Adventi történetek- Emma

""Szolgáltasson igazságot a nép szegényeinek, nyújtson a szegények fiainak segítséget, s alázza meg az erőszakoskodót." (Zsolt.71) 

Decemberi hideg reggel volt, Emma kinyitotta a szemét,s bár gondolataiban már rég elkezdődött a nap, de nehezére esett a felkelés, mert a szobában zimankó volt.
Így volt ez már évek óta minden télen, nem volt tüzelője és már nem is nagyon emlékezett mikor melegedett utoljára a kályhánál. 
A kályha ott állt árván, várta, hogy tüzet gyújtsanak benne, hogy végre betölthesse küldetését, de Emma nem hozott fát.
Emma egész életén keresztül dolgozott, mosott és vasalt gazdag emberekre, volt, hogy takarított, de volt titkárnő is. Finom kezei voltak, hiszen gyermekkorában taníttatták a szülei hímzésre, és persze zenélésre is, ahogy a polgári családoknál szokás volt. 
Túl hamar haltak meg a szülei, egyik évben édesanyja a másikban édesapja és Emma árva lett, csak annyi maradt a vagyonból, hogy város szélén tudott egy kis düledező kunyhót venni.
Elszegődött dolgozni, sok emberrel találkozott, de hamar meg kellett tanulnia, hogy a szülői szeretet elhallgatott előle dolgokat.
Volt, hogy elvették a pénzét, amit keservesen megkeresett, és hiába kiabált segítségért, az emberek elfordultak, de volt, aki kinevette és azt mondta:
- " Hát mit képzeltél! Azt gondolod, minden a tied?!-
Emma zokogva ment haza, leborult az asztalra szülei fényképét szorongatva és keservesen sírt.
Eszébe jutott édesanyja szerető mosolya, édesapja óvó szemei, a kandallóban ropogó tűz ahogy ontotta a meleget, a játékok, a játszótársai, a narancs, de szép volt!

Legtöbbnyire csak liszt, meg egy kis olaj volt otthon, Emma tésztát gyúrt és kenyeret sütött, általában kettőt. Az egyiket magának, a másikat pedig egy szegény asszonynak Máriának, akinek 2 kicsi gyereke volt és a férje meghalt a bányában és Emma együtt dolgozott vele. Látta, ahogy a fiatal nőnek bütykösek az ujjai a rengeteg hideg víztől, tudta, hogy nagyok a fájdalmai, ezért mindig, mikor csak tehette segített rajtuk.

Emma, miután a hideg vízben megmosakodott, felöltözött és elindult, hogy végre most először évek óta sikerüljön fát venni. Hosszú idő óta rakosgatta félre a kis pénzét, mert közeledik Karácsony és szeretné, ha az idei ünnepen meleg lenne. Áthívja, majd Máriát a gyerekekkel és együtt énekelnek és talán egy kis kalácsot is tud sütni.
Elindult hát kicsiny pénzecskéjével, elment a fatelepre. Rosszarcú ember lépett elé és méregetve odaszólt neki:
-" Ingyen semmit nem adunk!"
-"Nem ingyen kellene, szeretnék fát venni, amennyire futja a pénzem."- mondta Emma kissé megszeppenve.
- 'Aztán mennyi pénzed van! - szólt gúnyosan a pöffeszkedő alak.
Emma megszámolta előtte a pénzét, és meg is mutatta neki. Az ember morgott majd köpött egyet és azt mondta:
-"Na gyere! De aztán rajtad lesz ám a szemem! Semmihez nem nyúlhatsz!"
Emma biztosította, hogy nem fog semmihez sem nyúlni és ballagott az ember után.
-"Na itt van! Ebből válogathatsz magadnak, de csak 5 darabot!"
Méteres vastag faágak voltak, benne a pocsolyában. Emma miközben húzgálta ki az 5 db ágat, ara gondolt, "majd otthon elfürészelgetem és minden nap egy kicsit begyújtok és olyan édes meleg lesz , hogy még az őzek is örömmel jönne a házam köré" és mosolygott, csak mosolygott.
Amikor összerakta az ágakat , akkor hirtelen eszébe ötlött, hogy hogyan is viszi haza, mert hogy egyszerre ő nem tudja ezt elhordani és a kiskunyhója a város másik végén van.
Kérdezte az embert, nem tudná-e elhozni neki, de az olyan árat mondott, hogy a fa nem került annyiba.
Elment Emma megkérdezett mindenkit, akit csak mondtak, hogy szokott szállítani, de mindenki csak továbbküldte.
Volt, aki azt mondta, "mit akarsz, hiszen te szegény vagy!", volt aki elküldte, hogy úgysem tudná megfizetni, volt, aki ki sem nyitotta az ajtót.Emma sokáig járta a várost fuvarosért, de nem talált. Végül már nem volt ereje kopogtatni.

