Tényleg minden csoda három napig tart?

A közelmúlt több  eseménye kapcsán jutott eszembe ez az igazán jól ismert és sokat használt bölcsesség, ami arra hivatott, hogy megnyugtassa az elkövető delikvenseket: senki nem fog már emlékezni rá hamarosan, hogy mit tettek, vagy mondtak.
Azonban az igazság az, hogy az ember memóriája ámbár szelektív, arra mindenki emlékezik, ha valaki vétett, vagy nyilvánosan megszégyenítették, kigúnyolták, tehát valami olyasmi történt vele, amit a közösségi morál nem vagy nem akar elfogadni.

Szerintem a három nap inkább csak a "lappangási" idő, vagyis ami arra utal, talán az a minimum, ami alatt nem derül ki ez vagy az a sumákolás, vagy renitenskedés.
Mindenki remél, minden elkövető vagy éppen bűnös, hogy a legtökéletesebben lefedte a saját tettét, hogy talán sohasem derül ki, hogy megúszhatja elmarasztalás nélkül.
 Az emberiséget mindig is foglalkoztatta a tökéletes bűntény lehetősége, többen reménykedtek, hogy ezt el lehet követni, még többen ma is hiszik, hogy az általuk végrehajtott "művelet" sohasem kerül közszemlére, de a helyzet az, hogy mindig van egy gyenge láncszem, mindig van egy rosszul kiszámított pont, mindig van valaki, aki ámbár nem ismeri az események láncolatát, mégis valami lényeges van a birtokában, ami egyszerre csak ráfókuszál és megmutatja az eltakart igazságot. Vagyis összeáll a kép.

Életünkben sok dolgot hajtunk végre jó avagy kevésbé jó szándékkal és általában, ha az akaratunk rossz, azt meg is bánjuk később. Mégis újra és újra rámerészkedünk arra az ingoványos talajra, amiben őrültségeinket elkövetjük és reméljük nem lesz tanúja a dolognak.

Nem mondom, hogy egy-egy tévedésünk akár hosszú évekre is nem kerül a feledés homályába, de egyszercsak valaki megjelenik a múltból és aztán terítékre kerül általunk is rég elfeledett szégyenünk, ostobaságunk.
Még abban sem reménykedhetünk, hogy 3 nap elég ahhoz, hogy ne legyen téma a mi kisebb-nagyobb mellényúlásunk, mert ahogy terjed rólunk vagy sületlenségünkről a hír, úgy húzódik ki a 3 nap akár 3 hónappá vagy évvé.
Bírálóink viszont kíméletlenek és még évek múlva is rajtunk köszörülik nyelvüket. De nyugi , ezek az alapból gyűlölködők, az átlag normális ember szép lassan nyugovóra tér a dolgok felett, talál rá megfelelő magyarázatot és aztán annyiban is hagyja.

Számomra az mindig meghökkentő, hogy emberek képesek pofátlanul 5 méterre tőlem, rólam suttogni és ez mindig arra sarkall, hogy elgondolkodjak az ember valódi hasznosságán!
Nem értem, hogy miért nem lehet megkérdezni, ha valamit nem értenek? Miért kell sunyizni és nem megbeszélni ?
Tényleg csak ennyire lennének sokan képesek, hogy feltételezésekkel élik le az életüket, ahelyett, hogy az igazságot kutatnák?
Mennyivel jobb egy olyan ember, aki kitalál a másikról rosszat, mind az, aki a saját életének boldog alakulásáról álmodozik?

Kérdéshegyek állnak előttem megválaszolatlanul, abban azonban biztos vagyok, hogy számomra az igazság-keresés sokkal fontosabb, mint a hamisság és kitaláció kergetése.
Ezért vagyok úgy, hogy bárki, bármit is mond, mindig fenntartom magamnak a jogot, hogy először is kétségbe vonjam állítását, majd megvizsgáljam az általam tapasztaltakat az adott személlyel kapcsolatban és azután hozzak egy elődöntést, avval a tudattal, hogy még én is kiismerhetetlen vagyok magam számára, hát még egy másik ember!

Szóval nyugodjunk bele, hogy bizony minden tettünknek, mondatunknak még évek múltán is lesz következménye, lesz olyan ember, akinek memóriabankjában ott leledzik, ami viselt dolgunk és, hogy bármennyire is szeretnénk, nem fog a feledésünk homályába veszni azon dolgok összessége sem, amiről az a saját ítéletünk is, hogy : Ezt nem kellett volna!

Hogy mit tehetünk?
Próbáljunk meg megbocsátani magunknak, aztán eltenni a "'belső kamránkba" az adott dolgot úgy, hogy mégis jól szemünk előtt legyen, hogy legközelebb ne történjen hasonló. De ha már megismertük énünk azon részét, amire nem szeretünk gondolni, akkor már többet tudunk magunkról és láthatjuk, hogy hogyan tovább!