olyan emberrel találkoztam, aki mindenkit szeretett volna, leginkább ezt hallottam: őt azért nem szeretem, mert... őt meg azért , mert...

Szóval kivetnivalót mindenben és mindenkiben találunk. Ez egy sajátos mentalitás, úgy beleállunk ebbe a negatív spirálba, hogy csak na!  Mert annyira jólesik kipanaszkodni magunkat a másikra, vagy a dolgaink végett, vagy a munkánk sem tetszik és még a tükör is görbe!
Félünk jól érezni magunkat, mert akkor rajtakapnak bennünket, hogy boldogok vagyunk és ugyebár manapság, ebben a gazdasági helyzetben, hát ez elképesztő!
Meg aztán , aki egy kicsit is boldog az csak más kárára , jegyezzük meg mindent-tudóan!

Pedig igazából meg kellene tanulnunk örülni a jónak, valahogy nem kellene félnünk, hogy boldognak látnak bennünket mások, miért is ne nevetnénk és mosolyognánk az emberekre?!
Annyira kevés időt tölthetünk önfeledten, miért ne tehetnénk meg, hogy amikor módunk van rá és el tudjuk engedni nehézségeinket még ha egy pillanatra is, szóval miért ne engedhetnénk meg magunknak egy maroknyi boldogságot?!
Az élet már csak olyan, hogy sodorja a vízzel a sok szemetet, s ha hisszük ha nem, mindenkinek meg van a maga saját kupaca, amivel meg kell küzdenie, ami elkeseríti, ami tönkre teszi!
Mindenki hurcolja a maga gyötrelmeit, de olykor leteheti azt egy röpke időre és beállhat önfeledten táncolni a többiek közé.

Csak halkan jegyzem meg, hogy a "Minden rosszban van valami jó!" c. mondás nagyon is igaz.
Arra figyelmeztet, hogy ne a rossz eseményen szomorkodjunk,vagy épen dühöngjünk, hanem keressük meg benne azt az egy apró jó dolgot, ami miatt érdemes volt elviselni a nehézséget.
Mert, hogy nincs olyan nap, hogy csak minden rosszul süljön el ( még ha szeretnénk is azt hinni, mert akkor több együttérzést csikarhatunk ki), olyan van, hogy abból a napból csak a negatív dolgokra akarunk koncentrálni, vagy egy emberben csak a sötét dolgokat akarjuk meglátni. Ezzel szemben óriási nehézségek árán akarjuk csak felismerni, hogy vannak embertársainknak jó tulajdonságai is, vagy jó tettei, vagy kedves szavai, vagy, hogy egy adott nehéz eseményben szép dolgok is voltak.

No persze, amikor már mindenkinek elpanaszkodtuk a bennünket ért méltánytalanságot, vagy az adott kiszemelt személlyel kapcsolatos neheztelésünket, hirtelen más színben kezdünk el látni és az események pozitív oldalát kezdjük el fejtegetni, vagy jönnek azok a mondatok, amik így kezdődnek:
Végül is nincs vele bajom, mert amúgy rendes ember...
És végül addig soroljuk, hogy így milyen jó, úgy milyen szép, amúgy milyen okos, hogy kiderül, annyira nincs is bajunk az adott személlyel.

Csak halkan jegyzem meg, tényleg szeretünk panaszkodni, mert az olyan jó érzés, kimondhatjuk az összes gondolatot, átadhatjuk másnak és sitty-sutty mi már jobban is vagyunk, megszűnt  a nyomás bensőnkben, már nem is fáj semmink.
Nekünk nem! De a másiknak, akiről panaszkodtunk , neki igen, mert ő  csak annyit tud meg, hogy problémánk volt a személyével,azt, hogy végül eljutottunk odáig,  nincs is vele bajunk, szóval az az információ nem jut el hozzá! Innentől neki van ellenünk panasza.

Ha pedig azt mondjuk, hogy "olyan felhőtlenül boldog vagyok, mert tudom, hogy szeretnek engem", erre általában az a megállapítás születik közösségileg, hogy : Ez nem normális!

Csak halkan jegyzem meg, mindenki azt erősíti meg önmagában, amit látni szeretne önmaga körül.
Ha valaki mindenáron bánatot és szomorúságot akar és idegességet, az nyugodtan panaszkodjon sokat.

