HBT- Hazugságok Bővithető Tárháza

Az apropót egy pár hónappal ezelőtti esemény emlékezetes pillanata adta.
Bizonyára mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem tudott hazudni ugyan, de azért csak megpróbálta!
Ilyen esetben a legnaivabb is tetten érné a hazugságot, de az ember már csak olyan, hogy próbálkozik minden "mesterséggel", így  a hazugsággal is.
Vannak, akiknek sohasem kellene megpróbálni, mert az igazmondással többre mennének, de a jelenlegi társadalmi konvenciók olyanok, hogy magas rangra emelték a hazugságot, s mintegy művészeti tevékenységet azonosították, így aztán bárki, bármikor, bárkinek , bármit összehablatyolhat.

Elgondolkodtam a
"Ne hazudj , és mások becsületében kárt ne tégy!" Isteni parancsról, hogy hogyan is lett letaszítva a piadesztálról , avagy kiszedve alóla a becsületesség és tisztesség alapkövei, miért is lett eme több évezredes parancs a sutba dobva, hogy helyére a " Hazugság a jövő!" eszményképe kerüljön?!

Ámbár elég lesújtó a kép, mégis talán jobban bele kellene néznünk a képzeletbeli "kútba", mert messziről a víz feketénk tűnik, közelről pedig átlátszó. Vagyis van remény!
A hazugság tudatossága éppen hogy nem lehet felmentő körülmény, hanem súlyosbító, de ha egy példán szemléltetjük, meglátjuk az imént leírt igazság mennyire visszatükröződik.

Ha, teszemazt, közölnünk kell valamelyik barátunkkal, hogy ellene kifogás van, ismerjük, hogy barátunk mennyire érzékeny az adott kifogás pedig mennyire bagatell, akkor vajon az a lépésünk, hogy a problémát mint egy mellékesen megemlítjük, hazugság vagy nem?

Távolból : Hazugság, mert nem mondtuk meg őszintén , mi a probléma, mi merült fel.
Közelről nézve: Áttoltuk a hangsúlyt, elvettük a problémáról, mellékessé tettük, mert átszűrtük a másikismeret szitáján és megértettük, hogy fölösleges fájdalomba kergetnénk egy pitiáner dolog miatt.Vagyis hazugság.
Tehát a végeredmény ránk nézve ugyanaz: hazudtunk.
A másikra nézve azonban nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e valamilyen dolgot kíméletesen közölni, vagy egyszerűen belebokszolunk a gyomrába. Ez már a saját intelligenciánk függvénye.

Valójában minden egyes nap többször kell döntést hoznunk arról, hogy hazudjunk-e vagy sem, mit mondjunk el és mennyit, vagy elhallgassunk dolgokat.
Mert a hazugság nem csak egy  esemény,  vagy beszéd elferdítése, vagy valótlan állítása, hanem maga az a hozzáállás, hogy egy adott felvetésre, kérdésre részleges igazságot mondunk el, vagy éppen elhallgatjuk, vagy letagadjuk.
Nincs "kegyes" hazugság abban az értelemben, hogy elfogadható-e vagy sem!
Csak minőségi értelemben, amikor azt mondjuk: nem fedem fel előtte a kegyetlen igazságot, mert szükségtelenül nem akarom, hogy fájdalma legyen! Azaz beépítem a hazugságba a védelmi szűrőmet, azaz megóvom a másikat.

Sokan vagyunk így, hogy a másik védelme érdekében nem mondjuk el, amit hallottunk róla, mert aki mondta hiteltelen személy, vagy éppen jól ismerjük és tudjuk, hogy alapvetően mindig gonoszkodik.

Akkor felmerül a kérdés, hogy a hazugság, mint olyan egyáltalán megkerülhető, létezhet az , hogy mindig és mindenkor igazat kell mondanunk?
Ha mindig igazat és a színtiszta igazat mondanánk, abba a világ már beleroppant volna!
Nem lehetünk kíméletlenek szeretteinkkel, embertársainkkal, felebarátainkkal szemben!
Vagyis senkivel!
Értenünk kell ahhoz, hogy hogyan mondjunk el egy igazságot, hogyan nevezzük néven a dolgokat, ha azok nem is azok, amik, szóval nagyon magas szinten kell művelnünk a közlési képességünket. Olyan retorikát kell alkalmaznunk, ahol ugyan a hazugságot el kell követnünk, de ha már tesszük legalább a gonoszságot és a rosszat ne terjesszük!
Mert, aki nekünk másokról gonoszságot beszél, avagy másokkal kapcsolatosan gonoszságot forral és tudomásunkra hozza, az gyakorlatilag a mások becsületébe gázol!
Ebben ne legyünk partnerek!
Ne adjuk igazmondóan tudtára a másiknak a becsületsértést, mert akkor menthetetlenül csapdába esünk, hiszen társtettese lettünk ennek az ocsmányságnak!
Ennél még mindig jobb, ha megszűrjük a mondandónkat és egyfajta bagatell-köntösbe öltöztetjük.
Ha végigvezetjük magunkat ezen rájövünk, hogy az a bizonyos képzeletbeli tó fenekén lévő fekete víz, nem is olyan egyértelműen az! Ha tenyerünkbe vesszük, akkor látjuk alatta tenyerünk minden vonását, vagyis tiszta!
Nem könnyű nem hazudni, de a becsületsértést mégis csak könnyebb megakadályozni!

Úgy tűnik, sokkal bonyolultabb ez a parancs, mint első hallásra gondolnánk!
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hova áll : a gonosz és valótlan események terjesztői közé vagy lehet esetlenül, de megpróbál kicsit hazudni ( tudva azt, hogy rá nézve a hazugság az hazugság, nincs kicsi vagy nagy!), mert ha már a világ olyan, hogy intrikál és verbálisan bántalmaz, mi legyünk olyanok, hogy tudatosan óvjuk és védjük egymást és egymás jó hírnevét!

Csak elgondolkodtam.

Néha hallunk dolgokat, amik töredékek, amik csak az igazság egy részét tartalmazzák.
De máris készen állunk a vélemény-nyilvánításra. Amit nem tudunk azt kiegészítjük azzal, ami velünk már megtörtént. Behelyettesítjük, és a piciny dolog, amit hallottunk egyszeriben kerek történet lesz.

Ugyanígy viselkedünk, ha nem értünk valamit, furcsán bámulunk a másikra, hisszük is meg nem is feltételezésünket és a rosszat választjuk vele kapcsolatban.
Úgy gondoljuk : inkább érjen bennünket kellemes meglepetés, ha mégsem igaz!

Ha nem értünk valamit, kigondoljuk, hogy : biztos ezért és biztos azért, de nem kérdezünk, nem keressük az igazságot, megelégszünk azzal, hogy eddig is mindig mindenki átvert bennünket, az az ember sem lehet különb.

