A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életfelfogás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életfelfogás. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 6., szerda

"Vak vezet", avagy a jó kapcsolat alapja ( némi zsörtölődés okán)

Azon gondolkodtam, hogy mitől is működhet jól egy kapcsolat , amikor eszembe ötlött, hogy valójában miért is kérdés ez?
Igazából azt látom szűkebb-tágabb környezetemben , hogy az emberek képtelenek egymással vagy éppen egymás mellett megférni, folyamatosan viták, perlekedések szegélyezik útjukat és a legtöbbnek még csak igazán értelme sincs.
Valójában a vita olyan műfaj, ami ugyan létezik, de már nem a klasszikus értelemben előrevivő, véleménycserés, gondolkodásfejlesztő problémafeltáró program, hanem érzelmi show műsor, amolyan értelmetlenségig agyonfröcsögött szópárbaj.
Az emberek ma már nem értelmesen vitatkoznak, hanem kinek nagyobb a hangja alapon ugyanazon trágárságokat vágják egymás fejéhez és ennyi.
Se tanulság, se erkölcsi megmérettetés, csak dühöngünk a semmiről úgy általában ezzel, is mutatva, hogy a saját szemétdombunkon nekünk kell először is kapirgálni, másnak tilos!
Szóval fel sem merülne bennem a jó kapcsolat okának felfedezése, ha nem azt látnám, hogy az emberek vagy üvöltenek  vagy nem állnak szóba egymással, ez a kettő,egymás következménye is lehet.

Mikor is degradálódott le az emberi kapcsolatrendszer erre a két legalacsonyabb szintű lehetőségre?
Mi az oka annak, hogy semmit és senkit nem tudunk máshogy elfogadni, csak a saját szemüvegünkön keresztül?
Van még egyáltalán lehetőség arra, hogy emberek között igazi őszinte, tiszta kapcsolat jöjjön létre, olyan hazudozásmentes, amitől az ember lelke megbizsereg?
Vagy végképp eltörlődött ez a lehetőség a pénz és hatalom utáni hajsza sűrűjében?

Konokul vallom, hogy a jó emberi kapcsolatra szükség van.
Kell mindannyiunknak olyan társaság, barátság avagy szerelem, ahol az ember önmagát adhatja!
Persze sokakat felfalt már a képtelenebbnél képtelenebb kitalációk áradata, amivel igazi énjüket el akarják rejteni.
Van, hogy annyira jól sikerül, hogy már maguk sem tudják , kik valójában!

Szóval a jó kapcsolat.
Hát nézzük, a jó kapcsolat alapja a beszélgetés, a jó kommunikáció, hogy maradjunk 21. századiak. Szóval: Én elmondom neked, hogy mit szeretnék és te figyelsz rám, majd átgondolod és válaszolsz, hogy érted vagy sem és javasolsz megoldást. Vagy te elmagyarázod, hogy ezt ezért és ezért tetted vagy teszed, és én akár egy felismeréstől elhűlt "aha" kíséretében is konstatálom, hogy :Így már világos!
Te kérsz tőlem valamit, elmondod, miért , hogy miért ezt a megoldást választottad és én szűkös ismereteimmel kiegészítve javasolhatok mást is és ezt vitatjuk meg.

Szóval a jó kapcsolatban arra törekszünk, hogy a másik megértsen bennünket, ne csak álljon mint Bálám ama bizonyos rakoncátlan állata, hanem felfogja és megnyugtatóan és boldog mosollyal, büszkén rendezze önmagában, hogy : Lám, lám milyen jó, hogy értjük egymást!

Ez még korántsem jelenti azt, hogy egyet is értünk, de az már egy nehézségi fokozat, hogy a különböző véleményből valami közöset kigyúrjunk!

