Amikor a vak kannibál tollászkodik.( Akinek van füle...)

Ütős napok mindenki életében vannak, általában azonban mindannyian abban reménykedünk, hogy mindezt már reggel letudjuk - mármint az aznapi pofont- és aztán élvezhetjük a nap szépségeit.
A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy igazán nagy rúgásokat napközben tudnak rajtunk halandókon elhelyezni és ne siránkozzunk, mert van , akinek az egész napja szar, úgy reggeltől estig.

Na persze mindez hozzáállás kérdése, szokták nekem mondani, bölcs szavakkal nyugtatgatnak: Fogadd el! Törődj bele! stb.
Ezek azok a mondatok, amiken aztán végképp felmegy  a pumpám és ha addig hajlottam is volna rá, hogy ne pörögjek mint egy búgócsiga, onnantól már menthetetlen a dolog.
Meggyőződésem, hogy a dolgokat nem elfogadni kell, hanem változtatni, hogy élhetőbb életet élhessünk! Ó persze jól tudom óriási a kívánság, a jóban mindig is telhetetlen voltam. Még akkor is, ha a telhetetlenség bűn.
Az elfogadhatatlan baromságok megváltoztatására viszont mindig is törekedtem más felelősen gondolkodó magyar "padtársammal vagy rabtársammal?" együtt, szóval azt gondolom, hogy az ész és logika bizony nagyon elkél mindenfelé.

Valahogy úgy érzem magam a mai társadalomban, mint, amikor a vak kannibál készülődik a lakomára, csak elfelejtettek neki szólni, hogy már mindenki vega lett és hogy tollak helyett a lurex a módi, valamint senki sem szereti a kannibál szót tehát mindenkit átanyakönyveztek faji hovatartozását tekintve a vegabörg elnevezésre.

Szóval tollászkodom a mai nap végén is, hogy mit és hogyan és mikor, de sehogyan sem tudom felfogni óriási méretű eszemmel, mikor lettünk ennyire morálisan szétesettek és a nagyobb kérdés, hogy nem zavarja ez a legtöbb embert?
Tudom azzal, hogy dohogok csak saját magamat lököm mégjobban egy újabb nagyszabású betegség felé, de azért mégis azt kell, hogy mondjam: álljon meg a szilvapálinkás, fütyülős, kacskaringós menet!
Mióta mondja meg a nyúl, hogy a vadász mikor lőjön rá és na persze melyik puskával?
Vagy másképpen fogalmazva, mióta fogja  a hal a horgászt?!
Márpedig akármerre nézek, csak kifordított dolgokat látok! Tisztességes csórikámat rakják ki az otthonából hatalmas verőemberek!
És persze jól működik minden, vagy működik, de lehet nem is jól?!

Rakoncátlan énem még mindig emlékszik azokra az időkre, amikor a nem dolgozó embereket KMK-ért ( Közveszélyes Munkakerülés) lecsuktak, ma pedig ez a módi, a sikk és még táncolnak is hozzá.
Az is rémlik, hogy olyan baromi rosszul éltünk, hogy a kevés kis fizetésből, leróttuk a számlákat, vettünk cuccokat, jártunk szórakozni ( minden nap) és kirándultunk , üdültünk!
Én , mint vak, mostmár vega kannibál ( az új besorolásomat nem tudom megjegyezni) jobbára csak gyógyszeren élek és ábrándozom, hogy milyen tök jó volt abban az elbaltázott régi rendszerben élni.
Ha másért nem, talán , mert nőnek néztek, mert melegben lehettünk és senki nem rabolt ki senkit, a tányéron pedig hús volt!

Március 15.-e kis falumban, ahogyan én láttam..

Lassan kezdjük megszokni, hogy 15.-e előtt és után kegyes az időjárás, de ezen az egy napon biztos vagy eső, vagy hó esik.
Amolyan igazi borongós idő volt most is, fázós, takaró alá bújós.

