Van véleményem!

Nagyon sokszor halljuk naponta ezt a mondatot, van, hogy olyan formában: Megvan a véleményem!, ami ugye egyértelműen negatív álláspontot takar.
Egy biztos, hogy mindig, mindenkor, mindenhol van véleményünk!
Olyanok vagyunk, mintha hozzánk-nőtt volna ez a vélemény-dolog, mert enélkül nem lennénk igazi szocializált emberek.
Mondhatnám kulturált embernek is, de maradjuk annyiban, hogy pici gyermekkorunk óta próbálnak bennünket sarkallni arra a felnőttek, alakítsunk ki véleményt egy-egy helyzetről, egy-egy történésről, egy-egy emberről aszerint, ahogyan az általuk megtanított morális gondolkodáshoz méltó.
Gyerekként hamar megtanulunk véleményt alkotni, az viszont már nehezebb, hogy ezt hogyan közöljük, ilyenkor neveznek bennünket szemtelennek, arcátlannak, pofátlannak, és a "menj a szobádba" vagy "ma nem kapsz vacsorát" is bizonyítja a véleményt nem jól fogalmaztuk meg, vagy a nem megfelelő embernek.

Később, amikor kamaszodunk nincsenek gátlásaink, hogy véleményünket hirtelenül kibökjük, gondolkodás nélkül a másik képébe csapjuk, sőt már odáig is eljutunk, hogy úgy gondoljuk mi mindent jobban látunk, mit a felnőtt, ezért rászorul a mi kiigazításunkra.

Aztán jönnek a kora felnőtt évek és ámbár még mindig szilajok vagyunk véleményünkben, de néha már el-el telik egy kis idő, mire kimondjuk. Igyekszünk bizonyos embereknél finomabban fogalmazni, akkor vesszük észre, hogy a vélemény nem mindig használ, hanem néha többet árt, mint amennyi épülésre szolgálna.

Hosszú évek és évtizedek alatt szép lassan tapasztaljuk meg az élet fonákságait saját bőrünkön, szeretteink küszködésén, idegenek fájdalmas életén keresztül.
Ekkor már a vélemény is nehezebben jön elő, tudjuk, hogy sok dolgot nem értünk, azt is hogy másképp csinálnánk, de nem ismerjük az okokat, vajon a másik miért úgy döntött. Ilyenkor már több véleményünk van , nem vagyunk olyan egyértelműek a fogalmazásban, többször használunk feltételes módot, egyszóval bizonytalanná válunk.

Visszaemlékezünk régi énünkre, aki ítélkezett nyíltan, egyenesen, és kissé pironkodva gondolunk arra, hogy mennyire érzéketlenek is voltunk ámbár kétségtelen tudatlanok is.
És ha minden igazán jól megy egy nap eljutunk odáig, hogy figyeljük az eseményeket, hallgatjuk a történeteket és már nincs véleményünk.
Megértjük , hogy mindig történni fognak dolgok, amik számunkra nem egyértelműek, hogy mindig lesznek események, amik nem tárulnak fel előttünk teljesen, mindig lesznek emberi tettek, aminek motivációit nem tudhatjuk és végül is nem a véleményünk a fontos, hanem az, hogy mindezek ellenére higgyünk abban, hogy a változások pozitívak, hogy az események jóra fordítják sok ember sorsát, és hogy bárki, bármit tesz is ( kivéve a tudatos gonoszságot) az nem a mi ítéletünk és véleményünk tárgya kell hogy legyen, hanem őt úgy, ahogy van szeressük továbbra is.
Amikor meglátok egy idős embert, akinek tekintete messze réved egy történet hallatán és megkérdezem, mi a véleménye, már értem és tudom, hogy miért hallgat. Mélységes hallgatását az a mérhetetlen tudás tölti be, ami megtanitatta vele, hogy a véleménytől nem lesz boldogabb az ember, a véleménytől nem lesz bölcsebb , sem jobb és kellemesebb az élete. A vélemény nem tanít meg szeretni és elfogadni, a vélemény olykor csak elhatárol és nem közelit. Ugyanis a vélemény nem feltétlen szeret, csak megvet és hiányosságokból légvárat épít.

Miért is kell akkor a gyermeknek megtanítani az álláspont kialakitását?!
Talán, mert gondolkodó emberek vagyunk, mert ki kell jelölni a megfelelő erkölcsi határokat, hogy mitől leszünk még emberek és hol kezdődik az embertelenség.
Minden gondos munkálkodásunk ellenére azonban még ma is sokan képesek 5 %-nyi információból egy teljes értékelést elkészíteni a másik emberről, annak tettéről. A lustaság valami olyan "kellemes" érzés, hogy egyesek megelégszenek azzal,  "azt hallottam" "azt mesélték mások" és már pálcát is törnek a másik felett.
De az is gyakori, hogy látják mások keserves törődését, mégis a saját "szerencsétlenségüket" tartják figyelemre méltóbbnak, mert "kit érdekel a másik ember".
Eltűnődtem azon, vajon mennyi békességet tudnak hordozni magukban azok, akiknek mindenről és mindig , információk nélkül, vagy éppen csak kevés adattal, csak úgy "van véleményük"!