Tényleg minden csoda három napig tart?

A közelmúlt több  eseménye kapcsán jutott eszembe ez az igazán jól ismert és sokat használt bölcsesség, ami arra hivatott, hogy megnyugtassa az elkövető delikvenseket: senki nem fog már emlékezni rá hamarosan, hogy mit tettek, vagy mondtak.
Azonban az igazság az, hogy az ember memóriája ámbár szelektív, arra mindenki emlékezik, ha valaki vétett, vagy nyilvánosan megszégyenítették, kigúnyolták, tehát valami olyasmi történt vele, amit a közösségi morál nem vagy nem akar elfogadni.

Szerintem a három nap inkább csak a "lappangási" idő, vagyis ami arra utal, talán az a minimum, ami alatt nem derül ki ez vagy az a sumákolás, vagy renitenskedés.
Mindenki remél, minden elkövető vagy éppen bűnös, hogy a legtökéletesebben lefedte a saját tettét, hogy talán sohasem derül ki, hogy megúszhatja elmarasztalás nélkül.
 Az emberiséget mindig is foglalkoztatta a tökéletes bűntény lehetősége, többen reménykedtek, hogy ezt el lehet követni, még többen ma is hiszik, hogy az általuk végrehajtott "művelet" sohasem kerül közszemlére, de a helyzet az, hogy mindig van egy gyenge láncszem, mindig van egy rosszul kiszámított pont, mindig van valaki, aki ámbár nem ismeri az események láncolatát, mégis valami lényeges van a birtokában, ami egyszerre csak ráfókuszál és megmutatja az eltakart igazságot. Vagyis összeáll a kép.

Életünkben sok dolgot hajtunk végre jó avagy kevésbé jó szándékkal és általában, ha az akaratunk rossz, azt meg is bánjuk később. Mégis újra és újra rámerészkedünk arra az ingoványos talajra, amiben őrültségeinket elkövetjük és reméljük nem lesz tanúja a dolognak.

Nem mondom, hogy egy-egy tévedésünk akár hosszú évekre is nem kerül a feledés homályába, de egyszercsak valaki megjelenik a múltból és aztán terítékre kerül általunk is rég elfeledett szégyenünk, ostobaságunk.
Még abban sem reménykedhetünk, hogy 3 nap elég ahhoz, hogy ne legyen téma a mi kisebb-nagyobb mellényúlásunk, mert ahogy terjed rólunk vagy sületlenségünkről a hír, úgy húzódik ki a 3 nap akár 3 hónappá vagy évvé.
Bírálóink viszont kíméletlenek és még évek múlva is rajtunk köszörülik nyelvüket. De nyugi , ezek az alapból gyűlölködők, az átlag normális ember szép lassan nyugovóra tér a dolgok felett, talál rá megfelelő magyarázatot és aztán annyiban is hagyja.

Számomra az mindig meghökkentő, hogy emberek képesek pofátlanul 5 méterre tőlem, rólam suttogni és ez mindig arra sarkall, hogy elgondolkodjak az ember valódi hasznosságán!
Nem értem, hogy miért nem lehet megkérdezni, ha valamit nem értenek? Miért kell sunyizni és nem megbeszélni ?
Tényleg csak ennyire lennének sokan képesek, hogy feltételezésekkel élik le az életüket, ahelyett, hogy az igazságot kutatnák?
Mennyivel jobb egy olyan ember, aki kitalál a másikról rosszat, mind az, aki a saját életének boldog alakulásáról álmodozik?

Kérdéshegyek állnak előttem megválaszolatlanul, abban azonban biztos vagyok, hogy számomra az igazság-keresés sokkal fontosabb, mint a hamisság és kitaláció kergetése.
Ezért vagyok úgy, hogy bárki, bármit is mond, mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy először is kétségbe vonjam állítását, majd megvizsgáljam az általam tapasztaltakat az adott személlyel kapcsolatban és azután hozzak egy elődöntést, avval a tudattal, hogy még én is kiismerhetetlen vagyok magam számára, hát még egy másik ember!

Szóval nyugodjunk bele, hogy bizony minden tettünknek, mondatunknak még évek múltán is lesz következménye, lesz olyan ember, akinek memóriabankjában ott leledzik, ami viselt dolgunk és, hogy bármennyire is szeretnénk, nem fog a feledésünk homályába veszni azon dolgok összessége sem, amiről az a saját ítéletünk is, hogy : Ezt nem kellett volna!

Hogy mit tehetünk?
Próbáljunk meg megbocsátani magunknak, aztán eltenni a "'belső kamránkba" az adott dolgot úgy, hogy mégis jól szemünk előtt legyen, hogy legközelebb ne történjen hasonló. De ha már megismertük énünk azon részét, amire nem szeretünk gondolni, akkor már többet tudunk magunkról és láthatjuk, hogy hogyan tovább!

A "Miértek" titkai

A tegnapi posztom kapcsán kaptam némi "szemrehányást" az egyik olvasómtól, aki egyébként nagyon hűségesen tanulmányozza írásaimat és olykor-olykor elemezgeti is azokat. Örömmel veszem tőle és persze másoktól is szívesen fogadom, mert mindig újabb és újabb téma kerül így elő.

Az ok, mármint a "vád" az volt, hogy úgy érezte Kedves Bírálóm, túl sokat keresem a Miért-ekre a válaszokat, arra hívta fel a figyelmemet, hogy vannak dolgok, amikre nem kell választ keresni, vagy talán nem kellene, mert a válaszok nincsenek meg.

Eszembe jutott az a film, amit talán mindannyian láttunk Will Smith főszereplésével , magyar címe: Én a robot, amelynek fő témája az , vajon a robotok képesek-e a kapott információkból önálló döntést hozni?!
Ebben a filmben hangzik el egy mondat, amely mélyen elgondolkodtatott:
" A válaszok készen vannak, csak tudni kell helyesen kérdezni!"

Megírt jövő?! Nem, dehogyis! A helyzet az, hogy az emberiség fejlődésének egyetlen mozgatórugója volt mindig is a "Miért"-re való válaszkeresés.

Nem is olyan régen történt velem, hogy sorozat formájában kaptam ezt a kérdést: Miért? Miért teszed ezt? Mondd meg miért?
A válaszaim halványak és erőtlenek voltak, mert az igazság felfedése olyan művészet, amelyet csak ritka alkalommal tehetünk meg. A válasz készen volt, ott volt bennem.
Akkor értettem meg ott abban a helyzetben, hogy mit is jelent ez a mondat:
" A válaszok készen vannak, csak tudni kell helyesen kérdezni!"
Ez nem felelősség-eltolás csak annak a különleges képességnek a használata, amit úgy hívok "ráérzés, vagy megérzés-faktor".
Ez a különleges képesség ( amit megjegyzem sokan birtoklunk) mondat ki velünk dolgokat, vagy zárja le az agyunk azt a részét, amely a beszédparancsot adja ki.
Vagyis ez akadályoz meg bennünket, hogy  a nem kellő időben beszéljünk és a nem megfelelő dolgokról.

Vajon a "miért"-ekre való válasz kutatása, egybeesik az igazságéval is? Vagy lehet, hogy a válasz és az igazság nem egy és ugyanaz?
Talán egy banális példa segíthet ennek a kérdésnek a megválaszolásában:

Eleink fő étkei a szalonna, fokhagyma, vöröshagyma, kenyér fehér lisztből. Ők vékonyak és soványak voltak. Aztán mégis az elhízásért ezen ételeket tették meg főbűnösnek és száműzték őket.
Ámbár félve , de később kezdtek rámutatni , hogy a gyorséttermek ki tudja miből készült ételcafatjai a hibásak valamint a stressz, és a kapkodó evés a fő okai együttesen az egészségtelen súlynövekedésnek.
Most újra dívik a házi szalonna, vissza került az őt megillető rangos helyre!
Hogy mi az igazság?! Mindenki másra esküszik, egyesek szerint csak ez, mások szerint csak az!
De a Miért?, vagyis arra a kérdésre való válasz, hogy Miért merült ez fel egyáltalán az egyértelmű: gazdasági érdekből, pénz és hatalom szerzésből.
Az elhízott ember fogyni akar. Ezért rengeteg kapszulát, fogyiteát, tréningeszközt és alakformáló nesze semmi ( munka és izzadás nélküli ) programot lehet neki eladni. Életmód változtatásról is lehet szövegelni, úgysem teszi meg és úgysem fogy, pláne, ha az elhízásnak egyéb más okai vannak. Egy egész iparág épült a túlsúlyos emberek "kikezelésére".
Ugyanakkor a sertéstenyésztőket majdnem teljesen tönkretették a rossz "ómen" meghirdetésével, ezzel bizonyos részvények értéke lezuhant, míg az étteremláncolatoké felduzzadt és egyben a tőzsdére vitt fogyikapszulás értékpapírok értéke az egeket verte.
Szinte fél pillanat alatt az állattenyésztés iparága térdre kényszerült.
Vagyis érdekek és érdekek.