Nem hiszünk abban, hogy besétálhat az életünkbe egy őszinte ember, nem hiszünk a becsületességben, és nem értjük a tisztességet.
De magunkhoz öleljük a hazugságot, elfogadjuk a "mindenki, mindig rossz" végleges ítéletét,  és beletörődötten állapítjuk meg: Biztos így van!

És akkor felkiáltunk, hogy : Micsoda szörnyű világ ez!

De hát mi magunk tesszük azzá! A folytonos kétkedéssel, az alattomos kitalálásokkal, azt érthetetlenségünkkel, a mindig gonosz keresésével, az irigységgel!
Irigykedünk a másikra, pedig nem is ismerjük igazában milyen küzdelmeken megy keresztül!
Összesúgunk a háta mögött, mert nem tudjuk miért hallgat, vagy éppen mit miért csinál!
Szenvtelenül elhatározzuk a másik vesztét, mert nem is akarjuk megismerni, csak azt gondoljuk: nem közénk való!
Sírunk, mert mások bántanak bennünket, miközben mi ostorozunk olyanokat, akik saját kemény keresztjüket hordozzák!
Vajon, miért gondoljuk, hogy különbek vagyunk, vagy különb elbánásban kellene részesülnünk?
Hiszen minden napunkat azzal töltjük, hogy mások életén rágódunk, kegyetlenül meghurcoljuk őket, majd segítségért fordulunk őhozzájuk!
A teljes logikátlanság káoszában éljük napjainkat és ha mégis néha tiszta gondolataink vannak, azt sem arra használjuk, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól, hogy ellene bármi rosszat szóltunk, hanem hogy újabb paranoiás képzelgésbe taszítsuk önmagunkat és környezetünket!
Sokszor esünk kétségbe, hogy az életünk mit sem ér, mert mindenki összeesküszik ellenünk!

Pedig semmi mást nem kellene tennünk, mint jót gondolni a másikról!
Nem a Facebook-on kell középső ujjat küldözgetni és egyéb elmétlenségekkel kifejezni dühünket, hanem odamenni a másikhoz és beszélgetni vele!
Kiderülhet, hogy nagyon értelmes ember, jó szándékú és szeretetre méltó. Kiderülhet, hogy azért hallgat, mert nem akar senkit sem feleslegesen zavarni, mert látja, hogy csak méregetik!
Kiderülhet, hogy tőle még tanulhatunk is!
De főképp kiderülhet, hogy minden , amit hallottunk róla csak egy picike kis apróság és valójában feltárul egy gazdag , de nagyon is fájdalmas élet teljessége!

Szóval ne találgassunk, ne képzelődjünk, ne sugdolózzunk, hanem ismerkedjünk és beszélgessünk emberi módon, emberhez méltóan!

Szavakba ékelt vágyak-Milyen is az örök szerelmes?

Az tény, hogy tengernyi irodalom foglalkozik a legszebb és egyben legkülönösebb érzéssel a szerelemmel és az is igaz, hogy szinte mindenki életében legalább egyszer találkozott ezzel a felfoghatatlan és észveszejtő állapottal.

Vannak, akik egyszer és vannak, akik többször lesznek szerelmesek életükben és van egy harmadik, de ritka csoport: az állandó szerelmesek.

Nem, az ő szemünkben sem  mindig rózsaszín a világ ( na jó egy kicsit), viszont számukra a szerelem olyan, mint az ötödik elem, nincs nélküle élet és nincs összhang.

Az örök szerelmes állandóan lángol belülről, folyton keresi a másikat, intenzív érzelmeiben, megunhatatlan és feloldhatatlan kitöréseiben, buja keresztmetszetben száguld elkaszálva a józan ész minden logikáját.
Szédületes magasságokat és mélységeket él meg szempillantás alatt úgy, hogy mindezt képes a teljes nyugodtság mögé bujtatni, mert nem csak őrzője a szerelemnek és szerelmesének, hanem féltően óvja is őt.

Az örök szerelmes nem szeret kitörni, nem olyan mint a szunnyadó vulkán, inkább mint a tavaszi rét, adni akar, ragyogtatni, türelmesen megvárni míg minden élet belőle megszületik. Számára a másik jelenléte olyan mint a napfény , amely felmelegíti a harmatban megdermedt fűszálakat,  ami fényével kinyitja a szemérmes virágok bimbóit, amelynek ragyogása  édes csicsergésre invitálja a madarakat.
Az örök szerelmes olyan  mint az édes szőlő, vágyakozón néz az őt leszakító kezekre, hogy a varázslatos ajkaknak hűs nektárt adjon.
Az örök szerelmes a nyári napban hűs szellő, hogy kedvesének forró bőrét simogassa, télen pedig meleg takaró, hogy rásimuljon szerelme testére.

Az örök szerelmes sohasem pusztít, nem ismeri azt, és csak a szenvedélyben tud igazán önmaga lenni.
Nyugvó pontja mégis leginkább az a kedves, aki biztosan tudja tartani a karjaiban.
Az örök szerelmes ezt a biztonságot keresi egész életében és ha megtalálja akkor válik a legfelfokozottabbá vágyaiban.
Szeret elbújni és elhúzódni, de amikor kinyílik a szivárvány minden színében pompázik.

Falusi ez+az! Párkapcsolatok: a megalkuvás = lehetőség

Jártamban-keltemben mindig látok valamit aztán hallok ezt- azt és szép lassan minden részlet  a helyére kerül, vagy helytelenségére.
Az alaptéma az emberi kapcsolatok ( mint mindig), de most már azért az emberi értékekkel is illdomos foglalkozni.
Az egyik legszebb érték a : bölcsesség, amellyel oly sokan szeretnének rendelkezni , de nagyon keveseknek jut ki. Persze lehetőség mindig van, szóval sok-sok erőfeszítéssel éppenséggel el lehet érni.
Ezt a fiataloknak mondom vigasztalóul, idősebb korban azt szokás mondani: " Ha eddig nem jött meg az esze, ezután sem fog!"
Szóval a bölcs ember látja a dolgokat , megérti és tudja, hogy mit kell tenni, vagy mit nem is érdemes megpróbálni.
Azok, akik valamilyen párkapcsolatban élnek, valahogy úgy vannak vele, hogy:
Nem jó a rosszal, de rosszabb nélküle!
Ami annyit tesz, hogy inkább megalkusznak avval a társsal, akit valahogy sikerült beszerezni, innen-onnan, pult alól, mint hogy egy percet is egyedül töltsenek!
Vannak, akik képtelenek megalkudni, vagy éppen képesek lennének rá, de miért is?
És végeredményben meddig is kellene elmenni a megalkuvással? Hol az a szint, ami még nem a mocsár, de önmagunk értéke valahol felsejthető?
Kell-e lemondani teljesen nagy küzdelmek árán megszerzett  értékeinkről azért, mert szeretnénk ha valaki szólna hozzánk?
És csak ennyi a lényeg egy kapcsolatban, hogy szóljanak hozzánk, nem inkább a tudatos elmék párharcáról lenne szó, avagy a lelki elmélyülés gazdagságáról?
Miért szükséges önmagunkat uniformizálni abba, hogy nincs más lehetőség, csak mindent feladni?

Elgondolkodtam, hogy mondjuk ma egy faluban hol is lehet ismerkedni! Végigvettem az esélyeket és az alábbi megoldásokat találtam. Egyikhez sem fűznék megjegyzést.
- Cukrászda
-Kocsma
-Véradás előtt , alatt, után
- Postán csekk vagy levélfeladás közben, pláne Totó-Lottó, Kenó

Aztán itt vannak a zenés, táncos estek, ahol már mindenki valakivel érkezik. Úgy értem, senki nem mer egyedül menni, ha mást nem, hát a szomszédot beszervezi.
Igen sokan vannak, akik félnek egyedül mutatkozni, mert nem tudják mit tegyenek egy társaságban, ahol senki sem szól hozzájuk, vagy éppen kirekesztve mustrálják őket megjegyzést téve: ez vajon mit akar itt!
Pedig azok, akik egyedül vannak, nem ufok és nem is szerencsétlenek, csak éppen nem akartak megalkudni.
Persze lehet, hogy mégis, de már arra sincs esély!
Na de azért ez nem ennyire szörnyű!
Az tény , hogy egy faluban az a trendi, hogy társaságba az menjen, akinek van párja, akinek nincs az maradjon otthon, ne zavarja a békés , iszogatni és szórakozni vágyó párokat!
Van benne bőven ellentmondás, de hát ez már csak így van! Mint, ahogy az is sántít, hogy az az ember tudja igazán teljes erőbedobással szolgálni a közösséget, aki házas és nem az, aki egyedül van és még ideje is van rá!

Eszembe jutnak a rég letűnt idők, amikor még létezett az un. klub, ahol összejöttek a szinglik és beszélgettek, zenét hallgattak, vagy egyszerűen táncoltak.
Egyébként ez fent volt a Művelődési ház emeletén azt iskola felöli oldalon.  Szuper jó hétvégék voltak!
Biztos sokan emlékeznek rá.
Van-e megoldás? Ó, hát mindenre van!- hallom most is kedvenc ismerősöm túlzott optimista válaszát ,aki a fenekén szétrepedt nadrágot épp acéldróttal stoppolta.

Szóval van, de úgy gondolom, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját. Hogy kit hova fog sodorni a víz? Nem tudhatjuk. Van, aki új partokat lát meg, van, aki végleg megfeneklik és van, aki elindul gyalog a messze ismeretlenbe, hátrahagyva addigi életét , mert hiszi, hogy rá valahol még szükség van!

Vakvágányon parkoltatva- Csukva van az aranykapu...

Minap felhívott az egyik pesti barátnőm,- aki mellesleg ódákat tud zengeni a pasikról, amíg számára érdekesek, aztán pedig napokig használja ékes apanyelvünk minden szavát csalódottságában- rögtön in medias res azzal kezdte:
- Szerinted minden pasi genetikailag dekompenzált, vagy nekem kell leszbinek lennem?
- Fejtsd ki!- válaszoltam, de felesleges volt, mert már mondta tovább.
-Egyszerűen nem értem! ( Ez nála azt jelenti, hogy megint valami baromságot csinált!) Tök normális pasi, kiszemeltük egymást, megvolt a szokásos zöld út jelzés, találkoztunk beszélgettünk, aztán se csók, se semmi, csak el akart iszkolni.
Míg levegőt vett gyorsan közbevágtam: -Mit mondtál neki?
- Csak annyit, hogy semmi komoly, nem akarom lekötni!
- Aha! Szóval ha jól értem, egy szempillantás alatt magadhoz húztad és közölted vele, hogy ki van rúgva!
- Nem egészen, azért közben eltelt 2 hónap!
- Na várj, most milyen 2 hónapról beszélsz?
- Hát addig tartott, míg felfogta, hogy bejön nálam!
- Te felszedtél egy pasit nagy nehézségek árán, csak azért, hogy elmond neki , hogy nincs esélye? Talán még szerelmes is lettél bele?
- ...??? Itt hosszas csönd következett, majd azt mondta.
- Ez azért a fejemben sokkal jobban hangzott, és az elképzelésem se volt rossz. De most valahogy tényleg így néz ki!

Végül kifejtette teljes részletességgel, hogy mi volt az eredeti szándék, tulajdonképpen egy jó szexre szemelte ki a fickót, aztán beleszeretett, aztán pedig úgy döntött, hogy jobb egyikbe sem belekezdeni. Na erre elszúrt 2 hónapot az életéből. Ráadásul úgy, hogy zokogva mondta, mennyire szereti a pasit, aki ijedtében már valószínű árkon-bokron túl járt.

Azon gondolkodtam, vajon ennyire nem tudjuk mit akarunk? Tényleg vakvágányra parkoltatjuk önmagunkat és reménykedünk, hogy valaki észrevesz bennünket és kitalálja gondolatainkat?
Vagy már annyira hazugok lettünk, hogy képtelenek vagyunk bevallani a másiknak, hogy nem csak jó vagy nálam, hanem szeretni is tudlak?
De ha tényleg képesek is leszünk őszinték lenni, elmondani az érzéseinket, tudunk-e abban hinni, hogy az méltó elbánásra talál?
És a másik, ő vajon hinni tud abban, hogy nem csak olcsó fellángolással kergetik, és szemfényvesztésbe hajszolják, hanem  valódi szerelemmel szeretik?

Annyi hazugsággal bombáznak bennünket nap, mint nap, hogy néha a magunk mátrixát éljük meg. Nem értjük mi van a saját felszínünk alatt.
Akarunk mondani valamit, aztán mást mondunk, akarunk tenni valamit, aztán még a mozdulatot is megakadályozzuk! Ha pedig találkozunk összekuszált életünkben egy őszinte emberrel, akkor ő a csodabogár!
Hol van ennek a vége?

Annyi bizonyos, hogy mi magunk bonyolítottuk agyon az életünket elképesztő hazugságokkal. Na és persze jóváhagyólag tudomásul is vettük, hogy ez nem lehet másképp. Pedig lehet.
Arra viszont nem tudom mi lenne a jó megoldás, ha jelzünk a másik felé, hogy " nyitva van az aranykapu" és ő ezt a 22-es csapdájának véli.
Persze, ha jól belegondolok, minden kapcsolat a 22-es csapdája, vagy majdnem mindegyik.
Mindenesetre a barátnőmnél ez a gyorsvonat elment.
De tudom, hogy hamarosan felhív és egy újabb sületlen sztorival fog jönni, mígnem talál egy olyan fickót, aki rájön, hogy semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie a barátnőmet és egyszerre minden érthetővé válik!

Tavasz közeleg, nekem pedig mellényúlásaim története jutott eszembe.

Igen, szóval a fiatalok lassan kezdenek kirajzani, hogy szemügyre vegyék a tavaszi "felhozatalt", új szerelemre tegyenek szert.
Látom, ahogy a  fiúk már csinosítják magukat, egy kicsit irigykedve nézem őket, de jó lenne még tininek lenni! Na persze, miniszoknya! Szépek voltunk és igazán csinosak!

A macskák is nekikezdtek szokásos idegesítő násztáncuknak, ez nem is tánc, hanem éktelen fülhasogató nyérvákolás az elsőbbségért.
Lassan kezdem megérteni, hogy hiába minden tiltás a macskasereg évről-évre itt ad szerenádot a tornácomon annak az egy szem nőstény cicámnak.

Nekem pedig mellényúlásaim történetei vonulnak fel előttem, igazán jókat mosolygok most már rajta, akkor viszont kegyetlen égtem az adott szituban.
Akkoriban még mindent elhittem, amit láttam, és hogy az, amit látok, az valójában az, ami!
Igazi jó naiva voltam!
Egy nagyvárosban, ha az ember kiteszi a magassarkú topánját az utcára, csak rajzanak a szebbnél szebb férfiak!
Mosoly 1, mosoly 2, mosoly 3, szóval valódi aratást lehetett rendezni!
Magas fiú, farmerban, menő csukában, fekete hajjal, csillogó szemekkel, olvadtam, mint  a fagyi a nyári forróságban.
Persze a szemeim lázban égtek és csak bámultam rá, vártam, hogy lép és tette is.
Közelített felém, kattogott is a fejemben a gondolat egy forró csókról, na persze a barátnőim irigységéről és némi nászmenetről.
Láttam, hogy még mindig mosolyog és közeledik és már kezem-lábam remegett,: ez nem lehet, első lépésre, első látásra, nem számít semmi Ő az semmi kétség!
Ott jöttek-mentek emberek, kit érdekelt a nagy fergeteg, csak ez a fantasztikus pasi legyen az enyém!
Míg a gyönyörűségtől elérzékenyülve álltam ott addig kilépett a hátam mögül egy férfi odament az én álmaim lovagjához és szájon csókolta.
Bennem pedig pofára esett a vágy, mint  a zsíros kenyér és sunyin körbelestem, vajon hányan láthatták csúfos megaláztatásomat.
Mondanom sem kell, hogy ez a történet sem került fel a kedvencek közé, mint a következő sem.

Disco , talán 1978-ban, igen.
Az ízlésemmel sohasem volt baj, csak a veszélyfelismerő képességemmel, na és a kíváncsiság.
Szóval a barátnőm tökéletesen bele volt zúgva a DJ-be, úgy illett, hogy én pedig a barátjába.
Illett vagy sem, mindegy, de a tényeken mit sem változtat, hogy ennek megfelelően csábításba kezdtem, a magam módján, amolyan kislányosan.
Igazi szívtipró srác volt és okos, ez jól jött később.
Ha az ember lányának tetszik valaki, hát akkor az illető hivatása iránt is érdeklődik, ennek megfelelően, elmerültünk a kocsialkatrészek tengerében, az autó működési elvében az olajcsere lenyűgöző tudományában és persze én rendre jegyeztem mindent a fejemben, hiszen Ő most nekem magyaráz!
Minél több szimeringről esett szó, annál inkább odavoltam érte: mert milyen fantasztikus, ennyit foglalkozik velem, biztos tetszem neki!
Aztán feltettem magamban, ha teljesíti a kérésemet és enged vezetni, akkor szeret is!
Beültünk az autóba, ki, a kietlen pusztaságba, majd engedett vezetni! Ez volt a csoda, már láttam előre, hogy éjszakákat fogunk álmodozni barátnőmmel a szerelmeinkről.
És akkor a fickó rám mosolygott majd megkérdezte:
- Te tudod, hogy most mekkora baj történhetett volna veled, itt kinn a pusztában, a sötétben éjjel?!
Ránéztem és elhangzott életem leghülyébb válasza:
- Baj, mert milyen bajom eshet?
Mire csak ennyit mondott:
- Majd , ha tudod a választ, akkor jövünk legközelebb még egyszer autózni!
...

Szóval tavaszodik, a barkák elkezdtek rügyezni és általában is az a vélemény, hogy a szerelem ragyogóvá teszi az embert és megfiatalít.
Ilyenkor jó sétálni ,és csak úgy mosolyogni mindenkire, megfürdeni a napsütésben és nem gondolni arra, hogy voltak tök égő lépések is az életében.

Mesélnek az épületek egy hajdan volt szép családról

Ma erről a családról szeretnék mesélni.
A fotó 1971.-ben készült kishúgom születésekor.
Igen ez az én családom.
Egyedül csak Zsuzsa nővérem nincs a fotón.
Édesanyám gyönyörű és nagyon barátságos asszony volt, sokan szerették őt , mindig , mindenkinek segített, akinek csak tudott és mosolyával is gyógyított.
Ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, eljött édesanyámhoz és ezt mondta:
" Nem értek én ehhez Jucikám, megfogalmazná-e nekem a levelet!"

Édesanyám pedig leült és gyöngybetűkkel tisztán , érthetően leírta az illető kérését, majd felolvasta és azután megcímezte a borítékot. Sok-sok egyéb jót is tett, ha szükség volt, hát összepakolt néhány élelmiszert egy kosárba , aztán biciklire pattant és elvitte azoknak, akiknek kellett. Pedig mi sem voltunk gazdagok, de szüleim sohasem fogytak ki a jótettekből.
Édesanyám rendkívül érzékeny asszony volt, tele volt szeretettel és jósággal, amikor énekelt ragyogott az arca. Édesapám sokszor elfogódottan nézte.
Persze sok fájdalom és nehézség övezte édesanyám életét, így aztán ez a csodálatos asszony 1986-ban,52 évesen örökre elment közülünk.
Édesapám nagyon szigorú ember volt.Kemény és ellentmondást nem tűrő. A munkában és otthon is megkövetelte a rendet. Hatalmas volt és sokszor félelmetes.
Talán azért is, mert óriási volt a felelőssége. Sok építkezést maga végzett, vagy felügyelt, többek között a dunapataji Művelődési Házat is. Maximális felelősségtudattal élt és ez a maximalizmusa kihatott családunkra , mert velünk szemben is ugyanolyan magasak voltak a követelményei, mint másokkal.
Okos volt és művelt, ahogyan édesanyám is.
Én voltam az első gyermeke édesapámnak ( mivel két nővérem édesanyám első házasságából származott) és biztos vagyok benne, hogy egy fiúnak jobban örült volna.
De ezt sohasem mondta és nem is éreztette velem. Nagyon szeretett. Minden tárgyalásra elvitt magával attól kezdve, hogy már nem voltam pelenkás.
Utaztunk Pesttől kezdve Pécsig mindenüvé, ahol megbeszélései voltak. Ott aztán ( elmondása szerint) a titkárnők babusgattak, mert aranyló fürtjeimet mindenki szerette és tömtek csokoládéval és játszottak velem.
Édesapám nagyon büszke volt rám.

Nálunk pontban délben volt az ebéd, ami azt jelentette, hogy harangszóra az asztalnak megterítve kellett lennie és azon már ott kellett gőzölögnie a levesnek.
Hétvégén pedig mindannyian ott ültünk az asztalnál és addig nem fogtunk neki enni, amíg édesapám nem kezdte el. Ebéd közben nem volt szabad beszélgetni és senki nem hagyhatta el az asztalt csak ha már mindenki befejezte az evést.
Apám rendszeresen elkérte az ellenőrzőnket és megnézte a jegyeinket, de amit a testvéreimnél elfogadott azt nálam nem. Velem szemben mindig magasabbra emelte azt a bizonyos képzeletbeli lécet.
Sohasem bántott, de nem is kellett , mert édesanyám érzékenységét örököltem és elég volt egy csúnya nézés egy szemráncolás és már potyogtak is a könnyeim.
Amikor 17 éves lettem, édesanyámnak bevallottam, hogy szoktam kávét inni.
Édesanyám tudta, hogy ha ezt édesapám fülébe jut, nagy baj lesz belőle. Így aztán azt mondta, majd alkalmas időben elmondja ezt édesapámnak.
Amikor hazalátogattam a gimnáziumból, mindig csak úgy ittam kávét, hogy édesanyám csészéjéből, mert édesapám azt is figyelte hány csésze van kint és csak kettő lehetett kávés.
Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor édesapám szólított:
"Gyere csak ide kislányom!"- már a hangsúlyból tudtam, hogy számonkérés lesz.
Édesapám zsebre tett kézzel állt az ajtó előtt és szigorúan nézett rám.
" Mit hallok, te kávézol?"
" Igen"- feleltem megszeppenve.
Hallgatott sokáig , majd annyit mondott :" Nem örülök neki".
A csalódottság ott volt a szavaiban.
Édesanyám megkérdezte tőle, legközelebb, hogy "akkor a Juditnak adhatok kávét?"
Mire édesapám azt felelte: " Igen, de nem velünk issza meg!"

Amikor elmegyek azok mellett a házak mellett, amiket édesapám épített, minden kőből, téglából, malterból az ő és családunk küzdelme köszön vissza.
Azokban az épületekben ott van édesanyám mosolya, édesapám szerető gondoskodása , hallom édesanyám dúdolását és édesapám kőkemény szavait.
Mesélnek az épületek.
Mesélnek szép időkről, boldogságról, szenvedésről. Mesélnek egy hajdan volt szép családról.

Az örök, beteljesületlen szerelem...

Ahogy a férfiakat ismerem, most elképzelem, hogy azonnal becsukják ezt a posztot, mert jön a nagy "nyáladzás"!
Pedig most olyasmiről írok, ami nagyon keveseknek adatik meg, és még kevesebben tudják igazán értékelni, kiteljesíteni, avagy beteljesíteni.
Ez pedig nem más mint a Plátói szerelem.
Tegyük félre előítéleteinket és próbáljuk meg elfogadni, hogy amit nem éltünk még át, az attól létezhet!
Sok nőt is ismerek, aki erre csak legyint, mivel valamiféle információja létezik róla, de nem is tudja igazán mit kezdjen ezzel a dologgal.
A Plátói szerelem egy olyan formája a szerelemnek, ahol két ember sohasem érinti meg egymást, nem lép be  testiség szédítő világába, hanem csak az érzékek szintjén éli meg szerelmi vágyait.
A szerelmesek ugyanúgy vonzódnak egymáshoz , ugyanúgy termelik a szükséges hormonokat, ugyanúgy egymás "rabjai" lesznek, de mindezt érzelmeikben, gondolataikban, látásban és hallásban élik meg, sohasem történik testi érintés, még egy csók sem.
Az alapkérdés, mire jó ez, illetve miért alakul ki?
Sokan ezt a fajta szerelmet azzal azonosítják, hogy két olyan ember között jön létre, akik akadályozva vannak abban, hogy lelkiismeretük szerint is szerelmesek legyenek, tehát valamelyik fél nem szabad.
Pedig igazából a Plátói szerelem csak különleges emberekkel és különleges formában jöhet létre.
Az igazi szerelmesek ezt a fajta érzéki szerelmet nagyon magas szinten művelik. Tudatosan kerülik a kontaktust, hiszen a Plátói szerelem lényege, hogy
" én látlak téged és szüntelen nézlek és vágyom utánad, te látsz engem és szüntelen nézel és vágysz utánam".
Ez a szerelmi játék hihetetlen mélységekbe viszi a szerelmeseket kalandjaik útján, hiszen semmi más nem történik, mint minden felszabadult vágyhormonjukat csak a szemükkel és a képzeletükkel kapcsolják össze.
S bár úgy gondolhatjuk, hogy ez egy beteljesületlen szerelem, de valójában nem más mint egy végtelen szerelmeskedés egyszerre szívben és agyban, inspirálja az ember művészeti énjét, kinyitja benső lelki világát és teljesen megújítja testét , annak minden sejtjét.
A Plátói szerelmesekre is érvényes, hogy kölcsönösnek kell lennie a vonzódásnak, különben az egyik csak haldoklik a szerelemben a másik pedig úgy éli meg, mint valami szükségtelen terhet.
A kölcsönösség azonban új utakat mutat meg a vágyódásban.
Ennek a szerelemnek a legkülönösebb része az, hogy a másik, aki után vágyódunk Ő olyan, amilyennek mi szeretjük, azaz amilyennek szeretnénk, hogy legyen, nincs szükség semmilyen közös élet kialakítására,  sem annak tervezésére, nem feketíti be a görcsösség a féltékenység, a félelem, nincs benne megcsalás.
Csak Ő és én vagyunk, mi ketten teljesen elmerülve egymásban, ez a teljes boldogság!
Tökéletes is egyben, mert nincs benne negatív impulzus, és ami a Plátói szerelem rendkivüliségét mutatja, hogy soha nem múlik el.
Ugyanis valóban a Plátói szerelmesek egy életen keresztül szeretik egymást, hiszen vágyaikat mindig is ébren tartja, hogy a másik megfejthetetlen  valódi énjében.
Ebben a szerelemben a másik saját fantáziám megtestesitője ezért nincs szükség arra, hogy valódi énjéhez valamilyen módon kötődjek. Ezért mondom, hogy nagyon magas szintű szerelemről van szó, mert ebben a formában megélt szerelemben a másik az ideál, az, akit mindig is szerettem volna magamnak, vagyis lelki és gondolati énem teljes tökéletes kiegészítője, aki olyan módon cselekszik, amellyel tökéletes boldogságot okoz. Én pedig ugyanez vagyok neki, fantáziavilágában én vagyok igazi társa és vágyainak forrása.
Felmerül a kérdés, mi szükség van erre?
A szerelem egy különleges és áldott érzés, ami hamar kipukkadhat, mint egy lufi a szexben.
Akár eltarthat 3 évig is és aztán már csökken az aktivitás a szerelmi hormonok termelődése.
Míg a Plátói szerelemben, mindegy hány év telik el, a szerelmesek, mindig ugyanúgy átélik szerelmüket, sőt idővel még inkább fokozhatják, mert a testiség okozta zűrzavart elkerülik, csak az érzelmeik találkoznak.
Ezért a Plátói szerelmet, csak nagyon kevesek élik meg, ők viszont mind arról beszélnek, hogy elérték a tökéletes szerelmet.
Ami folyamatosan táplálja a benne lévő tüzet a másik elérhetetlensége, érinthetetlensége, lelki szépsége, varázslatos jelenléte, a másik, aki viszonozza érzéseinket és örökké lángol értünk!
Ha egyszer rátalálunk egy ilyen kincsre, megértjük annak mélységes intenzitását!

