Már megint kibeszélem a dolgokat!

Amennyi pletyka kering ebben a kisvárosban, annak ha 2 %-a igaz lenne, akkor ez a mi szépséges településünk volna  a világ legeseménydúsabb helye.
Az egyszerűség, na meg a büszkeség miatt is maradtam abban magammal, hogy lakóhelyemet kisvárosnak nevezem, mert igazából olyan mint egy falu, közigazgatásilag nagyközség, de általában is igaz, hogy szebb és látványosabb mint egy kisváros.
Már csak egynéhány boldog és gazdag ötletgazda hiányzik belőle, aki tud is és mer is vállalkozni.
Mert, ha kellő mennyiségű munkahely is lenne, bizony egycsapásra megnövekedne az itt élő lakosok száma.
Na persze- megjegyzem- ezen csodák nem olyan könnyen esnek meg, de a bizakodás sohasem volt hiába való dolog.

Akik itt születtek vagy itt nőttek fel, azok ismerik minden egyes kő és fa történetét. Rengeteg eseményt és emléket őriznek az itt lakó családokról, mivel hogy egymással valamilyen módon , de atyafiságban vannak.
Kedves rokonok világa ez, ahol ha egyvalakivel történik valami, akkor az szinte mindenkivel történik.
Nem is venné ezt zokon senki, ha olykor-olykor nem rosszindulatú szavak kíséretében hallaná vissza azt,  aminek annyi köze van az igazsághoz,  mint tyúkhúslevesnek a pálinkához.
Mindkettőt szereti az ember, csak az egyiket eszik a másikat isszák!
Így aztán sok-sok háborgás burjánzik a családokban, mert mindenki hall valamit, vagy éppen nagyot, de az igazságért senki sem lobbyzik.
Az igazság ugyanis lapos és szimpla.
Márpedig itt mifelénk is szeretik az izgalmas eseményeket!

A falusi James Bond kissé ízes beszéde, félrevarrott kínai öltönye, ütött-kopott Renault-ja, olcsó piaci karórája ( amely sokszor az időt is alig mutatja) a szóbeszédtől lesz igazán egyedi. No meg az elfogyasztott pálinka és bor mennyiségétől!
A 007-es ügynök itt is mindent lát , mindent hall és nem beszél, vagy csak olyasmit, amit senki nem ért!
De minden nő a szívügye!
Na és persze itt is van Lucrezia Borgia-sőt nem is egy!- bár ezek a hölgyek inkább a nyelvükkel gyilkolnak.
Ez az eszköz óriási lehetőségeket rejt magában.

A kisváros igazi falusi vonása a "Ki tud többet és többször inni!" kezdetű játék. Igazából ennek az a lényege, hogy hétről-hétre mindig van egy ünneplendő névnap vagy születésnap, vagy egy " Kazahsztáni virágnap", "Beremendi Ecetes Tormakészítők Egyesületének Napja" vagy bármi, aminek nevet lehet adni és mulatni lehet rá. Mivel mindig ugyanazok vesznek részt rajta, így mindenki azt a formáját hozza, amit mások előtt sohasem mutatna meg, de ott "igazi családi körben" szabad a vásár.
52 hétvége alatt a gazdák minden édes jó bora lefolyik az arra illetékes torkokon, mintegy kieresztve a gőzt tulajdonosaikból.
Nem is baj ez! Hiszen ezt a szép hagyományt immár hosszú évszázadok óta őrzi a magyar, és mivel tudvalevő, hogy egy nap mindenki megöregszik ( hacsak valami folytán előbb véget nem vet élete fonalának az Isten) ezen mulatozók helyére újabbak   kerülnek, újabb ünneplésre váró napokkal. Amúgy pedig mire termesztené az ember a szőlőt, ha annak levét meg sem kóstolhatja!
Mindazonáltal érdekes nedű a bor, mert az embert méltóságából szétzilálja, de a szóbeli kontraktusban összetartja!
No, hát ezért iszik a magyar ősidők óta!

Igazából az elmúlt hetek eseményeit szívesen "kipletykálnám" ( bár ha az ember igazat ír az nem pletyka) de a baj az, hogy olyan hosszú lenne mindannak elmesélése,ami történt, hogy az olvasónak szükségtelenül megterhelné az agyát és lehet a gyomrát is.
Meg aztán ez csak az az igazság, ahogyan én láttam, meg, amit én gondolok, és ki tudja mi is van valójában mögötte!
Sokszor ha rákérdezünk a másikra " miért is teszed ezt?", őmaga sem tudja, hát akkor mi honnan tudhatnánk?!
Ámbár az is igaz, hogy az ember saját dolgaiban mindig is ostoba, másokéban pedig tud megoldást és nem is akármilyet!
Nyilván minden fertelmes ötletet nem kell megfogadni, de sokszor okos gondolatokkal fut össze az ember, vagy magával a realitással és akkor kezet ráz vele és megérti mit is kell valójában tennie.

