Szerelmi kalandok- indiszkrét kibeszélősdi.

Azon tűnődtem, hogy vajon miért is vagyunk ennyire indiszkrétek, ha a szerelmi kalandokról esik szó? Mire jó ez nekünk? Van-e értelme? Lehet, hogy önmagunk értékességét akarjuk barátainkkal visszaigazoltatni? Mi több, attól tartunk, ha nem beszélünk róla, azt hiszik, hogy mi nem tudunk kapcsolatot létesíteni? Nem vagyunk vonzóak?
Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy mind a nők, mind a férfiak szeretnek beszélni szerelmi kalandjaikról, szeretik apró részletre kitárgyalni és talán ilyenkor magabiztosabbnak is érzik magukat.

A nők rendkívül alaposan kitárgyalják az aktuális férfit. Egészen  minden mozdulatától az utolsó szájhúzásig. Szóval semmi sem marad parlagon, minden egyes lépés, szó kivesézve és semmi ki nem hagyva.
Az egészben általában az a poénos, hogy a nők minél többet beszélnek egy adott szituációról, annál bizonytalanabbak lesznek abban, amit láttak vagy éreztek.
Valahogy ez úgy működik, hogy addig vizsgálják az adott történést, míg ki nem kerekedik belőle, hogy nem is jól látták , nem is jól hallották. Ezt egyébként a " mi van ha..." kezdetű mondatokkal érik el.
Nincs bonyolultabb, mint egy nő, amikor egy férfit elemez.
Amit 2 perce kristálytisztának látott, az akkor volt, és képes odáig eljutni, hogy lehet az ellenkezője igaz.
És amikor átvette A-tól Z-ig a dolgokat, akkor teljesen kiborul.
A szerelmi találkák, vagy kalandok, vagy flörtök környékén a nők ezernyi apró dolgot néznek körbe, minden egyes piciny dologba belekapaszkodnak és aszerint éppen milyen érzelmi állapotban vannak, hiszik el, hogy a férfi ezt vagy éppen az ellenkezőjét akarta, akarja.
Zseniálisan el tudják magukat bizonytalanítani és ezt olyan mély meggyőződéssel, hogy egy egész rakás összeesküvés-elmélet szövődik belőle.
És ha a bonyolult női lélekhez egy igazán okos bonyolult női agy társul, akkor az maga a katasztrófa!
Ugyanis az okos nők pontosan jól látnak mindent, viszont a lelkük rezdüléseivel nem mindig tudják összhangba hozni. Így aztán megy a huza-vona, hogy kinek van igaza: az észnek, vagy a léleknek.
Egy "szőke nő" nem agyal, mert nincs mivel, számára minden impulzus tiszta, ha pedig mégis rosszul érezte, amit érzett, akkor továbbáll.
Ám egy okos nő nem tudja olyan egyszerűen ezt letudni. Az okos nőnek bizonyíték  kell a férfival és annak viselkedésével kapcsolatban és visszaigazolást akar, hogy érzései, megérzései helytállóak-e.
Ezért aztán számtalan fortélyt képes bevetni, hogy minél pontosabbak legyenek az információi. Egy okos nő, szituációkat teremt, figyel és megfigyel, hallgat és lehallgat, életkortól függően pedig stílusos.
Az igazán okos nő nem hagyja magát becserkészni, nem ugrik azonnal, ha az éppen kiszemelt varázslatos hím csettint egyet. Az okos nő kivár, lassan és magabiztosan és  a legváratlanabb helyzetben lecsap.
Az már más kérdés, hogy a férfit, vagy a helyzetet!
Egy okos nőnek egy kiszemelt férfiról azt is tudnia kell, kik voltak előtte. Vagyis milyen százalékban igénytelen és igényes. Ez roppant fontos tényező. Ha egy pasi bárkit elkap egy kis alkalmi tuszkolásra,
akkor , abszolút megbízhatatlan, mert hiszen, nincs igénye, nincs egy szint , amit tartana.
Az is fontos információ, hogy az "elődök" lejjebb voltak-e képességben, vagy feljebb, ezek ugyanis jelzik az okos nő felé, hogy könnyű lesz-e becserkészni a pasast, vagy éppen kihívás.E szerint dönti el, hogy a jövőbeli partnere csak egy futó numera legyen, vagy lehet és érdemes-e vele tervezni.

A pasik a kibeszélést show keretében ejtik meg. Általában nem egy hanem több üveg sör, bor , pálinka és minden bódító nedű társaságában.
Ezt legtöbbször nyilvános helyen teszik egy teljes éjszakai szórakozás keretében, ahol nők vonaglanak a táncparketten, avagy éppen nem filléres kurvák adják a sztriptízkörítést.
Minden férfiúi megbeszélés alap-vezérgondolata: " Hogy meg kell dugni!"
Ezt néhány üveg bor után már kórusban kántálják, amolyan rituálé szerűen. Lényegileg ekkor vannak abban az állapotban, hogy gőzük nincs hol vannak, csak isznak és a jelmondatot ismétlik.
Különösen érdekes, amikor elkezdik szerelmi kalandjaikat elbeszélni. Mivel homályos emlékeiket ilyenkor próbálják összevakarni ( ami amúgy sem könnyű, mert akkor is ittasak voltak, meg most is), ebből születik a "mese felnőtteknek" c. előadás.
Hódításaik elbeszélése folyamán nem egy pornófilm jelenetét építik be mondandójukba, mint velük megtörtént dolgot valamint szexuális fantáziájuk minden zegzugából előszedik a képeket, hogy eléggé macsónak tűnjenek társaik előtt.
Na persze nem kell a többieket sem félteni, egyrészt felét sem hiszik el annak, amit hallanak, másrészt meg a "nagy mesemondót" kinevetik.
Ez a "rituálé" arról szól, hogy az amúgy is megtépett nimbuszú férfitársadalom, legalább a kibeszélés erejéig újra 20 évesnek érezze magát, amikor a " még röptében a legyet " programot futtatták.
A 40-es és a felett lévő férfiak gyakran tartanak kibeszélő showt, mert nekik egyre több "szoftver frissítésre" van szükségük,( hogy számítástechnikai nyelven beszéljünk). A hardver az adott, azt nem nagyon lehet újítani, viszont egy jó frissítő program csodákra képes.
Gyakran felmerül ezekben a pasiprogramokban az is, hogy ki lehet még , aki "forgalomba hozható". A jelmondat itt is ugyanaz, a kérdés azonban az, hogy kié lesz " az első éjszaka joga".
( Kérek minden jóérzésű férfit, hogy ne háborogjon, mert mint mindig, természetesen ebben is van kivétel. Ilyet nem mindenki csinál!)
Általában nem döntenek erről, csak beszélnek róla és figyelik, ki lesz a "befutó".
Azt azonban érdemes tudni, hogy ezek a fickók mindig úgy járnak, hogy egyszer csak beleszeretnek valakibe és többet nem lesznek képesek mesemacsósdit játszani!
Talán jobb is! Hiszen ez csak pótcselekvés, kapcsolat helyett használják!
De a játék addig tart, míg mindegyik egyszer csak ráébred, hogy a NŐ szerelme a legjobb dolog az életében!

Ki is az a " Nagy Ő" valójában?

Amikor fiatalokat megkérdeztem, általában ezek a válaszok jöttek:

-          az Igazi,

-          akivel testileg, lelkileg összhangba vagyunk

-          akibe bele tudok szeretni stb.

Felnőttek már egészen máshogy fogalmaztak:

-          Aki egy életen keresztül a párom.

-          Akit, akkor is szeretek, ha haragszom rá.

-          Aki nélkül nem tudom elképzelni az életem.

Itt most olvashattunk egy csomó általánosságot, és nem egy közhelyet. Ha rákérdeztem, ki az Igazi, akkor vica versa az volt  a válasz a Nagy Ő.

Az, hogy valakivel összhangban vagyunk, vagy szeretjük, még mindig nem mond semmi különöset arról, hogy ki lehet a Nagy Ő!

Sőt, élhet valaki egy életen keresztül velünk, még az is lehet, hogy szeretjük, ha haragszunk rá, vagy azt is mondhatjuk, nem tudunk nélküle élni, de honnan tudjuk, hogy ő a Nagy Ő?

Valójában kell-e nekünk a Nagy Ő? És létezik-e?

Férfiak többnyire azt válaszolták, hogy nincs jelentősége a „Nagy Ő” címkének, mert nem ezen múlik egy jó kapcsolat. Sok férfi a jó kapcsolatot tehát függetleníti a Nagy Ő-től, inkább arra koncentrál, hogy számára mitől jó a kapcsolat.

Mondanom sem kell, hogy első helyen legtöbbnyire  a szex van, aztán a külső megjelenés és vannak olyanok, akik ennél többet nem is akarnak. A belső értékekből nagyon keveset sorolnak fel, mert többen úgy gondolják, hogy a nők olyan „egyéb sallangokkal” vannak felszerelve, ami teljesen szükségtelen. Mint pl: az érzékenység, ragaszkodás és az a szörnyű lelkizés, vagyis a „beszéljük meg” kezdetű mondatok.

 Egyébként pont ennek köszönhetően a férfiak jó része elégedetlen kapcsolatában, mert választanak valakit, aztán pedig „ki akarják cserélni” mert mégsem passzol.

Természetesen a nők abszolút a Nagy Ő mellett voksolnak, kicsit túl is misztifikálják, de a „Nagy Ő” a nők szemében a cél, vagyis, akit meg szeretnének találni.

Ki lehet a Nagy Ő, ki ő valójában?

Nyilván a válasz aszerint más, kinek mi az igénye vagy igénytelensége.

Ahhoz, hogy választ találjunk a Nagy Ő jelentésére, először is tisztáznunk kell ki az a Nagy Én? Ki vagyok én? Milyen vagyok valójában? Mit is akarok?

Komoly önismeretre sarkallnak ezek a kérdések. Sokan azt hiszik, hogy tudják milyenek valójában, pedig nem egyszer találkozhatunk azzal a helyzettel, hogy az illető azt gondolja magáról, hogy ő ilyen és ilyen, a környezete pedig egészen másnak látja.

Eszembe jutott az az önismereti tréning, ahol a feladat értelmében bizonyos szituációkat kellett megeleveníteni. A játék lényege abban állt, hogy a tesztalany  a termen kívül várakozott és nem tudta, hogy a bent lévők éppen milyen helyzetet próbálnak majd teremteni, a kint lévő egyszerűen belecsöppent az adott helyzetbe. Kamerával vették fel a tesztalany reakcióit.

Ezután leültünk közösen, és mindenki elmondta, hogy ő hogy élte meg az adott helyzetet és hogy viselkedett és miért. Ezután a csoport tagjai sorolták el az általuk megfigyelteket, majd megnéztük a felvételeket. Az esetek nagy többségében kiderült, hogy az embereknek gőzük sincs sokszor hogyan reagálnak egy-egy helyzetre, mit közvetítenek másoknak, valamint, hogy egészen máshogy ismerik önmagukat, mint ahogy a környezet látja. Alig voltunk (köztük jómagam is) egypáran, akik összhangban voltunk azzal, amit magunkról állítottunk, és amit mások is láttak.

A történet kapcsán meg kell említenem, hogy nem egy társam omlott össze, amikor kiderült, hogy ő nem az, akinek gondolja magát.

Mi következik ebből?

Az, hogy ha nem tudjuk milyenek vagyunk, akkor azt sem tudjuk, hogy ki volna a Nagy Ő nekünk!

Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire tartjuk fontosnak, hogy ismerjük reagálásainkat, viselkedésünket?

 Lehet, hogy sohasem gondoltunk rá, de minden vonzás, avagy taszítás mögött ott van saját egyéniségünk, vagyis, amit magunkról „üzenünk” a világ felé, arra kapjuk a választ. Ha tudom magamról, hogy általában barátságot, mosolyt, szeretetet küldök mindenfelé és mindenkinek, akkor azt kapom vissza, valamint ebbe belevegyül a félreértés következtében a tisztességtelenségig fajuló ajánlat is.

Innentől kezdve jobban érthető, ha az az érzése támad az embernek, hogy valami miatt „az idióták is ragadnak rá”.

Nem valami miatt, hanem önmagunk miatt.

Ha valaki folyamatosan haragot, gyűlöletet vetít ki önmagából, azt kedves ember sohasem keresi meg, viszont veszekedésben, vitában bőven lesz része.

Ez csak két szélsőség, amit megemlítettem, de fontos, hogy a reakciók-viszontreakciók viszonylatában értsük, hogy amilyenek vagyunk, olyan a külvilág válasza ránk.

Ennélfogva, a mi belső kisugárzásunk mutatja meg ki a Nagy Ő számunkra.

Ha ugyanis ismerem a a saját felem, akkor ismerem a másik felemet, aki kiegészít engem.

Az Upanisad legendák közül való az a történet, amely a nő és férfi örök párkeresésének történetét mondja el.

E szerint a férfi és a nő valamikor egy volt, egy gömb formában, tökéletességben élt. Az istenek azonban megirigyelték ezt a tökéletes harmóniát és kettévágták az embert. Azóta szüntelen keresik egymás másik felét, hogy újra tökéletesek legyenek.

Ez a keresés, nem lehet céltalan. Minél többet tudunk meg önmagunkról, annál többet tudunk meg a másikról a Nagy Ő-ről, annál inkább tudunk határozott választ adni, ki az, akivel szeretnénk az életünket összekötni.

Ezzel válik egészen világossá, hogy mi is a társkeresésünk célja.