Szexuális hazárdjátékok

Az ember, ha belefog egy kapcsolatba, akkor annak szoros része kell , hogy legyen a szex, vagy legalábbis ezt mindenki természetesnek tartja.
Tulajdonképpen 16-tól 30 éves korig a nők és férfiak teljesen biztosra mennek sikerüket illetően, hiszen vonzóak,   ezt tudják is magukról és semmi nem akadályozhatja őket, hogy szexuális virtuozitásuk kiteljesedjen. Képesek bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben, közegben kalandba keveredni, s ha partnerük igazán szuper, akkor akár naponta többször is bizonyítják önmaguknak és adott kapcsolatuknak, hogy ötletekből ki nem fogyó lepedőakrobaták.
Kicsit irigykedve hallgatják szédítő szexuális élményeiket és tusájukat, azok, akik már túlléptek a 35-ön és lassú de visszafogott hanyatlásba indulnak a szex harcterén.
Ugyanis ekkor már nem megy minden csettintésre, egyszer csak történik valami és az izzadságon kívül nem önti el őket semmilyen felfokozott vágy. Rövidzárlat, majd újabb.
Ekkor még csak egy-két alkalommal jelentkezik és megfelejtkeznek róla az érintettek, de az idő könyörtelen és a szexuális aktivitás el kezd lassan és folyamatosan elfonnyadni.

Aztán 40 felett a "Wall Street" időszaka köszönt be, ez az első komolyabb veszteség megélése.
Hirtelen a szex komoly hazárdjátékká válik, ahol vagy sikerül és akkor óriásit arat a delikvens, vagy rosszkor, rossz időben, hatalmas veszteség keletkezik.
Ilyenkor kezdődnek az igazi problémák.
A nők is legalább olyan mértékig hazardíroznak, mint a férfiak, hiszen ellanyhuló érdeklődésüket egy-egy extrém variánssal próbálják feldobni.

Ha addig nem, akkor ezen a ponton megpróbálkoznak azonos neművel, hogy vágyaikat kielégítsék, de a "simiszex" is izgató számukra ( ahol mindenki meztelen és csak egymást simogatják, nincs közösülés), megpróbálják a hármas variánst , vagy a párok egymás közt játékot.
Ez a fajta fantáziadús együttlét azonban még inkább hasonlít a brókerek fogadására, mert, ami kettesben is kudarcra van ítélve, az hármasban , négyesben sem feltétlen működik. Sőt nagyobb lesz a veszteség.
A simizés pedig kissé extrém, ezért nem is felel meg mindenkinek.

40 és 50 között aztán szembesül mindenki azzal, hogy bizony  már majdnem mindent kipróbált és semmi sem hozhatja vissza régi tizenéves elképesztő örömszerző énjét.
Talán nem is kell, talán újra kellene kezdeni az egész tanulási időszakot.
Ugyanis, lehet, hogy megváltoztunk közben, talán kissé szemérmesebbek lettünk, esetleg visszariadunk attól, hogy már nem vagyunk olyan elképesztő vonzóak?
Lehet, hogy észrevettük hibáinkat, amik akkor is megvoltak, csak csalogány módjára állandóan daloltunk, hogy párra találjunk?
Mi van , ha most is gyönyörűek vagyunk, csak a korosztályunknak megfelelően?
Na és mi van, ha más korosztályból keresünk párt, aki segít visszaigazolni, hogy valóban még elképesztően jók tudunk lenni?
Hol van az előírva, hogy egy 40-50-es nőnek csak 60-as partnere lehet?
És ha a 70-es a nyerő a maga sármjával és kiteljesedett életével, érettségével?
Avagy egy jó 30-as nem gerjesztheti be a már "halálra" ítéltnek gondolt libidónkat?
Dehogynem, ez, mindig beválik.
Mindig beválik a nőknél és a férfiaknál is, hogy csökkenő aktivitásukat egycsapásra eltüntesse egy más korosztálybeli társ, aki  már csak a jelenlétével is képes őrült szexviharba kergetni a másikat.
Úgyhogy a hazárdjátékot örökre magunk után hagyva, csak nyugodtan vessük bele magunkat a szerelemtengerbe és hagyjuk hadd lubickoltassanak bennünket a fiatal titánok avagy hableányok, vagy éppen a csendes és varázslatos kősziklák!

Tesztoszteron kontra ösztrogén- Bosszúállás

Nem olyan régen összefutottam egy volt kolléganőmmel a "boldog békeidőkből" , akivel hosszasan diskuráltunk és megemlítettük a régi "nagy csapatot" akikkel együtt dolgoztunk.

Felemlegettünk néhány fésületlen sztorit is.

Zsófi (nevezzük így) még ma is rendkívül attraktív nő , elmesélt nekem egy történetet, ami nem tagadom kissé beárnyékolta az amúgy szép emlékeket.

Zsófi megismerkedett egy eléggé jól szituált pasassal és tudom, hogy még mielőtt eljöttem a cégtől, még nagy volt a szerelem közöttük.

A folytatást most mondta el.

Mint idővel kiderült semmi sem volt olyan "rózsás", mint amilyennek látszott és az úriemberből fél pillanat alatt dúvad lett, ha valami nem úgy volt, ahogyan ő elképzelte.

Szóval szakítás lett a vége.

Zsófi pokoljárása akkor kezdődött csak el igazán.

Éjszakai telefonok, amibe senki nem szólt bele. Névtelen levelek a postaládában. Aztán egyszer csak behívatta az akkori főnöke és közölte vele,hogy nem alkalmazza tovább megbízhatatlansága miatt és ezt feltüntetik a következő munkahelyének is.

Aztán a kutyáját elütötték és a legutolsó csepp volt a pohárban, hogy megmagyarázhatatlanul tűntek el dolgok a lakásából, hajkefe, parfüm, tusfürdő stb.

Zsófi eleinte nem gyanakodott, csak később kezdte összerakni fejben, hogy volt fiúja beszélt neki arról, hogyan állt bosszút az egyik barátnőjén, aki kidobta. De ezt olyan kedvességgel, hogy nem is igazán vette komolyan.

Mivel bizonyítéka nem volt így feljelenteni sem tudta a pasast. Végül úgy döntött, hogy elköltözik, eladta a lakást és a városból is elment.

De árnyékként követi ez az emlék.

Most is beleborzongott, ahogy mesélte.

Azon törtem a fejem, hogy vajon ez a fajta kicsinyes bosszúállás , mennyire jellemző manapság? Vajon mit vár az, aki erre ragadtatja magát, hogy helyrehozhatja, ami már elromlott?

Vagy a minden mindegy alapon, "ha már veszítünk, nagyot veszítsünk, hogy érdemes legyen!" gondolkodás tudatos eredménye mindez?

Egyáltalán tudunk méltósággal veszíteni, vagy muszáj visszaütni a másiknak, hogy éreztessük fájdalmunkat? És akkor minden rendbe jön? 

Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy hallottam már nőket is dicsekedni, miképpen álltak bosszút a pasason, aki valamivel megsértette őket. 

Tehát ezek szerint egyik fél sem különbözik abból a szempontból, hogy ha vesztesként kerül ki egy kapcsolatból, akkor esetleg bosszút álljon a másikon.

Az azonban kiderült, hogy  amíg a nők össze-vissza vagdalkoznak és általában is szeretik a bosszújukat minél nagyobb nyilvánosság elé vinni, addig a férfiak ( ha egyáltalán bosszulnak), akkor alaposan kitervelik és módszeresen hajtják végre.

A nők revansa olyan mint a parti hullám, nekicsapódik a falnak, majd visszahúzódik és újra támad, a férfiaké hasit mint a jeges szél és sokszor láthatatlan.

És még azt sem mondhatnám, hogy intelligencia-függő ( már, ami az elkövetést illeti, a módja az viszont igen) mivel bárki, bármilyen szinten képes megtenni, latba vetni tudását , kapcsolatait.

Olyan ez, mintegy igazi thriller.

Vajon mindez elkerülhető lenne? Vagy olykor-olykor bele kell hogy fussunk ilyen kapcsolatba is, hogy újabb tanulságot vonhassunk le és tapasztalatot szerezzünk? 

Nm hiszem, hogy elkerülhető. Amikor az ember belekezd egy kapcsolatba még nem ismeri a másikat, nem is tudja valójában az a másik mire képes. Sőt még magunkról sem tudjuk, hogy mire vagyunk képesek.

Egymásra hatásunkból kezdjük megérteni.

És még az sem teljes kép, kiderülhet, hogy vannak olyan kapcsolatok, aminek a végén mi is "bosszúálló angyalok" vagyunk.

De vannak előjelek, olyan szituációk, amiben a másikat látjuk, hogy hogyan reagál, vagy mi magunkat, hogy mit vált ki belőlünk. Jó figyelmeztető és figyelemfelhívó lehet arra vonatkozólag, hogy még időben ki kell hátrálni az adott kapcsolatból.

Sohasem késő bevallani, ha melléfogtunk, nem mondom, hogy az első gyanús dühnél fordítsunk hátat, de figyeljük meg hogy bánik partnerünk másokkal, hallgassuk meg figyelmesen történeteit és ha valahol agressziót vélünk felfedezni: agyő! Majd jön más!

Ármány és cselszövés. Ki a hunyó?

(James Ensor: A cselszövés- 1890)

A napokban annak jártam utána, vajon milyen okból okoznak fájdalmat az emberek egymásnak, mi motiválja őket, hogy ártsanak a másiknak? Vagy szimplán csak a „nekem rossz, akkor neked is legyen rossz” ősrégi beidegződést követik?
Meddig lehet elmenni a cselszövéssel, a másik lejáratásával, a tönkretételével?

Annyi bizonyos, hogy az emberek úgy általában hajlamosak inkább rosszat gondolni valakiről, mint jót. Különösen a hiányos információkat igyekeznek kiegészíteni az általuk alaposan „megkomponált” rosszal.
Amikor beszélgetek különféle emberekkel, szinte mindig egy harmadikról kezdenek el valamit mondani, valami becsmérlőt, valami lekicsinylőt, valami lealázót.
Ha rákérdezek, hogy: „És te ezt honnan veszed?”
A válasz: „Gondolom. Mert…”- itt aztán valamiféle hadoválás kezdődik.
Igyekszem ilyenkor a legjobb tudásom szerint kijavítani a „ gondolom”-ját, de az esetek nagy többségében, az emberek által gondolt rossz, már eldöntött tény és mivel nem értek velük egyet én is a „gondolom” sorba kerülök.
Az ármány, azaz mások befeketítése, lealázása olyan kedvelt szórakozás, hogy szinte ész sem kell hozzá!
Ezért legtöbbnyire azok szeretik a gonoszság hálóját fonni, akik nem tudnak semmilyen jelből olvasni, akik nem értik a másik embert, akik nem képesek a másik helyzetébe képzelni magukat. Egyszerűen a „gondolom”’ típusú emberek agykapacitása jó ha a minimumot eléri, vagyis nem gondolkodnak.

Ebből a „gondolom”-ból aztán rövid úton hatalmas szélvihar kerekedik, hiszen szárnyra kap a vélt dolog, és máris elterjed, mint valami veszedelmes kór, végül az egész szennyet az adott személy nyakába ontja, kiszínezve, kiondolálva, kitupírozva.

Az emberi természet olyan, hogy ahol cselszövést lehet szőni, oda szinte mindenki szívesen befurakodik. Olyan „kellemes” érzés sokaknak, ha a másikat a sárba tudják rántani, avagy csak az ő szintjükre le tudják húzni.
Nézzük meg azokat, akik képesek egy adott hatalmon lévő emberhez dörgölőzni. Folyamatos „nyalással”, képmutató alázatoskodással, sunyizással járnak a „nagy ember” mögött, de amint annak térde egy kicsit megroggyan, rögtön ellene fordulnak.
Lesik minden szavát, hogy koncot kaphassanak a hatalomból, vagy lehetőségekből, de az elsők a sorban, hogy a háta mögött aljasságokat beszéljenek, vagy éppen kinevessék.
Ámbár mellé állnak látszólag a harcban, de ott inkább hátul kullognak, hogy ne kelljen semmit sem tenniük, viszont markukat elsőnek tartják.
Bizony cselt szőnek ellene, mert akármennyire is mindent megkapnak, amit követelnek, titkon a bukását akarják jótevőjüknek.
Ezek a talpnyalók bárkiről, bármit képesek kifecsegni, mint a kígyó nyelve lenne a szájukban és besúgással szintén előnyöket, akarnak maguknak.
Igen, megkapják, megvetés kíséretében. Hiszen, minden gazdag, avagy hatalmon lévő ember tudja, hogy ezek a legundorítóbb tulajdonságok, de jól hasznosíthatóak.

Az, azonban, akit ártatlanul vádolnak, a kínok kínját éli meg, hiszen semmit nem követett el, de mégis neki kell bűnhődnie az ármánykodók ocsmányságai miatt.
Talán érthetetlen, de vannak olyan emberek, akik napjaikat a jó megélésében töltik, szeretik az örömöt és vidámságot, szeretnek adni, türelmesek és békések.
Ők a cselszövők nagy célpontjai.
Az ő jelenlétük szálka szinte minden ember szemében, hiszen ők „vízválasztók”. Vagyis vagy szeretni, vagy pedig gyűlölni lehet őket, mert álláspontra kényszerítenek jelenlétükkel, mert a lelkiismeretet szólítják meg.
Ezek az emberek csendesen tűrik a megalázásokat és bántalmazásokat, nem veszekszenek senkivel, és nem fizetnek rosszal a rosszért.
Talán a „vízválasztók” személyisége váltja ki az ármánykodást?
Biztos nem így van, de az már tény, hogy az ember csak olyan, hogy ha lát egy gyengébbet, akkor csak magáért a vadászatért képes azt „leölni”.
Pedig a békés ember nem gyenge, nem erőtlen és nem préda, ereje pont azért van, mert akkor is jó tud maradni, ha mások megvetik, ha összetörik a lelkét és megőrölik.
A békés ember végtelen türelemmel tűri az ellene fordulókat, mert ismeri az emberi természetet és tudja, hogy a gonosz emberek valóban „nem tudják, mit cselekszenek.”

Vidéki szextúra extrákkal

Azon tűnődtem, mi lehet és van-e különbség a vidéken és a nagyvárosokban élő emberek szexuális szokásai között?!
Egyáltalán van-e értelme ezt a kérdést feltenni? Fontos-e ez egyáltalán?
Létezhet, hogy mindenki mindent tud már ebben a témában és nincs új a nap alatt?
Avagy kérdezzek meg egy tizenévest, és részletesen elmondja a lehetőségeket?

Úgy gondolom, hogy igenis beszélni kell a szexről, amúgy pedig egy megunhatatlan téma! Ha már egy egész életen át űzzük, akkor legalább hajlandóak legyünk jól csinálni és ezt is bizony tanulni kell!
Annyi bizonyos, hogy a mai ember már inkább képben van a szexuális variánsokkal, mint mondjuk a 20 évvel ezelőtti generáció.
A szex kivonult a házasság béklyója alól és mintegy élvezeti cikk önálló életre kelt. Ámbár ez minden évszázadra igaz, csak akkor még házasságtörésnek hívták és bizonyos helyeken szörnyű büntetés járt érte.
Ma már csak azzal lehet valakit büntetni, ha éppen nincs partnere vagy van, csak az nem akarja.
Mivel vidékre sokan költöznek ki, azon megfontolásból, hogy olcsóbb az élet, lassan el-eltünedezik a bigott élvezetnélküli szexuális élet, de azért még vannak, akik őrzik a hagyományokat!
Pedig általában is igaz, mind világi, mind vallási gondolkodásban, hogy házasságon belül mindenféle szexuális játék szabad, ami mindkét félnek jó.
Ezen még az egyház rugózik (mivel az együttélés nem elfogadott), a világi élet azonban menetel és nem számít, hogy házasság vagy alkalmi viszony, mindenki a maga élvezetét megpróbálja megtalálni ebben.
Az tény, hogy szex, avagy pornófilmet mindenki nézett, kevés kivétellel, csak a csecsemők és a már inaktív idősek nem.
 Az is igaz, hogy vidéki házas és alkalmi párok ugyanúgy érdeklődnek a Káma Szútra megvalósítható pózai iránt és a legtöbbet ki is próbálják, azon kevés kivétellel, ami már olyan hajlékonyságot igényel, hogy ahhoz legalább 80 óra balett leckét kellene venni.
Párokkal beszélgettem szexuális szokásaikról és abban azért általában egyet értettek, hogy idővel minden lehetőség kikopik, vagyis az amúgy utált közismert szóval: Uncsi! Uncsi!
Ennek az is az oka, hogy a régóta együtt élők, egyrészt belevesztek a hétköznapok gubancos életébe, másrészt az idő múlásával, sokkal nyugodtabb környezet szükséges egy-egy jó szexhez. Már nem megy az a formula, hogy: Hopp!
Hosszabb előkészítés szükséges, egymás iránti tolerancia és persze valami újdonság.
Különben szép lassan elenyészik a szexuális élet a semmibe, na és ezt senki sem szeretné.
Ilyenkor jó ha van kéznél egy szexuálterapeuta!
Speciel ez vidéken nincs és nem is mernék az emberek igénybe venni, mert ki gondolná, hogy az amúgy kikapósnak mondott fiatalasszony hónapok óta nem szexelt, vagy hogy a kisváros egyik ( a sok közül)„igazi bikája” csak szenved, mert valahogy már nem úgy állnak a dolgok!
Pedig, ha a vidéki kisvárosi ember nem lenne annyira prűd, akkor hamar kiderülne, hogy minden második embernek gondja van a szexuális élettel (azon kívül, hogy nincs olyanja).
Segédeszközök tárgyában is igaz, hogy hova is lehetne egy ilyen üzletet tenni!?
Egy falu vagy kisváros áll, iskolából, óvodából, önkormányzatból, orvosi rendelőből, rendőrségből melyik mellé lehetne elképzelni egy szexboltot?!
Nem mintha a zöldségbolt mellett, vagy a fodrász, manikűr-pedikűr mellett jobb lenne!
A szlogenekről ne is beszéljünk!
Mint a „Tanuljuk a biztonságot Lifestyle módra” vagy „Láb-és kézfétis minden szezonban!”
Vagy „Vegyeszöldség vibrálva nem keverve!”
Azt gondolom, hogy ezek így nem eladhatók, ámbár a fiatalabb korosztály feltételezhetően éjszaka bevásárolna eme szaküzletben.
Persze az sem elképzelhetetlen, hogy rokonaikat valamilyen elemes kütyüvel megajándékoznák!
És gondolom a guminő is gyors fogyóeszköz, lenne!
Mindazonáltal ma is igaz, hogy úgy általában az emberek nem mernek beszélni a szexről, csak stikában olvasgatnak itt is ott is dolgokat, interneten nézik a szex vagy pornóképeket ( letöltenek videókat, amitől vírusos lesz a gép!), de nem merik megkérdezni, hogy : hogyan lehetne jobb?
Nyilván , ahhoz, hogy valaki megtudja számára mi nyújt igazi élvezetet ( a pénzen kívül) nem árt megpróbálni a különféle szexuális játékokat, hogy egyrészt tapasztaltabb legyen másrészt kapcsolatát felélénkítse.
A vidéki emberben még azonban él az a gondolkodás, hogy a szex tabu!
Aki viszont tabunak tekinti, az ne csodálkozzon, hogy folyton „savanyú a szőlő”!
Persze milyen is lenne, amikor mindig ugyanazzal, mindig ugyanúgy csinálják! Mondjuk meglepetés így legalább nem érheti őket!