Én mindenesetre inkább boldog akarok lenni és nevetni, szóval általában mindenkit szeretek, általában.
Vannak kivételek: őket ugyanis nagyon szeretem, és van  akit mindenkinél jobban!

Én most annyira együtt tudok érezni magammal!

Igazából ez egy beszélgetésből merült fel bennem. Néha rendkívüli módon képesek vagyunk lehangolódni, legalábbis én.
Kutatom az okát és nem találom. Elvégre is mindent nem foghatok az időjárásra, vagy a stresszre!
Vagy be kellene vallanom magamnak az igazat?!
Jó! Csak, megint visszajutottam az alapkérdéshez: Mi az igazság?!

Ezt már egyszer boncolgattam és nincs kedvem újra végigpásztázni a problémakört.
Az a helyzet, hogy valami tegnap kibillentett a szokványos énstabilitásomból. A kényelmes és megszokott gondolkodásomból, a libegő-lebegő álomvilágomból.
Valami, ami nem volt a helyén, valami, ami felborzolta a nyugodt és békés énemet, valami, ami nem odavaló, nem jó és ami ma még több sőt mi több! bánatot is okozott.
Igazi mély lelki fájdalmat!
Ugye érzett már mindenki ilyet!
Fáj a lélek és annyira, hogy bármerre is mennék és futnék, az is jó lenne és rossz is egyben, mert nem oldana meg semmit!
De mégis menekülőre fognám magam, csak hogy állok földbe gyökerezett lábbal és várom, hogy teljen az idő!
Aztán újra és újra átgondolom az eseményeket és mintha azzal szórakoznék, hogy a behegedő sebemről folyton ki-be csukogatnám a ragtapaszt! Mint egy őrült szadista folyamatosan egyre jobban fáj minden belül!
Ott bent a lelkemben!

Lehet, hogy semmi más nem történt, mint hogy elvárásaim voltak és azok nem jöttek be? Lehet ténylegesen elvárások nélkül élni, vagy néha szükséges egy-egy lépcsőfokot beépíteni az életünkbe, hogy érezzük előbbre és magasabbra jutottunk? Lelki életünk olyan lenne, mint egy épület, ahol nagyon fontos az alapozás és aztán minden egyes mozzanat szépít, vagy csúfít az építkezésünk alatt?
Egyáltalán, ha nincsenek elvárásaim, akkor képes leszek stabil épületet építeni, kis toronyszobácskával, ahol életem hercege boldogan vár?
Vagy építsen a herceg nekem toronyszobát?

Ez utóbbi kérdésre mindenképpen Igent mondanék.
Na jó!
Félre a tréfával! Annyi bizonyos, hogy olykor én is hajlamos vagyok  elvárásokat támasztani mások felé, pedig tudom, hogy amit én szeretnék az szinte sohasem az, amit mások adni tudnak. De, amit adni tudnak az több, mint amit én szeretnék, csak jól kellene értenem!
Hát igen!
Ezzel mindannyian kicsit így vagyunk, olykor elfelejtjük, hogy a másikat kell megértenünk és nem magunkat sajnálnunk, mert nem kaptuk meg azt, amit kigondoltunk!
Abban a pillanatban, amikor a másik embert megértjük, már többé nincsenek sebek, amik felszakadnak, vagy önsajnáló fájdalmak!
Persze,  én nagyon együtt tudok érezni magammal, de csak azért, mert egyedül én tudom, mit éltem át, amiatt mert az elvárásaimnál nem többet, de jobbat és értékesebbet kaptam!

Nem hiába törtem a fejem egész éjjel és egész nap! Mire eljutottam addig, hogy nem tudtam már gondolkodni,  meg is lett a megoldás!
Persze szarkazmussal nem lehet minden lelki sebet elrendezni! És azt sem állítom, hogy néha nem kellene sürgetni az események alakulását, máskor pedig lefojtani, visszafogni, de az a tapasztalatom, hogy tényleg igaz: Lassú víz partot mos!
A baj ott van, hogy nekem nincs 100 millió évem ( mint a lassú víznek), másnak se és senkinek se, vagyis minden helyzetet a magunk kis rövid életében kell megoldani!
Hogy hogyan?
Nem tudom. Tényleg nem. Előszedhetünk bármilyen útmutatást, vagy meggyőződést , hívhatjuk a szellemeket segítségül, csak megnyugtató válaszra találjunk!
Ha van egyáltalán megnyugtató válasz és nem az van, hogy elfáradtunk a válaszkeresésben és feladtuk.
Akkor egy kicsit sajnálhatjuk magunkat és együtt is érezhetünk magunkkal, aztán folytatás következik!

Édes öregség! / Egy nyugdíjas-találkozó margójára/

Lassan egy hete annak, hogy kis falumban összejöttek a szépkorúak, hogy egy kis időt újra együtt töltsenek.

 Ahogy néztem őket, az jutott eszembe, hogy : milyen szépek is az idős emberek!
Ragyog az arcuk mindattól a sok-sok emléktől, amit életük során felhalmoztak.
Minden egyes tekintetben egy-egy életút van, minden egyes arc barázdájában ott látszik a sok-sok mosoly , nevetés, a sok kétség és gyötrelem, a  gyermek, a boldogság, a szerelem, de ott a veszteség a fájdalom.
Minden arc, mint egy térkép: elindul a piciny gyermek, hogy felfedezze az Életet, közben vidáman fütyörészik, tervezget, óriási álmokat sző és ahogy halad-halad előre egyre lassabban megy, léptei egyre súlyosabbak lesznek, teste szép lassan reszketeggé válik , miközben tengernyi esemény szemtanúja lesz, vagy éppen részese.

Szépek az idős emberek!
Mert megéltek 70-80-90 évet is és bizakodva néznek a jövő elé. Vannak ugyanis terveik! Akarnak még tenni valamit! Gondolnak a holnapra!

Szépek az idős emberek!
Mert, nem csak tegnap szerettek, hanem ma is és holnap is azt tervezik. Szeretni a családjukat, a gyermekeiket, az unokáikat, a dédunokáikat! Szeretni mindenkit, akik körülöttük van! Szeretni a szomszédjukat, a régi gyermekkori barátot, az utcabeli jópajtást, a tanítványt, szeretni csak erre gondolnak!
Ők már tudják, hogy a szeretet mennyire törékeny, mennyire kevés jut ki belőle és hogy mennyien "elhagynak" bennünket, mire mi is rájövünk, hogy szeretni addig kell, amíg ott van velünk a másik.

Szépek az idős emberek!
Mert még tudnak vitatkozni, még besértődnek és még önfeledtek tudnak lenni! Még és újra! Tele vannak érzelemmel, könnyes a szemük a boldogságtól és mind egytől-egyig ismerik egymást! S bár már nem jól hallanak, már nem jól látnak, már enni is alig tudnak és testük tele van betegséggel, mégis táncra perdülnek, legalábbis  a legtöbben már csak gondolatban. Ők így táncolnak. Emlékekben és álmaikban és gondolatban.

Szépek az idős emberek!
Mert őszinték, már megengedhetik maguknak, hogy kimondják azt, ami bennük van. Nem kell tartaniuk senkitől és semmitől. Valódiak a szavaik, az igazat és csakis az igazat büszkén vállalják.

Ahogy gondolataimban tekintetem végigsuhan az ott ülők mosolyán még hallom, ahogy a zenekar énekel, a jövőről az elfogyhatatlan reményről.

Szépek az idős emberek!
Remélem mi is egyszer ilyen szépek leszünk!

Tipi-topi: Hova is álljak?!

Biztos mindenki találkozott már olyan emberrel az életében, aki vall egy bizonyos meggyőződést, fennen hirdeti aztán mégis az ellentáborban köt ki.
Ezek a "tipi-topi" emberek gyakorlatilag mindig azt keresik, honnan kedvezőbb számukra a széljárás, vagyis mindig azt mondják, amit az éppen hatalmon lévő hallani akar! Vagy legalábbis úgy vélik, hogy azt akarja hallani!
A helyzet az, hogy az ilyen emberek igen gyenge jelleműek, bármikor , bárkit, bármivel kiszolgálnak és ugyanolyan gyorsan képesek szembe is menni vele, ha már nem érzik a hatalmát.
Nagyon hülye játék, nagyon alattomos embereknek!