Ezután pedig ne lepődjünk meg, ha kiderül, hogy akikről azt hittük, ők a mi igazi testi-lelki partnereink, egyáltalán nem hozzánk valók, vagy hogy mindig is jól gondolkodtunk ebben. Ez pedig attól függ, hogy hogyan ismertük önmagunkat, azaz téveszmékben éltünk, vagy a reális valóság talaján.

Milyen szeretőnek lenni?

Sokan voltak már szeretők, még azok közül is akik tagadják. Szinte majdnem minden nő életében legalább egyszer részese volt annak, hogy az édeshármas vesztes oldalán állt.
Amikor egy nő erre vállalkozik, akkor jórészt érdekből teszi, nagyon ritkán érzelemből.
Mégis vannak olyan nők, akik érzelmi kötődésből állnak önként bele egy olyan kapcsolatba, ami számukra csak gyötrődéssel és nem boldogsággal zárulhat.

A sors különös fintora volt, hogy pont az a férfi volt a Nagy Ő az életemben, akinek szeretője voltam évekig.
Talán mondhatom azt, hogy mindenki álmodik arról, hogy hosszú és igazi szenvedélyes kapcsolatban legyen része.
A mienk ilyen volt.
A Nagy Ő házassága valami elképesztő módon bizarr volt, annyiban, hogy felesége, kéthavonta eltűnt egy férfival, majd pár hónap múlva visszakönyörögte magát, aztán újra csak lelépett egy másik pasassal.
Kedvesem a világ legtürelmesebb és legbékésebb férfija volt. Odaadó és figyelmes és minden hisztimet elviselte, amit sokszor ez a lehetetlen állapot váltott ki.
A feleség ismét hazacuccolt, mert megunta azt a pasast is, és ez így ment.
Viszont válni nem akart. Mivel Kedvesemnek mindene megvolt.
Így a nő, ha éppen ráunt az aktuális fickóra, volt hova hazamennie.
Mi pedig vártunk türelmesen, hogy egy nap végre vége lesz ennek a cirkusznak. A szerelmünk töretlen volt.
Viszont telt az idő. Az évek alatt a legcsodálatosabb szerelmet éltük meg és a legromantikusabbat.
Végre megszületett a válási határozat, és úgy ahogy mondom álmaim férfija elém állt és megkérte a kezem.
A Nagy Ő, akiben minden megvolt, amit kerestem, aki igazi támaszom és csodálatos partnerem volt egy nap beteljesítette minden vágyamat.

Most itt valami jónak kellene következnie, de nem az történt.

Ő akkor még 33 éves volt én pedig jó hét évvel idősebb. Gyermeket szerettünk volna, de nekem ahhoz, hogy első gyereket szüljek késő volt, legalábbis az orvos szerint.
Ott álltam a hatalmas dilemmával: mondjak igent és vagy lesz gyermekünk vagy nem, ezzel esetleg a 2. házasságunkat teszem tönkre, vagy mondjak nemet és engedjem, hogy új életet kezdjen egy fiatalabb nővel.
Nem tehettem meg vele. Nem tehettem ki a bizonytalanságnak, annyira szerettem, hogy kénytelen voltam lemondani róla.
Így békében, szomorúsággal a szívünkben elengedtük egymást.

Ma boldog apa és férj két gyönyörű gyermekkel.

Tudom, hogy helyesen döntöttem, de mégis fájdalmat érzek, amikor eszembe jut az az elköszönő pillanat.

Ha igazán szeretünk valakit, el tudjuk engedni, ha el kell engednünk! Lehet, hogy sok könnyet hullajtunk és sokat gyötrődünk és még hosszú ideig folyton rá gondolunk. Lehet, hogy, sőt biztos, hogy egész életünkben nem felejtjük el, de egy kapcsolat nem csak rólam, szól, hanem a másikról is. Én csak vele törődöm, csak rágondolok, Ő pedig csak velem törődik, és rám gondol. Így lesz a kapcsolat teljes és boldog. Mert, mindketten a másikért élnünk, nem önmagunkért.
A tökéletes kapcsolatban nincs önzés, nincs én, csak Ő van, a másik, akiért érdemes bármit feladni, és bármit megtenni.
Minden kapcsolat, döntés a hűségről, amit minden egyes nap meg kell újítani.
A hűség pedig szeretetből fakad.
Sokszor hiába szeretnénk felelősségteljes kapcsolatot létrehozni, ha az élet beleír egy vargabetűt.
Minden kapcsolatban a hűség mellett a szerelem nagy ajándék, de olykor félre kell állni!
Mert a  másikat szeretni azt jelenti, hogy  érte szeretni!

Miért bonyolultak kapcsolataink?-A dolgok egy kicsit férfiszemmel.

Nehéz magyarázatot találni arra, hogy két ember, aki szereti egymást, miért is szakítja el kapcsolatát? Indok persze van rengeteg, de mi a valós ok?!
Először is nézzük az indokokat!
A legtöbb női indok így szól:
1.„Nem figyel rám, sohasem hallgat végig. Múltkor is el kezdtem mondani neki, hogy mit mesélt a barátnőm, ő meg fogta magát és kiment a fürdőbe!”
2.„Annyira fárasztó, hogy elfelejtkezik mindenről. Az ismerkedésünk évfordulója sem jutott eszébe. Én igazi romantikus estét képzeltem, ő meg hazajött fáradtan, sehol egy virág, semmi. Elkezdtem sírni és napokig nem is beszéltünk!”
3.„Hihetetlen! Még azt sem veszi észre, hogy fodrásznál voltam, vagy hogy új ruha van rajtam! Más férfi bezzeg megjegyzi, de neki nem számít! „
4.„Olyan idegesítő, hogy nem akar sehova menni, mintha szégyellne engem! Állandóan otthon gubbasztunk! A barátnőim rendre eljárnak mindenfelé szórakozni a párjaikkal, mi meg itthon unatkozunk!”
5.„Sohasem mondja, hogy szeret!”

Csak néhányat emeltem ki a sok közül, amiket általában a nők, mint alap problémát említenek, és ha most páran meg is mosolyogják ezt, inkább ne tegyék, mert innen indul minden baj forrása.
A férfiak ennél szűkszavúbbak, ők ugyanis egy dolgot szoktak említeni:
„Nem tudom, mi a baja!”

Vajon tényleg ennyire nem veszik észre a férfiak, hogy gond van a kapcsolatukkal? Vagy a nők túloznak a problémáikat illetően?
1.
Nézzük az első indokot. A nő, aki elmesélte nekem történetét, a legnagyobb problémát abban látta, hogy barátja, párja nem kommunikatív, nem néz rá, ha szól hozzá. Sokszor olyan benyomása volt, hogy párjának mindegy mit mond, mert az akkor sem figyel.
A „sohasem” szó használatával kapcsolatban elismerte, hogy túlzott, mert: és ekkor felsorolt legalább öt esetet, amikor megbeszéltek dolgokat.
Mint kiderült a „fajsúlyos” problémákat igenis meg tudják beszélni.
Megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miről is mesélt a barátnője?
„Igazából arról, hogy nyílt új ruhaüzlet a belvárosban és a tündéri rucikhoz illő cipőt és táskát is egy helyen lehet kapni. Elmentek a barátjával, de az egész idő alatt telefonált”.
Visszakérdeztem, hogy: „Szerinted egytől tizes skálán egy férfit mennyire érdekel egy új ruhashop?”
Némi gondolkodás után azt válaszolta: „Talán kettő. De ha szeret?!”

Na igen: De ha szeret.
Hölgyeim! A „de ha szeret” kártyát nem lehet mindig kijátszani!
Nem „zsarolhatjuk” szerelmünket azzal, hogy ha szeretsz, akkor ezt végighallgatod, ha szeretsz, akkor ezt megteszed!
Ugyanis, biztos szeret, de azért önmagát nem fogja feladni!
Ez a probléma nem más csak önzés. A nő sokszor azt gondolja, hogy egy férfit érdekli a női csacsogás minden részlete.
Baromira nem. Felesleges ezen kattogni. Életünk párjának, szerelmünknek, elég annyit mondani: találkoztam a barátnőmmel és beszélgettünk egy jót.
Tudomásul veszi és részéről ennyi.
Ez nem a „de ha szeret” kategória.
2.
Az ismerkedési évforduló tipikus női találmány. A nők elképesztők tudnak lenni, ha arról van szó, hogy a naptárt milyen évfordulókkal és eseményekkel töltsék meg.
Ilyen az ismerkedés napja, az első csók napja, az első szeretkezés napja, az első közös vacsora napja és végtelen a sor.
A férfiak sokszor a születésnapokat is elfelejtik, nem hogy egy ilyen eseménynaptárt tartsanak fejben!
Nem kell napokig sírni rajta, higgyük el, hogy szeret, de az ő naptárában csak a focimeccs szerepel pontos kezdési időponttal és ennyi. A többi lényeges dologra finoman emlékeztetni kell.
Nem tragédia, ha valamilyen időpontot nem tud, legyünk kreatívak és finomak helyezzük a borotválkozó tükör elé a „ Boldog évfordulót!” köszöntést és el fogja olvasni és érteni is fogja, mit kell tenni! Ettől persze még este fáradtan jöhet haza.
3.
A fodrász és új ruha kérdésével kapcsolatban csak annyit, hogy életünk „csodálatos lovagja” egy dolgot biztos észrevesz: ha elhanyagoltak vagyunk. Ha csapzott a frizuránk, ha nem vagyunk csinosak. Addig nem teszi szóvá külsőnket, amíg az megfelel az elvárásnak. Néha majd elhangzik egy-egy dicséret tőle, de általában is igaz, hogy pontosan tudja, hogy szerelme mennyire csinos és vonzó. Fogadjuk el ezt így, nem katasztrófa, ha nem közli ezt folyton velünk, mert a férfiaknál ez azt jelenti: még mindig hozzuk a színvonalat! Azt, hogy más is észreveszi, hogy szépek vagyunk, az csak hízeleg a hiúságunknak, de ne akarjunk kicsikarni párunkból olyasmit, amiről szerinte teljesen felesleges szót ejteni, hiszen abszolút büszke ránk!
4.
Oh persze, szeretünk elmenni közösen szerelmünkkel egy-egy eseményre, mert az új ruhát vagy cipőt meg akarjuk villantani, de kapcsolatunkat otthon is el tudjuk mélyíteni. Egy kis meghitt esti teázással, vagy közös olvasással, vagy csak egymás karjaiban. A baj az, ha ezt unatkozásnak tekintjük, mert akkor gond van a kapcsolatunkkal.
De megtehetjük azt is, hogy baráti társaságot hívunk magunkhoz annak nem muszáj szabadidő ruhás programnak lennie. Lehet egy kellemes party, ha már az új ruhánkat akarjuk mutogatni!
5.
A legnagyobb és örök dilemma, hogy a férfiak általában sem mondják, hogy szeretik a másikat.
Ez a szó legtöbbnyire tabu.
A „szeretlek” olyan reményt és ígéretet rejt magában, hogy a férfiak ösztönösen is elbástyázzák magukat előle.
Rettegnek kimondani ezt a szót, és ha megkérdezzük őket hányszor hangoztatták ezt életük során, a legtöbb az öt alkalom és abból is négyszer véletlen.
De a férfiak zseniálisak abban, ahányféleképpen mégis ki tudják fejezni, hogy szeretik a másikat.
Lehet sohasem mondják, de óriási a repertoár, amit felvonultatnak a szerelmük bizonyítására: Ilyen a születésnapi meglepetés hétvége egy fürdőhelyen, vagy a különleges figyelmesség, ahogy kedvesüket kezelik, a finomság és gyengédség, amivel kifejezik szerelmük valódi nőiességének elismerését.  Ilyen az, amikor váratlanul megjelennek egy virágcsokorral, vagy, amikor mosolyogva udvarolnak, és szép szavakat suttognak halkan.
Nem is tudom rengeteg formája van annak, ahogy a férfiak képesek elmondani, hogy: Szeretlek.

Ezek után mondjuk meg őszintén nem jogos a férfiak azon mondata, hogy:
„Nem tudom, mi a baja”?!

Legyünk önmagunkkal kritikusak és vizsgáljuk meg problémáinkat férfi szemmel. Kiderülhet, hogy nincs is semmi baj!

Az a bizonyos "édeshármas" ! 2. rész

Ugye mondanom sem kell, hogy az "édeshármas" szintén hazugságon alapul.
A férfi, aki naponta nekifeszül az életnek, küzd és megpróbál mindent megteremteni, gyakorlatilag elfelejti az érzelmeket. Elfelejti, hogy rá várnak otthon, vagy ha mégis eszébe jut, akkor már csak az jár a fejében, hogy ma éppen mi lesz az újabb "műsor", amit végig kell hallgatnia.
Sok oka lehet, hogy belefárad  az addigi kapcsolatába és ezért keres valaki mást, de inkább jellemző, hogy "rátalál" a helyzet, az adott nő.
Ekkor újra értelmet nyer számára minden, újra megtelik erővel és úgy érzi , hogy ő mégis értékes és nem csak az a szerepe, hogy gondoskodjon a családjáról.
A férfi  szemszögéből tehát elsődlegesen egonövelő egy új nő jelenléte. Sohasem ( vagy csak nagyon ritkán) gondol arra, hogy változtasson jelenlegi családi helyzetén. Egyrészt azért, mert baromi lusta, másrészt pedig a férfi, csak szexben, ételben és italban méri az életet. Attól, hogy a szex otthon nem kielégítő, még az étel és az ital jöhet otthonról!
Ugyanakkor a legtöbb férfi elképesztő bonyolult üzleti kapcsolatokat tud létrehozni, boldog-boldogtalannal üzletel, állandóan újabb és újabb "területeket" próbál felfedezni magának és ebből pénzt csinálni és ebbe belevonja élete párját is.
Ez annyira szerteágazó lehet, hogy már ő maga sem tudja sokszor kinek mit ígért, vagy sem, de egy bizonyos, hogy egy családi kapcsolat felbomlásával a biznisz is gallyra mehet. Ahhoz pedig semmi kedve, hogy gordiuszi módon vágja ketté ezt a nehezen felépített birodalmat.
Vagyis feleség marad, barátnő marad! Kényelmes és kellemes, neki. A feleség új cuccokat vásárolhat, a barátnő pedig sok-sok szeretkezést, szép szavakat és ha nem sóher a fickó sok egyéb értékes csecsebecsét is magának tudhat.

