Mintha nem is lenne más lehetőség az életünkben csak az, amit mások vizslató szeme előtt teszünk.
Látszólag minden szép.
Látszólag minden kiegyensúlyozott.
Látszólag minden békés és csendes.
De a mélységben ott forrnak az indulatok, a szenvedélyek, és csak arra várnak, hogy egy napon felszínre törjenek utat követelve maguknak, hogy bebizonyítsák: minden csak szemfényvesztés.
A tangó mesél nekünk, nagy és elpusztíthatatlan szerelmekről. amit szétzúztak az irigység szikláin.
Reménytelen szerelemről, amit könnyek takartak be, és ejtettek véglegesen a semmi tavába.
A tangó mesél a lehetetlenségről, a beteljesületlenségről.
A koppanó cipők belevésik minden elveszett vágy burjánzó mintáját a táncparkettbe.
Csak messziről lehet látni és csak az érti, aki meghivót kapott a tangó estélyére.
És ki ne kapott volna?
Szinte mindenki járta már ezt a fájdalmas táncot, szinte mindenki mosolygott már szomorúságában és szinte mindenki pillantott úgy, hogy azt remélte ott és akkor megáll az idő!
Nem olyan rég olvastam egy bejegyzést , ami azt fejtegette, hogy mindazok, akik nem az igazit választják társnak, elveszik attól az embertől a boldogságot, akinek az ő párjuk lenne az igazi.
Továbbgondolva: a párjuktól és maguktól is elveszik a boldogság lehetőségét.
És ha ezt a láncolatot visszafejtjük rájövünk miért olyan boldogtalan mindenki.
Szinte mindenki.
Szinte.
Azon gondolkodtam vajon a társunkat tényleg csak az "éppen ő volt szabad" módon választjuk?
Létezhet, hogy megelégszünk azzal, aki jön, mert félünk, hogy kifutunk az időből?
És tényleg azt hisszük, hogy az "idővel összecsiszolódás" elégséges a boldogsághoz?
Tohonyaság vagy ostobaság, hogy nem keressük az igazit, vagy nem is hiszünk benne?
Miért hagy el pont akkor mindenkit az önbizalma, amikor rátalál arra, akit keresett?
Azt hiszem valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy beérjük az alacsonyabb léccel is, mert azt még át tudjuk ugorni. Biztosra megyünk. Minek küzdeni az igaziért, keresni, hiszen a boldogság illúzió!
És ha meg is találtuk azt gondoljuk számunkra az a másik, akit igazán szeretünk, szóval Ő elérhetetlen.
Őt csak csodáljuk és álmodunk róla, de nem merjük megközelíteni sem megérinteni.
Attól tartunk eltörik és vele együtt álmaink is.
Márpedig a sok nehézség mellett, amit nap mint nap megélünk szükségünk van rá, a vágyaink őrzőjére.
Az igazi boldog kapcsolat olyan, mint a nap és a rózsabimbó. Mindkettő csalogatja a másikat, a bimbó arra vár, hogy kibontsa a napfény, a nap pedig örömmel ragyogja be a nyiladozó virágot, az pedig elárasztja illatával , amit a szél felkap és viszi, viszi a naphoz ajándékba.
Sem egyiknek, sem másiknak nem kell önbizalom terápia, mindkettő tudja, hogy ez a tökéletes kapcsolat.
Nem úgy az ember, aki tépelődik, keres, kutat, felad és mélyen hallgatásba burkolózik.
Mert mi mást választunk és más után vágyunk.
Becsapottan és másikat becsapva járjuk a szerelem tangóját, amíg egyszer valakinek eszébe nem jut, hogy árkon-bokron át és akár a világ végéig is elmenjen az Igaziért.
S talán másnak is eszébe jut mindez.
Így áll helyre a rend.
Addig pedig lelkünk mélyén sírjon a tangó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése