Családi album: a köztisztelet

Az utóbbi napokban sokszor elém került ez a szó, hogy köztisztelet. Történések és események folytán bukkant fel bennem, no meg azért is, hogy bizonyos emberek viselkedését jobban megértsem.
Maga az eseménysor, ami kiváltotta nem érdekelheti az olvasót, de reményeim szerint a családi album ezen története igen.
Akik emlékeznek a 60-as 70-es évekre itt Dunapatajon, azok tudják, hogy ezen időszak köztiszteletben álló személyei közé tartozott Boldizsár János az Édesapám és Boldizsár Jánosné született Györök Julianna az Édesanyám.
Sokakat meg kellene említenem ezen időszakból és csak azért nem teszem, mert félő hogy valaki ki marad a felsorolásból. Azonkívül halványulnak egyre jobban az emlékeim és már sajnos kevesen vannak, akik teljesen valós történeteket tudnának felidézni.
Azon gondolkodtam mit is jelent köztiszteletben állni? Mire kötelezhet ez egy sarjat ( azaz jómagamat), mit várhat el az a diaszpóra ahol én most élek a kisvárosom tőlem, mint Boldizsár lánytól? Ki és milyen ember legyek én? Hogyan és miképpen kellene megvívnom a csatáimat, vagy olvadjak be a csendes belülről őrlődő sokaságba?
A válasz ott lehet, ahol a szüleim példája.

A kép 1992-ben készült

Édesapám a 60-as években az akkori Tanács ( csak a fiataloknak mondom: ma Polgármesteri Hivatal) 2. embere volt. Szakmáját tekintve építésvezető, aki Mesteroklevéllel rendelkezett. Az kemény 12 évi inas időt és további 6-8 évi tanoncidőt jelentett. Úszódon tanulta a szakmáját Boldizsár Istvántól, aki feleségével együtt örökbe fogadta a 11 gyermekes paksi parasztcsalád fiát, hogy szakmát tanulhasson. Abban az időben ez szinte mindennapos volt, hogy a nagyon szegény családok örökbe adták gyermeküket jómódúakhoz, akik szakmát adtak a gyermek kezébe.
A Mesterokleveles fiatalember nem csak kőműves lett, hanem tervezett házakat , költségvetést készített és természetesen ismerte szakmájának minden csínját-binját.
Ezért lett ő éppen Dunapataj Nagyközségi Tanács Építésvezetője és keze alól precíz munkák kerültek ki.
Édesanyám a foktői "szép lányok legszebbike" szintén a Foktői Tanácsnál dolgozott az 50-es években és amikor édesapám ott épített éppen megbízásból a 2 fiatal egymásra talált.
Dunapatajra költöztek és itt bérelték a Jókai utca 2. sz. alatti házat, amit később meg is vettek.
Édesapám nagyon szigorú ember volt, okos, intelligens, de jó modorú, tisztelettudó. Kedves embernek ismerték a munkahelyén, mint ahogy Édesanyámat is.

Édesanyám 1956-ban

Édesanyám kiválóan fogalmazott, jártas volt  a jogban és sok-sok ügyet intézett azoknak, akik nem tudták miképpen fogjanak hozzá egy-egy nehéz intézni valójuk kibogozásához. Mindig segítőkészek voltak, bárki fordult hozzájuk, meghallgatták őket és üres ígéretekkel nem mentek haza, hanem jótett követte a megbeszélteket.
Édesapám gyalog járt dolgozni, hiszen nem volt messze a Tanács épülete, végighaladt a falu utcáin és mindenki előre köszönt neki. Megemelték kalapjukat a férfiak és sokszor a nőket sem tudta megelőzni a köszönéssel. Édesanyám riselinezett, ezért sokat járta a falut kerékpárral ide-oda szaladt beszélgetett az asszonyokkal, de mosolygós volt és jókedvű. Szinte mindig énekelt. Hajnalban 3 órakor kelt, hogy készítse a gépi hímzéseket, mert reggel bennünket kelteni kellett reggeliztetni, iskolába indítani, aztán bevásárolni és délre a forró ebédnek az asztalon kellett lennie, mert Édesapám akkor ért haza. Pontban déli harangszókor ebédelt. Aztán vissza a hivatalba és még este is dolgozott otthon.
Édesanyám leckét íratott velünk elvégezte a házi teendőket és varrt és énekelt és varrt és énekelt. Boldognak látszott, pedig sok-sok szenvedésen ment keresztül. Édesapám vele együtt fütyörészett, különösen, ha szombat vagy vasárnap hajnalban halat fogott, ő is boldognak látszott, pedig nehéz terheket hordozott.

Tavasszal , nyáron, vagy ősszel gyakran elmentek vasárnap délután sétálni a faluba. Édesanyám belekarolt édesapámba és sétáltak és ki tudja miről beszélgettek, tervezgettek.
Gyakran megszólították őket, hogy " János bácsi, János bátyám, vagy Jucikám nem lehetne-e, mert ilyen és ilyen gondom van" és ők mindig azt mondták: "jöjjön be holnap reggel , megbeszéljük" vagy " szaladjon el holnap reggel hozzánk és segítek".
Szóba álltak az emberekkel, hogylétük felől érdeklődtek. Olykor bementek a "Cuki ' bácsihoz süteményt enni  és persze mi is kaptunk.
Hetente egyszer a barátaikkal összejöttek és beszélgettek, kártyáztak, nevetgéltek.
Sem Édesapám, sem Édesanyám nem ivott, csak, amikor ünnepi alkalom volt, vagy a termelőszövetkezeti zárszámadásokon köszöntően koccintottak. Szolidan és szerényen viselkedtek és soha nem beszéltek közönségesen vagy csúnyán, hiszen tisztelték egymást és mindenkit.

Hogy milyen nehéz ilyen remek emberek gyermeke lenni, megfelelni a maximális elvárásoknak?
Nem lenne az, ha nem 2017-et írnánk, ahol ezek az értékek és maga a köztisztelet teljesen kihalóban van.
Ma, ahol senki sem ér rá a másikat meghallgatni, ahol a tiszteletlenség a csúnya beszéd a kirívó viselkedés a gyűlölet és undokság alapja a kasztbéli befogadásnak, ma, ahol kinevetik azt, aki megkérdezi a másikat: Hogy vagy? Hogy érzed magad? Ma, amikor a nevetést és az éneklést felváltotta a gúny, az alattomos árulkodás és a munkafintor.
De bevallom őszintén én még a legnagyobb fájdalmak közepén is tudok énekelni és mosolyogni, mert Édesanyám mindig azt mondta: "Szorítsd össze a fogadat és tűrd el a nehézséget, mert azon erősödsz!"
Édesapám pedig:" Szeresd az Igazságot, mert az ad pihentető álmot!"
Élete vége felé már tudta, hogy az Igazság maga a fájdalom.
De én megtanultam összeszorítani a fogamat és elviselni a szenvedést.
Ahogy visszatekintek rájuk , mindig előttem van az a csodálatos két ember, akik annyira szerették egymást, akik a lágy nyári szellőben sétálnak Dunapataj rögös utcáin és bár nem adatott meg nekik, hogy ma is itt legyenek, de mindig benne élnek a szívemben.
Nekem pedig az a feladatom, hogy zűrzavaros fiatalságom után , ma, itt Dunapatajon kövessem az ő példájukat, szeretetben, jóságban, tisztességben, becsületben , hosszan tűrésben. Meghallgassak mindenkit és segítsek , akin csak tudok! Mert, mindazok, akik emlékeznek Boldizsár Jánosra és az ő csodálatos feleségére Jucikára, ők mind ennek az örökségnek a továbbvitelét várják tőlem.
A pataji idősek nagy része tudja, hogy a köztisztelet komoly elvárást ró a gyermekre is és velem még ma is szeretettel és jószívvel vannak mindazok, akik a szüleimet ismerték.
Édesapám és Édesanyám jogán szereztem a pataji emberek megbecsülését, már azokét, akik még ezen szavakat eredeti értelmükben ismerik.
Ez a jog pedig kötelez engem, hogy őszinte és tiszta ember maradjak!
Édes teher ez, bár még ma is itt lehetnének velem!
Áldja meg Őket a JóIsten!