Elráncosodó kapcsolatok

Az járt a fejemben, hogy mennyire szeretünk hallgatni arról a dologról, hogy bizony a dinom-dánom, lakodalom után szép lassan elfogy a hatalmas szerelmi láz, újabb és újabb események jelennek meg a párok életében és mire felocsúdnak, már lassan csak sárguló fényképek, vagy éppen rég a szekrény alján heverő felvételek jelzik, hogy egykoron milyen szép is volt minden!
Nyilván, hogy a múló évekkel a gyermekáldással az otthonteremtéssel oly mélységesen elfoglalt párok lassan olyan változáson mennek át, ami szinte elfelejteti velük, hogy milyen is volt az első izgalmas találkozás, az első csók az első ölelés.
Igen már a sokadikon is túl vannak és bizony mindig, minden ugyanolyan, mintha az ember bőrérzékelése is elveszett volna, nincs semmilyen bizsergés az érintéstől, nincs remegés a csóktól, csak valami századszori "csináljunk valamit" dolog.

A helyzet az, hogy a legizgatóbb kapcsolat is bebetonozódik és elveszti varázsát, mert a párok elfelejtik, hogy ők közben ugyanúgy változnak az eseményektől, mint, ahogy a világ is változik.
Az egymással kiegyensúlyozottan és harmonikusan élő szerelmesek nem számolnak azzal, hogy az idő nem csak bőröregedést okoz, esetleg betegséget, avagy konfliktusokat, kitörő örömünnepet, hanem személyiségében, érdeklődésében is mindkét fél elkezd megváltozni.
Átrendeződik a személyiség-struktúrájuk, olyan dolgok felé fordulnak, amikkel addig nem foglalkoztak, ami visszahat rájuk, amitől  újabb változásba lendülnek.
Ez mind a nő, mind a férfi átéli.
Gyakori, hogy nők, akik azelőtt sohasem érdeklődtek az építészet, vagy a különböző kultúrák iránt egyszer-csak, folyton az ilyen folyóiratokat bújják, avagy az interneten böngésznek, információkat gyűjtenek, klubokba járnak.
Férfiak akiket néhány fájdalomcsillapító helyretett  szó szerint kutatnak a gyógyfüvek  után és feljegyzik azok jótékony hatásait.
Tehát változunk kívül-belül.
Vagyis mondhatjuk nyugodtan pár éven belül két majdnem teljesen ismeretlen ember él házaséletet több, de inkább kevesebb sikerrel egyre frusztráltabban.
Bizony, a valamikori álompár egy másik álompár lehet, de nekik újra meg kell ismerni egymást.
Újra kezdeniük kell az életüket, újra el kell kezdeni randizgatni és megismerni egymást, mert ez a két ember más rég nem ugyanaz, megváltozott felfogásban, viselkedésben a dolgokhoz való hozzáállásban.
Ahhoz, hogy érzelmileg újra tudják építeni meglévő sok-sok éves párkapcsolatukat, újra meg kell ismerkedniük egymással.
Ezt még szerepjátékként is meg lehet próbálni megoldani.
Újra gyertyafényes vacsorán találkozni, újra sétálgatni és beszélgetni, újra és újra megkérdezni a másikat, mi lenne jó neki.
Van némi kockázata nyilán a dolognak, mert akivel addig éltünk, arról kiderülhet, hogy most olyan kedvtelései  és elvárásai vannak, amit nem tudunk teljesíteni vagy elviselni. De úgy gondolom ez nem általános.
Az viszont igen, hogy ha két ember ismét esélyt ad magának, hogy izgalmas találkákat hozzon létre, s így felpezsdül az amúgy túlterhelt ellaposodott közös életük és már új alapokon, új varázslattal , feltöltődve az új iránti vággyal, megszülethet a párkapcsolat egy eddig ismeretlen fejezete.
Ismét izgalmassá és felfokozottá válik szerelmi életük, és az érzelmek is fellángolnak, persze ezek már nem ugyanazok, hanem egy új ember iránti új érzések és sokkal érettebbek.
Nos, ez egy eléggé munkás és hosszadalmas módja annak, hogy az ember komolyabban felrázza
 megkopott , elsorvadt házasságát.
De vannak, akik egyszerűen maradnak a szerető beszerzése és hosszú időre megtartása mellett.
Ez nyilván kisebb energiabefektetés.
Arról megoszlanak a vélemények, hogy a szerető legyen-e házas vagy sem, melyik a kényelmesebb.
Szóval mindenkinek magának kell eldönteni, hogy melyik módját választja párkapcsolatának életben tartására.
Újra " kapcsolatba bonyolódik" házastársával, vagy éppen egy szeretővel.
Mindkettőnek meg lehet a veszélye.
Mert az is előfordulhat, hogy az "újonnan megismert" társunkkal már nem tudunk együtt élni és az is, hogy a szeretőnkről kiderül, őt kerestük.