Persze ehhez ismerni kell a "vak vezet" játékot.
Évekkel ezelőtt részt vettem egy önismereti képzésen, aminek azonnali konkrét eredményét is lehetett tapasztalni. A helyes önismeret ugyanis minden kapcsolatban olyan, mint kiszáradt pataknak a víz, táplál, megújít.
Persze nem minden gyökeret lehet újraéleszteni, van, amelyik megmarad olyannak, amilyen!
Szóval a helyes önismeretben az embernek szemernyi kétsége sem támad afelől, hogy kapcsolatait jól és helyesen kezeli, nem fogy el a benne lévő mély intelligencia és aki önmagával tisztában van, az pontosan tudja, hogy meddig érdemes egy kapcsolatot fenntartani, meddig érdemes azt fejleszteni, vagy mi az a pont, ahol talán meg kell szakítani.
Máshogy is fogalmazhatok: aki ismeri önmagát, az tudja, hogy a másik érdemes-e az ő társaságára, vagy sajnálattal ámde a felesleges energia bevitel elkerülése miatti döntéssel, a másikat lapátra teszi, vagy a "futottak még" kategóriába emeli.
A jó önismerettel rendelkező embereknek nincs szükségük állandó dicséretre, mert tudják, hogy olyanok, amilyenek, hiszen pont olyannak látják magukat, mint ahogy mások látják őket.
Az, hogy ez egyesekből vonzódást vagy gyűlöletet vált ki, az már érzelem és evvel a részével nem a helyes önismerettel rendelkezőnek kell foglalkoznia, hanem annak, akikben az érzelmek felszabadultak.

A " vak vezet" játék lényege, hogy az egyik félnek bekötjük a szemét a másik pedig csak a szavaival próbálja meg végigvezetni egy eléggé sok akadállyal megspékelt úton. Ebben a játékban a bizalom a legfőbb elem, ha nincs bizalmad ahhoz, aki vezet, akkor nem tudsz az instrukcióira figyelni, ha pedig figyelmetlen vagy mint vezető a vak kezét-lábát összetörheti.
Bizony a jó kapcsolat lényege a tisztán megfogalmazott alapos és figyelmes kommunikáció, az aprólékos elemekkel megtűzdelt mondandó, hogy soha ne lehessen félre érteni szándékainkat.
Nagy szerelmek és komoly vezetők buktak el ebben az látszólag egyszerű megmérettetésben.
Tudnunk kell a másikat megszólítani, annak elmondani, mit szeretnénk, abban világosan érvelni, miért is akarjuk mindezt, majd a megfelelő módon visszakérdezni, hogy értette-e a másik.
Ha mindezt nem tesszük, akkor őskáosz alakul ki társadalmi, üzleti és magánéletünkben is. Ugyanis azt a látszatot keltjük, hogy mi okosak vagyunk és mindenki hülye.
Mert, senki nem ért semmit, így mindenki csinál valamit és azt képtelenség összehangolni.
Agyonfrusztrált emberek tömege szaladgál tétován az utcákon, mert gőzük sincs hova tartanak!

A jó kapcsolat egyértelműen építő, azaz a benne lévők egymás épülésére szolgálnak, esetleg egyoldalúan fejlesztő, ahol az egyik fél épül a másik stagnál. Van a még működő kapcsolat, ahol ugyan senki sem fejlődik a másik jelenlététől, de nem is rombolódik benne.
Az a kapcsolat azonban, ahol a felek nem fejlődnek, hanem zigótává nyomorgatják egymást türelmetlenségükkel, ostobaságukkal, nemtörődömségükkel, hazugságaikkal, az csak mindkét fél kárára válik és menekülni kell belőle, de azonnal!

Szóval, Hölgyeim és Uraim! Csak bátran próbáljuk ki ezt a játékot! Csak vigyázzunk, mert kiderülhet, hogy kapcsolatunk bizonyos emberekkel nem a bizalomra épül, vagy, hogy nem is jött létre!