Ez csak egy példa volt a sok száz és ezer és millió Miért?-re való válaszok közül. A Miért? olyan kérdés, amely titkokat rejt.
Sokszor azonban az igazi ok megkeresése a legnehezebb. Hiszen ostoba válaszok folyton-folyvást kerülnek elő a sufniból, de a valódit köztük nagyon nehéz megtalálni. Viszont létezik .
Az más kérdés, hogy az ember olyan, hogy nem mindig szeretné a valódi választ hallani, megelégszik valamilyen ostobasággal is, vagy azzal, hogy nincs.
Van úgy, hogy az indokot még a kérdés előtt át szeretnénk adni, ámde az, akinek ezt tennénk a Miért-et elfelejti föltenni.
Egyszóval a "Miért" olyan lényeges "kis semmisség", amin sokszor az életünk fordulata is múlik, ezért legjobb megfogalmazni a megfelelő formában a kérdést és megkeresni valahol , valamelyik zeg-zugban arra az igazi választ, hiszen az ránk vár.

És még egy fontos dolog: a "Miért"-ek sohasem fogynak el, de az időnk véges!

Védőháló nélkül

Nem sokan emlékeznek már a Salto Mortale c. tévésorozatra, amely  egy cirkuszi trapézművész-dinasztiáról szólt.
Ezek a cseppet sem átlag foglalkozású emberek még ma is elkápráztatják estéről-estére a közönséget tehetségükkel , a gravitációt legyőző bátorságukkal.
A  lengő trapézról való legkülönlegesebb ugrás az, amikor védőháló nélkül lendülnek az akrobaták és perdülnek a levegőben néhányat.

Ez a produkció egy kicsit olyan, mint az élet.
A trapéz az, amilyen helyzetben vagyunk, a levegőben végzett mutatvány lehet egy munka, egy megmérettetés, egy kihívás, vagy egy kapcsolat. Mindegyikhez legalább kell két ember és mindig, mindent pontosan kell végezni, mert különben óriásit zuhanhatunk.
Jobbik esetben egy hálóra és akkor is eltörhet egy-egy bordánk, vagy kezünk, lábunk.
De az életben szinte soha sincs védőháló.
Amikor a trapézzal elrugaszkodunk, azaz belekezdünk egy feladatba, egy munkába, egy megbízatásba, vagy egy kapcsolatba, akkor és ott rendelkeznünk kell mindazzal a képességgel, ami az adott helyzethez szükséges.

Tudásunkat, bizalmunkat, akaratunkat, érzelmeinket be kell vetnünk, méghozzá nem is akárhogy, annak reményében, hogy mindent igazán jól csinálunk, hogy semmi de semmi nem állhat utunkba, és képesek vagyunk a legnagyobb nehézségek leküzdésére.
Persze van még a szerencsefaktor, de én azért ezzel nem sűrűn számolnék.
Mivel minden történésnek van logikus magyarázata így a szerencsének vajmi kevés esélye van.

Azon tűnődtem, milyen is a védőháló nélküli megbízatás? Olyan, mint egy újonnan fogant kapcsolat, ami út az ismeretlenbe? Senki nem tudja mit csinál és hogyan, csak egyszerűen jól érzi magát? Vagy mégsem?
Lehetséges mondjuk az, hogy , ami egy kapcsolatban izgalmas, vagyis a felfedezés öröme, egy feladat elvégzésénél kifejezetten frusztráló, mert olyan benyomása van az embernek, mintha a Gobi-sivatagban vizet kellene keresnie?

Ha az ember szereti az élet újdonságait, akkor ez miért csak az ismerkedésre igaz és miért van az, hogy mondjuk egy munka esetében úgy hat, mint amikor a kezdő kőműves ismerkedik a festőecsettel, mert fogalma sincs a választott szakmájának kellékeiről?