Nem ilyen egyértelmű a helyzet a feleség szemszögéből. Hiszen ő a megcsalt fél. A megcsalás csak akkor zavar egy feleséget, ha potenciálisan veszélyes a barátnő. Vagyis olyan, akiről pontosan tudja, hogy társának mindig is élete álma volt. Ezt minden feleség tudja, hiszen épp eleget hallja párjától, hogy " te nem vagy olyan magas", " neked nincs olyan hosszú combod", te nem vagy olyan szép", " te nem vagy olyan okos" stb.

Ma már nem olyan egyértelmű a feleség morális hozzáállása a megcsaláshoz, mint mondjuk 20 éve.

Sokkal lazábban veszik férjük hűtlenségét (kivéve a kezdeti időszakot) mondjuk az első 3 évet. Akkor még féltve őrzik a „kost” akit sikerült „karámba terelni”, de aztán ha túl sok a konfliktushelyzet, akkor könnyebben veszik párjuk ki-kiszökellését.

Mindazonáltal a megcsalt feleség iszonyatos veszélyes tud lenni. Hiszen ugyanarról van szó, mint a szakításnál, veszteséget él át.

A megcsalt felek a legképtelenebb bosszút tudják forralni társuk ellen és mondjuk ebben a nők egészen fantázia-dúsak.

A megcsalásra nem ritkán a szerető hívja fel a figyelmet, ilyenkor indul a női iszapbirkózás.

Őszintén szólva megcsaltnak lenni irtózatosan fájdalmas dolog, hiszen, abba az egy férfiba vetettük bizalmunkat és ő valahogy nem gondolta, hogy ennek a bizalomnak a határait nem lehetne kitolni.

Általános igazság az, hogy ha a társad vonzó, akkor gondolj arra, hogy nem csak neked az!

Házasságom kemény másfél éve alatt kaptam néhány levelet, amelyek egyértelművé tették, hogy igazán sármos , csinos férjem senkitől nem tagadta meg a szexuális segítségnyújtást. A túl nagy készségességének meg is lett a következménye, hiszen legalább 2  gyermeke született, két különböző nőtől  és egyik sem én voltam - többre nem derült fény,- valamint hogy ennél fogva én nem kívánok kolóniában élni, így elváltunk. Persze ez is viharos volt.

Nem csak megalázottnak éreztem magam, hanem teljesen kettétört az életem.

De hozzáteszem, hogy igazán szerelemből mentem hozzá és tényleg örökre gondoltam. Sajnos a fiatal nők iszonyú balgák és reménytelenül álmodozók tudnak lenni!

Bosszút sem forraltam, nem is tettem mást csak ültem lelki romjaimon és sirattam a romantikus elképzeléseimet.

Mások viszont egész komoly bokszmeccsbe kezdenek, a bankszámla kiürítéstől, a ruha feldarabolásig, a baráti társaság szétszakításától a bútor kettévágásáig.

Vannak, akik képesek egész éjszaka járni az utcákat és keresni párjukat, hogy kilessék, mikor, kivel beszél, aztán bosszúból telerakják lócitrommal az adott ismerős postaládáját.

Vannak olyan nők, akik ilyenkor egy egész települést bevonnak saját gyötrelmeikbe, mintegy fórumot tartva a megcsalás felett, hogy minél több ítélet szülessen a férfi ellen.

Ez rendkívül hatásos, mert ha addig a férfi változtatott volna is életén: innentől kezdve gyávaságból nem meri megtenni.

Összességében elmondható, hogy abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy van egy harmadik is, a feleség anyatigris lesz, a férfi pedig lapul a bokor mélyén.

Szóval nyerésre mindenképpen a házasság áll.

Kivéve, ha a feleség elégséges indokot lát arra, hogy a folytatás külön-külön történjen.

Vagyis tényleg ilyenkor a nő dönt!

Mit is lehet mondani egy szeretőről?

Először is, hogy naiv, mert elhiszi, hogy miatta a férfi feladja addigi életét. Ha valaki eddig nem értette, hogy miért nincs erre esély, javaslom, fussa át újra a férjről és feleségről szóló fejtegetést.

A szeretőség addig kényelmes állapot, amíg valaki nem akar tervezgetni. Tehát ha egy nő megelégszik a heti egy-két találkozással, némi romantikával spékelve, néhány titkos utazással, egy-két ajándékkal, akkor hosszú ideig működhet a dolog.

Ám a nő mindig többre vágyik. A nő kézenfogva akar sétálni a férfival, nyilvánosan akar vele megjelenni. Szeretné, ha méltó helyen ülne a férfi mellett, egyszóval le akarja magának foglalni. Ekkor kezdődik az örök harc, és tart, ameddig tart. Amíg a férfi idegei fel nem mondják a szolgálatot, vagy ameddig képes elhitetni, hogy tényleg elveszi feleségül a szeretőt (Dehogy veszi! Azzal az eggyel is csak a baja van!), vagy ameddig ki nem derül a kapcsolat.

A szerető helyzete 99 százalékban reménytelen, csak egy százalékban történik meg ténylegesen, hogy a szeretőből feleség lesz.

A kérdés adott: Miért ilyen bonyolult ez az egész?

-folyt.köv.-

Az a bizonyos "édeshármas"! 1. rész

Ha a flörtöt nézzük, akkor konkrétan azt mondhatjuk, hogy az emberek alkalmi vágyaik kielégítésére szolgál, megspékelve, némi általános hazudozással.
Ilyen a : " Senkivel még nem volt ennyire jó!"
vagy a "Gyönyörű vagy és imádlak!"
persze az is, hogy :"Mindig rád vágytam!"
ja és az örök marhaság: " Nem is tudom, hogy voltam meg eddig nélküled!"

Ezeket leggyakrabban a férfiak mondják, ugyanis flörtölés közben roppant beszédesek. Be nem áll a szájuk a dicséretekkel, de valójában semmi más oka nincs ezeknek a mondatoknak, mint az előjáték letudása, gyorsan , szavak formájában. És egy nő, mindig szeret ilyet hallani!

A nők is bővelkednek hasonló gerjesztő mondatokkal, de ők legtöbbnyire utólag dicsérik meg alkalmi partnerüket teljesítményéért. Az alapszabály az, hogy a férfit előzetesen a méretéért, utólag pedig a képességéért kell dicsérni, még akkor is, ha az hazugság. Legfeljebb többet nem kell vele találkozni!

Szóval általában mindenki tudja, hogy ez csak játék, semmi más. Mondom általában, mert bizony szép számmal akadnak olyanok, akik azt gondolják, hogy ebből lehet is valamilyen folytatás.

Roppant érdekes, hogy bármennyire is felismerik a partnerek, hogy ez a helyzet "túl könnyen jött", mégis arra gondolnak, hogy ez nem csak egy egyszeri alkalom, hanem valami mélyebb, valami továbbtartó dolog kezdete.
A flörtölés egyértelmű jelei: a kacsintás, az egyéb testbeszéd, a tüzes szemek, mind-mind egy-egy üveg benzin, az amúgy is lángra gyúlt egyénben. Ha akkor és ott ész nélkül nem vetjük bele magunkat a csábító karjaiba, akkor már nem is tesszük meg. Pusztán azért, mert el kezdünk gondolkodni.

Ámde, valami elindult, valami vágy, amivel kezdeni kell valamit és ilyenkor az emberek azt csinálják, hogy próbálnak beszélni róla. Hátha kiderül, hogy a másik valójában mit is akar.

Hölgyeim! Van egy rossz hírem! Azok a szép termetes hímek, akik vágyakozva néznek ránk, semmi mást nem akarnak, csak egy jót dugni. Sohasem fognak beszélni erről és sohasem fognak lelkizni felette, mert számukra ez csak játék. Ezért két választásunk van, vagy belemegyünk és egy "kösz" köszönőkártyát az éjjeliszekrényen hagyva lelépünk, vagy egyszerűen tudomást se veszünk a felhívásról!
Ha belemegyünk a játékba, akkor semmit nem kell tervezni, a kötelező mondatokat mondjuk el, "használjuk " a másikat és ennyi.
Ha nem, akkor sohase sajnáljuk, hogy nem próbáltuk meg!
Hogy miért?
Mert az ember nem tárgy, nem értéktelen semmi, nem egy koszos alkatrész, hogy használatba vegyük, vagy adott esetben kicseréljük.
Minden ember egyedi, minden nő gyönyörű és minden férfi varázslatos- valakinek.
Tehát nincs jogunkban senkit sem "kikölcsönözni", mint egy könyvet, ahol már mindenkinek az ujjnyomata ott van. Nincs jogunkban leértékelésben megszerezni, mint egy hagyatéki bútort, amit sok százan használtak. Egyszerűen tisztelni kell önmagunkat és másokat!

És most jön a kivétel a szabály alól!

Bizonyos esetekben előfordul, hogy két ember vonzódik egymáshoz, kerülgetik egymást, folyton keresik egymás társaságát, valahogy mindig egyfelé tart az útjuk. Néha beszélgetnek is, egyre gyengédebbek lesznek egymáshoz és kifinomultabbak. Az alapcél egy flört lenne, de mire oda kerül a sor, már érzelem is van.
És akkor jön a nagy bumm! Valamelyikük kapcsolatban él, házas, vagy élettárs.
Akkor jön a nyűglődés, mert próbálnak az érzelmeik elől menekülni, több de inkább kevesebb sikerrel.
A józan ész itt és ilyenkor azt mondja: Eddig és ne tovább! El innen!

Próbált már valaki a szívének parancsolni? És sikerült?
Ugye nem! Nem is fog, addig, amíg nap mint nap meg nem tapasztalja a lehetetlenséget és a tehetetlenséget!

Az "édeshármas" nem édes, hanem iszonyatosan keserű dolog. A klasszikus felállás az egy férfi két nő, vagyis a feleség, vagy élettárs és a szerető vagy barátnő.
Ne áltassuk magunkat, minden feleség azonnal tudja, ha képbe került egy másik nő.
Érzi a jeleket, csak nem akarja tudomásul venni, vagy nem hiszi el, vagy kényelmes nem tudni róla , de olyan is van, aki örül, mert végre nem "nyaggatja" a férje a szexszel, vagy legalább ő is mehet a maga pasijához. Ugyanis a nőkkel ellentétben a férfiak sohasem veszik észre, ha egy másik pasi is képbe került, még akkor sem, ha szinte a szemük előtt zajlik,  még ha az saját barátjuk is. Ez azért is van, mert a férfiak egoja képtelen elfogadni, hogy egy nőnek más is lehet favorit, vagy, hogy az ellaposodott közös életükben a feleség már roppantul rühelli az alárendelt szerepet.

Nézzük, ki jár jól az "édeshármas"-sal?!

-folyt.köv.-

Flörtök, lopott kapcsolatok , avagy az élet "habos" oldala...

Ha már a kapcsolatoknál tartunk, muszáj beszélni a flörtről, arról a bizonyos találkáról, ami nem meríti ki a valódi kapcsolatot, és jócskán nem is arról szól, mint amiről egy hosszabb kapcsolat.
Legjellemzőbben azt lehetne mondani róla: van kémia, azaz vonzódnak egymás iránt a flörtölők, de egy-egy szexszel ez ki is merül. Nincs tovább.
Az az általános vélemény, hogy a férfiak inkább flörtölnek, mint a nők.
Ami a kezdeményezést illeti nem ennyire egyszerű a kép, mert legalább ugyanannyi nő megy bele alkalmi kalandba, mint férfi.
A flört értelme mindig az, hogy bizonyítani tudjuk magunk előtt is, hogy : képesek vagyunk hódítani. Igenis vonzóak vagyunk.
A baj az ezzel, hogy nem vesszük észre, milyen körülmények között is jön létre a flört.
A flört legtöbb esetben bulikon, ittas állapotban, éjszaka "bukkan elő" és a hajnali ébredéssel véget is ér.
Vajon mit tud az nyújtani az ember önbecsülésének, ha éppen részegen próbálkozik szexelni?
Mekkora sikere lehet?
A hajnali ébredésben, vajon még mindig vonzónak tartja a másikat ? És ha nem?
Nem egyszer beszélgettem olyanokkal, akik emlékeztek rá, hogy éjszaka valakivel ágyba bújtak, de onnantól "filmszakadás".

Persze vannak másfajta flörtök is, ezek lopott kapcsolatok. Ez legtöbbnyire nem bulizós esemény, hanem valamely nappali találkozás. Ilyen az, amikor egy szállító rendszeresen jelenik meg egy boltban stb. tehát adott a helyzet a gyakori találkozásokra és az egymás iránti vonzódásra.
Ez már a veszélyesebbek közül való, mert itt szinte mindig józan mind a két fél, tehát szabadon dönt arról, hogy kezdenek-e egymással valamit vagy sem.
A leggyakoribb, hogy ez is szexbe torkollik és abban a pillanatban véget is ér.