De az élet mindig kockázatos!

Nincs új a nap alatt: nyári téma: a szex!

Hát mi más is lenne!
Csakhogy ezúttal nem valamiféle érzelmi körítéssel megspékelve beszélek róla, csakhogy tetszetős legyen, hanem a rideg és cseppet sem kellemes oldaláról.
Azt gondolnánk a szex csak a fiatalokat érdekli és a fiatalok azt is gondolják, hogy az ő korosztályukon kívül más nem is szexszel, mert az olyan pfúj!
Pedig a fiatalok nagy többsége nem ért a szexhez vagy nem tudja az emocionalizmusba beépíteni a felnőtt korosztályok pedig a maguk módján vagy megtalálták a megfelelő módot , hogy örömteliek legyenek a napjaik, vagy folyton küszködnek a szexhiány miatt.
Jó néhány tanulmány hivatkozik arra, hogy ma már a férfiak ( nyilván a nőiesedés miatt) nagyobb többsége nem képes igazi boldog szexuális együttlétre, érzelmek nélkül. Tehát szükség van valamilyen kötődésre az adott nőhöz.
Jó, ha ezt az információt most elraktározzuk, mert, amit most készülök leírni, azt nagyon sokan ismerik, de nem beszélnek róla, vagy ha igen, akkor talán azért van az, hogy rengeteg morcos férfi szaladgál az utcán.

A dolog lényege egyszerű: a hosszú ideje meglévő párkapcsolatokat sokan úgy próbálják működtetni,- amitől minden érzelmileg intelligens embernek égnek áll a haja, de úgy tűnik beválik sok helyen-:
 szexzsarolással.
A nők igen gyakran alkalmazzák hosszú , elcsigázott együttélés után ( ez akár 10 év is lehet), hogy csak akkor fekszenek le a férjükkel, ha el akarnak nála érni valamit.
Vagy, ha már nagyon unják, hogy férjük veszekszik, kiabál.
Nem egyszer az is előfordul, hogy olyan mértékig összevesznek ezen, hogy a nő mérgében azt mondja:
 Menj és keress magadnak valakit, csak engem hagyj békén!
Természetes, hogy mindkét fél ezek után nap mint nap egyre feszültebb otthon a munkahelyen ( ha van) a barátai körében stb. ( Egyébként a szexzsarolást a férfiak is alkalmazzák, mint a másik végletet is az erőszakot.)

Igazából a szex kölcsönös örömszerzés miközben egészségügyi szükséglet is. Minél kevesebbszer használjuk ezt a "gyógyírt", annál kisebb eséllyel leszünk képesek örömöt nyújtani, minél többször, annál jobb és jobb megoldásokat találunk arra, hogy társunknak igazi gyönyört nyújtsunk.
 A szex életünk nagyon fontos része, szóval ezzel úgy játszani, hogy megvonom a másiktól, mert... valamiért, vészjelzőnek kell lennie számunkra, hogy akkor ez a kapcsolat nem működik.
Méghozzá egyáltalán nem működik. Ott ahol ez a fajta hozzáállás rendszeres ott tudni kell, hogy az a két ember nem akar egymásnak örömöt szerezni!
Akkor miért is vannak együtt?!
A ha a másik tényleg keres magának valakit, mert úgy érzi "egészségügyi" okokból is , de szüksége van rá, miért is érzi magát az megalázva, aki űzte és hajtotta a párját, hogy menjen?!

Ha igaz az, hogy minden kapcsolatnak fejlődnie kell és pozitív irányba, hiszen az együtt megélt közös emlékek csak emelik a fényét a közös életnek, akkor hogy lehet, hogy a kapcsolat szexuális része, mint valami elhaló csökevény fityeg a párokon és nyomasztja őket?
Lehet, hogy ezen képtelenek dolgozni, mert azt hiszik, hogy a tabu az még mindig létezik?
Hosszú évek után a tabunak még mindig helyet hagytak a hálószoba polcán, hogy emlékeztesse őket arra, " csak egy gyors menet és lehet végre aludni"?

Térjünk vissza egy röpke pillanatra ahhoz a lassan már általános megállapításhoz, hogy a férfiaknak is vannak érzelmi szükségleteik egy jó szexhez. Ha ez így igaz, márpedig jó néhány megkérdezett megerősített ebben, akkor az a helyzet, hogy a nők kétszeresen is előnyben vannak a szex megtagadásával.
Vagy nem!
Ugyanis, abban az esetben , ha gyakorian alkalmazzák a megvonást a férfi elfordul és hamarosan nyitottá válik egy új érzelemre na és a szexre! Ami pedig a meglévő kapcsolat totál csődjét fogja jelenteni!

Persze nem állítom, hogy minden férfi kapva kap az alkalmon, sőt azt sem, hogy megteszik, csak azt mondom, hogy ez a "buta" játék, amit még mindig sokan folytatnak egy nap a kapcsolat végleges elszakadását okozza.Ugyanis az életközösség megromlása nem itt kezdődött, hanem már régebben!

Mivel az ember alapvetőleg érzelmi lény, nyilván az általa szeretett személytől mindig, minden sokkal intenzívebben hat, minden jobban fáj, minden nagyobb örömöt okoz. Ám akkor, ha képtelenek vagyunk megbocsátani társunknak, ha már minden szavát és mozdulatát is utáljuk, akkor tegyük fel a kérdést magunknak: miért is vagyunk még vele?!
Vagy. ha már nem akarunk neki örömöt szerezni, mert megvetést érzünk iránta és képtelenek vagyunk vele szeretkezni, miért nem állunk tovább?!

A válasz általában ennyi szokott lenni: Nem olyan egyszerű az!  Mert a vagyon, meg a gyerekek...
Ezek csak kifogások. Az igazi ok az, hogy félünk egyedül lenni, mert ahhoz bizony bátorság kell! Félünk egyedül dönteni, félünk egyedül aludni, félünk egyedül ébredni! Félünk, hogy már nem kellünk senkinek!
Igaz, nem könnyű! De vajon nem vagyunk felelősek a másik boldogságáért?!
Micsoda önzés az, amikor megtagadjuk a másiktól és magunktól az örömöt, mert képtelenek vagyunk már együtt élni vele!

Az élet egy nagy bátorságpróba! Sokan elbuknak és sok életet tesznek boldogtalanná ezzel!
Pedig ez már a 21. század, itt már nyugodtan keresheti mindenki a saját boldogságát!

Szép Üzenet!

Van véleményem!

Nagyon sokszor halljuk naponta ezt a mondatot, van, hogy olyan formában: Megvan a véleményem!, ami ugye egyértelműen negatív álláspontot takar.
Egy biztos, hogy mindig, mindenkor, mindenhol van véleményünk!
Olyanok vagyunk, mintha hozzánk-nőtt volna ez a vélemény-dolog, mert enélkül nem lennénk igazi szocializált emberek.
Mondhatnám kulturált embernek is, de maradjuk annyiban, hogy pici gyermekkorunk óta próbálnak bennünket sarkallni arra a felnőttek, alakítsunk ki véleményt egy-egy helyzetről, egy-egy történésről, egy-egy emberről aszerint, ahogyan az általuk megtanított morális gondolkodáshoz méltó.
Gyerekként hamar megtanulunk véleményt alkotni, az viszont már nehezebb, hogy ezt hogyan közöljük, ilyenkor neveznek bennünket szemtelennek, arcátlannak, pofátlannak, és a "menj a szobádba" vagy "ma nem kapsz vacsorát" is bizonyítja a véleményt nem jól fogalmaztuk meg, vagy a nem megfelelő embernek.

Később, amikor kamaszodunk nincsenek gátlásaink, hogy véleményünket hirtelenül kibökjük, gondolkodás nélkül a másik képébe csapjuk, sőt már odáig is eljutunk, hogy úgy gondoljuk mi mindent jobban látunk, mit a felnőtt, ezért rászorul a mi kiigazításunkra.

Aztán jönnek a kora felnőtt évek és ámbár még mindig szilajok vagyunk véleményünkben, de néha már el-el telik egy kis idő, mire kimondjuk. Igyekszünk bizonyos embereknél finomabban fogalmazni, akkor vesszük észre, hogy a vélemény nem mindig használ, hanem néha többet árt, mint amennyi épülésre szolgálna.

Hosszú évek és évtizedek alatt szép lassan tapasztaljuk meg az élet fonákságait saját bőrünkön, szeretteink küszködésén, idegenek fájdalmas életén keresztül.
Ekkor már a vélemény is nehezebben jön elő, tudjuk, hogy sok dolgot nem értünk, azt is hogy másképp csinálnánk, de nem ismerjük az okokat, vajon a másik miért úgy döntött. Ilyenkor már több véleményünk van , nem vagyunk olyan egyértelműek a fogalmazásban, többször használunk feltételes módot, egyszóval bizonytalanná válunk.

Visszaemlékezünk régi énünkre, aki ítélkezett nyíltan, egyenesen, és kissé pironkodva gondolunk arra, hogy mennyire érzéketlenek is voltunk ámbár kétségtelen tudatlanok is.
És ha minden igazán jól megy egy nap eljutunk odáig, hogy figyeljük az eseményeket, hallgatjuk a történeteket és már nincs véleményünk.
Megértjük , hogy mindig történni fognak dolgok, amik számunkra nem egyértelműek, hogy mindig lesznek események, amik nem tárulnak fel előttünk teljesen, mindig lesznek emberi tettek, aminek motivációit nem tudhatjuk és végül is nem a véleményünk a fontos, hanem az, hogy mindezek ellenére higgyünk abban, hogy a változások pozitívak, hogy az események jóra fordítják sok ember sorsát, és hogy bárki, bármit tesz is ( kivéve a tudatos gonoszságot) az nem a mi ítéletünk és véleményünk tárgya kell hogy legyen, hanem őt úgy, ahogy van szeressük továbbra is.
Amikor meglátok egy idős embert, akinek tekintete messze réved egy történet hallatán és megkérdezem, mi a véleménye, már értem és tudom, hogy miért hallgat. Mélységes hallgatását az a mérhetetlen tudás tölti be, ami megtanitatta vele, hogy a véleménytől nem lesz boldogabb az ember, a véleménytől nem lesz bölcsebb , sem jobb és kellemesebb az élete. A vélemény nem tanít meg szeretni és elfogadni, a vélemény olykor csak elhatárol és nem közelit. Ugyanis a vélemény nem feltétlen szeret, csak megvet és hiányosságokból légvárat épít.

Miért is kell akkor a gyermeknek megtanítani az álláspont kialakitását?!
Talán, mert gondolkodó emberek vagyunk, mert ki kell jelölni a megfelelő erkölcsi határokat, hogy mitől leszünk még emberek és hol kezdődik az embertelenség.
Minden gondos munkálkodásunk ellenére azonban még ma is sokan képesek 5 %-nyi információból egy teljes értékelést elkészíteni a másik emberről, annak tettéről. A lustaság valami olyan "kellemes" érzés, hogy egyesek megelégszenek azzal,  "azt hallottam" "azt mesélték mások" és már pálcát is törnek a másik felett.
De az is gyakori, hogy látják mások keserves törődését, mégis a saját "szerencsétlenségüket" tartják figyelemre méltóbbnak, mert "kit érdekel a másik ember".
Eltűnődtem azon, vajon mennyi békességet tudnak hordozni magukban azok, akiknek mindenről és mindig , információk nélkül, vagy éppen csak kevés adattal, csak úgy "van véleményük"!

Múzeumok éjszakája puha léptekkel

Kicsit olyan volt, mint egy ékszerdoboz, amibe jól megfér az igazgyöngy  az ametiszt, a smaragd egy régi szerelmes levél, egy a gyerekkorból megmaradt üveggolyó, vagy akár egy fél pár fülbevaló.
Egyszóval igazi kincsek, amiket az évtizedek a gondosság avagy az igényesség, a szeretet, az egymásnak átadás hozott létre.
Van, aki társadalmi eseménynek nevezné , van, aki nyári lazulásnak, részemről kulturális kavalkád, érzelmi , lelki feltöltődés.
Ahogy haladtunk a nyár estébe és ébredtek fel a csillagok egyre inkább betöltött mindent Tóth Orsi és Szabó Matyi zseniális előadása.
A zenei és prózai fricskák átfurakodtak a szinte elviselhetetlen forró levegőn és megmosolyogtatták még a szomorú avagy magányos lelket is.
Sokan kihúzódtak a kellemes hűsre, amit az esti szél hozott , ott tárgyalták meg fontos vagy éppen csak vicces mondandójukat.
Kikuporodtam egy padra az udvaron onnan szívtam be a pataji művészi fiesta minden pillanatát.
A boldogító zenei élményekbe belekeveredett a friss lángos illata, olykor-olykor megspékelve némi hangos nevetéssel.
Látva a sokaságot azon tűnődtem, milyen jó, hogy él a pataji emberben a kultúra iránti igény, képes magát odaadni egy ilyen eseménynek, teret ad a hétköznapi terhek mellett ennek a fajta felüdülésnek is. Képes élvezni a versek kacagtató rímeit, avagy a zenei humor egyediségét.
Eszembe jutott, hogy ezt megelőzőleg nem sokkal találkoztam Lakatos Györggyel a Kék Madár Fesztivál ötletgazdájával a méltán világhíres művésszel, kiváló zenésszel, aki fáradhatatlanul és töretlenül rendezi Kalocsán minden évben a legrangosabb zenei fesztivált felvonultatva a zenei és színházi világ legkiválóbb tagjait. Szóval méltán lehetett volna ez a mi kis nyáresti csillagragyogásunk akár a már említett fesztivál megnyitója.
Tudom, megint hazabeszélek.
Pedig még nem igazán találtuk meg annak a módját, hogyan is fogadjuk teljes tisztelettel azt, amit ajándékba kapunk, még nem tudunk örömtelien eltársalogni az élményeinkről, mert itt még mindig egy kicsit társadalmi rangban gondolkodunk.
Talán ezért van az, hogy e sorok írója is " művészeti magányosságot " érzett.
Pedig a zene mindenkié!

Álljon itt egy kis ízelítő Kovács Árpi sajátos képi látásmódjából:

Puha léptekkel aztán bekúszott az éjjel , voltak, akik ekkor kezdtek táncot ropni Csánki Mónikával és Kővágó Zsolttal. Mások viszont szép lassan átadták magukat a tücskök hazacsalogató ciripelésének és élményekkel telve hazaballagtak a hűs szellő nyomán.