Én most annyira együtt tudok érezni magammal!

Igazából ez egy beszélgetésből merült fel bennem. Néha rendkívüli módon képesek vagyunk lehangolódni, legalábbis én.
Kutatom az okát és nem találom. Elvégre is mindent nem foghatok az időjárásra, vagy a stresszre!
Vagy be kellene vallanom magamnak az igazat?!
Jó! Csak, megint visszajutottam az alapkérdéshez: Mi az igazság?!

Ezt már egyszer boncolgattam és nincs kedvem újra végigpásztázni a problémakört.
Az a helyzet, hogy valami tegnap kibillentett a szokványos énstabilitásomból. A kényelmes és megszokott gondolkodásomból, a libegő-lebegő álomvilágomból.
Valami, ami nem volt a helyén, valami, ami felborzolta a nyugodt és békés énemet, valami, ami nem odavaló, nem jó és ami ma még több sőt mi több! bánatot is okozott.
Igazi mély lelki fájdalmat!
Ugye érzett már mindenki ilyet!
Fáj a lélek és annyira, hogy bármerre is mennék és futnék, az is jó lenne és rossz is egyben, mert nem oldana meg semmit!
De mégis menekülőre fognám magam, csak hogy állok földbe gyökerezett lábbal és várom, hogy teljen az idő!
Aztán újra és újra átgondolom az eseményeket és mintha azzal szórakoznék, hogy a behegedő sebemről folyton ki-be csukogatnám a ragtapaszt! Mint egy őrült szadista folyamatosan egyre jobban fáj minden belül!
Ott bent a lelkemben!

Lehet, hogy semmi más nem történt, mint hogy elvárásaim voltak és azok nem jöttek be? Lehet ténylegesen elvárások nélkül élni, vagy néha szükséges egy-egy lépcsőfokot beépíteni az életünkbe, hogy érezzük előbbre és magasabbra jutottunk? Lelki életünk olyan lenne, mint egy épület, ahol nagyon fontos az alapozás és aztán minden egyes mozzanat szépít, vagy csúfít az építkezésünk alatt?
Egyáltalán, ha nincsenek elvárásaim, akkor képes leszek stabil épületet építeni, kis toronyszobácskával, ahol életem hercege boldogan vár?
Vagy építsen a herceg nekem toronyszobát?

Ez utóbbi kérdésre mindenképpen Igent mondanék.
Na jó!
Félre a tréfával! Annyi bizonyos, hogy olykor én is hajlamos vagyok  elvárásokat támasztani mások felé, pedig tudom, hogy amit én szeretnék az szinte sohasem az, amit mások adni tudnak. De, amit adni tudnak az több, mint amit én szeretnék, csak jól kellene értenem!
Hát igen!
Ezzel mindannyian kicsit így vagyunk, olykor elfelejtjük, hogy a másikat kell megértenünk és nem magunkat sajnálnunk, mert nem kaptuk meg azt, amit kigondoltunk!
Abban a pillanatban, amikor a másik embert megértjük, már többé nincsenek sebek, amik felszakadnak, vagy önsajnáló fájdalmak!
Persze,  én nagyon együtt tudok érezni magammal, de csak azért, mert egyedül én tudom, mit éltem át, amiatt mert az elvárásaimnál nem többet, de jobbat és értékesebbet kaptam!

Nem hiába törtem a fejem egész éjjel és egész nap! Mire eljutottam addig, hogy nem tudtam már gondolkodni,  meg is lett a megoldás!
Persze szarkazmussal nem lehet minden lelki sebet elrendezni! És azt sem állítom, hogy néha nem kellene sürgetni az események alakulását, máskor pedig lefojtani, visszafogni, de az a tapasztalatom, hogy tényleg igaz: Lassú víz partot mos!
A baj ott van, hogy nekem nincs 100 millió évem ( mint a lassú víznek), másnak se és senkinek se, vagyis minden helyzetet a magunk kis rövid életében kell megoldani!
Hogy hogyan?
Nem tudom. Tényleg nem. Előszedhetünk bármilyen útmutatást, vagy meggyőződést , hívhatjuk a szellemeket segítségül, csak megnyugtató válaszra találjunk!
Ha van egyáltalán megnyugtató válasz és nem az van, hogy elfáradtunk a válaszkeresésben és feladtuk.
Akkor egy kicsit sajnálhatjuk magunkat és együtt is érezhetünk magunkkal, aztán folytatás következik!