De nem feltétlen. A 3. nagy csoport az állandósult flörtölés, ahol, igazából egy folytonos kapcsolat alakul ki. Ámde ez a kapcsolat sem nyugszik szilárd alapokon, még mindig nincs benne érzelem, de ragaszkodás annál több.
A flörtölő felek nagyon jól elvannak egymással, mindaddig, míg valamelyik nem szeretné nyílttá tenni a kapcsolatot. Akkor derülhet ki ugyanis, hogy sohasem illettek össze.
A flörtök nagy többsége mögött ott van egy állandó társ, tehát maga a flörtölő gyakorlatilag megcsal.

Vannak férfiak, akik váltig állítják, hogy, amiben nincs érzelem, az nem megcsalás, csak szex. A csak szex pedig szükséglet, nem cserbenhagyás.
A flörtöt a legtöbb férfi habnak tartja , ama bizonyos kapcsolati tortán.
Meggyőződésük szerint az nem baj, ha a hab íze és formája változik, azaz minél több nővel létesítenek alkalmi szexkapcsolatot, csak az alap, a barátnő avagy feleség maradjon.

A nők azonban szeretik a rendet. Ha más a hab, akkor más az alap!
Legalábbis gyakoribb, hogy egy-egy férfi kedvéért föladják addigi kapcsolatukat.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a flörtök konfliktus és bonyodalommentes kitárulkozások.
Ezért azok a nők, akik rendkívül frusztráltak párkapcsolatuk miatt, ugyanakkor vagyoni megfontolásból nem tudnak kilépni belőle, inkább választják a flörtöt, mint megoldást.
Hiszen végre kapnak egy kis figyelmet, elismerést, dicséretet és igazi szexet.

Lényegében a flört ingyen hazugság a kapcsolatban élőknek, addig a pár óráig mind a nő, mind a férfi valakinek igazán fontos lesz, és az a valaki úgy hazudja neki a "szerelmet", hogy azt el is hiszik.

Aztán mennek vissza a maguk otthonába és életébe és folytatják vívódásaikat ott, ahol abbahagyták.

A flört gyakorlatilag vonzódásból indul és szexre irányul. A legritkábban, de létezik az, amikor átfordul érzelemmé és tényleg szerelem lesz belőle. Mivel nincs éles határ, így sokszor s felek nem veszik észre, mikor csúsztak át az érzelmi játékba. És ez lesz az "édeshármas" kezdete!

Szakítani bizony tudni kell! 2.rész

2. Akkor hogyan is szakítsunk?
Vannak, akik egy hosszú baráti kapcsolatot érdektelenséggel szüntetnek meg. Kifulladt a közös témájuk, úgy érzik, már nincs miről beszélni, tehát akkor ez a kapcsolat lezárható. Csakhogy mindenfajta kapcsolatban van „száraz” időszak, amikor elfáradtunk, amikor nem tudunk dolgokról beszélni, vagy, amikor csak egyszerűen hallgatunk.
Egy igazi jó kapcsolatban a hallgatás is értékes, annak is van közlendője.

Vannak a nagyon viharos kapcsolatok, ahol a veszekedés, sőt nem ritkán a verekedés is jellemzően jelen van.
Ezek azok a kapcsolatok,- amikről nem olyan rég írtam,- amelyek rombolják a benne élőket. Ezeket azonnal meg kell szakítani, itt ugyanis a gyász folyamata tragédiába torkollhat.
Ez az „usgyi”-szakítás. Ugyanis ebben a helyzetben tényleg szökni kell, amikor saját testi épségünk veszélyeztetve van.

Fájdalom-mentesen nem lehet szakítani. Képtelenség.
De lehet gyógyítóan, lehet emberi módon, lehet együtt érzően, lehet ésszerűen, lehet szeretettel.

Egy nagyon kedves barátom, hosszú ideig „járt’ egy lánnyal. Sok együttes programjuk és beszélgetéseik alatt értette meg, hogy nincs közös jövőjük.
Egy nap eljött a baráti társaságunkba és nagyon elegánsan volt öltözve, virággal a kezében, arcán mosollyal megállt előttünk.
Bambán, nem kissé értetlenül néztünk rá. Mindannyiunkban ott volt a kérdőjel, hogy mi történt, hiszen tudtuk, hogy a kapcsolatot meg szeretné szüntetni.
Akkor ennyit mondott:
„Felöltöztem elegánsan, mert, ahogy az első randin is ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, úgy most is, amikor az utolsó lesz. Megtisztelem vele magunkat és legkiváltképp őt. Elmegyek és megköszönöm, hogy eddig velem volt.”

A szakítást egyikük sem élte meg cserbenhagyásnak, vagy veszteségnek, mindketten haladtak tovább, de már másik úton. Egyikükben sem volt tüske.
Azóta mindketten megtalálták párjukat, és gyermekeik születtek, de egy biztos, hogy amikor találkoznak, örömmel köszöntik egymást.

A szakításnak ezt az odaadó formáját magam is megtapasztaltam. A szerelmem végig mellettem volt a gyászfolyamatban, türelemmel és szeretettel viselte kifakadásaimat, eltűrte szenvedéseimet és végig „fogta a kezem”. Még ma is igazi barátok vagyunk!

A szakítás kezdeményezése sem egyszerű.
Talán meg kell keresnünk a megfelelő időt, a megfelelő helyet. Ugyanúgy, mint amikor a randevút megtervezzük.
El kell érnünk, hogy a másik képes legyen figyelni ránk, nem az utcán, félúton egymás-mellett elmenve kell „odalökni”, hogy ennyi volt.
Nem telefonon és nem SMS-ben, hanem emberhez méltóan, tisztességgel, tudva, hogy a másik esetleg nagyon rosszul reagálhat.
De szembe kell néznünk ezzel a dologgal! Fel kell vállalnunk, hogy egy nap minden kapcsolat véget ér, és egy nap le kell ülni egymással szembe, és el kell mondani, hogy más úton megyünk tovább.
Segítenünk kell a másiknak, hogy a veszteség érzését fel tudja dolgozni.
Ha nem is tudunk mást tenni, csak ülni mellette, amíg küszködik, akkor is többet teszünk, mint a másikon „átgázolók”.

Amikor el szeretnék szakítani egy kapcsolatot, akkor hosszasan készülök rá. Keresem az alkalmat, a lehetőséget, hogy a lehető legmegfelelőbb időben tegyem azt, úgy hogy a  másik szemébe tudjak nézni, hogy lássa, most is fontos nekem, hogy bármi történjék is soha nem fogom elfelejteni!
Bármire számíthatok ilyenkor, a csendes nemtörődömségtől kezdve az üvöltésig, a csapkodástól a vádaskodásig! De arra is, hogy a másik ismét „nyúlcipőt” húz és elszalad és menekül, nehogy beszélni kelljen bármiről is. Hiszen a kimondott szavak már visszafordíthatatlanok.
Mégis meg kell próbálnom, mert felelős vagyok azért, akit „megszelídítettem”.
Mert meg kell érteni: hogy
 egy kapcsolat megszakadhat ugyan, de a szeretet, ami felfakasztotta örökké él!

Szakítani bizony tudni kell!

1.Örökre és mégsem.

Az ember reménykedő lény. Minden kapcsolatát úgy éli meg, hogy azt „örökre” képzeli.
Ilyen szempontból irracionális, de ennek ellenére mindig és minden alkalommal, amikor az ember új kapcsolatot kezd, terveiben és vágyaiban a „végtelen” szó szerepel.
Egyszóval örökre akarunk szeretni.
Minden racionális tudásunk ellenére a reménnyel folyton felülírjuk az eszünket.
Talán nem is értjük, hogy az örökre mit jelent.
Vagy nagyon is tudjuk, de ezzel akarjuk kifejezni azt, hogy a másik nekünk ennyire fontos.
A remény az, ami elindítja bennünk a házasságkötést, hiszen az egy szertartás, amiben kimondhatjuk, hogy amíg az idő tart, mi kitartunk a másik mellett.

A valóság azonban ennél lehangolóbb. Kapcsolatainkat el kell szakítanunk, meg kell szüntetnünk, érzelmi döntéseinket felül kell írnunk az eszünkkel.
A kérdés az: miért?
Miért érezzük úgy, vagy miért döntünk úgy, hogy az életünkben addig fontosnak tartott emberrel megszüntetünk minden érintkezést?
Mi lehet az oka, hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordítunk annak, aki addig „velünk együtt” lélegzett, velünk élte mindennapjait?!

Az ésszerűségből létrejött kapcsolatok esete, igen egyszerű: lejár a szerződés, érdektelenné vált a jövőre nézve, nem volt kifizetődő és sorolhatnám.
Ezek a „szakítások” nem járnak semmilyen fájdalommal, egy kézfogás, néhány udvarias szó és vége. Lépünk tovább.

Az érzelmi kapcsolataink azonban mások. Ott, ahol valamilyen érzelem megszületett az emberek között, ott a szakítás fájdalommal jár.
Miért? Mert az elszakadás érzelem-megvonást jelent. Egyszer úgy döntünk, hogy Tőle, attól a Másiktól megvonjuk szeretetünket, mosolyunkat, gyengédségünket, vagyis önmagunkat.
Egyik percről a másikra ott hagyunk a lelkében egy hatalmas űrt és megtöltjük azt fájdalommal, vagyis egy újabb érzelemmel.
Micsoda kegyetlenség!
S mégis ezt a kegyetlenséget elkövetjük és megéljük sokszor az életünk folyamán!

Egy közhely szerint (ami nem is az igazán) ha nem fáj a szakítás, akkor nem is szerettük a másikat. Hazudunk önmagunknak, ha azt gondoljuk, hogy a szakításunk nem okoz fájdalmat!
Gondoljunk bele, hogy a kapcsolatainkban adtunk egymásnak valamit, egy érzést, egy érzelmet, egy reményt, vágyakat, képzeletet, örömöt, boldogságot, hitet és az örökké szót.
Aztán egy nap fogjuk magunkat és „összepakolunk” és lelépünk.

Lelépünk sunyin, kivonulunk elsompolyogva, „az éj leple alatt” bujkálva, mert nem akarjuk felvállalni, hogy most az „érzelmi cuccainkat” másnak akarjuk adni.
Az cseppet sem zavar bennünket, hogy ez a hurcolkodás alattomos!

Amikor elhagyunk egy embert, aki előttünk „meztelenre vetkőztette” a lelkét, akkor megalázzuk, és akkor ő olyan veszteséget él meg, amiből csak nagyon sokára tud felállni. Szomorúvá tesszük, könnyeket hullat miattunk aztán dühödté válik és megpróbál hátat fordítani kétségbeesetten vissza akar szerezni bennünket,  majd végül belenyugszik, de sírása nem múlik el.( Kübler-Ross féle gyászfolyamat)
A veszteség feletti fájdalma pedig örök nyomként megmarad.


A szakítás azért is fájdalmas, mert amíg az egyik felkészült rá, a másik mit sem sejt, vagy még reménykedik.
Soha ne áltassuk magunkat, hogy a „nem reagálás” vagy a kikerülés, vagy „ a nem veszem fel a telefont” vagy a „mások mögé bújok” az gyors és fájdalom-mentes.
Ez csak arról árulkodik, hogy éretlenek vagyunk. Mert, aki szakítani nem tud szeretettel, az kapcsolatra is alkalmatlan!
Egy ember nem csak addig fontos, amíg „hasznunkra” van, hanem akkor is, amikor el kell engednünk!

Ahogy sorra veszem elmúlt emberi kapcsolataimat sok olyan kép villan fel előttem, amit ma mindenképpen máshogy tennék. Ha már el kell szakítanom magam, akkor jóval kíméletesebb lennék. Sokkal megértőbb, sokkal figyelmesebb.
Ugyanakkor még ma is ott él bennem a megsemmisülés érzése attól, hogy közel 17 éve hiába szerettem volna lezárni elköszönő beszélgetéssel egy kapcsolatot, nem sikerült, mert a másik nem volt képes a szemembe nézni. Infantilisen és rettegve menekült előlem és az érzelmei elől.
Még ma is értetlenül állok a dolog előtt.
Talán annyit levontam tanulságként ebből a helyzetből ( amit egyébként hosszú ideig nem tudtam feldolgozni), hogy azok az emberek, akik érzelmileg nem érettek, azok képtelenek felvállalni, ha elgyengülnek, és még saját maguknak is hazudnak.
- folyt.köv-

Pszichológiai hadviselés: az ügyintézés viszontagságai

Mindannyiunk   életében legalább egyszer (de inkább sokszor) előfordul, hogy olyan helyzetben találjuk magunkat, ami „belső” görcsöt okoz.
Mire gondolok?
Ilyen példának okáért valamilyen hivatalos ügy intézése.
Papírok, ügyiratok, felszólítások, vadidegen ügyintézők, patyolat-tiszta irodák, rideg hanghordozás, személytelenség, ezek együtt már elégségesek ahhoz, hogy az ember rosszul érezze magát.
Ha egy napunk úgy kezdődik, hogy arra gondolunk, ma el kell mennünk engedélyt szerezni, vagy kérelmet beadni, vagy bevallást benyújtani úgy érezzük, hogy az egész nap egy katasztrófa.
Rühelljük a kellemetlen környezetet, az unott vagy éppen érdes stílusú ügyintézőket, a bántó kioktatást, a kimértséget, a felsőbbrendűség éreztetését.
Ugye már ettől a felsorolástól is borzasztó kényelmetlenül érezzük magunkat?!