Na de márciusi ifjaink bizony történelmet írtak, mit sem törődve a meteorológiával, s nekünk utódoknak meg kell sejtenünk ezen események minden korban is aktuális üzenetét: Tenni kell azért, hogy a Haza a mi édes Hazánk maradjon!
Ma már az események láncolatát nem emlegetjük, hiszen arra fókuszálunk, hogyan is fogalmazhatnánk meg a mostani időkben, miért jelentősek azok a bizonyos márciusi tettek.
Az emlékezésben a zene és szöveg egységében megelevenedtek nemzeti múltunk egy-egy apró mozaik darabja, hogy rávilágítson: van még mit tenni hazaszeretet kérdésében!
Oly kevesen ismerik már ezt a szót : hazaszeretet! Elfelejtődött igazi tartalma. Pedig most is olyan időket élünk, ahol a nemzeti tudat, a magyarság érzés az, ami hazánk minden egyes tagját eggyé kovácsolhatja.

Igazi lélekemelő dallamok csendültek fel a közös ünnepségen, szépséges magyar motívumok: a furulyaszó és ének idézte eleink megfáradt életének minden rezdülését, a verbunkos ritmus pedig sajátságos  és különleges magyarságunk tiszta hazaalkotó, hazamegmentő vágyát.
Az ünnepi beszéd a múltból építkezve mutatott rá a jelenre és emelte fel gondolatainkat a jövő feladatai felé rámutatva, minden egyes ember a maga képességeivel fontos és tevékeny felelőse a Haza megtartásának és építésének.
Különleges volt, hogy ezt a mindössze 20 perces megemlékezést mély csönd és figyelem kísérte. Talán szkeptikusan mondhatnánk: ugyan ennyi időt mindenki kibír!
De belegondolva, hogy országunk más tájain bizony forrongott a levegő,  itt jólesett ebben a mélységes békés csöndben tiszteletünket leróni.
A koszorúzás alatt  még az esőcseppeket is lehetett hallani.
Felemelő érzés volt.

Megemlékezés, csendben, mély tisztelettel, szerényen és fejet hajtva.
Ez volt Dunapatajon a Március 15.-e, lélekben térdre hullva.
Álljon itt a végszó helyett  Magyar Hazánk első Himnusza, amelyet imádságban énekeltek és énekelnek ma is a hívő keresztények:

Ateista ide vagy oda, de mindenki szeretne valamiben hinni!

Naponta találkozom olyan emberekkel, akik az égegyadta világon semmiben sem hisznek. Vagy talán egyvalamiben a saját igazukban!
Fura, hogy az ember olyan gyorsan véleményt alkot, hogy még csak átgondolni sincs ideje s ha mégis mások megkérdeznék, "Mire alapozod mindezt?" tovaszalad, mondván nem ér rá megindokolni!
Szóval kimondják az ateista avagy nem hívő ( mert a kettő nem ugyanaz)emberek a saját véleményüket és részükről minden rendben. Cseppet sem zavarja őket, hogy vannak ellentmondó esetek, cselekmények, nem törődnek vele, a lényegen mit sem változtat: Ez márpedig így van!
Nos legyünk realisták: az ő agyukban! Igen csakis az övékben lehet csak is így!
Egy adott eseményt megfigyelve annyi másfajta szemszög és nézőpont létezik, hogy az képtelenség, hogy az igazság csakis az lehet, amit kijelentenek!
Az igazság sokfélesége meglepő számunkra és ámbár nem megnyugtató, de be kell látnunk az igazság objektíve csak filozófiailag létezik, szubjektíve, pedig aszerint megfogalmazható, ki, mikor és hogyan és milyen körülmények hatására észlelte, milyen benyomások érték előtte, milyen volt a szövegkörnyezet, milyen a szociális felkészültsége, milyen kulturális közegben él, milyen attitűdök erősek benne! Soroljam még?!

Na jó vegyünk egy példát:
Két jól öltözött férfi kedélyesen beszélget az utcán, az egyik gyakran körbetekinget, de mégis néha-néha nagyokat nevetnek.

Az objektív igazság az, hogy: két ember valamilyen vidám témáról társalog.
A szubjektív:

1. Az első férfit ismerik és kedvelik, a másodikat nem, ergo: az első férfi jó benyomást kelt a másodikra, aki unszimpatikus, mert alig-alig nevet. Tehát a második férfi bunkó.
2. Mindkét férfit ismerik és nem kedvelik: Röhögcsélnek a parasztok!
3. Egyik férfit sem ismerik: Ezek vajon mit tervezhetnek és mit akarnak itt?!
4. Mindkét férfit látásból ismerik és tudni vélik, hogy magas kapcsolataik vannak: Összehordta a szél a szemetet!
5. Mindkét férfinak jó üzletei vannak: Megint az újabb lopáson jár az eszük!
6. Mindkét férfi szereti a nőket: Már megint valakit kiszemeltek maguknak!
7.Mindkét férfi szeret mulatozni: Megint jól berúgtak!

Tovább is van , mondjam még?!
A tényen mit sem változtat, hogy míg az ateista csak a saját igazában hisz, bármilyen közönséges és lesújtó is az, addig a hívő ember egyvalamit biztosan tud: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessenek!
De ennél talán még fontosabb, hogy az egyedüli Igazság csakis Istennél van!
És itt be is zárul a kör. Ugyanis bármit is látunk, bármit is észlelünk, azok mi vagyunk és csak úgy láthatjuk, ahogyan képesek vagyunk rá.
Nem győzhetem meg a nem hívőt, hogy hittel lásson, ha a hit képességével nem rendelkezik! Nem győzhetem meg, hogy az igazsága nem lehet csak egy és kizárólagos, hacsak nem kezdem el fejtegetni magát azt a tényt hogy az igazság önmagában csak elméletileg létezik, egyébként hozzárendelve valamihez állíthatjuk valódiságát. Mert az igaz, hogy az ég pl. kék, de ehhez minimum annak a feltételnek meg kell lennie, hogy ismerjük a kéket, mint szint és azt kéknek neveztük el. Valamint, hogy az ég ami felettünk van az, ami. Vagyis az igazságot csak valamihez hozzárendelve tudjuk megérteni.
Tisztán, mindent tudva, csakis Isten láthat!
Isten maga az Igazság, egyes egyedül ugyanis Ő ismeri Önmagát, aki nem más mint a teljes és tökéletes Igazság! Ennélfogva a hívő ember számára az igazság egyetlen úrmutatója maga Isten, hiszen az Ő tökéletes Igazságából, látható meg minden cselekedet és ember igazsága.

Akkor már csak egy kérdésem van: Miért gondoljuk, hogy az igazság nálunk van, amikor ítéletet mondunk?!

Hogy vagy?!

Tesszük fel nap mint nap a kérdést egymásnak és elvárjuk, hogy a válasz az legyen: Jól!
Igen elvárjuk, mert nem azért kérdezzük, mintha érdekelne bennünket a másik, csak, mert illik.
Egy barátnőm azt mondta egyszer:
-Én mindig visszakérdezek: Érdekel, vagy csak kérdezed?
Mert, ha érdekel , elmondom, ha csak kérdezed, akkor jól!

Ugye sokan vagyunk így ezzel!
Megkérdezzük, de meg sem várjuk a választ, mert igazából nem is érdekel bennünket, csak "kedveskedni" akartunk. Pedig ez nem kedvesség, ez nemtörődömség!
Megmutatjuk az éhes embernek, hogy ilyet is kaphatnál enni, de nincs kedvem adni neked!
Pontosan ezt tesszük!
Ha már rákérdezünk a másik hogylétére, legyen türelmünk meghallgatni, valójában mi van vele!
De legtöbben nem tesszük, csak otthagyjuk a másikat, aki talán belekezdene, de tudja, úgysem fontos, amit mond!
No, de ha nekünk van bajunk, akkor elvárjuk, hogy mások órákig hallgassanak bennünket, okfejtéseinket, pro és kontra érvelésünket, fájdalmaink okának ezerféle feltárását és persze a mindenki hibás verziót legalább 10 változatban!

Figyelmetlenek vagyunk másokkal, rangsoroljuk őket aszerint kinek mennyi pénze van, hajbókolunk előttük, miközben rajta taposunk elárvult , amúgy is gyámolításra szoruló embertársainkon.
Szeretetlenül éljük mindennapjainkat, mert csak azokat szeretjük, akiktől várunk valamit, azokat nem, akiknek a leginkább szüksége lenne ránk!

Faarccal , jelentőségünk teljes tudatában jelenünk meg eseményeken, mintha a jól öltözöttség elég megtiszteltetés lenne Istennek: ennyi jár neki és ezzel elintézzük lelkünk tisztítását!
Azt mondjuk: Lám! Lám! Én dolgoztam és milyen sokra vittem  és milyen jól megy sorom! De ők, biztos csak henyéltek, meg dorbézoltak, azért ilyen sanyarú az életük!
Kigúnyoljuk azt, aki bocsánatot kér, vagy mert tisztességgel és becsülettel végzi munkáját, mert kedvesen rámosolyog másokra! Azt mondjuk: Ó az ostoba, hát nem veszi észre, hogy köznevetség tárgya?!

Olyannyira magabiztosak vagyunk, hogy azt sem vesszük észre, hogy talmi illúziókat kergetünk, mert gyűjtögetjük a vagyonunkat, számoljuk a tengernyi pénzünket , miközben lehet még ma éjjel a halál fog kopogtatni ajtónkon!
Elfelejtjük megmondani azoknak, akiket szeretünk, hogy mennyire fontosak nekünk, elfelejtjük átölelni azokat, akik kérik, elfelejtjük a jó szót, csak a hamisat mondjuk és sírunk, mert a világ összeesküdött ellenünk!

Vajon, mikor vesszük észre végre, hogy az élet egy szempillantás alatt elillan és nagyon kicsiny időnk van arra, hogy elmondhassuk mindenkinek:   Köszönöm, hogy vagy! Mesélj el magadról mindent, hallgatlak! Boldog vagyok, hogy látlak!
De legfőképpen azt, hogy: Szeretlek!

Van úgy, hogy elakad a szavam

Napok óta küszködök , mert szeretnék újabb és újabb témákat elővezetni és kérdéseket feltenni. Három vázlat is itt "hever" a virtuális térben, de sehogy sem vagyok képes végigdolgozni magam rajtuk.
Kutattam a gondolataimban, hogy vajon mi az akadálya annak, hogy most képtelen vagyok felvetni valami igazán ütős témát, amíg rá nem jöttem, hogy ott a baj: az írói válságot egy mély érzelem váltotta ki.

Úgy tűnik valami  teljesen lefoglal, nem tudok úgy rálátni a világra, ahogyan kellene!
Vannak, akik ilyenkor elutaznak és pihennek valahol, hogy egyszerűen kikapcsolják agytekervényeiket, és ez még csak nekem is menne, de az érzelmeket nem igazán lehet kikapcsolni. Azok ugyanis nem utaznak el, nem mennek sem telelni, sem nyaralni, hanem elfoglalják az őket megillető rangos helyüket és uralják az ember lelkét.

Én magam csodálkozom a legjobban, hogy mennyire bonyolult és kibírhatatlan a női lélek, és mennyire észveszejtő tud lenni egy nő, ha az érzelmei rabja.
Hosszú évek során lett volna alkalmam megszokni önmagamat, de bizony úgy tűnik nekem is óriási dilemma ez. Ezért nem várok másoktól megértést saját érzelmi hullámvasutam kisiklásaival kapcsolatban.

A józan ész logikája nem az a hely és mód, ami ilyenkor betalál a helyes megoldásra, sőt mondhatnám magamnak jogosan: "Szenvedj, ha sikerült így összekuszálnod a dolgaidat!"

Na de tréfát félretéve!
Elakadt a szavam egy pár napja, pont úgy, mint, amikor szteroidot kellett szednem betegségem kapcsán.
Az a pirula aztán legátolta a fogalmazási képességemet annyira, hogy egyetlen  egy értelmes mondat sem jött ki belőlem.
Emlékszem, akkor hónapokig hallgattam, mert nem voltam képes végigvinni egy logikai menetet.
Nem, nem!
Nem szerelmes voltam, csak túlszeres, vagyis túlgyógyszeres.
Miután már nem kellett szednem eltelt vagy 3 hónap mire elkezdett működni úgy az agyam, ahogy most, hogy könnyedén, szemrebbenés nélkül és pimaszul kibököm mindazt amit úgy gondolok épp ideje placcra tenni.
A placc meg is van, üres is, téma is lenne, de most semmi sem tud elégedetté tenni.Máskor egy ilyen gondolatsor megalkotása szinte pillanatok alatt megtörténik, most ülök az üres virtuális papír előtt és csak nézek a semmibe, az eszem máshol jár.
Ez már egy hete így megy.
Bármit teszek, csak automatikusan csinálom, nem látok és nem hallok, csak kizárólag pillanatképeim vannak az elmúlt egy hétről, néhány mosoly, néhány tekintet, néhány szó.