Az igaz, hogy nem tudok irigy lenni, de az is, hogy mindig elcsodálkozva néztem azokat az embereket, akik úgy képesek belelendülni egy probléma megoldásába, mintha az rutin volna, olyan mérföldköves arroganciával adják elő magukat, mintha az ő tudásuk felülmúlhatatlan lenne a témában, ugyanakkor sokszor még azt sem tudják, hány ujj van a kezükön!
Legelképesztőbb pedig az, ahogy sokan komolytalanul vesznek egy olyan dolgot, ami nem csak, hogy mérhetetlen mélységeket tár fel, hanem igazán széles lehetőségeket biztosíthatna. Ámde a nem tudás mindig édes, csak nem mentesít, hiszen visszaüt! Vissza bizony, de csúnyán!

Szóval, nincsenek védőhálóink. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egész életünkön keresztül a trapézon lengünk és mások felénk nyújtott kezét próbáljuk elkapni, vagy éppen ők azok, akik megpróbálnak a karjaikkal megtartani bennünket és reméljük, hogy figyelnek ránk. Reméljük.
Bízunk bennük, hogy értik a jeleinket, akár munkáról, akár kapcsolatról van szó, hogy ismerik szándékainkat, hogy tudnak olvasni a tekintetünkből, hogy hallják, amit mondunk, mert csak egy-egy félreértés és máris kicsúszunk a védelmező fogásból.

Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy eljön az a nap, amikor egy pillanatra elveszítjük erőnket és akkor már nem tudunk megkapaszkodni!
Hogy ez egy újabb feladat, vagy egy újabb kapcsolat? Mindenki azt hisz, amit akar!
Egyébként mindegy hogy nevezzük a lényegen mit sem változtat: meg kell tanulnunk megértetni magunkat és megérteni mások szándékát és jelzéseit, mert különben hamar véget ér fergetegesnek ígérkező pályafutásunk a trapézon!
A közönség pedig csak a sikeres mutatványnak tapsol!

Durvulunk, de meddig?!

Lassan a mindennapok része lesz az emberi durvaság és kegyetlenség. Olyan , mintha a világ legtermészetesebb viselkedése lenne a trágárság, a megfélemlítés, az információkkal való visszaélés.
Hatalmi kisded játszmák sűrűjében veszünk el, mert szinte kikerülhetetlen, hogy valahol, valakik ne szemelnének ki bennünket aktuális célpontnak, vagy áldozatnak.
Állandóvá vált az emberek bizalmatlansága, zavaros agyakban még nagyobb káosz okozása és főképp az, ahogy szimbiózisban élünk a hallgatással.
Nem ez nem elmélyült transzcendens hallgatás, ez a pokol, ahol minden egyes szóért bűnhődni kell.

Vannak azok, akik különböző technikákkal igyekeznek másokban elfojtani az önálló gondolkodás minden csiráját, akár a rettegésig fokozva vélt hatalmukat, kihasználva azt, hogy sokan ( igen még mindig sokan) a békét és a nyugalmat óhajtják.
Most olvastam egy történetet arról, hogy  egy a  "böriből" szabadult társaság hogyan bántalmazta trágársággal a villamoson békésen utazókat.Részletesen ecsetelve erőszakmániájuk minden mocskos darabját.
Fogalmam sincs honnan jöttek ezek az elmebajnokok, és miképpen szabadultak rá társadalmunkra! Miként nevelődtek és miért az erőszak a válaszuk mindenre! De van egy feltevésem!

Van, méghozzá az, hogy ezt látják maguk körül, pontosabban azt, hogy ha nem veszed el, ami neked kell, akkor elveszi más helyetted! Ha nem te állsz elsőnek a sorban, akkor utolsó lehetsz! Ha nem te diktálsz, akkor neked diktálnak!
Kis vidéki világunkban ez olyan "filmesnek" tűnik, de nem az! Ha hisszük, ha nem ez maga a valóság!

Szombaton kora reggel volt alkalmam megfigyelni egy társaságot, amint mámorosan szesztől, drogtól elkábulva tomboltak az utcán.
Az amúgy teljesen csendes faluban szinte valószerűtlen volt ennek a fiatal csapatnak a vonulása, mindenütt maguk után húzva a kilátástalanság kondenzcsíkját!
Jól öltözöttek voltak ezzel együtt nem biztos, hogy gazdagok, mert ez ma már semmit nem számít, hiszen kiváló utánzatok léteznek, illetve a legkevesebb pénzből élők gyermeke is kihajtja a legdrágább göncre valót, vagy a szülőkből, vagy " bizniszből".
Egy kis dilerkedésből is jól lehet keresni, szóval igazán nem probléma pár tízezret kivágni egy naciért, vagy más "rongyért"!

