A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermekkor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermekkor. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. december 8., csütörtök

Áldott Advent!

Oly gyorsan eltelik egy év szinte tovasuhan.
 Gyermekkorunk varázslatos decemberei már csak itt-ott élnek nyomokban.
Még emlékszem, amikor kimentünk szánkózni. Édesanyám újságpapírt is tett a csizmánkba, mert az bizony szigetelt.
Hideg telek voltak, de addig be nem jöttünk, amíg már annyira nem fáztunk, hogy lila volt a kezünk, szánk.
Hideg vízbe tette a lábacskáinkat  és a kezecskéinket édesanyám, aztán, szép lassan langyos vízbe és végük a sparheilt sütőjében melengetett bennünket. Persze hallgattunk korholást is, de sírva voltunk boldogok.
Sírtunk , mert fájtak a fázástól a kezeink, lábaink és nevettünk a sok-sok mulatságos játék miatt. Hóangyalkázás, szánnal borítottuk egymást a friss hóba és a hógolyózás.
Micsoda szép idők voltak. Az ágyunkba meleg tégla volt és csudajót aludtunk. Álmaink telis-tele voltak örömmel, mi is ráztuk Hóanyóval dunnáját, hogy minél több hó essen!
Szerettük az esti villanyfényben megcsillant hópihék ezüst színét és, hogy minden pihének más mintája volt.
Gyönyörűek voltak a virágok az ablakon, amit a jég varázsolt oda, mindenütt megelevenedtek a Hókirálynő mesés pillanatai. Pirospozsgásak voltunk, boldogok  és legfőképp gondtalanok.
Orrocskánkat rátapasztottuk az ablakra lestük a téli tájat a meleg szobából és arról ábrándoztunk, hamarosan csodaszép fenyő áll majd az ablak előtt rajta temérdek csillogó dísszel és szaloncukorral.
Igazi gyerekkorunk volt, igazi önfeledt játékossággal, Szentestén csodás énekekkel, finom ételekkel és mosollyal sok-sok szerető mosollyal!
Az ajándékokra már nem emlékszem, de a szeretetre, amit átéltünk, azt nem lehet elfelejteni, az még most is itt él a szívemben!

Ezt a gyönyörű verset mindannyian ismertük, könnyes szemmel olvasgattuk a kapott képeslapokat és hittük: mindez örökké tart!



Akkor még nem volt internet,amely elszigetelt, akkor még mindenki a családjában töltötte a Karácsonyt. De tudtuk, hogy a Föld minden táján ünneplik Jézus megszületését és dicséretet zengenek Istennek, aki mindeneket teremtette.
John Rutter gyönyörű dalát a Look at the World c. hálaadót énekelte a Tikász Mihály Kamarakórus ez év adventjében,amelynek refrénje így hangzik:

 " Hála és köszönet a sok-sok jóért,
 Isten napról-napra gondol ránk.
 Éltünk óvja védi minden percben, égi jó Atyánk."

E szavakkal kívánok:
Áldott Adventet Mindenkinek!


2013. december 1., vasárnap

Az én kincsesládám (Advent)..... Egy történet tőlem...


Advent első Vasárnapja van és egy kicsit megilletődve állunk ebben a kapuban, hiszen már csak alig pár nap, hogy az év legszebb ünnepe eljöjjön.
Már a december első napja is ezzel az izgatott várakozással telik, úgy ma, mint gyermekkoromban. Semmi sem változott, talán az adventi koszorúk lettek varázslatosabbak és fényesebbek, a fenyőfák lettek kisebbek és a rajta levő díszek nagyobbak és csillogóbbak, de belül a lelkemben ugyanúgy telik minden nap. Lesve a napok múlását, sürgetve és  türelmetlenül , egyre növekvő örömmel. Pedig ma már senki nem rejt a fenyőfa alá ajándékot, édesanyám sem süti már a finom bejglit és nem énekli a család a fa alatt:" Kis Karácsony, Nagy Karácsony...."
Bármennyire is furcsa nekem ez az ünnepi időszak leginkább emlékezés az elmúlt Karácsonyokra, emlékezés a szüleimre, az ő törődésükre, az ő szeretetükre, az ő nevelésükre, az ő álmaikra, emlékezés a családunkra, arra amikor még odabújhattunk édesanyám ölébe és hallgattuk , amint gyönyörűen énekel. Arcán felragyogott az öröm és mosolygósan elnéző odaadással figyelte gyermekeit.
Édesanyám legalább annyira örült ennek az időszaknak, mint mi, s bár tudom most már, hogy nehezen teremtették elő édesapámmal az ajándékra valót, mégis az az öröm, amit láttak bennünk, elfedte és eltakarta az aggodalmat, amit a plusz kiadás okozott.
Gyönyörű napok voltak, különösen, amikor esett a hó és mi közösen este elindultunk a tejcsarnokba tejért szánkóval.
Mint gyerekek, mi is minden butaságon vitatkoztunk, ilyen volt az az este is, amikor azon diskuráltunk össze Ibolyával, hogy ki húzza a szánkót és ki ül rajta.
Csak olyan volt ez, mint minden alkalommal. Végül megegyeztünk, hogy odafelé én ülök a szánkón, visszafelé ő a tejjel. Addig jó is volt, míg én ültem rajta, hanem hazafelé nem nagyon akart menni a szánkó. Nem nagyon akarózott nekem húzni, csak rángattam meg cibáltam.
Addig-addig ráncigáltam a szánkót, amíg a nővérem megunta és hirtelen felállt. Na hopp, azzal együtt meglódult  a szánkó és a tej a kannából kiömlött, mint egy cseppig.
A testvérvita olyan, hogy csak addig tart, amíg nagyobb baj nincs. Mind a ketten megijedtünk, hogy most mi lesz. Ibolyának eszébe jutott, hogy az egyik osztálytársa nagymamájának van tehene és talán kaphatnánk tejet, ha már így elvitatkoztuk a másnap reggeli kakaóhoz valót.
Elbandukoltunk és bekopogtattunk a nénihez. Mivel nem mertük megmondani, hogy bizony vita miatt lett oda a tej, inkább azt lódítottuk, hogy nem kaptunk. Adott jó szívvel a néni, de utólag biztos vagyok benne, hogy tudta nem mondunk igazat, mert pénzt nem kért.
No, hazaértünk és nagy büszkén letettük a tejet. Csöndben voltunk és édesanyám bármit mondott, hogy miben segítsünk, szó nélkül megtettük.
Akkor azt mondta: "Gyertek, csak ide, beszédem van veletek!"
Akkor már tudtuk, hogy ő tudja. De honnan?
Leültünk és megkérdezte, mit csináltunk, sűrű könnyek között elmondtuk, még a lódítást is.
Aztán édesanyám vette a kabátot és elment, hogy kifizesse a tejet a néninek.

Csak felnőttként értettük meg, édesanyánk honnan tudta, ha csibészek voltunk.




Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...