Az egy másik kérdés, hogy ők azt nem tudják, hogy az, akit körbezsonganak pontosan tisztában van azzal, hogy legalább annyira ellenségek ők, mint támogatók.
Így aztán kihasználja eme szánalmas társaságot, majd a megfelelő módon elbástyázza magát tőlük.
Ez a viselkedés már nagyon ősrégi módszer.
Ugyanis a hatalom gyakorlása nem kis művészet, tévedés azt hinni, hogy egyszerű parancsolgatás. Nem! Nagyon is a penge élén kell táncolni minden pillanatban.
Persze jó kérdés, hogy szükséges-e hogy legyen felettünk hatalom és ha igen az milyen legyen?! Erre a történelem sok példát ad: rabszolgatartó társadalom, demokrácia, hűbéri rendszer, totalitárius hatalom, királyság, stb. Mind egy-egy módszer az uralkodásra, a vezetésre!
Viszont egyik sem volt mentes a "tipi-topi" emberektől, ez a fajta mindig minden rendszerben felüti a fejét, megjelenik, kiszolgál, aztán elárul.

Nyilván "kicsiben" is így megy, mert ugye nem csak egy ország vezetésének vannak fizetett talpnyalói, hanem egy cégnek, egy vállalkozásnak is.
Valahol a vezetés olyan műfaj, amely igényli a jellemtelen szolgák jelenlétét, mert őket bármire fel lehet használni.
Az sem különösen meglepő, hogy ezek jó része nem különösen művelt, sőt általában csiszolatlan és nem gyémánt. Nyilván mert ha értenék, hogy mit tesznek , akkor nem tennék!
Mai divatos kifejezéssel élve alacsony az IQ, de van még lentebb is!
Ezek az örök túlélők, akik minden rendszerben "megállják" a helyüket, mindenhol és mindenkivel jól érzik magukat és egész életükben hízelgéssel keresik a kenyerüket, munkával sohasem!

Szóval olykor én is összefutok hasonlókkal és szomorú mosollyal veszem tudomásul, hogy bizony, aki ma még az én kedvemet kereste ( ámbár feleslegesen, mert semmit nem hiszek el neki a hízelgése miatt) az holnap már ellenem lesz. Sajnálatra méltóak, ezért nagyon hamar tudtára szoktam adni mindenkinek, hogy nálam ezzel semmire sem mennek! Én csak azt nézem, mennyire küzd a másik , mennyire akar mások javára lenni! Aztán azt is megfigyelem, hogyan beszél egy harmadikról és ezzel mindent megtudtam, ami segít eldönteni, akarom-e egyáltalán megismerni, vagy itt a vége!
Persze ezt én megengedhetem magamnak, mert nincs a kezemben hatalom ( én legalábbis úgy tudom) , nem kell elszámolnom másoknak!
Viszont az, akire sokat bíztak, azon sokat is kérnek számon!
Annak bizony élnie kell a tipi-topi lehetőségekkel, pontosan tudva, hogy ugyanannyira vannak ártalmára, mint előnyére ezek!
A szükséges rossz?!
Igen, pontosan!
Persze, mondjuk, ha mindenki őszinte tudna lenni...
Hagyjuk! Tudjuk nagyon jól, hogy akkor már minden társadalom összeomlott volna az anarchia következtében, amit az őszinteség kivált! Hiszen senki sem akarja azt hallani, hogy azért van szegénység, mert ámbár pénz és élelem is van, csak néhány ember érdeke az elszegényedés az elégedetlenség és a háború. Mert akkor fegyvert lehet eladni, amiből ismét meg lehet gazdagodni. Vagy akkor újjá lehet építeni a lerombolt területeket, ezzel kölcsönökre kényszeríteni egy adott országot és így javaihoz bagóért hozzá lehet férni!
Sorolhatnám, de nem akarom!
Inkább eltipegek, abba az irányba, amelyiket mindig is helyesnek tartottam, ha esett, ha fújt, ha sütött a nap, az igazság irányába!
 Megjegyzem nagyon nehéz út, de nem vagyok egyedül és ez rendkívül vigasztaló!