Nem olyan régen információgyűjtés miatt jártam egy hivatalban, ahol több ablaknál is beszélgettem az adott terület felelősével.
Az ott töltött 1 óra alatt 3 különböző, az átlagembert érintő témában érdeklődtem és elképesztő eredmény született.
A 3-ból 2 ügyintéző lekezelő modorban tájékoztatott, 1 tudott konkrét válaszokat adni, és segítséget nyújtani. A másik kettő úgy tájékoztatott, hogy ők sem tudják a kérdésekre a választ, kikeresik az adott jogszabályt, és annak a megfelelő paragrafusát átadják az ügyfélnek (speciel akkor nekem), hogy olvassa el. Az egyik még annyit hozzátett, hogy nem ér rá elolvasni a jogszabályt és ezért a pénzért nem éri meg!
Azzal a különös érzéssel jöttem el onnan, hogy micsoda elfecsérelt idő lenne ez, ha valóban intézni akartam volna valamit!
Arra viszont jó volt, hogy világossá tegye, ezért utáljuk a hivatalos ügyeket!

Ott, a pult másik oldalán még véletlenül se néznek bennünket embernek, és tisztában vannak azzal, hogy nekünk szükségünk van rájuk, így aztán mindegy milyen flegma  a modor , mi akkor is odasomfordálunk és megpróbáljuk túlélni az ügyintézés megpróbáltatásait.

Jómagam sokat „ügyfeleztem” és tudom, hogy a pultnak azon az oldalán sem könnyű, ahonnan a tájékoztatást kell adni, bizony van nem egy kötekedő, ingerült, sokszor kibírhatatlan hangnemben beszélő ember. De nem ez az átlag.
Az átlag kellemes, jól kommunikáló, érdeklődő és barátságos ember.
Viszont egy jó „ügyfelesnek” állni kell a sarat, és tudnia kell azokkal is beszélni, akiknek a kommunikációja beszűkült vagy éppen irritáló.
Különösen arra kellene ügyelni, hogy ha már nem tudjuk, hogy a saját feladatunkat miképpen lássuk el, ezt ne hozzuk az ügyfél tudomására.

Végülis minden ügyintézés valahol egy pszichológiai hadviselés, ahol ha valaki kellően kitartó és elviseli az őt ért kellemetlenségeket, akkor jutalmul talán hozzájut ahhoz az irathoz, ami miatt már reggel  összerándult  a gyomra.

Ingyenölelés

Nem, nem tévedés, valóban ez a cím, mert egy olyan dologról szeretnék most írni, ami egyeseknek furcsa, másoknak érthetetlen, ismét másoknak lényegtelen, de vannak, akiknek igazán fájdalmas .

Talán indulhatunk egy közhellyel is, hogy az ölelés gyógyító hatású. A legjobb gyógyszer, ami csak létezhet, lelki és testi fájdalmak ellen.
Egyik szerető embertől jön és egy másik szeretetre éhes embernek adjuk, de adunk gyógyító ölelést, házi kedvenceinknek is. Hiszen az ember még mielőtt beszélni tudna, már ölelni képes.
Nem tudja kifejezni magát, de a két kitárt kar a szabadon hagyott test és  mosoly árulkodik szándékunkról: Szeretnélek megölelni!

Mégis milyen érdekes, hogy napjainkban nem sokan tulajdonítanak jelentőséget neki. Nem használják, hanyagolják családtagjaik között. Ha megkérdeznénk : ma hányszor ölelted meg szüleidet, testvéreidet, házastársadat, gyermekedet, vajon mit válaszolnánk? ( Itt most nem számolok a távolsággal!)

Azt gondolom, hogy az ölelés olyan mélységes őszinteséget és bizalmat rejt önmagában, hogy a sok felesleges szó helyett inkább kifejezőbb. Igaz sebezhetőbbé is tesz.
Aki tud ölelni , az gyakorlatilag teljesen beengedi az intim szférájába  a másikat, már pedig ez az a zóna, amit az ember gondosan őriz és félt.
Mégis bizonyos helyzetekben annyira természetes, hogy megölelünk egy számunkra idegent, hogy már-már megdöbbentő.
Ilyen az, amikor együttérzésünket fejezzük ki a másikkal, akkor teljes mértékben önátadóan megöleljük, hiszen a fájdalomra ösztönösen is gyógyítólag reagálunk.
De hasonló az is, amikor valakit, valamilyen alkalomból köszöntünk, ez amolyan félölelés, de mégis intim és attól függően menyire gyengéd, lehet a letudott kötelességtől a legfigyelmesebbig, bármilyen.

Az ölelés tehát elsősorban gyógyítás, ugyanakkor elterjedtebb az , amikor a szeretetünket, avagy vágyainkat akarjuk kifejezni, akkor is az ölelést használjuk.
Itt viszont egyértelműen megfigyelhető, hogy ezekben az esetekben, nem mindig történik teljes önátadás. Hiszen az egyik fél tiltakozhat az ölelés ellen.
Ilyenkor az intim szférában való tartózkodás zavarja az elutasitót, mert nem érzi olyan közelinek a másikat, nem érzi, hogy érzései vagy érzelmei lehetővé tennék ezt a közeledést.
Ez már sokkal bonyolultabb helyzet, mert lehet az ölelés elutasításának oka egy-egy érzelmi vihar, vita, veszekedés, vagy a legrosszabb esetben unszimpátia. Ilyenkor az ölelés nem gyógyító nyilván, hanem egyenesen taszító és bántalmazó, zaklató tett.

Az ölelés mögött tehát jócskán vannak érzelmek , ebből pedig az következik, hogy rengeteg ember van, akit szinte sohasem ölelnek meg, vagy csak nagyon ritkán.

Nem olyan rég láttam egy videót, ahol fiatalok különböző feliratokkal a mellükön, kértek idegeneket, hogy öleljék meg őket.
Ilyeneket lehetett olvasni: Zsidó vagyok. AIDs-es vagyok. Muszlim vagyok. Keresztény vagyok. Halálos beteg vagyok. Gyilkos vagyok.

Az emberek először furcsán nézegették ezeket a feliratokat és az ölelésre tárt karokat, majd egyszer csak egy valaki odament és el kezdte ölelgetni ezeket az embereket. Aztán  a tömeg meglódult és mindenki széttárt karokkal adta át szeretetét a másiknak.
Persze értjük és tudjuk, hogy valójában ezek az emberek nem biztos, hogy az általuk viselt , társadalmilag megbélyegzett csoporthoz tartoztak.
Itt igazából az volt a megdöbbentő, hogy a sorsközösség vállalása a más emberekkel mennyire ösztönösen működik.
Az ölelésbe ugyanis az ideológia nem tud beférkőzni, mert az ölelés ősi ösztöne az anyaságból jön és azt nem lehet überelni semmilyen faj, vagy egyéb morál-elmélettel.

Sokszor látok frusztrált embereket, olyanokat, akiknek  vannak családtagjaik és mégsem ölelik meg egymást.Viszont a méreg fullánkját nagyon is egymásba tudják vájni.
És látok olyanokat, akik ölelés nélkül osztják a jót magukból.
A társadalmi előítélet is azt mondja, hogy ne ölelgesd, csak a szerelmedet , társadat!

Az egyedül avagy éppen magányosan élő embereket senki sem szívesen öleli meg, hiszen a társadalom ehhez is legyártotta  a maga magyarázatát: ők tehetnek a saját sorsukról!

Néha azt gondolom, hogy az ember annyira képmutató tud lenni, mert társas mivoltát hangoztatja, de az ezzel járó gyengédséget már megválogatja, kinek juttat és kinek nem belőle.

Nem olyan régen találkoztam egy általam nagyon szeretett kedves tanítványommal.A mindig mosolygós, bájos gyermek, ma már kész felnőtt , s mégis amikor átölelt és nyakamba borult a találkozás örömétől, az olyan volt, mint egy igazi tiszta szívű, együtt érző ölelés. Nevelésre, tanításra "kaptam" ezt a gyermeket, és ő hosszú évek múlva is szerető gyengédséggel válaszolt.
Hihetetlen mély nyomott hagyott bennem ez a találkozás, mert rádöbbentett, hogy a szerető ölelés, nem csak gyógyító, hanem időtlen , és olyan boldogságot hoz egy megfáradt lélekbe, hogy az képes újra ragyogni.

Szingliadó amúgy jól odamondogatósan!

Sehol a világon ennyi képtelenség nem jutott el kormányzati szintig, mint nálunk. Az meg egyenesen a legritkább esetek közé tartozik, hogy kormányközeli politikusok ötölnek ki minden józan észnek ellentmondó dolgot.
Hát persze, hogy a szingliadó! Mi más!
Szerény személyem is azon nők közé tartozik, akik a szingliség áldásos, vagy átkos életét élik.
Mert, ne higgyük azt, hogy ma Magyarországon olyan szinglinek lenni, mint a hasonló népességű New Yorkban! ( New York lakosainak száma 8.6 millió).
Ma egy magyar szingli nőt igazából semmi sem védi, még a kutya is körbevizeli, hiszen szabad nőnek lenni egy férfiakkal és azok haszonlesésével teletűzdelt társadalomban egyenlő az áldozattá válással.

Ez a szingliadós dolog rögtön eszembe juttatta azokat a szocialista éveket, amikor az " elvtársak" bizottságba verődve hoztak ítéletet, hogy egy nő elvetetheti-e a gyermekét vagy sem.
"Mert a szocialista nő öntudatos, építi a társadalmat és a szocializmus oltárán igenis meghozza az áldozatot még ha megerőszakolták is!"
( Milyen furcsa, hogy akkor is oltárról beszéltek, meg ma is! Csak nem hogy akik ezt kitalálták, már akkor is jártak templomba?!)
Elgondolkodtam, vajon hányan tudják, hogy a szingliség nem feltétlen választás kérdése, sőt a lehetőségek , vagy lehetőség nélküliségek következménye.
Hiszen volt olyan időszak, ( nem is olyan rég), amikor a mai szóval élve állásinterjún elhangzott kérdések között a második volt, hogy  " Ugye nem akar mostanában gyereket szülni?!"
Nem, nem akartunk és nem is mertünk, mert akkor hoppá! nincs munka!
És nem akartunk és nem mertünk, mert: " Egy nő vállaljon legalább akkora szerepet a társadalomban, mint egy férfi! Vegye ki a részét a feladatokból, építsen karriert!"
Hát építettünk, persze az ma már sehol sincs, de akkor a férfiak felfogása szerint egy nőnek ez a dolga!

A családanyaság csak kútkolonc volt ennek az ideológiának a nyakán és persze mi tagadás a nőket le is terhelték úgy munkával, hogy már társat sem tudtak keresni, idejük sem volt, és még nem létezett internet, hogy egy gombnyomással létrejött volna egy randi.

És most íme az újabb hatalmas ötlet a kötelező szülés, a szingliadó és egy-egy család eltartása!
Csak belegondoltam, hogy jelen jövedelmi helyzetem alapján milyen családot tudnék eltartani, vagy támogatni!? Talán egy szingli templom egerét, nagy nehézségekkel!
Vagy inkább szüljek? Csak én ott voltam a biológia órákon és ha emlékezetem nem csal egy gyermek kihordása 9 hónap és mi több a változó korban a nő már ritkán fogan! Hacsak persze a kereszténydemokraták nem intézték el ezt is "odafent"! Mert akkor gond egy szál se!
Akkor minden ok, építsük az országot! Újra! Mi, nők!

Ahogy végigpörgettem az évtizedeket az járt a fejemben, vajon hányszor "erőszakol" meg bennünket , nőket a politika?!
Hányszor akarják még a ballépéseiket a dilettantizmusukat velünk takargatni?!
Mikor lesz végre az, hogy egy nő, igazán nő lehet, valódi feleség csodálatos anya?!
Hogy lehet, hogy ma Magyarországon még mindig ezeket a kérdéseket kell feltenni?!
És hogy lehet, hogy nekünk nőknek hirtelen az jutott eszünkbe, hogy nem a muszlim erőszaktól féltenek bennünket a magyar férfiak, hanem attól, hogy nem ők lesznek a vezérhímek!
Mert ha már erőszak, akkor legyen az magyar!

Javasolnám a tisztelt politikus uraknak, hogy inkább vezessék be a farokadót, ugyanis amennyit ők félre prütykölnek, abból itt már egy egész Dubait lehetett volna felépíteni!
Igaz magyar gyermek akkor sem volna több, de legalább senki nem akarna elköltözni innen!

Csak a romantikus történetek végződnek jól: az élet más!

Anyeska régóta ült a verandán, gondolataiba mélyedve.
Még mindig azon törte a fejét, amit barátnője Mia mondott.
" Figyelj te észlény! Gondold végig! Ha az az idióta akart  volna valamit tőled, akkor már mondta volna! Fogd fel, hogy jót szórakozott rajtad!"
Anyeska tudta, hogy mint mindig, barátnőjének igaza van.
A férfi , rendesen hülyét csinált belőle.
Vimovcen repülőtiszt nem csak, hogy magas volt és csinos, hanem megnyerő modorú, széles szép mosollyal az arcán, úgy festett mint egy igazi modell a plakáton.
Anyeska már az első találkozáskor is tudta, hogy " Na pont ő, akit el kell kerülnie!"
Amikor meglátta a férfit, ösztönösen hátralépett és tudatosan nem emelte rá a tekintetét, legalábbis abban a fél órában.
Anyeska ismerte a Vimovcen-féléket. Óriási trükközés, flörtök sorozata, majd hátra arc és úgy tűnik el , mintha sohasem lett volna.
Vimovcen bármennyire is vonzó volt, pontosan ez taszította Anyeskát. Miának részletesen beszámolt viszolygása okáról, de Mia nagyon jó barátnő volt, ismerte Anyeskát és csak annyit mondott neki:
"Azt hiszem már késő!"

Anyeska és Vimovcen együtt dolgoztak a Moszkva-Párizs járaton és  különösebben nem beszélgettek egymással .