Létezhet, hogy nincs semmilyen jövő?! És itt nem filozofikus értelemben kérdezem, hanem abban, hogy lehet, hogy nincsenek jövő gyermekei?!
Lehet, hogy elvesztek a jövő állampolgárai, mert hagytuk, hogy belesüssék magukba a könnyű élet billogát?!
Létezhet, hogy a fiatalok nem akarnak mást, csak elvenni mindent, mert az jár nekik és ha már nincs mit elvenni, akkor csak a "balhé" kedvéért az ember méltóságát és életét akarják kioltani?!

Kavarognak a gondolataim akörül, hogy mi, akik ebben a korszakban élünk nem akarunk valahogy tudomást venni arról, hogy mintát adunk rablásainkkal a jövő felnőttjeinek, akik mindenre csak az a mondatot használják: "Szarok rá!"
Ugyanis raboljuk egymás idejét, egymás türelmét, egymás szeretetét, egymás bizalmát, egymás jóhiszeműségét, egymás ártatlanságát és mindezt valami olcsó és ócska magyarázattal körítve!

Hallottam, amikor egy felnőtt azzal magyarázta a szabad rablás fontosságát a gyerekének, hogy nincs más út, mert csak magadra számíthatsz és mindenki az ellenséged!
Az ő élete már megpecsételődött, s ha máshogy szeretne élni, ha egyáltalán felmerül ez benne, ahhoz egy hatalmas csoda kell!

És tényleg! Ma jelenleg annak az esélye, hogy csoda történik hatványozottan nagyobb, mint annak, hogy  a jelen tizen-huszonévesei értelmes, kiegyensúlyozott és harmonikus felnőttek legyenek, vagy megérjék a 30-35 évet!
Sohasem késő tenni, de azzal szembe kell néznünk, hogy rengeteg fiatal élete siklott ki teljesen  a "jólfésült" ráérős nemtörődömségünk miatt! Mert, amíg azt gondoljuk, hogy milyen szépek a parkok és a fák, addig a fiatalok nagy többsége már csak drogokon keresztül lát mindent!
Ébresztő!

Napi dühöngő!

Szinte biztos vagyok, hogy ezt a napot egy darabig nem felejtem el, mert ma minden és mindenki "szembeköpött"!
Az életnek ez is a rendjéhez tartozik, mondhatnám, csak valahogy nem egyszerre, egy nap!
Vajúdunk , mert hol katarzist élünk meg, hol temetést, de igazából a baj ott van, hogy például én sem tudok mindent Hurrá-optimizmussal megélni!
Jaj, de jó! Ma megint tapló volt velem a másik!
Jaj, de jó, ma megint nem sikerült elérnem azt, akit hetek óta körözök, mert szükségem lenne egy infóra!
Jaj, de jó, mert egy csomó hülyeséggel keresnek és persze semmi köze az igazsághoz!
Jaj de jó, mert ....

Mert, aztán nekem a legjobb a világon! És még a rengeteg közhely, amit elsütnek a rovásomra a:
"Könnyű neked!"-től az " Ezt én is tudnám!"-on keresztül " Neked aztán semmi gondod!"

Megszokhattam volna már, de valahogy időről időre betelik a pohár és úgy gondolom ideje szóvá tenni!

Talán nem mindig a saját szemüvegünkön keresztül kellene a másikat nézni! Mert, ugye akkor csak abból látunk, amit mi megéltünk, és fogadjuk már el végre, hogy amiről nem tudunk, az attól még létezik!
Próbáljunk már egy kicsit mögé nézni a dolgoknak!
Ne kerülgessünk embereket azért, mert ő nem szimpatikus, mert eszünk ágában sincs megismerni, mert kényelmesebb nem törődni vele!
Ne fordítsunk hátat az egyik embertársunknak, miközben mindenkivel jó-pofizunk, mert megalázó és mert magunkról állítunk ki bizonyítványt!
Vegyük már észre, hogy az is ember, aki nem futkározik látványosan körülöttünk!