És még egy fontos dolog: A kapcsolat létrehozása művészet, szimbolizálja az ember társas lénykénti folytonos útkeresését. Ezért nem árt, ha tudjuk, hogy nem szabad görcsölni rajta, nem szabad a másikat szorítani és megfojtani benne, mert akkor az elmenekül. Hagyni kell, hogy távolról szemléljen bennünket és a legnagyobb kövek között is észreveszi a gyémántot!





2016. január 3., vasárnap

A pasi , mint komfortmérce...


Beszélgettünk barátnőimmel a szokásos témáról: a pasikról.
A pasi , aki valamilyen formában komfortmérce , mert valahol egy férfi jelenléte egy nő életében többszörösére emelheti a nő komfortérzetét. Úgymint gyengédség, gondoskodás, szeretet, szerelem a kihagyhatatlan szex, az anyagi javak stb.
Na igen, a nő komfortérzete a legmagasabb szinten talán az esküvőjekor van, vagy a szerelem beteljesülésekor, aztán mintha ezek a dolgok szép lassan elkezdenének csökkenni.

Férfiolvasóim mondhatják: na ja, csak hogy a hölgyek jelenlétének is emelnie kell a férfi komfortérzetét. Ez így igaz, de én most inkább női szemmel vizsgálom ezt a témát, egyrészt mert nő vagyok, másrészt, mert sohasem voltam pasi és nem is leszek!

Az, hogy egy kapcsolat létrejön-e vagy sem, sok dolognak a függvénye, de egynek biztos : van-e kémia vagy sincs.
Mi nők alapból olyanok vagyunk, hogy van egy jól működő első szenzorunk, ami akkor jelez, ha az adott pasi az első látásra is belső zárlatot okoz. Ez amolyan apró, de jól felismerhető remegés.
Ha kapunk visszajelzést, akkor van kémia.
Innentől már csak az vár eldöntésre, hogy ennyivel megelégszünk-e vagy sem. Bevethetjük csavaros és a férfiaknak nehezen érthető logikánkat, vagy érvelhetünk pro és kontra, ha vannak ismereteink a férfiről, ha nincsenek, akkor pedig beindul a női "hírszerzés" "Kandur" fedőnevű hadművelete és megpróbálunk minél több információt begyűjteni, kémiánk beinditójának hátteréről.
Általában az információ beszerzés nem ütközik különösebb nehézségekbe, inkább azt mondhatnám, hogy a megszűrése a nehezebb: mert mindenki tudni vél valamit.
De még ott van a lehetséges első randi  és annak alapszabálya: vagy tudj meg minél többet, vagy ne akarj semmit tudni!
Nyilván ha izgalmasabbnak tűnik a másik az átlagnál, akkor sokat szeretnénk tudni róla.

Hozzá teszem, hogy komfortérzetünk már ekkor is közel van a 85 %-hoz, de ennél nem több, mert mindig fenn kell tartani a rizikófaktort: azaz a másik nő meglétét, jelenlétét. Ugyanis  a férfiak előszeretettel elfelejtkeznek arról, hogy nem élnek egyedül, vagy csak részleges amnéziáról van szó, de valahogy ez az info sokat tartózkodik náluk az "alsó polcon".
Nem mintha a nőknél ez nem fordulna elő, de egy nő, csak akkor kezd másik kapcsolatba, ha a meglévőből végleg ki akar szállni. A férfiak azonban  és általában nem akarnak a meglévőből kiszállni, de valamilyen ösztön alapján biztosak akarnak lenni benne, hogy sohasem maradnak egyedül.

Szóval tegyük fel, hogy minden stimmel: a kémia, és a kapott információk még tűréshatáron belül vannak. A tűréshatár már csak azért is lényeges, mert valamennyit képes egy nő alkalmazkodni ( néhány esetben a szerelem kedvéért, feladni mindent!- igen vannak ilyen nők), de van egy határ, ami alá nem akar benézni és ezért fontos tudni, hogy mi az a legrosszabb, amit már nem tud elviselni.

Létrejön az első randi és az,a minden pozitív előzetes mellett is lehet elképesztő pocsék.
A megjelenés minősége miatt, avagy viselkedési hiányosságok miatt, vagy figyelmetlenség miatt stb.

Sokat vitatkoztunk azon egyik ismerősömmel, hogy mit illik felvenni egy randira, mert álláspontja szerint egy szabadidő ruha bőven megfelel. Érveltünk pro és kontra, hogy a ruházat már jele tiszteletünknek, váltig állította, hogy a sportos csuka beválik. Arról nem csevegett, hogy milyen hosszú időre sikerült a másikat megtartani.
Vannak férfiak, akik minden pozitívum ellenére , nem használnak zsebkendőt, de olyan is akad, aki bátran ás fesztelenül pukizik nyilvános helyen. Mondanom sem kell, hogy a szégyent megatonnákban lehet mérni!
Vannak, akik a nővel fizettetnek , " mert bocs elfelejtettem magammal hozni a bankkártyámat!" ( pláne!) és vannak, akiknek nincsenek gátlásaik a tekintetben sem, hogy éppen alakuló kapcsolatuk közben a szemük előtt elsuhanó igen alul-öltözött nőt a mosdó valamelyik szegletében ki ne segítség szexuális szorultságából.

Persze vannak igazán remek férfiak , ez kétségtelen és ők aztán tényleg képesek mindarra, amire egy nőnek szüksége van. Tudnak belső harmóniát teremteni, tudnak okosan élni, tudnak kedvesek és maximálisan gyengédek lenni, szóval mindez valóban létezik!

Ha alapul veszem azt az általános igazságot, hogy nem lehet minden csak fekete vagy csak fehér, akkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges, egy a minden tekintetben vonzó férfi képes alulmúlni viselkedésével önmagát, vagy, hogy egy egyébként rosszul öltözött pasi, hatalmas szívvel képes megközelíteni egy nőt?
Talán igaz az, hogy egy férfi úgy viselkedik egy nővel, ahogy az a nő őt értékeli?!
Talán a férfiak saját minőségükből képesek annyit engedni, amennyire az adott nő igényes vagy éppen igénytelen?!
Létezhet, hogy egy és ugyanazon férfi az egyik nővel lekezelő, míg a másikat magasra értékeli?
Lehet, hogy egy randin történt kellemetlen közjáték, csak esetlenségük és gyengeségük mutatója és nem több?
Valószínű. A nők azonban olyanok, hogy folyton csalódnak, vagy mert akarnak csalódni, vagy mert nem ismerik legkedvesebb francia barátom egyik igen bölcs meglátását:

" Kedves! Ne legyenek elvárásaid és akkor nem fogsz csalódni!"


2016. január 1., péntek

Hoppá! Már 2016 van!

http://www.joliecarte.com/cartes-facebook/3000/video-meilleurs-voeux

Bevallom őszintén  nem volt szándékomban ma írni, hiszen ilyenkor az ember csak a Szilveszteri mulatság következményeit próbálja felszámolni magában: azaz jobbára alszik, még emlékezni nem tud, de minden egyszerre nem is mehet! :D
Én is részt vehettem volna , valami ilyesmin, de valahogy évek óta olyan kellemes az a tudat, hogy megengedhetem magamnak Szilveszterkor azt a szabadságot, hogy itthon filmet nézzek, vagy éppen pókerezzek virtuális társaimmal, vagy a Forma-1 összefoglalóját elemezgessem, de azt is, hogy belemerengve a semmibe, azokra gondoljak, akiket szeretek.
Apropó akiket szeretek, ez a  "lista", hol szűkül, hol bővül, attól függően, hogy ki dönt úgy, kilép az életemből, vagy éppen "bekukkant" és továbbáll vagy marad.  Én azonban hűséges vagyok és akit megszerettem, annak nincs más választása " el kell engem viselnie" :D !
Te jó ég, ez mennyire agresszíven hangzik!
Pedig nem az.
Vegyünk egy hivatalosan nem megerősített, de nagyon is valós statisztikai adatot, miszerint minden egyes ember közvetlenül maximálisan 20 emberrel képes kapcsolatot tartani, azt figyelemmel kísérni , ebbe beletartoznak a családtagok, a barátok és a szerelmek is.
Ha jól összeszámoljuk ennél azért jóval kevesebb azok száma, akikkel valójában bizalmas kapcsolatban vagyunk, akikkel megosztjuk a gondolatainkat az életünkből és az időnkből adunk neki. Ez nem más , mint szeretet.
Persze jönnek új emberek , náluk dönthetünk úgy is, hogy őket közelebb engedjük, vagy egyszerűen " haladjon a sor".
Na persze , az, hogy kikkel találkozunk az nem a véletlen műve, mindig, minden egyes találkozásnak oka van, mindig minden egyes ismerkedésnek célja van, lehet nem több, hogy egy újabb történettel gazdagodjunk, vagy éppen egy újabb tanulságot vonhassunk le. Legyen az a kapcsolat építő, vagy romboló, tanítani akar.
Nem mondom, hogy vágyom mindig arra, hogy újabb és újabb "pofára esések"  okait elemezgessem, de hát az emberfia bizony így növekszik bölcsességben.

Minden Szilveszter valahol egy óriási kapkodásnak tűnik, amikor az ember még meg akar tenni valamit, amit egész évben nem mert, vagy nem tudott, vagy egyszerűen csak azt akarja tudatni: " Hé! még itt vagyok és ilyen jól nézek ki!"
Talán ezért is szeretünk ezen az estén fergeteges ruhakölteményeket felvenni, ezért is szeretünk éjfélkor csókot adni kedvesünknek, majd önfeledten végigcuppantani minden embert a társaságban, mert azok a pillanatok megismételhetetlenek, az az év véget ér és vissza nem tér, és 1 perc múlva könyörtelenül elmúlik.
Ilyenkor hangzanak el a fogadalmak, és a jókívánságok, elérzékenyülve, könnyek között lessük a tűzijátékot és arra gondolunk: szalad az idő!
Szalad bizony, csak úgy repül és magával viszi az összes elbaltázott tervünket is!

Én amilyen hihetetlen szerencsés vagyok, "páholyból" néztem a tűzijátékot és gyönyörű volt, köszönet azoknak, akik itt a környékemen "megfestették" a szilveszter éjszakáját. ( Ez itt nem a reklám helye!)

Szóval végiggondoltam Karácsony üzenetét, amely egybeér a az év végi hálaadással és rájöttem, hogy egy igazi Karácsonyi filmlistát még sohasem írtam össze.
Hogy, hogy jön ez a mulatozáshoz?! Sehogy.
Csak ezekben a filmekben valahogy minden benne van, a kimondott és kimondhatatlan vágyak és sok okosság és sok nevetés, egyszóval olyanok, mint az élet, vagy mint mi magunk.
Történnek velünk dolgok, reménykedünk valamiben, hiszünk valamiben , élünk a magunk módján, nevetünk és sírunk.
Íme az én Karácsonyi kedvenceim:

Fagyöngy Manhattan felett
Karácsonyi csók
Az ördög pradát visel
Reszkessetek betörők
Vakáció
Mindenáron Karácsony


Ebben a jelenetben igazán benne van minden, amit a mai világról el lehet mondani, az ártatlan őszinteségtől  a könyörtelen sznobizmusig.
Igaz nem karácsonyi film, de a kedvenceim között ott a Szex és New York, nem feltétlen a natúr őszintesége miatt ( bár az is rendkívüli) hanem, ahogy a konzumhedonizmus okozta lelki károkat képes pillanatról, pillanatra bemutatni. Ahogy rávilágít azokra a problémákra, aminek kusza erdejéből ma már szinte kilátni sem lehet.

Nos 2016 itt van, elkezdődött és ahogy a 2015-ös fiókot becsukjuk, magunk mögött hagyunk egy darabot ismét az életünkből.

Boldog Új Évet Mindenkinek!




2015. február 22., vasárnap

"Segiccsé" Ne segiccsé"!!!

Úgy általában az a megszokott, hogy ha valaki odafordul hozzánk valamilyen kéréssel, azt többé-kevésbé, de azért inkább igen, teljesítjük.
Volt valaha, régen, amikor még a piros volt a divat egy ilyen szlogen:
"Az úttörő ott segít, ahol tud!"
Ez hellyel-közzel megfelelt annak az amúgy is fontos általános erkölcsi nézetnek, hogy az ember, embertársának felebarátja és, ha az rászorul, akkor feltétlen tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik.

Az ember a természetnek is segítője, mert biza a természet is sok-sok dologgal támogatja az embert.
Ez már ugye kétoldalú dolog lenne, ámbár többször tapasztalható, hogy az ember elvesz a természettől, semmint hogy adna. Emiatt aztán aggódhatunk is, s bár igyekszünk ezt a dolgot egyensúlyban tartani,de  nem nagyon megy.
Az ember eszével, pénzével kizsákmányol földet, levegőt, növényt, állatot és a másik embert is.

Szóval a segítségadás, valamilyen erkölcsi parancs, avagy még mélyebbről jön? Mondjuk nem egy tanult dolog, hanem kódolt, a természet alap-sajátja?
Azt hiszem igen. Ha nincs meg bennünk a segítésre való hajlam, akkor nem vagyunk a természettől valók és nem vagyunk élők. Csak az élő tud a másiknak adni.

Ezen azért gondolkodtam el, mert a boltban az alábbi párbeszédre lettem figyelmes.

-" Én megfogadtam, nem segítek senkinek! Minek! Megoldom a magam dolgait , más is oldja meg a sajátját!"
Mire a másik rákontrázott:
-"Úgy is van! Ne is segiccsé! Én háromnak ( !!!) is segítettem, azt mind a három hátba szúrt! Úgyhogy nem fogok senkinek , semmit!"

Az embert elég sokszor éri meglepetés avagy csalódás( hozzáteszem az elvárásai miatt), mert az, akinek éppen könnyebbített a sorsán, az az ember megköszönte és aztán elment.
Ilyenkor a fenti mondatokat halljuk sokaktól.
Pedig ha rákérdeznénk, neki vajon, hogy sikerült ezt vagy azt a nehézséget megoldania, kiderülne, hogy nem egyedül tette, hanem voltak jóakarók, voltak olyanok, akik rászánták az idejüket és így aztán az ő gondjának terhét nem egyedül, hanem másokkal együtt sikerült levenni a válláról.

Sokszor esik az ember abba a súlyos tévedésbe, hogy azt gondolja attól kell visszakapnia a segítséget, akinek adta. Ez még akkor régen  működött, amikor a falusi emberek közösen szedték a burgonyát vagy közösen arattak, vagy szedték a gyümölcsöt, vagy fosztották a kukoricát, vagy morzsolták.
Ma már azt kellene észrevennünk, hogy annak adjunk segítséget, akinek mi tudunk, mert attól fogjuk kapni, aki nekünk tud adni.
Ez így működik.
Ha az egyiknek egy hivatal címe kellene és nekem könnyen hozzáférhető, hát megadom neki, ám ha én házat akarok venni, nem őt nyaggatom, hogy segítsen , hanem megkeresem azt, aki tud.

Ma nagyon nehéz munkához jutni, mégis a magyarok sokszor mondják ezt: "Én ugyan nem segítek! Nem mondom meg a címet! Nekem sem volt könnyű, szenvedjen meg ő is érte!"

Azt is érdemes átgondolni, hogy ámbár lehet, a mi jó szándékunkkal visszaélnek, talán hárman is. Lehet. De csak egynek legyen hasznára, csak egynek legyen öröme abban, hogy segítettünk rajta, már többet érünk és mi is ugyanúgy tudunk örülni!