Vimovcennek minden nő az esete volt, mindig azt mondogatta, hogy " A nők , Isten ajándékai! de csak neki.
Ezen jót derült és látszott, hogy komolyan is gondolja, hiszen szabadon flörtölt bárkivel és élvezte vonzerejének minden egyes következményét.
Mestere volt a szeretkezésnek és a nők kedves, kellemes emléknek könyvelték el.
Megtartani egyik sem akarta, mert tudták, hogy rengeteg riválissal kellene szembenézniük. A nők pedig általában sem szállnak ringbe olyan férfiért, akit mindenki megkaphat.
A mindenkin van a hangsúly. Amúgy is az volt a vélemény, hogy az a kakas, amelyik mindenkié, az, valójában senkié.
Így alapszabály volt, hogy Vimovcen a szórakoztató szépfiú, de komoly kapcsolatra alkalmatlan.

Vimovcen örömmel konstatálta, hogy őszülő halántéka ellenére, vagy pont azért még mindig a nők kedvence. Sokat törődött magával, ámbár feltűnt neki, hogy az utóbbi időben egyre hosszabban kell foglalatoskodnia a fürdőszobában, hogy vonzó külsejét a megfelelő szintre hozza.
Különös és egyre kellemetlenebb érzés kerítette hatalmába, ha az éjszakai találkákra gondolt.
Már nem volt annyira fontos neki, hogy  minden alkalommal bizonygassa milyen elképesztő férfi.
Sőt! Valahogy az volt az érzése, hogy a legutolsó hódításakor is jobban esett volna neki egy kis simogatás és néhány kedves szó.
Akkor még elhessegette a gondolatot, de ez egyre jobban befészkelte magát az agyába és nem hagyta nyugodni.

Anyeska bevitte a férfinak a kávét a pilótafülkébe és a szokott kedvességgel annyit mondott: " Egészségedre!"

Vimovcennek most tűnt föl ez a lány először. Vajon, mióta is lehet itt? És hogy hogy ő sohasem vette észre?
Aztán végigmérte Anyeska arcát és rájött: ő az a nő, akit el kell kerülni!
A "csajozóbiblia" szerint a komoly, kedves nők túlságosan bonyolultak, érzelmesek és felelősséggel járnak, ezért azokkal soha sem szabad kezdeni!
Vimovcent a lány hangja mégis megérintette, olyan remegést érzett a gyomrában, amit már ezer éve nem.
Fürkészte Anyeska arcát, de azon nem látott semmilyen érdeklődést.

Teltek-múltak a hetek és hónapok és a kedves mosolygáson , néhány gyengéd szón és egy csókon kívül ( ami egész véletlen esett meg)az ég egyadta világon semmi sem történt közöttük.
Csak mindkettő nézegette a másikat titkon, ez amolyan szokásukká vált. Sohasem találkozott a tekintetük,  vagy talán az elején néhányszor. Ki tudja.
Anyeskát egyre inkább rabul ejtette Vimovcen, a flörtkirály, aki sohasem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy megőrizhesse eme címét. Nem is tudja , mikor kezdett el Miának beszélni a férfiról,  csak azt, hogy Mia egyszer csak annyit mondott: " Ha beleszeretsz, kinyírlak!, Tudod, hogy ez a fajta  neked tabu, mert csak bánt!"
Anyeska tiltakozott, hogy "Nem, ő dehogy, ilyennel nem érdemes! És különben is,már megtanulta!"
De maga sem hitte el,és lassan rájött, hogy ugyanabba a csapdába beleesett, mint oly sokszor.
És most Mia is bizony kiabált vele, jogosan!
Fogalma sem volt, hogy fog kimászni ebből, hogyan fogja megnyugtatni lelkét, hogyan lesz képes elfelejteni a férfit, és még az sem vigasztalta, hogy soha egyetlen érintés sem volt közöttük.
De az az igazság, hogy már csak rá tudott gondolni.
" Mekkora baromság!" -futott át az agyán aztán felkelt a székből és még egyszer körülnézett az üres lakásban.
Anyeska felmondott. Új életet akart kezdeni, el akarta felejteni Vimovcent. Persze elég lett volna, hogy másik járatra kéri magát, ám a társaság nem tudta neki ezt biztosítani.
"Még egy fél évig!" Hangzott a főnöke válasza!
Fél év, az egy örökkévalóság egy olyan férfival, akit szeret, de inkább el akar előle menekülni.
Így kilépett. Összecsomagolt és most elköltözik nagynénje London melletti varázslatos birtokára.
Miától már elköszönt, de különben is abban maradtak, hogy minden nap beszélgetnek a Facebookon.
Anyeska behúzta maga mögött az ajtót és lassan lesétált a lépcsőn.
A taxi már megérkezett, és bőröndjeit a sofőr komótosan pakolta a csomagtartóba.
Anyeska ahogy beszállt a taxiba még egyszer felnézett lakása ablakaira, aztán összekuporodott a taxiban és hangtalanul sírni kezdett.

Vimovcen arra a csókra gondolt, arra az egyetlen ártatlan, gyengéd csókra, ami egyszer elcsattant kettejük között.
Anyeska szelídsége, kedvessége, bársonyossága rabul ejtette.
Már hetek óta törte a fejét, hogyan merje megközelíteni ezt a lányt.
Annyira fontos lett neki, hogy félt a lány elutasítja.
Ő a nagy Vimovcen a nők igazi hódítója most egyszeriben megijedt, nem tudta mit tegyen!
Hosszasan beszélgetett barátaival, azok pedig eleinte kinevették,majd amikor látták, hogy egyre inkább gyötrődik, biztatni kezdték.
"Beszélj vele,próbáld meg, mit veszíthetnél!"
A hódító Vimovcen pedig csak vergődött a gondolatai között. Nem vágyott már másra, csak igazi érzésekre.Gyengéd ölelésre, megértésre, mindarra, amit Anyeska tudott neki adni.
A sokadik álmatlan éjszaka után szedte össze minden bátorságát és most ott áll a tükör előtt már nem fessen, csak kétségbeesetten.
Még átfutott  egyszer az agyán , mit és hogyan fog elmondani, bár már ezerszer is lejátszotta fejben. A virágcsokor az előszobai asztalkán feküdt mellette egy kis dobozka, amiben egy nyaklánc várta, hogy gyönyörű tulajdonosának nyakát ékesítse.
Vimovcen felvette öltönyzakóját, alaposan megnézte, hogy minden rendben van-e öltözékében majd elindult Anyeskához, hogy elmondja neki végre, mennyire szereti!

Kispályás protokoll - „Rosszul csinálod!”

Minden vendégfogadás Alfája és Omegája a protokoll, azaz a viselkedés-szabályzat. Ez lehet a legaprólékosabbtól a legáltalánosabbig, attól függően, hogy hol és kik jönnek össze.

Még egy családi ebédnek is van protokollja, például, hogy a családfő ül a főhelyen, avagy ilyen az, hogy először a vendéget kínálják, vagy éppen példának okáért az is, hogy miután mindenki szedett a tányérjába, akkor egyszerre kezdenek enni, vagy hogy addig senki nem áll fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést.
Ezek a szabályok család függőek, de hamar elsajátíthatók, és nem kell őket írásban rögzíteni.
Viszont van  protokollszabályzata akár egy óriás cégnek, akár miniszteri hivatalnak, itt aztán a viselkedés szabályozásának végtelen variációja megtalálható.

Eszembe jutott egy nem régen történt eset, ami nagy port kavart fel. Ugyanis a Forma-1 angol világbajnoka Lewis Hamilton hivatalos fogadáson volt az angol királynőnél. Az amúgy is „zabolázatlan” hírében álló zseniális pilóta elkövette azt a hibát, hogy az ebéden megszólította a királynőt, mire az hűvös nyugodtsággal felhívta a figyelmét, hogy a protokollt megsértette.
(Mivel mindig a királynő kezdeményezi a beszélgetést.)
Nos eme szarvashibáról minden lap beszámolt, hiszen a hidegvérű angol arisztokrácia ezt bizony hatalmas társasági fiaskónak minősítette.
Mindenesetre az „aranyifjú” érdemeiből ez nem vont le semmit , és ha egy kicsit gonoszkodni akarnánk, annyit mondhatnánk, maximum később kapja meg a „Lord” kitüntető címet.

A protokoll-szabályzatok sok helyen az általános etikai követelményeket veszik alapul, így el sem készülnek. Nincs is felelősük.
Kis cégeknél ennek következtében hamar tapasztal az ember mulatságos dolgokat ( avagy bosszantóakat), hiszen protokoll ügyben mindenki szeret fontoskodni.

Láttam  már olyan portást, aki a díszvendéget nem akarta beengedni, mert szerinte nem volt elég tiszta a cipője az újonnan felterített szőnyeghez mérten, de olyan is volt, hogy az alkalmilag beállított recepciós hölgy (aki egyébként normázó volt az üzemben, csak a csinoskák közül való) rászólt az érkezőkre, hogy az „Igazgató úr nem szereti a későket!”

Volt olyan is, hogy tálaláskor pecsétes ruhában szolgáltak fel az ügyeskedni akaró alkalmazottak, de olyan is előfordult, hogy a sürgő-forgó „pincérhölgy” túlöltözte a vendégeket a kisestélyivel, vagy egy „az éppen semmi ruhácskát” viselő leány mellei miatt a férfiak ölükbe borították a kávét.

Valahogy a protokoll helyzetek olyanok, mint az első randik, mindenki ügyetlen, akarnak ugyan tenni valamit, de nem tudják, hogy tegyék, és gyakorlatilag Murphy összes törvénye életbe lép.

A túlkínálás is és a túlevés is rendszeres protokoll-hiba.
Ilyen eset volt az, amikor egy ízben több cég vezetői tartottak tapasztalatcserét és az azt követő ebédkor az ügyes szakács néni hatalmas zsíros cupákokkal szedte tele a kedves vendégek tányérját.
De vannak telhetetlen meghívottak is, akik nem ismerik a falatozást, csak a „két pofára zabálást”!

A kedvencem egy olyan eset volt, amikor egy  állófogadással egybekötött színházi este folyamán egy jól szituált, igen csinos hölgy a retiküljébe rejtegette bele a Gundel csemegéket!

Volt rá példa, hogy a „takarítónői szabályzat” fölülírt minden józan észt, és a partfisok „főmestere” csípőre tett kézzel osztotta ki mindazokat, akik bemerték tenni a lábukat arra a területre, amelyre a vendégeket várták a gond csak az volt, hogy a várt vendég is köztük állt éppen.

Mindenesetre a rendezvények lebonyolításával megbízott dilettáns „szakértők” általában olyan idegesek, hogy biztos történik valami óriási szarvashiba, aminek következtében a rendezvény helyi fővédnöke legszívesebben az asztal alá bújna szégyenében.

Ezért sohasem árt, ha minden cégnél létezik egy olyan ember, aki ért a protokoll szabályaihoz, azt le is írja, hogy egységes rendszerbe legyen foglalva és akkor is jól menjen minden, ha ő éppen nem tud ott lenni.

A  protokollos intelligens , jó benyomást keltő, udvarias és persze mindenkit ismer.
Nem keveri össze a sofőrt a vendéggel, meghúzódik, de mindig mindent lát és tud, és mindenre számol, mindig mindent észben tart és nem létezik számára megoldatlan helyzet.
Szóval olyan valaki, aki „nem terem minden bokorban”.

Mindazonáltal jelenleg nincs nagy kereslet erre a tevékenységre, pedig rendezvény szép számmal van mindenhol. Így aztán a „botcsinálta”, önkéntes protokollosok hada továbbra is termelheti a jobbnál-jobb sztorikat, ha nem okulásunkra, akkor legalább derülésünkre!

A Horoszkópok bódító világa.

Az ember mindig is nyitott volt a misztériumok, a titokzatos dolgok világára és mi tagadás sokkal inkább tud hinni egy olyan dologban, amit még nem látott, mint annak hitelt adni, ami látható és jól érzékelhető.
A hétköznapi élet sokszor olyan lehangoló tud lenni, különösen a téli időszakban, amikor hideg is van, a szürkület is nyomaszt, és minden kedvez annak, hogy a földi halandó kilépjen a valóságból és átadja magát a jövő-kutatás világának.
Általában a nők merülnek el a spiritualizmus titkaiban, ámbár hosszú évszázadok, sőt évezredek óta a férfiak űzték a jóslás „tudományát”.
Csaták előtt, hadvezérek kérték ki a „transzcendens-tudósok” véleményét, hogy a legkedvezőbb kimenetelt tudják biztosítani hadjáratuk számára.
De gyermekáldás kérése, uralkodói megbocsátás kiesdeklése, halálos kór levétele illetve azzal való megátkozás is szerepelt a repertoárban.
Jósoltak, kövekből, csontokból, frissen levágott állat beleiből, szóval bármiből és bármit.
Kissé megmosolyogtató, de ugyanakkor rendkívül nagy hatalommal bíró erőt képviseltek ezek a jósok. Sokszor használtak transzállapotuk eléréséhez különféle módosító szereket, drogokat, ritustáncot lejtettek és alapjában véve is azt a benyomást keltették, hogy misztikus világgal való kapcsolat olyan hatalom, amely félelmetes.
Mindenesetre jósnak lenni nagy kiváltság volt és busás jutalom járt érte, viszont fennállt a lehetősége, hogy egy-egy bősz uralkodó dühében, amelyet a sikertelenség váltott ki, megölette a „titkok tudóját”.

A jelen embere csak kinyitja valamelyik újságot, vagy a Google keresőbe beüti: mai horoszkóp, és máris választ kap, hogy milyen pénzügyi, családi, szerelmi események várhatóak ma.
Mind e mögött ott van a csillagjegyek általános ismerete, a különféle bolygók együttállásának és hatásainak elemzésével és ebből alakul ki az a rövidtávú jövőelemzés, amit írott vagy elektronikus módon „készre, sütve” szervíroznak nekünk.