Mindazonáltal ha a lokálpatriótizmus nem lenne annyira érzelmi dolog , akkor sok mulatságos történetet tudnék mesélni arról miképpen és hogyan működik a Made in Dunapataj.
De nem teszem, mert azért mégis csak az én kis városom és mégis csak ismerem a benne élőket és szándékaik mégha nem is mindig érnek jó véget azért akaratukban csak a jó van benne.
Ugyanakkor nem vetem el a gondolatot, hogy egy-két különleges eseményt ne örökítsek meg, vagy egy-egy érdekes emberről ne írjak elbeszélést. De ez majd csak akkor lát napvilágot, ha én már nem leszek, elkerülendő, hogy valaki magára ismerjen.
Mert lehet, hogy a világ tele van varázslatosabbnál varázslatosabb építményekkel, zseniálisabbnál zseniálisabb emberekkel, de azért a pataji épületeknek és a benne élő "csudajópofáknak" nincsen párja sehol e kerek világon!

Kisvárosi tangó

Isten tudja mióta járjuk  a zárt világ kontrollált tánclépéseit.
Mintha nem is lenne más lehetőség az életünkben csak az, amit mások vizslató szeme előtt teszünk.
Látszólag minden szép.
Látszólag minden kiegyensúlyozott.
Látszólag minden békés és csendes.
De a mélységben ott forrnak az indulatok, a szenvedélyek, és csak arra várnak, hogy egy napon felszínre törjenek utat követelve maguknak, hogy bebizonyítsák: minden csak szemfényvesztés.

A tangó mesél nekünk, nagy és elpusztíthatatlan szerelmekről. amit szétzúztak az irigység szikláin.
Reménytelen szerelemről, amit  könnyek takartak be, és ejtettek véglegesen a semmi tavába.
A tangó mesél a lehetetlenségről, a beteljesületlenségről.
A koppanó cipők belevésik minden elveszett vágy burjánzó mintáját  a táncparkettbe.
Csak messziről lehet látni és csak az érti, aki meghivót kapott a tangó estélyére.
És ki ne kapott volna?

Szinte mindenki járta már ezt a fájdalmas táncot, szinte mindenki mosolygott már szomorúságában és szinte mindenki pillantott úgy, hogy azt remélte ott és akkor megáll az idő!

Nem olyan rég olvastam egy bejegyzést , ami azt fejtegette, hogy mindazok, akik nem az igazit választják társnak, elveszik attól az embertől a boldogságot, akinek az ő párjuk lenne az igazi.
Továbbgondolva: a párjuktól és maguktól is elveszik a boldogság lehetőségét.
És ha ezt a láncolatot visszafejtjük rájövünk miért olyan boldogtalan mindenki.
Szinte mindenki.
Szinte.
Azon gondolkodtam vajon a társunkat tényleg csak az "éppen ő volt szabad" módon választjuk?
Létezhet, hogy megelégszünk azzal, aki jön, mert félünk, hogy kifutunk az időből?
És tényleg azt hisszük, hogy az "idővel összecsiszolódás" elégséges a boldogsághoz?
Tohonyaság vagy ostobaság, hogy nem keressük az igazit, vagy nem is hiszünk benne?
Miért hagy el pont akkor mindenkit az önbizalma, amikor rátalál arra, akit keresett?

Azt hiszem valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy beérjük az alacsonyabb léccel is, mert azt még át tudjuk ugorni. Biztosra megyünk. Minek küzdeni az igaziért, keresni, hiszen a boldogság illúzió!
És ha meg is találtuk azt gondoljuk számunkra  az a másik, akit igazán szeretünk, szóval Ő elérhetetlen.
Őt csak csodáljuk és álmodunk róla, de nem merjük megközelíteni sem megérinteni.
Attól tartunk eltörik és vele együtt álmaink is.
Márpedig a sok nehézség mellett, amit nap mint nap megélünk szükségünk van rá, a vágyaink őrzőjére.

Az igazi boldog kapcsolat olyan, mint a nap és a rózsabimbó. Mindkettő csalogatja  a másikat, a bimbó arra vár, hogy kibontsa a napfény, a nap pedig örömmel ragyogja be a nyiladozó virágot, az pedig elárasztja illatával , amit a szél felkap és viszi, viszi a naphoz ajándékba.
Sem egyiknek, sem másiknak nem kell önbizalom terápia, mindkettő tudja, hogy ez a tökéletes kapcsolat.
Nem úgy az ember, aki tépelődik, keres, kutat, felad és mélyen hallgatásba burkolózik.
Mert mi mást választunk és más után vágyunk.
Becsapottan és másikat becsapva járjuk a szerelem tangóját, amíg egyszer valakinek eszébe nem jut, hogy árkon-bokron át és akár a világ végéig is elmenjen az Igaziért.
S talán másnak is eszébe jut mindez.
Így áll helyre a rend.

Addig pedig lelkünk mélyén sírjon a tangó.