Mondom nem érdekelne, ha nem egy nap és egymás után jönnek ezek a dolgok!
De ha hiszi a Kedves Olvasó, ha nem, bizony ezek nagyon fájnak! Mert valahol mindannyian emberek vagyunk és mindannyian szeretnénk egy jó szót, egy törődést egy kis kedvességet!
És az a legszörnyűbb, hogy általában azok nem kapják meg, akiknek a legjobban szükségük lenne rá, akiknek pedig nem számít, azok minden figyelmet megkapnak!
Én mondom, hülye ez a világ, de az ember a legképtelenebb és legértelmetlenebb lény benne, beleértve magamat is!

Hallottam, hogy az Egyesült Államok valamelyik államában szokás a kocsmák mögé egy követ kirakni, hogy a felindult emberek azt rugdossák és így jól kitölthessék mérgüket!
Mivel alapból nyugodt természet vagyok, ez sajnos rajtam nem segítene! De az igen, hogy elmondhatom mennyire tud fájni, ha kirekesztenek ( s még ha a bőrszínem miatt tennék az hagyján), ha átnéznek rajtam, vagy ha szóban bántalmaznak.
Mert, hogy ezek, mind egytől egyig bántalmazások, méghozzá súlyos lelki bántalmazások.
Néha azt kívánom, bárcsak én is tudnék kegyetlen lenni! De azokból él épp elég közöttünk, vagy talán túl sok is!
Ilyen napoknak senkivel nem szabadna történnie! Senkit nem szabadna bántalmazni!

Szabadnak lenni!

Azon töprengtem, mi az igazi szabadság, hogyan is fogalmaznám meg?! Létezhet-e  olyan szabadság, amit mindenki egyöntetűen annak fogad el?! Vagy a szabadság is szubjektív dolog?
Amikor másokat kérdezek a szabadságról, akkor valami hasonlót mondanak:

- Nekem az a szabadság, hogy kimehetek a kertbe és ott csend van végre!
- Én, ha igazán szabad akarok lenni elmegyek és vásárolok, vagy csak nézelődöm!
- Nekem már az is megteszi, ha egy nap nincs veszekedés otthon, már attól szabadnak érzem magam!

Ezekből a válaszokból egy dolog kiderül, hogy a jelen helyzetünkből való minimális kilépés is szabadságot feltételez, legalábbis sokak számára.
De roppant érdekes, hogy ezek csak időleges cselekvések, mert nyilván utána mindenki visszatér a "nem szabad" életébe.
Lehet, hogy nem értjük a szabadság fogalmát?! Lehet, hogy nem tudjuk, mi is az szabadnak lenni?!
Egyáltalán megvan még a képességünk a szabadság hordozására, megteremtésére, vagy végképp elvesztünk a mindennapok szürke és életünket felemésztő világában?!

Számomra a szabadság valami tényleges kötelékmentességet jelent, méghozzá a félelem kötelékéé.
Sok-sok évig próbáltam megfelelni elsősorban másoknak és aztán önmagam elvárásainak ( mint kiderült ez utóbbi sokkal magasabb és nehezebb), ez rendszeresen félelemmel töltött el.
Jaj, nem lesz elég jó! Jaj, én nem felelek meg! Jaj, mi lesz, ha elhagynak! Jaj, mi lesz, ha...
És ez így ment, amíg egy nap rájöttem, hogy nincs felszabadítóbb érzés, mint  levetni félelmeimet, nem "jajgatni", hanem hagyni hadd áramoljon az élet és törjön utat magának, ahogyan csak akar.

Ez nem azt jelenti, hogy nem történnek rossz dolgok az életemben, hanem csak azt, hogy már nem félek tőle, minden pillanat örömét az utolsó cseppig kiélvezem, mert a következő már szörnyű lehet, így megtanultam teljes életet élni.

