Bütykesz hosszan nézte, ahogy Vezenye
bakugrásokkal próbálja magát átverekedni a kalászoson
keresztül.
Ahogy tekintetével követte, arra gondolt, hogy nem érti igazán, hogy vajon Vezenye melyiknek mondhatja: "édes galambocskám" vagy "drága csillagom gyönyörűséges mezeje", mert hogy ő az ő Böbéjét bizony ilyen szavakkal illette!?
Hej de sokszor kiülnek este a ház elé a padra, nézik az eget, nagyokat szippantanak a csodálatos erdei levegőből, hallgatják ahogy a természet különféle állatai lassan, mocorogva nyugovóra térnek.
Szeretik azt a békét, ami a házukat eltölti, minden egyes "porcikája" ennek a háznak őrzi az ő csendes és boldog életük összes percét. Ők közösen együtt építették némi rokoni segítséggel, bele tették a vályogba az egymás iránti szeretetüket, azt a sok mulatságos családi történetet, és a vágyaikat a gyermekről.
Böbe asszony és Bütykesz nagyon szeretett volna gyermeket, de valahogy sehogyan sem adta meg nekik a Teremtő.
Bütykesz vallásos volt, de nem úgy mint mások, nem járt ő minden vasárnap templomba, mert azt mondta, hogy ő inkább az Úr dicsőségére dolgozik otthon. Mert " a disznónak mondhatom, hogy most mise van, őneki enni köll, meg aztán a disznó azzal dicséri az Urat, ha szépen hízik, a tyúk azzal, ha sok tojást tojik, én meg azzal, ha jól tartom őket és gondoskodom róluk"
Vakarta is a plébános a fejét ezen okoskodáson, "de ami igaz, az igaz- morfondirozott magában- az Úr a földet nekünk adta. Meg az is igaz, hogy gondoskodnunk kell a természetről, hogy aztán bennünket szolgáljon, szóval jól van ez így, csak hát az a vasárnapi mise, hát ugye azt mégsem illdomos kihagyni."
No addig addig, míg megegyeztek, hogy Bütykesz legalább 3 havonta eljár a templomba és "elszámol az Úrral". Így azután Bütykesz, minden 3. hó első napján szépen felöltözött, magához vett 2 szál "kalbászt", meg egy tábla szalonnát, meg egy füstölt csülköt és elment a templomba , hogy számadást tegyen.
Letette a finomságokat az oltár elé és hosszasan sorolta mindazon eseményeket az oltáron lévő kereszten függő Jézusnak, ami addig történt, kitért azokra a dolgokra, amikről úgy gondolta, nem helyesek és elkövette, aztán pedig a mondandója végére ezen fohászt kanyarította:
" Uram, ha van időd és nem felejtenéd el, amikor a gyermekeket osztod a családokhoz légy olyan jó adjál nekünk is. Mert nem panaszkodásul mondom, de a Sövegeséknek megint vittél egyet, pedig már van nekik kettő, ... nem s énmiattam, pedig én is szeretném, de tudod a Böbe miatt, olyan sokszor könnyezik este, amikor azt gondolja úgysem látom. Kérlek hát fogadd el ezeket az adományokat és ne feledkezz meg rólam! Oszt három hónap múlva ismét eljövök, addig nem zavargászlak, van Teneked épp elég gondod-bajod az emberfiával. Amen!"
Bütykesz ezek után szépen meghajolt majd hazaballagott azzal a reményteljes gondolattal, hogy talán ebben az elkövetkezendő időben megajándékozza őket az Isten egy gyermekkel.
A plébános igen nagy örömmel vette tudomásul az oltárhoz tett adományt és amidőn Bütykesz kilépett a templom ajtaján a pap indult is a kosárért. Ámde mire odaért az oltárhoz a füstölt finomságoknak lába kélt. Bosszankodott a pap, hogy hogyan is történhetett ez, mert Bütykesz biztos itt hagyta, de ekkor hová lett:!
Az oltár alatt sokszor szundikált a "csapai kéregető " a Péter, akinek sem háza, sem családja nem volt, járta a környéket és hol itt hol ott kapott némi ételt és szállást egy kis segítségért. Ha éppen semmi nem volt, akkor pedig bement a templomba és bebújt aludni az oltár alá.
Péter nagyban szundított, amikor Bütykesz az "elszámolást" végezte, de a füstölt szalonna illata úgy bekúszott hétköznapi , szokványos álmaiba, hogy csak azt vette észre, tábla szalonnák lógnak a diófán.
Azon nyomban fel is ébredt és majdnem megbánta, hogy ilyen hamar véget ért eme füstös álom, amikor meglátta a megrakott kosarat. Nem gondolkodott, csak ahogy volt iszkiri a kosárral eltűnt.
Szaladt vele messzire és amikor úgy gondolta más senki nem üldözheti, lekuporodott egy fa alá , hogy megnézze szerzeménye valódi tartalmát.