Csábító, hogy a jövőnket tudhatjuk előre, de a racionális ember ilyenkor ráncolja homlokát , hiszen az képtelenség, hogy bármit is tudhassunk teljes bizonyossággal arról, hogy mi fog történni, hiszen ez egy önellentmondás.
Már csak azért is, mert a jelen per pillanata sem egyértelmű, csak ha majd múlttá válik, akkor kapjuk meg az összes információt róla és tudjuk meg, mi is történt valójában.
A jövőről biztosan azt állíthatjuk, hogy lesz, semmi mást.
Viszont ennek az állításnak is vannak korlátai, mert az egyes ember jövője csak akkor jön el, ha a jelene folyamatos és nem zárul le úgy hogy ezzel megszűnik számára az idő.
Hiszen a múlt, jelen, jövő csak az időben létezik, azt az idővel lehet mérni.
Az élet mértékegysége tehát az idő, a már eltelt idő: a múlt, a jelenleg tartó idő: a jelen, és az eljövendő: a jövő idő. De sem a múlt, sem a jövő idő el nem érhető, csak a jelen.
Míg a múltról vannak információink, addig a jelen is csak a múltban fog rendeződni, a jövő pedig vakfolt.
Erről a vakfoltról próbálnak a Horoszkópkészítők valamiféle információt adni a ma emberének, akik közül a legfogékonyabbak önbeteljesítő jóslatként használják a leírtakat. Magyarul megtesznek mindent, hogy az aznapi jóslathoz igazítsák életüket.

A jövő kémlelése olyan műfaj, ami a találgatások teljes tárházát felvonultatja, varázslatos praktikák segítségével vezeti a hiszékeny embereket egy bizonytalan ösvényre.

Vannak, akik esküsznek rá, hogy nekik minden „bejött”, amit olvastak és még csak észre sem veszik, hogy valójában az aznap kapott impulzusokat magyarázzák visszafelé úgy, ahogy azt leírta – az amúgy számukra teljesen ismeretlen- jós.

Úgy tűnik azonban , az életünk része lett , hogy megpróbáljuk „tetten érni” előre a jövőt, minden józan észnek ellentmondva buzgó vak hittel próbáljuk elfogadni, hogy a jövőből üzenet jön rólunk, leendő párunkról, befektetési fortélyainkról, avagy betegségeinkről.
Ezen pedig mit sem változtat az a tény, hogy soha semmi nem úgy történik, mint ahogy tervezzük.
Pedig a tapasztalat nagyon is ezt mutatja.
Nem is beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy minden tervünket nem önmagunkban állva, csak magunktól függően képzeljük el, hanem abban mások jelenléte nagyon is benne van.
Mások tetteit, gondolatait, történetét pedig végképp nem tudjuk előre megmondani.

Ám a „jó öreg” horoszkóp mindig kéznél van, ha elbizonytalanodunk, és hamis illúziót keltve kapaszkodót szolgáltat számunkra szövevényes életünkről.
Sokan megelégednek ezzel és életük irányítását a „csillagokra” bízzák.
Nem is lenne ezzel baj, ha az egészséges arányokat meg tudná tartani az ember, de olykor a csodát kártyalapokból várjuk.
A megbékélést kockákból és nem tisztázó beszélgetésből, a harag elűzését füstből és nem bocsánatkérésből, az egészséget kézrátételből és nem egészséges életmódból, párunk megtalálását bűvös gömbből és nem társkeresésből.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit tesz meg saját érdekében, de aki illúziót vet, az csalódást arat!

A zaklatás, mint a karrier „csodaszere”

Kétségtelen, hogy ma „előre jutni” az életben csak jól kiépített, széles, minden területre kiterjedő kapcsolatokkal lehet. A nem munka is lehet előrejutás, mint ahogy a tisztességes munkavégzés jutalma is lehet megvetés.
De valójában ez nem csak a mai korban, hanem a történelem során, mindig is így volt.
Minden évszázad kitermelte az emberi viszonyrendszernek azt a formáját, ahol nem csak pénz cserélt gazdát, hanem információ előnyökért, szolgáltatás védelemért, sőt birtokok hazaárulásért voltak kaphatók.
A jelenben is igaz, hogy egy nő előre jutásának legjobb módja az ágy, a kifeküdt kapcsolatok ugyanis viszonylag stabilak és felhasználhatók kijátszásra.
A férfiak bármit képesek megadni egy nőnek, egy jó kis hancúrért cserébe.
De az is igaz, hogy bármilyen eszközt megragadnak, hogy belerúgjanak egy nőbe, ha elutasítják őket.
Ez a fajta zaklatás mindig is létezett, mert a patriachális társadalmi berendezkedés lehetővé teszi, hogy a nő kiszolgáltatott legyen.
Olvastam egy statisztikát, mely szerint a nők 30-50 %-a van kitéve átlagosan munkahelyi zaklatásnak, arra is kitért az elemzés, hogy Magyarországon ennél jóval magasabb ez az érték.

Munkahelyi zaklatásnak minősül, a simogatás, a fogdosás, a flörtfelhívás, a nyílt szexuális aktusra való ajánlat tétel.
A nők legtöbbje kapásból legalább 10 alkalmat fel tud sorolni, amikor szexuálisan zaklatták.

Az rendkívül érdekes, hogy ezek a zaklatások a társadalmi megítélés miatt nem kerülnek napvilágra. Hiszen az általános felfogás szerint a férfiak nyílt vagy burkolt ajánlattétele mögött a nő kihívó viselkedése rejlik.
A „gyerekcipőben” járó társadalmak tehát egyértelműen mindent a nők nyakába varrnak, vagyis az emancipáció csak smafu, a munkában létezik, minden másra ott a „jó kis zaklatás”.

Kérdezem én, mi van azokkal a nőkkel, akik nem akarnak ágyról ágyra járni, hogy valamilyen megélhetésük legyen, nem akarnak perverz szolgáltatók lenni egy-egy állásért cserébe?
Jelenleg az a helyzet, hogy azok a tisztességükkel elmehetnek a jó fenébe!

A zaklatásnak az a formája, amely során elutasítás történik, ritkán kerül képbe, pedig az elutasított bosszúja elképesztő méreteket tud ölteni.

Saját tapasztalatom az az évekkel ezelőtti eset, amikor a nyílt ajánlattétel elutasítását követően a munkatársam szó szerint „hadjáratot” indított ellenem, megkérdőjelezte munkámat, erkölcsileg megalázott, barátait uszította ellenem, majd addig ármánykodott, míg főnökömnél elérte, hogy az megkérjen: menjek el a munkahelyemről, mert nem tudja megakadályozni ezt az „ámokfutást”. A volt főnököm még új állást is szerzett. (Mert a férfiúi összetartás ebben is működik.)

Pályafutásom során sokszor elhangzott ez a kérdés: „Mit lenne hajlandó megtenni az állásért, avagy a magasabb beosztásért?”
„Munkát!” – válaszoltam és valahogy ez sohasem váltott ki osztatlan örömöt.

És számos esetet tudnék még felsorolni, nyilván sokan éltek már át ilyen és ezekhez hasonló helyzeteket.
Persze azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férfiak is szenvednek el szexuális zaklatást munkahelyükön, ez azonban mindössze 3-5 % között van a statisztikák szerint.

A zaklatott nők nagy része érzelmileg frusztrálttá válik (ámbár ez a férfiaknál is előfordul), nagyon gyakran befeléfordul, akár depresszióba is eshet és bizalma is, megrendül, nehezebben ismerkedik. Nem beszél a zaklatásról, vagy csak barátnőinek és tudva, hogy bizonyítani szinte lehetetlen a zaklatás tényét, hallgat róla.

Persze azért ne vonjunk le olyan következtetést, hogy minden sikeres nő mögött ott van egy jól összedúlt ágy, mert ez így azért teljesen nem fedi a valóságot.

Ami azonban igaz, az az a jelenség, hogy a zaklatott nő kiszolgáltatottsága következtében ( ha van férje, ha egyedülálló, teljesen mindegy) sokkal inkább igyekszik „védelmező” partnert találni, tehát könnyebben hoz olyan döntést, hogy mindegy, csak valakije legyen. (Ez már egy másik elemzés témája.)

Itt kell megjegyeznem, hogy le a kalappal azon férfiak előtt, akik munkatársnőiket maximális odafigyeléssel és személyre szabott érzékenységgel kezelik. Nem könnyű a dolguk, mégis rendkívül brilliánsan oldják meg a feladatot.

Van egy olyan fajtája a zaklatásnak, ami a „jóleső” kategóriába tartozik.
Ilyenkor a férfi szexuális közeledésére a nő is hasonlóan reagál. Ez a fajta zaklatás aztán vagy beteljesül egy kapcsolatban, vagy lásd mint fent, újabb megalázás forrása lesz.

Felmerült bennem a kérdés: tényleg nincs más út?
Létezhet, hogy a nők csak árucikként tudják álmaikat megvalósítani?
Eltűntek a lovagias férfiak? Vagy ez már divatjamúlt, mert mindannyian berendezkedtünk egy olyan felfogásra, hogy hatalmi kapcsolatrendszerünkön, drog  szex és –alkoholorgáinkon megkötött üzleteink által , morálisan szétzúzva hajszoljuk céljainkat?
Egyáltalán, ha így, ilyen módszerrel teljesedik be álmunk, annak tudunk majd örülni?
Vagy a cél elérésekor kiüresedetten nézünk megszerzett javainkra, és azon gondolkodunk: tényleg ezért élünk? És megérte mindez?

Nem tudom.  De azt tudom, hogy jó néhányan vagyunk, akik még hisznek abban az ideálban, hogy a munkahelyi elismerést munkával, az érzelmi elégedettséget szerelemmel, az anyagi jólétet pedig becsülettel lehet elérni!
Részemről lehet, hogy naivitás mindez, de hiszem, hogy előbb-utóbb ez a „wallstreetifarkasos” életfelfogás végre zsákutcába kerül és helyette normális, érett emberként, emancipált nőkként és férfiakként kereshetjük egymás társaságát.
Addig pedig manőverezünk, hogy ha már zaklatnak bennünket, legalább olyan tegye, aki vonzó is!

Félreértések háttere, avagy minden mellébeszélés "tetten" érhető.

Az ember olyan különleges lény, hogy nem csak vizuálisan és hallás útján értelmez, hanem a beszéd által is.
Minden benyomását rögzíti képek, hangok és szavak segítségével és ebből képez összetett információt.
Hétköznapokban ez egyszerűen úgy történik, hogy ketten találkoznak és a legelső, amit információként befogadnak egymásról a látvány, aztán a köszönés során, a hangsúly, a hanglejtés és végül a mondatok. Még ide társul plusz információként a kézmozdulatok ( a kézmozdulatok közvetítenek a legtöbbet, ezért gyakran tudatosan nem használjuk őket) és a mimika.
Ezek harmóniájából, vagy diszharmóniájából lehet következtetni a másik igazmondására, avagy érzelmi és lelki állapotára.
Van, aki tökéletes egységet tud mutatni mondandójával, ám a mikromimika elárulja.
A mikromimikát azonban nagyon nehéz tetten érni közvetlenül, amikor kommunikálunk, mert általában csak egy rezdülésnyi ideig tart.

De ahhoz, hogy valaki minden kifelé irányuló közlését harmóniában tartsa, miközben a mondandója csupa hazugság, szóval ahhoz nagyon profinak kell lenni, és tulajdonképpen a hétköznapi életben nincs is erre szükség.
Sokan azt gondolják, hogy az érzelmek a gyöngeség jelei ( nőies dolgok), ezt az ősrégi beidegződést még abból az időből tartották meg az emberek, amikor az ideál a könyörtelen és igazi kemény karrierista férfi volt.
Ma azonban egyre inkább az látszik, hogy egy igazi férfinak igenis rendelkeznie kell valódi érzelmekkel, mert különben sekélyes, érdektelen és „eladhatatlan” lesz a párkapcsolati piacon.

Félreértéseink nagy-nagy száma leginkább abból adódik, hogy a már felsorolt információkat nem megfelelően olvassuk. Nem jól értelmezzük.
Na igen! Mert, ha mindenki őszinte lenne és gondolataiban, szavaiban, mosolyában ugyanaz az igazság bújna meg, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy: Ez annyira egyértelmű!

Azonban, semmi sem egyértelmű.
Nem olyan régen volt alkalmam 2 ember beszélgetését megfigyelni. Gyakorlatilag a mondandójuk általános ,szimpla információcsere volt.
Az azonban, rendkívül érdekesen hatott, hogy míg az egyik zsebre dugott kézzel magyarázott, addig a másik karba zárta karjait.
Egyértelmű volt, hogy, aki zsebre dugta a kezét, nem akarta kézmozdulatait használni, mert avval túl sok érzelmet árult volna el. Míg a másik jelezte, hogy nem akarja befogadni azt az álláspontot.
Egymásnak nem szembe álltak, hanem az egyik féloldalt. Elgondolkodtató volt, hogy miért is jött létre kettőjük kommunikációja, hiszen látható volt, hogy a féloldalt állót nem érdekli valójában az adott beszélgetés, menekülni próbált belőle!

Amikor valakivel beszélünk, akkor szembe állunk vele, jelezve, hogy:
Mondd, figyelek rád! Összpontosítok arra, amit mondasz!
Ezt megerősítjük azzal, hogy a szemébe nézünk és még szavainkkal is egyértelművé tesszük. Talán egy biztató mosoly is megjelenik arcunkon, használjuk két kezünket, ahol nyitott tenyérrel jelezzük, hogy befogadjuk a másik mondandóját.