Mindegy, hogy az életünket családban éljük, avagy egyedül, mindegy, hogy gazdagságban, avagy szegénységben, mindegy, hogy anyagi vágyaink beteljesülnek-e vagy sem, mindegy hogy éppen az egészséges életünk részét éljük vagy már a beteget, a lényeg csak az, ne féljünk sem a jelentől, sem a visszaköszönő múlttól, sem a jövőtől!
Ha el tudjuk, fogadni, hogy aminek meg kell történnie ,meg fog, sőt ha azt is megértjük, hogy nincs min aggódnunk, hiszen, amit meg tudunk oldani az nem ok az aggódásra, amit pedig nem tudunk, azon felesleges aggódni, szóval ha mindennek át tudjuk adni magunkat, akkor megismerjük az igazi szabadságot!
Ebbe belefér a vásárlás, a kerti csend, avagy a veszekedés nélküli egy óra, az igazi szabadság a félelem nélküliség, hiszen minden probléma attól nehezebb , hogy a félelem rátelepedik, mert félünk a másik ember reakciójától, félünk attól, hogy amit szeretnénk nem valósul meg, félünk, hogy újabb betegség jön, félünk, hogy valamilyen titkunk kitudódik, félünk a haláltól. Közben elfelejtünk élni, méghozzá szabadon!

A félelem nélküliséget tanulni kell, mert ugyan kisgyermek korunkban úgy éltünk, de szüleink aggódásaiktól vezérelve megtanitatták velünk. Most viszont már felnőtten, tapasztalatokkal telve ismerjük a tettek következményét, annak hatását ránk, már csak azt kell újra megtanulni, hogyan kell félelem nélkül élni!
És így leszünk igazán a Szabadság birtokában!

A nő örök témája: a férfi

Sokan vicceltek már azzal, hogy a nő mennyire bonyolult és megfejthetetlen, szinte kitalálhatatlan mit is akar valójában, mire, miért és hogyan reagál, ám arról kevesebben regélnek, hogy a férfi " sem piskóta"!

A férfiakról alkotott általános nézetek egybehangzóak, vagy mégsem?!
Vegyünk egy példát: a legtöbb nő azt állítja, a férfiak érzéketlenek, vagy legalábbis sok esetben képtelenek az érzelmek kimutatására.
Azonkívül, hogy ez a 2 dolog nem ugyanaz, mármint az érzéketlenség és az érzelmek kimutatásának képtelensége, alaposan érdemes belegondolnunk, hogy mindez mennyire nem igaz.
A férfiak általában is együtt érzők, ha akarnak, és ámbár nehezen mutatnak ki érzelmeket, de annyiban pontosítsunk, hogy pozitív érzelmeket.
 Haragot, dühöt, neheztelést, bűntudatkeltést, rájátszott sértődöttséget, hisztis csalódottságot azt viszont remekül tudják éreztetni.
A legtöbb férfi nem akar szeretetet és rajongó vágyakat megmutatni, de megbántottságot annál inkább!

Nagyon szeretnek manipulálni, mert pontosan tudják, hogy  a nő csak  pozitív érzelmi környezetben tud valóban harmonikusan élni, ezért képes bármilyen engesztelésre, csak a mérleg kiegyenlítődjön és semmilyen harag ne fertőzze kapcsolatuk egyetlen pillanatát sem.
Ám a férfiak mindig készek egy-egy látványos tragédia belépőjére, ha a másiktól valamit ki akarnak csikarni, vagy ha saját botlásukat akarják elpalástolni.
Az igazán rafinált férfi kérdésre azonnal kérdéssel felel és látszólag addig hergeli magát, amíg a nő elbizonytalanodik és el nem jut addig a gondolatig: kár volt megemlítenem!
A férfiakat ilyenkor jóleső elégedettség tölti el, mert sikerült a másikban kételyt ébreszteni, miközben ők csak műbalhét rendeztek!

Ez a fajta manipuláció jellemző azokra a férfiakra, akik a nőt maguk mellett akarják tudni és magukhoz akarják kötni.
Mi tagadás szinte teljes a siker, hiszen a nő nem más mint az élet öle, amely biztonságos és kiegyensúlyozott. Pont ezért is a nő az, aki gyermeket szül , és e miatt is nevezik a földet is anyaföldnek, hiszen termékeny, belőle nemcsak új élet fakad, hanem mindaz, ami az élethez szükséges.
Szóval a nő önmagában hordozza a teljes harmóniát így, mindaz, ami ezt igyekszik megbontani, az felkavarja, így törekszik a háborgás, a felfordulás lecsendesítésere.