Milyen sok finomság! Egy egész hétig mulathat belőle, tán még kap szállást is és ágyban fekhet! Telis tele volt a feje "úrhatnám" ötletekkel.
Ahogy kicsit csillapodott az izgalma, azon töprengett majd visz azért vissza a templomba, mert mégse járja, hogy ellopta onnan, de ott úgyis van , egy kicsi, ha hiányzik, igazán nem baj. Azután azzal nyugtatgatta magát, hogy legalább a felét, na jó a 2/3-dát vissza viszi. Elszomorodott, mert gondolataiban odáig jutott, hogy bizony az egészet vissza kell adnia.
Ahogy ült ott elszontyolodva, meglátta az özvegy Szegény Rozi legkisebb lányát (négy lánnyal áldotta meg az Isten Rozit és a férjét, aki pár hónapja elhunyt)amint krumplit böngész.
Péter felugrott különös mosoly jelent meg az arcán, azután átvágtatott a "kisbutykosi" erdőn ,megkerülve a Roziék házát és a ház konyhai ablakán bekukkantott. Amikor látta senki nincs a közelben fogta és betette a kosarat az asztalra és ahogy jött úgy elszaladt.
Miközben a pap dohogott még magában hová lehetett a kosár, de különösen annak tartalma, egyszer csak eszébe ötlött, hogy a "csapai kéregető" a Péter itt szokott aludni. No mindjárt tudta hova tűnt el az adomány!
No elment Bütykeszhez előadta, hogy bizony az Úrnak szánt elszámolási ajándék eltűnt , de ő tudja hol van és együtt meg is kereshetnék.
Bütykesz azon gondolkodott vajon kinek is lehetett nagyobb szüksége erre az ételre, de azután mindjárt meg is válaszolta: "sokan vannak a szegények".
Igy ketten elindultak a "kisbutykosi" erdő felé és mi tagadás az erdőszélén már érezték ahogy húzza az orrukat a füstölőről frissen leszedett étek illata.
A Szegény Rozi házához érve , betoppantak a konyhába, amelynek asztalán ott volt a kosár. Az asszony csak állt és nézte, ahogy gyermekei boldogan falatoznak, meztelen lábacskáikkal kalimpálnak az asztal alatt és szemük csillogott az örömtől, végre van mit enniük: Micsoda mennyei lakoma!
Bütykesz szeme hatalmasra kerekedett,s nemkülönben a plébánosé is.
Kifordultak a konyhából, majd Bütykesz ennyit mondott:
" Istennek legyen hála!Oda került, ahova szükség volt! "
"Oda"- mondta a plébános , és csendben elballagtak hazafelé.
....
Ahogy tekintetével követte, arra gondolt, hogy nem érti igazán, hogy vajon Vezenye melyiknek mondhatja: "édes galambocskám" vagy "drága csillagom gyönyörűséges mezeje", mert hogy ő az ő Böbéjét bizony ilyen szavakkal illette!?
Hej de sokszor kiülnek este a ház elé a padra, nézik az eget, nagyokat szippantanak a csodálatos erdei levegőből, hallgatják ahogy a természet különféle állatai lassan, mocorogva nyugovóra térnek.
Szeretik azt a békét, ami a házukat eltölti, minden egyes "porcikája" ennek a háznak őrzi az ő csendes és boldog életük összes percét. Ők közösen együtt építették némi rokoni segítséggel, bele tették a vályogba az egymás iránti szeretetüket, azt a sok mulatságos családi történetet, és a vágyaikat a gyermekről.
Böbe asszony és Bütykesz nagyon szeretett volna gyermeket, de valahogy sehogyan sem adta meg nekik a Teremtő.
Bütykesz vallásos volt, de nem úgy mint mások, nem járt ő minden vasárnap templomba, mert azt mondta, hogy ő inkább az Úr dicsőségére dolgozik otthon. Mert " a disznónak mondhatom, hogy most mise van, őneki enni köll, meg aztán a disznó azzal dicséri az Urat, ha szépen hízik, a tyúk azzal, ha sok tojást tojik, én meg azzal, ha jól tartom őket és gondoskodom róluk"
Vakarta is a plébános a fejét ezen okoskodáson, "de ami igaz, az igaz- morfondirozott magában- az Úr a földet nekünk adta. Meg az is igaz, hogy gondoskodnunk kell a természetről, hogy aztán bennünket szolgáljon, szóval jól van ez így, csak hát az a vasárnapi mise, hát ugye azt mégsem illdomos kihagyni."
No addig addig, míg megegyeztek, hogy Bütykesz legalább 3 havonta eljár a templomba és "elszámol az Úrral". Így azután Bütykesz, minden 3. hó első napján szépen felöltözött, magához vett 2 szál "kalbászt", meg egy tábla szalonnát, meg egy füstölt csülköt és elment a templomba , hogy számadást tegyen.
Letette a finomságokat az oltár elé és hosszasan sorolta mindazon eseményeket az oltáron lévő kereszten függő Jézusnak, ami addig történt, kitért azokra a dolgokra, amikről úgy gondolta, nem helyesek és elkövette, aztán pedig a mondandója végére ezen fohászt kanyarította:
" Uram, ha van időd és nem felejtenéd el, amikor a gyermekeket osztod a családokhoz légy olyan jó adjál nekünk is. Mert nem panaszkodásul mondom, de a Sövegeséknek megint vittél egyet, pedig már van nekik kettő, ... nem s énmiattam, pedig én is szeretném, de tudod a Böbe miatt, olyan sokszor könnyezik este, amikor azt gondolja úgysem látom. Kérlek hát fogadd el ezeket az adományokat és ne feledkezz meg rólam! Oszt három hónap múlva ismét eljövök, addig nem zavargászlak, van Teneked épp elég gondod-bajod az emberfiával. Amen!"
Bütykesz ezek után szépen meghajolt majd hazaballagott azzal a reményteljes gondolattal, hogy talán ebben az elkövetkezendő időben megajándékozza őket az Isten egy gyermekkel.
A plébános igen nagy örömmel vette tudomásul az oltárhoz tett adományt és amidőn Bütykesz kilépett a templom ajtaján a pap indult is a kosárért. Ámde mire odaért az oltárhoz a füstölt finomságoknak lába kélt. Bosszankodott a pap, hogy hogyan is történhetett ez, mert Bütykesz biztos itt hagyta, de ekkor hová lett:!
Az oltár alatt sokszor szundikált a "csapai kéregető " a Péter, akinek sem háza, sem családja nem volt, járta a környéket és hol itt hol ott kapott némi ételt és szállást egy kis segítségért. Ha éppen semmi nem volt, akkor pedig bement a templomba és bebújt aludni az oltár alá.
Péter nagyban szundított, amikor Bütykesz az "elszámolást" végezte, de a füstölt szalonna illata úgy bekúszott hétköznapi , szokványos álmaiba, hogy csak azt vette észre, tábla szalonnák lógnak a diófán.
Azon nyomban fel is ébredt és majdnem megbánta, hogy ilyen hamar véget ért eme füstös álom, amikor meglátta a megrakott kosarat. Nem gondolkodott, csak ahogy volt iszkiri a kosárral eltűnt.
Szaladt vele messzire és amikor úgy gondolta más senki nem üldözheti, lekuporodott egy fa alá , hogy megnézze szerzeménye valódi tartalmát.
Milyen sok finomság! Egy egész hétig mulathat belőle, tán még kap szállást is és ágyban fekhet! Telis tele volt a feje "úrhatnám" ötletekkel.
Ahogy kicsit csillapodott az izgalma, azon töprengett majd visz azért vissza a templomba, mert mégse járja, hogy ellopta onnan, de ott úgyis van , egy kicsi, ha hiányzik, igazán nem baj. Azután azzal nyugtatgatta magát, hogy legalább a felét, na jó a 2/3-dát vissza viszi. Elszomorodott, mert gondolataiban odáig jutott, hogy bizony az egészet vissza kell adnia.
Ahogy ült ott elszontyolodva, meglátta az özvegy Szegény Rozi legkisebb lányát (négy lánnyal áldotta meg az Isten Rozit és a férjét, aki pár hónapja elhunyt)amint krumplit böngész.
Péter felugrott különös mosoly jelent meg az arcán, azután átvágtatott a "kisbutykosi" erdőn ,megkerülve a Roziék házát és a ház konyhai ablakán bekukkantott. Amikor látta senki nincs a közelben fogta és betette a kosarat az asztalra és ahogy jött úgy elszaladt.
Miközben a pap dohogott még magában hová lehetett a kosár, de különösen annak tartalma, egyszer csak eszébe ötlött, hogy a "csapai kéregető" a Péter itt szokott aludni. No mindjárt tudta hova tűnt el az adomány!
No elment Bütykeszhez előadta, hogy bizony az Úrnak szánt elszámolási ajándék eltűnt , de ő tudja hol van és együtt meg is kereshetnék.
Bütykesz azon gondolkodott vajon kinek is lehetett nagyobb szüksége erre az ételre, de azután mindjárt meg is válaszolta: "sokan vannak a szegények".
Igy ketten elindultak a "kisbutykosi" erdő felé és mi tagadás az erdőszélén már érezték ahogy húzza az orrukat a füstölőről frissen leszedett étek illata.
A Szegény Rozi házához érve , betoppantak a konyhába, amelynek asztalán ott volt a kosár. Az asszony csak állt és nézte, ahogy gyermekei boldogan falatoznak, meztelen lábacskáikkal kalimpálnak az asztal alatt és szemük csillogott az örömtől, végre van mit enniük: Micsoda mennyei lakoma!
Bütykesz szeme hatalmasra kerekedett,s nemkülönben a plébánosé is.
Kifordultak a konyhából, majd Bütykesz ennyit mondott:
" Istennek legyen hála!Oda került, ahova szükség volt! "
"Oda"- mondta a plébános , és csendben elballagtak hazafelé.
....