Szóval a magam részéről a segítség az egyetlen megoldás, mert csak akkor vagyunk igazán emberek! Csakis akkor!
S hogy mit érez az, akinek adtunk és mit az, akit elutasítottunk, azt egyszer mindannyian kivétel nélkül megtapasztaljuk!
Az idő kerekét pedig nem tudjuk visszaforgatni, hogy változtassunk mindazon, amikor azt mondtuk: " Én ugyan nem! " és még a másikat is biztattuk:" Ne is segiccsé!


2014. október 28., kedd

Tagadhatatlan....


Még ha nem is politizálunk ( abban az értelemben: hogy beszélek, de nem mondok semmit, ahogy a "nagyok") szóval, még akkor is szembeköszön, mit szembeköp bennünket a politika nap mint nap.

Vannak hírek, amelyek úgy szerkesztődnek, hogy nem úgy és nem ott volt és nem annyian voltak és nem azt mondták és nem így gondolta senki.
Sokan olvassák: gondolkodnak rajta, vagy elfelejtik és valami megmarad, talán az a pici dolog, amit az életükbe beilleszteni tudnak, de összességében az emberek teszik a dolgukat és nem politizálnak.
Próbálnak élni, megélni, túlélni, átélni, egyszerűen azt teszik, amiért megszülettek: élnek.
Élnek a maguk módján: ki úgy , ki úgy, kinek van mivel és hogyan élni, kinek nincs.
Amióta a világ, világ és az ember megjelent, mindig is voltak olyanok, akiknek az élet keserv volt, másoknak habzsi-dőzsi, egyiknek rengeteg küzdelem, másiknak gondolkodásmentes, egyiknek alkotás, másiknak haszonszerzés, egyiknek koldulás, másiknak elkobzás.

Persze sok évszázadban ez elfogadott volt, ahova születtél, úgy éltél, úgy haltál.
Valahogy a modern ember az, aki azt gondolja, hogy : mégsem jó ez így!
Attól, hogy mindig így volt, attól ez még nem biztos, hogy jó!
Attól, hogy valakinek születése jogán járjon bármilyen tisztség: az talán mégsem jó!
Attól, hogy valaki erőszakkal, ügyeskedéssel szerez hatalmat: az talán mégsem jó!

Igen, érdemes elgondolkodni, hogy azért mert megszoktuk, hogy adót kell fizetni, avagy, hogy a hiteltartozás után kamat és büntető kamat jár, avagy, hogy egy-egy kormány ígérgetései olyan jól hangzanak, attól ez még nem biztos, hogy jó gyakorlat.
Sőt, lehet, hogy végig rossz úton jártunk?
Fel kellene tenni az alapvető kérdést: a közgazdaságtan az embert szolgálja, vagy csak egy mérőeszköz, amivel az ember önmagát korlátozza?!
Vagy úgyis mondhatnám ha egy ország tartozása ennyi és ennyi, egy másiké ennyi és ennyi, egy harmadiknak még több: kik és hogyan és mi alapján számoltak?!
Hogyan lehet meghatározni egy ember életfeltételeit, értékét, egy ember küzdelmét, fájdalmait, szorongatottságát képletek mögé eldugni és azt mondani: ő ennyivel tartozik, ennyit ér, ennyi a társadalmi mércéje!
Ki az, aki azt gondolja, hogy egy közgazdaságtani számítás alkalmas arra, hogy erdők, szántóföldek tűnhessenek el az ajándékba kapott bolygónkról?!
És ki az, aki a semmitérő beszédével ezt még ki is magyarázza?!

Tudom , jönnek a tudományos magyarázatok, de hát kérem,  ez természetes, ez mindig így volt, valamilyen mértéket kell használni, valamivel meg kell határozni, hogy mennyi a vagyona egy országnak!