Nos ezt a férfiak tudják, már gyermekkorban megtanulják és ha valamit el akarnak érni, elég egy kicsi érzelmi billentés és máris beindul a "jó, öreg kiegyensúlyozó hadművelet", ami engedményeket tesz lehetővé a férfi számára.
A férfiak a pozitív érzelmekben valóban suták és nem is igen törekszenek ennek kimutatására, rábízzák a nőre, hogy megértse érzelmeiket. Mint tudjuk ez örök konfliktus, hiszen a férfi szinte sohasem használja a Szeretlek ! szót, helyette gesztusokat tesz, vagy mosolyog, vagy kedveskedik, vagy büszkélkedik szerelmével, de annak, akit szeret, szinte soha sem mond semmi olyasmit, ami egyértelmű lenne!

Néha valóban az az érzése támad a nőnek, hogy a férfiak érzelmek helyett pótcselekvésbe menekülnek, pedig az igazság az, hogy a legtöbb csak egyszerűen "férfiatlannak" tartja a pozitív érzelmeket.
A gond ezzel csak annyi, hogy értelmezhetetlen egy nő számára, hiszen a férfi akkor sem mutat ki érzelmeket, amikor valóban nem érez semmit és akkor sem ( legalábbis pozitívat) ha igen.
Na most azt gondolom, hogy a férfi így sokkal megfejthetetlenebb, mint egy nő.
Nem egy férfi ismerősöm esett abba a hibába, hogy nem használta érzelmeit és a nő huss! elment!
Na igen, tudnunk kell közölni valahogy , valamilyen formában, ha a másik fontos nekünk!

A férfi örök téma, mert ugyanolyan megfejthetetlen, mint egy nő, kissé darabosak, kissé sarkítottak, kissé ridegek, kissé keményfejűek, kissé okoskodók, de legeslegbelül végtelenül érzékenyek!

Milyennek kellene lennie egy tökéletes napnak?

Mondjuk úgy indul, hogy az ember mosolyogva ébred, majd belefeledkezik a kávé illatába. Hagyja, hogy a madarak csicsergése örömmel töltse el, majd elindul , hogy aznapi feladatait ellássa, legyen az napi rutin, vagy egyedi, különleges, árassza el a gondolat izgalommal: Milyen szép az élet!
Akárkivel találkozik boldogan rámosolyog, majd felnéz az égre és hálát ad a napfényért, a nap melegéért, azokért, akikkel aznap összehozza az élet és hogy egészséges, vagy legalább nem szenved még nagyobb betegségben.
Közben arra gondol, milyen jó szeretni és szeretve lenni, milyen jó, hogy sohasem jut eszébe, esetleg mások bánthatják és milyen jó, hogy életének minden pillanatában csoda történik.
Csoda, mert újra láthatja  a tavaszt, csoda, mert szerelmes lehet, csoda, mert jó másoknak köszönni, vagy inteni nekik, csoda, hogy a találkozások egy tökéletesen megalkotott univerzum részei, csoda, mert ismét boldogság töltheti el!
Egy tökéletes napban az ember gondolatai szépek, az érzései mámorítóak és a tettei felemelőek!
Bátran javaslom próbáljuk ki!
Varázsa van annak, amikor már az ajtón úgy lépünk ki, hogy ragyogunk, mert minden ember ösztönösen visszaragyog, kivéve azok, akik akarattal nem akarnak!
Mennyi bánatot és fájdalmat szórnak szerteszét maguk után ezek az emberek és milyen riasztóak tudnak lenni, mintha a Föld sötét oldaláról érkeznének. Pedig más bajuk nincsen, mint hogy nem veszik észre őket is szeretik!
Néha olyan bosszantó, amikor ezt látom, hogy legszívesebben jól megráznám az illetőt és azt mondanám neki: Hahó! Te, odabenn! Észrevetted már, hogy a nap rád is süt és, hogy a fák neked is susognak és, hogy a virág neked is nyílik?! És azt, hogy mások rád is mosolyognak, sőt azt is, hogy szeretnek?!
Ébresztő, dühös ember! Te is fontos vagy, te is kellesz, mert veled együtt kerek az egész világ!
Neked is énekelnek a madarak és téged is ölel egy szív!
De mivel ismerjük az alapigazságot, hogy tudniillik: Semmi sem tökéletes, egyedül Isten !Így ez a nap csak képzeletünkben él!
De ott létezik és vár, hogy végre megtörténhessen!
Addig is ez a dal emlékeztet bennünket rá: