Lejárt a romantika ideje...

Tudom, hogy ez a cím nem "tuti fogás", de azt gondolom a kíváncsiság mindig győz és még azok is belemerülnek az olvasásba, akik alapból elutasítják a romantikát.

A romantika azon dolgok közé tartozik, amit mindannyian szeretnénk megélni és mégis nagyon keveseknek adatik meg.
Talán azért is, mert a romantika olyan, mint egy kis ékszerdoboz, telis-tele varázslatos érzelmekkel, életünk ezen pillanataiban szinte utolérjük a legelképesztőbb illúziónkat is.
A romantika kiragad a mindennapok szürke világából , elhiteti velünk, hogy a gyermekkori csodás álmok megvalósulhatnak és egy rövid kis időre életünk főszereplőiből a legédesebb herceg, a legártatlanabb hercegnő és a legkedvesebb manók és varázslók  serege lesz.
A romantika gyönyörködtet és arra ösztönöz bennünket, hogy újra higgyünk önmagunkban, teremtő erőnkben, hogy a világ nem csak hamis és álságos dolgokat tartalmaz, hanem létezik egy zug , amelyikben ott él az őszinte, ragyogó érzés.

Elfigyelgettem az elfásult embereket, akik nap mint nap végzik a feladatukat, de már nem kérdeznek semmit, már nem érdeklődnek semmi iránt, már nem keresik semminek az értelmét.
Hallgatom, ahogy sorolják teendőiket, végeláthatatlan  temérdek kötelességüket   és annyira ennek szentelik magukat, hogy nem is keresnek választ arra: vajon mi értelme az életüknek!

Ha rákérdezek a romantikára, lekicsinylő mosoly jelenik meg az arcukon és valami hasonlót gondolnak:
Van is időm arra!

Eltűnődtem azon, vajon tényleg nincs szükségünk érzelmi feltöltődésre?! Vagy létezhet, hogy egyszerűen félünk szeretni, mert az olyan snassz vagy éppen azt gondoljuk az a fiataloknak való?!
Nem éppen-e az volna a lényeg, hogy , ahogyan az életünk folyamán fejlődünk, okosodunk, tapasztaltabbá leszünk, bölcsebbekké válunk, úgy érzelmeinkben teltebbek legyünk?!
Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk arra, hogy megszerezzük a felnőtt élet minden tudását, hogy kiteljesedjünk, akkor nem kellene a romantikát is növelni önmagunkban?!
Nem kellene még több időt szánni a meghitt együttlétekre , teljesebbé tenni érzelmi életünket?
Miért van az, hogy középkorúként olyanok leszünk, mint egy darab fa és szégyelljük, ha valami után vágyunk?
Vagy igaz az, hogy az érzések gyengévé tesznek bennünket, nem inkább az a helyes, hogy érettebbé?

Én úgy gondolom,  hogy nem csak tudásban, hanem vágyakban is komoly szinteket kell megugrani az idő elteltével. Nem irthatjuk ki önmagunkban azt, amit ajándékba kaptunk: az érzelmeket.
Kell tudnunk szeretni egyre-egyre magasabb szinten, hiszen az ember nem csak attól lesz felnőtt, hogy átlát problémákat, vagy talál rá megoldásokat, hanem attól is, hogy szeretetben egyre növekszik, hiszen ez az egyik legsarkalatosabb feladat, nem személyválogatónak lenni, hanem megtanulni elfogadni és a másikat szeretni úgy, ahogy van.
Úgy, ahogy van.
Nem megváltoztatni, hanem azért szeretni, amilyen, ahogy gondolkodik, ahogy tesz, ahogy érez.
Nem a hibákat felnagyítani, hanem az erényeket keresni és megtalálni!
Nem látleletet kell készíteni a másikról, hanem meglátni benne a természet tökéletességét, és persze nagyon kell tudni benne szeretni a tökéletlenségeket.

A romantika pont ebben segít.  Segit meglátni a másik legbenső, legféltettebb énjét: a varázslatos, álmodozó kisfiút a kemény és szigorú arcú férfiban, a  bájos hercegnőt a megfáradt és megkopott szépségű nőben. A romantika feltár és megóv, aztán újra bezár, hogy tovább őrizze valódi egyéniségünk gyermeki darabját, amelyet egész életünkön keresztül 7 lakat alatt tartunk, hogy egy újabb varázsütésre kinyíljon bennünk a szeretet.

Szóval, romantikára fel! Gyakorolni és gyakorolni kell, hogy életünk legbájosabb pillanatai sokasodjanak. Igenis kell a rózsaszirmokkal teleszórt szoba bódító varázsa, kell az andalító zene, kellenek a hangulatos lámpák, kell a fenséges hófehér ruha.
Kell szeretni és félni szeretni, hogy utána még vágyakozóbban és odaadóbban szeressünk! Ezek mind kellenek, mert ezek mind a díszletei annak, hogy mély és igazi érzelmeket éljünk meg!
Kell, csak ketten lenni, távol a világtól!
Ne szégyelljük a romantikát, inkább azt, ha nem értjük miért is van!
A romantika ugyanis érzelmi érettségünk mércéje!
Aki romantikázni mer, az szeretni is mer, aki pedig szeretni  tud, az romantikára is képes!