Csak annyi, amennyi a a benne lakók egymás iránti és a rájuk bízott természeti javak iránti megbecsülése. Ennyi a vagyona egy országnak: a benne lévő emberség, a benne lévő építés, amely a bolygónk megőrzését szolgálja, a benne lévő természeti kincsek tiszteletteljes felhasználása, ennyi az értéke egy országnak: ez az a politika, amely  előre visz!
Ennek a fajta politikának, amelyik az emberre, mint ajándékra tekint, szóval ennek nem kell számok mögé bújnia, nem kell hablatyolnia árfolyamokról GDP-ről, adókról, ennek a fajta politikának van létjogosultsága.
Változtatni kellene: igazságot mondani, igazságosságot akarni,  vagyis úgy általában jót tenni!
Igen úgy általában jót tenni!

Ez nem csak egy jól hangzó idea: ez egy kötelesség!
Tessék mondani, meg merik tenni?!


2014. február 28., péntek

Odakozmált emberség

A közösségi oldalakon elég gyakran találkozni provokatív bejegyzésekkel, mint például:
"Ha ezt nem osztod meg, akkor nincs szíved!"
vagy
"Annyi hülyeséget megoszt mindenki, kíváncsi vagyok ezt hányan fogják!"
de van ilyen is
"Aki nem tesz semmit, az nem is magyar!"
meg ilyen is
"Na ezt most kitettem, ha nincs véleményed, akkor te is érzéketlen vagy!"

Ugye sokan találkozunk ilyen megjegyzésekkel.

Azon gondolkodtam, miért is érzem az első pillanattól kezdve ezt sértőnek?!
Miért van az, hogy ezek a megnyilvánulások olyan rossz érzést hagynak bennem?!

Nyilván másokban is!

Persze, mert egy feltételhez, az illető által megszabott egyedi és egyéni feltételhez köti az én vagy mások megítélésemet, megítélését.
Mindegyik arról szól, hogy tegyél meg valamit és akkor te értékes ember vagy, ellenkező esetben, nem csak érzéketlen , szívtelen, hanem még odáig is vetemedik, hogy hazafiatlan, azaz nem magyar!

Hát igen! Ez a néhány idézet is tükrözi a manapság oly divatos "olcsó mérce utáni mértékvételt".

Az emberek kategorizálnak anélkül, hogy bármit is tudnának a másikról.
Már előre háborognak ( mint a fenti mondatokban) mert ezzel akarják elérni, hogy egyet értsen velük mindenki . és jaj annak, aki nem!
Véleményt alkotnak,: "mert, ha ezt nem teszed" vagy éppen "mert ha ezt teszed", akkor te ilyen és olyan vagy.
Milyen?!
Valójában ezek a fogadatlan prókátorok csak egyet akarnak kifejezni: a megvetésüket.
Megvetnek másokat, mert tesznek vagy nem tesznek valamit, mondanak, vagy nem mondanak valamit, vagyis mindenért.

Persze az igazság az, hogy önmagukat vetik meg a legjobban , de másokra mégis könnyebb rosszat mondani, mint elismerni:- bajom van önmagammal, szeretnék egészséges módon gondolkodni.


Reklám szakmai körökben mindenki tudja , még az is, aki abszolút nem ért hozzá, hogy a negatív reklám árt és nemhogy nem segíti elő az eladást, hanem a vásárló egyenesen elkerüli azt a terméket.

Egy nagyon emlékezetes példa: a Fidesz 2006-os kampányának plakátjai: fekete alapon szomorú családok Rosszabbul élünk, mint négy éve ! ( valami hasonló) felirattal.

Na igen! 

Szóval, sohasem szabad csodálkozni, hogy az ilyen leszóló, lealázó mondattal reklámozott fotósorozatot, vagy felhívást, vagy videót senki nem néz meg és nem oszt meg, ami azzal kezdődik, hogy:
"Te egy szemét vagy, mert nem osztod meg ezt!"

Így aztán minden emberség odakozmál, mert nem a jóindulat vezérelte az illetőt, hanem az, hogy kifröcsögje magából a mások iránti és öngyűlöletét!

Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...