Ma reggel belenéztem a tükörbe ( mint mindig)- bár fogalmam sincs ilyenkor mire számolok, hogy valami csoda folytán más néz vissza, vagy fiatalabb, vagy szebb?! - látom a szemem alatt a nagy duzzanatokat, és bár tudtam, hogy a láz, kemény program, de hogy ilyen csúnya legyen?!
Szóval itt a tettes!
Ezért nem tudok gondolkodni, írni és alkotni. Nem maradt más hátra, minthogy bocsánatot kérjek az olvasótól.
Ígérem legközelebb ütős kis anyaggal jövök!
Addig is nemzeti érzéssel teli szép ünnepet mindenkinek!

Falusi pletykák@demotiváló.com

Aki kis faluban él, az nem kerüli el a sorsát, mindig valakinek a nyelvére kerül!
Nem is akárhogyan, hanem szépen kikerekítve, megsózva, megborsózva, megpaprikázva , avagy fiatalok kedvéért ketchup-el, majonézzel, mustárral nyakon öntve.
Kikerülhetetlen! Legyen valaki élete szuper titkos, nincs az a helyi, területi bio térfigyelő rendszer, amelyik fókuszába ne kerülne bele az éppen szájon forgó delikvens.
Irtó jól működik a falusi "hírszerzés", azt gondolom, hogy a CIA a KGB de még a Mosad is tanulhatna a vidéki titkos tevékenységekből, mert valamit mégiscsak tudnak azok, akik információ nélkül is képesek hosszasan ecsetelni a problémák felbukkanását, a félrelépések és beteges cselekedetek megtörténtét, az eltulajdonítások mikéntjét, a résztvevők számát, nevét az időpontokat.
Két dolog lehet emögött: vagy nagyon jól ismerik a településen lakókat, vagy baromi jó a "kémelhárítás", mert, hogy nem az igazat mondják!

Elgondolkodtam, hogy egyébként is érdekel valakit az igazság?
Lényeges, vagy fontos? Lehet, hogy soha nem is számított az, hogy valójában , ténylegesen, ki, mit csinált, vagy mit nem csinált, csak egyszerűen jólesik a másikról azt hinnünk tudunk róla bármit is?
Mire jó, ha valamit tudni vélünk, de nem is nézünk utána?
Vagy kiáltsunk föl Pontius Pilátussal, aki pontosan tudta, hogy az ember bármire képes, hogy a vélt igazságot elhintse, hogy : Mi az igazság?!

Engem személy szerint csak az igazság érdekel, ezért aztán, a hallottakat pro és kontra elemzem, végiggondolom, hogy egyértelmű-e az adott dolog vagy éppen más szemszögből is meg lehetne nézni és ha valami nem stimmel, akkor nem fogadom el egy és igaz állításnak!
A kételyeimet fölvetem , de nem igyekszem senkit meggyőzni.
Tulajdonképpen azért, mert a faluban is igaz, mint a világ minden táján, hogy a negatív reklám is reklám. Azt pedig a PR-osok is tudják, hogy a rossz hír nyolcszorosan gyorsabban terjed, mint a jó.
Így, ha valakiről sokat beszélnek, az népszerű lesz, mert a nép ajkán landol éppen! És mikor lehet a nép ajkára kerülni? Ha az emberről azt állítják, hogy szeretője van, vagy, ha hazudik vagy ha részeges vagy ha lop. Csudi jó érzés, amikor  a népszerűségi indexe az embernek az egekbe szökik, na persze ennek az a hátránya, hogy hirtelen a pálfordulás miatt hamarosan a falusi Oscar gála vörös szőnyegén pofára esik az ügyeskedő, botcsinálta rekláméhes szerencsevadász!
Persze nem mondom, falura azért jön az ember, hogy békés , csendes életet éljen, aztán hamar el kezd vágyódni a nyüzsire, a felpezsdült életre. Vannak, akik minden évben megküzdenek a "falu díjnyertes bikája" címért, és vannak, akik mindig beállnak szurkolni. Vannak, akik a "legszebben öltözött nő"- nek járó szobrocskáért lobbiznak és vannak, akik rendszerint olyan dologba fognak bele, amiben esélyük sincs nyerni.
De így kerek a falu és így kerek benne minden!
Egy nap újabb pletykák kapnak szárnyra, újabb nők és férfiak kerülnek szóbeszéd témájává , de végülis mi rossz van abban, ha kicsit mindenki belelát az életünkbe?!
Max irigykednek a nehézségeinkre, amit tévesen előnynek látnak, vagy a betegségeinkre, amit félreértelmezve terhességnek látnak, vagy a szerelemre, ami bennünk van, amit viszont sajnálkozva betegségnek vélnek felfedezni!
Mit sem változtat ez azon, hogy szép a vidéki élet, gyönyörűek a nők, szépek a pasik, csak ez utóbbiból szingli elvétve van!
Na igen, semmi nem lehet tökéletes!

"Hétpecsétes" titkaink

Azon gondolkodtam, vajon mindenkinek vannak-e titkai?! És igazából miért is van rájuk szükségünk?!

Mi az oka, hogy úgy gondoljuk, van valami, amit el kell titkolnunk mások elől?!

És a titok, vajon örökre az marad, vagy egy nap feltárul?!

Annyi bizonyos, hogy mindenkinek legalább egy titka létezik, van , akinek több, ezek kisebb kaliberű titkok, esendőségek, olyan gyengeségek, amelyeket szégyenlünk, amelyek, ha kitudódnak, megtépázzák nimbuszunkat, de nem veszélyesek és nem égbekiáltók.

A legtöbbet az idő betakarja és eltűnik, nem lesz már érdekes és felesleges titkolnunk, hiszen ahogy változnak az idők, úgy a titkok fajtája is.

Példának okáért voltak idők, amikor ha egy lány teherbe esett, nagyon nagy szégyen volt, így a család elvitte messzire rokonokhoz, hogy ne is tudja senki milyen szörnyű "folt" esett rajtuk.

Ma már ez nem tartozik a hatalmas titkok közé, sőt már senki nem tartja felháborítónak.

Szóval a titkok így válnak semmissé az idő múlásával.

A nagy titkok azok, amelyeket "hét pecsét alatt" őrzünk. Ezek azok, amiket soha nem mondunk el senkinek, ezek szinte kivétel nélkül érzelmi titkok. Szerelmi kapcsolatok , szerelmes találkák, szavak, érintések, kincsesládában őrzött kavalkádja.

Hétpecsétesek, mert hétszer kellene megtörni ahhoz a titok őrzőjét, hogy az napvilágra kerüljön.

Ha mégis rábízzuk valakire, az csak az lehet, aki számunkra a legfontosabb, akiben feltétel nélkül megbízunk és vagy akire vonatkozik a titkunk. Igen Ővele, akiért lángol a szívünk.

Valamikor hét pecsét alá tették a titkos megállapodásokat, ma már inkább a "80 évre titkosítva" kifejezést alkalmazzák.

Pedig a kettő nem ugyanaz.

A Hét pecsét a Jelenések könyvére utal, e szerint senki nem méltó, hogy a 7 pecsétet feltörje, csak egyedül a Bárány, azaz Jézus Krisztus. A hetes szám a teljességet jelképezi , magát Istent, aki tökéletes önmagában.

A "hét pecsét alatt őrizni" kifejezés tehát nem kevesebbet takar, mint, hogy örökre legyen titok, az, ami le lett zárva méghozzá Isten jelenlétében.

Természetesen ma már ezt nem így vesszük, de érezhető, hogy milyen mélységes súlya van ennek.

Vannak, akik ilyen titok alatt őrzik üzleti megállapodásaikat, de ők nem teszik 7 pecsét alá, hanem sokszor kéz kezet mos, vagy zsarolással biztosítják a titkot.

Igen, azért van különbség!

Már csak az a kérdés maradt megválaszolatlan, hogy miért is vannak titkaink, pláne hétpecsétesek?

Azt gondolom, hogy egyszerű a válasz. Manapság az ember szinte mások előtt él, belelátnak a konyhájába, a nappalijába , a fürdőszobájába és bizony a hálószobájába is.

Szóval szinte sem tabuk, sem intim élet.

Ebben a túlfokozott információáradatban, kell lennie egy piciny kis helynek, ahol elfér egy privát titok.

Egy "csak az enyém" sarok, amiben igazán önmagam lehetek, ahova bebújhatok és szemlélhetem csodálatos kincsemet. Ez ad ugyanis annyi illúziót, hogy hatalmam van a saját életem felett és nem mások vizslató tekintetének vagyok kitéve!

Ezért akarunk magunknak egy titkot, egy igazi mély titkot, mert abban én én lehetek, és ott mindig rátalálok a másikra , mert ott örökké gyönyörködhetünk egymásban.