Emma este ért haza fáradtan és elcsigázottan. Evett egy szelet kenyeret , majd lefeküdt a hideg ágyba.
Fejére húzta a takarót és meleg szobáról álmodott, nagy Karácsonyfáról, fényes díszekkel, tetején hatalmas arany csillaggal, hófehér ruhával, amelyet finom csipkék borítanak, friss puha kenyérrel és almával, sült kappannal, édesanyja és édesapja mosolyával, aztán mélyen álomba szenderült.

Az én kincsesládám (Advent)..... Egy történet tőlem...

Advent első Vasárnapja van és egy kicsit megilletődve állunk ebben a kapuban, hiszen már csak alig pár nap, hogy az év legszebb ünnepe eljöjjön.
Már a december első napja is ezzel az izgatott várakozással telik, úgy ma, mint gyermekkoromban. Semmi sem változott, talán az adventi koszorúk lettek varázslatosabbak és fényesebbek, a fenyőfák lettek kisebbek és a rajta levő díszek nagyobbak és csillogóbbak, de belül a lelkemben ugyanúgy telik minden nap. Lesve a napok múlását, sürgetve és  türelmetlenül , egyre növekvő örömmel. Pedig ma már senki nem rejt a fenyőfa alá ajándékot, édesanyám sem süti már a finom bejglit és nem énekli a család a fa alatt:" Kis Karácsony, Nagy Karácsony...."
Bármennyire is furcsa nekem ez az ünnepi időszak leginkább emlékezés az elmúlt Karácsonyokra, emlékezés a szüleimre, az ő törődésükre, az ő szeretetükre, az ő nevelésükre, az ő álmaikra, emlékezés a családunkra, arra amikor még odabújhattunk édesanyám ölébe és hallgattuk , amint gyönyörűen énekel. Arcán felragyogott az öröm és mosolygósan elnéző odaadással figyelte gyermekeit.
Édesanyám legalább annyira örült ennek az időszaknak, mint mi, s bár tudom most már, hogy nehezen teremtették elő édesapámmal az ajándékra valót, mégis az az öröm, amit láttak bennünk, elfedte és eltakarta az aggodalmat, amit a plusz kiadás okozott.
Gyönyörű napok voltak, különösen, amikor esett a hó és mi közösen este elindultunk a tejcsarnokba tejért szánkóval.
Mint gyerekek, mi is minden butaságon vitatkoztunk, ilyen volt az az este is, amikor azon diskuráltunk össze Ibolyával, hogy ki húzza a szánkót és ki ül rajta.
Csak olyan volt ez, mint minden alkalommal. Végül megegyeztünk, hogy odafelé én ülök a szánkón, visszafelé ő a tejjel. Addig jó is volt, míg én ültem rajta, hanem hazafelé nem nagyon akart menni a szánkó. Nem nagyon akarózott nekem húzni, csak rángattam meg cibáltam.
Addig-addig ráncigáltam a szánkót, amíg a nővérem megunta és hirtelen felállt. Na hopp, azzal együtt meglódult  a szánkó és a tej a kannából kiömlött, mint egy cseppig.
A testvérvita olyan, hogy csak addig tart, amíg nagyobb baj nincs. Mind a ketten megijedtünk, hogy most mi lesz. Ibolyának eszébe jutott, hogy az egyik osztálytársa nagymamájának van tehene és talán kaphatnánk tejet, ha már így elvitatkoztuk a másnap reggeli kakaóhoz valót.
Elbandukoltunk és bekopogtattunk a nénihez. Mivel nem mertük megmondani, hogy bizony vita miatt lett oda a tej, inkább azt lódítottuk, hogy nem kaptunk. Adott jó szívvel a néni, de utólag biztos vagyok benne, hogy tudta nem mondunk igazat, mert pénzt nem kért.
No, hazaértünk és nagy büszkén letettük a tejet. Csöndben voltunk és édesanyám bármit mondott, hogy miben segítsünk, szó nélkül megtettük.
Akkor azt mondta: "Gyertek, csak ide, beszédem van veletek!"
Akkor már tudtuk, hogy ő tudja. De honnan?
Leültünk és megkérdezte, mit csináltunk, sűrű könnyek között elmondtuk, még a lódítást is.
Aztán édesanyám vette a kabátot és elment, hogy kifizesse a tejet a néninek.

Csak felnőttként értettük meg, édesanyánk honnan tudta, ha csibészek voltunk.