Ez azonban a legritkább, amit tapasztalhatunk, sajnos!
A valóságban az emberek féloldalt állnak, azaz indulóban vannak, azt üzenve, hogy: Siess, mert nem érek rá!
Nem néznek egymás szemébe, mert érzéseiket rejtik el, ez lehet a : „ Hagyjál békén!”-től, az Elegem belőled!-en át a „ Nagyon fontos vagy!” variánsai.
Mi tagadás, nagyon nehéz mindezt megfejteni. Hiszen fogalmunk sincs, hogy a másik mit rejt el előlünk. Ha kezeit is szorosan maga mellé teszi, abból sem nyerünk elégséges információt,ilyenkor talán a mimika lehet a legárulkodóbb, mert azt nagyon nehéz kontroll alá tenni. Vannak pókerarcú emberek, akik ismerik a titkát annak, hogy ne mutassanak ki semmit, ám velük is előfordul, hogy a mikromimika elárulja őket, valamint a szemükből „elkapott” érzelem.

Hosszasan nézegettem egy fényképet, mert ámbár igazán kellemes látvány volt a rajta lévő férfi, mégis valami „nem stimmelt” az egésszel.
Barátságosan mosolygott a kamerába, fesztelenül kényelmes pózban ülve, nem túl lazán, hogy elegáns öltözékének megfeleljen ,és azzal harmonikus legyen.
Kezei szintén természetességgel feküdtek lábain.
A benyomásom mégis az volt, hogy valami nincs összhangban.
Letakartam kezemmel az arcát, hogy csak a szemeit lássam, és ott volt!
Bizony a fotós pont elkapta azt a pillanatot, amikor „modellje” gondolatai valami fájdalmas dolog körül jártak.
Ez a szemekről „ordított”.

Az  igazság az, hogy napjainkban az emberek legtöbben csak a hallott szavakra koncentrálnak, ami a lehető legszűkösebb információ.
Általában az odafigyelést azzal mutatják, hogy fülüket „adják” csak a beszélgetéshez.
Pedig a legtöbb szó felesleges lenne, ha egymás szemébe tudnának nézni.

Gondoljunk csak a szerelmesekre! Szavak nélkül, mindent el tudnak mondani egymásnak!
Persze az élet nem csak szerelem, de a mondatokhoz csatolt hangsúly és arckifejezés érzelmeinkről mond el sokat, különösen ha a másik szemébe tudunk nézni.

Általában is igaz, hogy 2 ember vonzódásában sohasem a szavak a valós közlendők, nem azok hordozzák a teljes igazságot!

Bonyolult az ember, bonyolult kifejezésében, viselkedésében, érzéseiben, beszédében.
Épp ezért van az, hogy a hallott információkkal sokszor nem tudunk érdemben mit kezdeni, viszont önmagában a szavak kiválthatnak bennünk erős érzelmeket, anélkül, hogy tudnánk, azok eredeti üzenetét, szövegkörnyezetét, érzelmi körítését.

Fennáll mindig az a lehetőség, hogy csapdába kerülhetünk, mert csak "szöveganyag" áll rendelkezésünkre és érzelmi anyag nem egy-egy információnál.

Ezért aztán előfordulhat, hogy érzelmekkel ( haraggal, sértődéssel) reagálunk vissza és akár hosszú időre is vagy végleg megszakithatjuk bizonyos emberekkel  a kapcsolatot.
Ez, nagyon nagy baj!

Ilyenkor sürget bennünket az idő, hogy minél hamarabb tisztázzuk a félreértést, mert különben visszafordithatatlanná válik az elszakadás és egy kis semmiség óriási károkat okozhat az érintett felekben és kapcsolatukban.

...és a rossz, lecsap ránk!

Minden születés egy csoda, minden új élet valahol nem más, mint Teremtés.
Felfoghatatlan szinte, hogy két  sejtből képes egy új, tiszta élet fejlődni és világra jönni.
Az talán még elgondolkodtatóbb, hogy a természetben a legtörékenyebb újszülött, az emberé.
Minden lény olyan utódot reprodukál, hogy az azonnal képes felállni,becsatlakozni a családba, megérteni a körülötte lévő hierarchiát ( itt a megértést nem klasszikus értelemben gondolom), kivéve az ember kicsi babája, aki hosszú éveken keresztül sajátítja el az emberré válás fortélyait.
A szülők saját tudásukat bevetve szocializálják gyermekeiket, nevelik, óvják őket.
Jó esetben megfelelő szakirodalmat is elolvasnak , hogy csemetéjük egészséges lelkületű emberré váljon.
Vannak azonban olyanok, akik "kísérletezgetnek" a gyermekneveléssel és vannak, akik igazából hagyják, hogy a gyermek úgy nőjön fel, ahogy épp az élet hozza.
Ahogy az ember testét fölkészítik  oltásokkal, hogy az immunrendszer elleni támadásokat visszaverje, úgy az ember lelkét is fel kellene erősíteni.
Kérdeztem ismerősöket erről és ilyen válaszokat kaptam:

" Szerintem a lélek, az kamu. Se látni nem lehet, sem megfogni, így nincs.Szóval lényegében nincs miről beszélni!"

" Szerintem viszont, van lélek- mondta egy másik- csak éppen akkor van rá szükség ha meghalunk!" ( Gondolom a lélekvándorlásra akart utalni.)

Mások szerint a lélek csak arra való, hogy a pszichológusok jól keressenek, ismét mások pedig azt vallják, hogy a lélek ismeretlen, de lassan megismerhető és nagy mértékben befolyásolja az életünket.

Én úgy gondolom, hogy igenis van lélek. Bizonyíték az is rá, hogy az ember képes hihetetlen boldog lenni , vagy éppen rendkívül szomorú, szerelmes, vagy éppen gyűlölködő avagy haragos.
Vagyis érzelmeket mutat fel, érzelmekkel fejezi ki önmagát, nem csak szavakkal. A Lélek fájni is tud, amikor ártatlanul vádolnak bennünket, vagy ha elveszítjük azt , akit szerettünk, vagy elhagytak bennünket,  és a Lélek arra is képes, hogy emlékekben őrizze azokat az érzelmeket, ami egy "de ja vu'" kapcsán előjönnek.
A lélekben őrizzük a rossz emlékek  érzelmi nyomait és képesek vagyunk azt újra átélni. Ez ugyanígy van a jó emlékek érzelmi nyomaival.
Ma már az is bizonyított, hogy a testi egészség alapfeltétele a lelki egészség.
Szinte minden második ember szenved, valamilyen betegségben, aminek eredete lelki okokra vezethető vissza.
A ma embere rendkívül zavart és felpezsdült világban él, percenként olyan hatások alá kerül, amikre nincs felkészülve. Nem tud védekezni, hiszen fejlődése során jó ha a testi egészségét igyekeztek karbantartani, a lélek pedig ott maradt valamelyik poros szegletben.
A lélek nevelése, szocializálása sokkal nehezebb olykor, mint gondolnánk, mert ,míg mondjuk a tisztálkodás, avagy a köszönés szabályai egyértelműek, addig a lélekben végbemenő folyamatok, avagy módosító rezdülések nehezen kontrollálhatóak.
A lelket tehát táplálni kell.
Táplálni, etetni és itt jön az a bizonyos rossz.
Ha lelkünket gonosz gondolatokkal, paranoiával, haraggal, dühvel tápláljuk, akkor mi magunk válunk gonosszá, mi magunk válunk elviselhetetlenné, mi magunk válunk mások farkasává.
Amikor azonban a jót és a szépet ültetjük el lelki kertünkben és azt locsoljuk, gondozzuk, akkor hihetetlen erőssé tudjuk tenni magunkat a támadásokkal szemben.
Kétségünk ugyanis sohase legyen, hogy a jólelkű embereket bizony a rossz lelkületűek gyűlölik. A gyűlölet alapoka pedig az, hogy ők képtelenek a jót választani.
Hogy ki, mit ad táplálékul lelkének, az saját egyéni döntésének a következménye , természetesen a gyerekkori behatások után. Nyilván arra nem nagyon van ráhatásunk, hogy egy szülő mekkora dózisban gerjeszti a gyerekben a félelmet, vagy frusztrációt, avagy a szeretet érzését.
Viszont a gyermekkorból kilépve már saját döntésünk eredménye, hogy a "jó farkast" vagy a "rossz farkast" tápláljuk.
Bármit is teszünk tudnunk kell a következményeit.
A rossz lelkű ember gáncsoskodó, csak a saját egoja számít, másokat eltipor, másokat bántalmaz, ok nélkül kiszemel áldozatokat, zsarol egyszóval pusztít. Önmagát és embertársait.

A jólelkű emberhez viszont mindenki vonzódik, mindenki vele akar lenni, mindenki szeretne belőle egy "darabot" a jólelkű ember önzetlenül ad szeretetet, jóságot és mindent.

De azért azt tudni kell, hogy a rossz olyan, hogy képes megtéveszteni, olyan "köntösben" mutatkozni, mintha megértő és kedves lenne: pedig csak áldozatát akarja becserkészni.
Ezért kell a lelket is nevelni, mert óriási útvesztők és gödrök tarkítják a jó emberré válás aszfaltját.Könnyen letérhetünk róla, könnyen elhagyhatjuk azt, könnyen válhatunk a rossz farkas áldozatává.

Sorsokat és történeteket tudnánk felsorolni, ahol egy alapjában véve jó embert elnyelt a sötétség, avagy nagyváros kietlen bugyra, avagy tudunk olyanokról, akik valamely nagy határhelyzet kapcsán ( betegség, halál) letértek eddigi zabolázatlan útjukról és elkezdték lelküket megtisztítani minden rossztól, rossz hajlamtól.

Ezek az emberek eltökéltek és elszántak, mert az életükben bekövetkezett történés olyan sokkoló volt, hogy megértette velük: ez nem járható út.
Most már csak az a kérdés: milyen lelkülettel élünk?
Ezt döntse el ki-ki maga!

"Vak vezet", avagy a jó kapcsolat alapja ( némi zsörtölődés okán)

Azon gondolkodtam, hogy mitől is működhet jól egy kapcsolat , amikor eszembe ötlött, hogy valójában miért is kérdés ez?
Igazából azt látom szűkebb-tágabb környezetemben , hogy az emberek képtelenek egymással vagy éppen egymás mellett megférni, folyamatosan viták, perlekedések szegélyezik útjukat és a legtöbbnek még csak igazán értelme sincs.
Valójában a vita olyan műfaj, ami ugyan létezik, de már nem a klasszikus értelemben előrevivő, véleménycserés, gondolkodásfejlesztő problémafeltáró program, hanem érzelmi show műsor, amolyan értelmetlenségig agyonfröcsögött szópárbaj.
Az emberek ma már nem értelmesen vitatkoznak, hanem kinek nagyobb a hangja alapon ugyanazon trágárságokat vágják egymás fejéhez és ennyi.
Se tanulság, se erkölcsi megmérettetés, csak dühöngünk a semmiről úgy általában ezzel, is mutatva, hogy a saját szemétdombunkon nekünk kell először is kapirgálni, másnak tilos!
Szóval fel sem merülne bennem a jó kapcsolat okának felfedezése, ha nem azt látnám, hogy az emberek vagy üvöltenek  vagy nem állnak szóba egymással, ez a kettő,egymás következménye is lehet.

Mikor is degradálódott le az emberi kapcsolatrendszer erre a két legalacsonyabb szintű lehetőségre?
Mi az oka annak, hogy semmit és senkit nem tudunk máshogy elfogadni, csak a saját szemüvegünkön keresztül?
Van még egyáltalán lehetőség arra, hogy emberek között igazi őszinte, tiszta kapcsolat jöjjön létre, olyan hazudozásmentes, amitől az ember lelke megbizsereg?
Vagy végképp eltörlődött ez a lehetőség a pénz és hatalom utáni hajsza sűrűjében?

Konokul vallom, hogy a jó emberi kapcsolatra szükség van.
Kell mindannyiunknak olyan társaság, barátság avagy szerelem, ahol az ember önmagát adhatja!
Persze sokakat felfalt már a képtelenebbnél képtelenebb kitalációk áradata, amivel igazi énjüket el akarják rejteni.
Van, hogy annyira jól sikerül, hogy már maguk sem tudják , kik valójában!

Szóval a jó kapcsolat.
Hát nézzük, a jó kapcsolat alapja a beszélgetés, a jó kommunikáció, hogy maradjunk 21. századiak. Szóval: Én elmondom neked, hogy mit szeretnék és te figyelsz rám, majd átgondolod és válaszolsz, hogy érted vagy sem és javasolsz megoldást. Vagy te elmagyarázod, hogy ezt ezért és ezért tetted vagy teszed, és én akár egy felismeréstől elhűlt "aha" kíséretében is konstatálom, hogy :Így már világos!
Te kérsz tőlem valamit, elmondod, miért , hogy miért ezt a megoldást választottad és én szűkös ismereteimmel kiegészítve javasolhatok mást is és ezt vitatjuk meg.

Szóval a jó kapcsolatban arra törekszünk, hogy a másik megértsen bennünket, ne csak álljon mint Bálám ama bizonyos rakoncátlan állata, hanem felfogja és megnyugtatóan és boldog mosollyal, büszkén rendezze önmagában, hogy : Lám, lám milyen jó, hogy értjük egymást!

Ez még korántsem jelenti azt, hogy egyet is értünk, de az már egy nehézségi fokozat, hogy a különböző véleményből valami közöset kigyúrjunk!

Persze ehhez ismerni kell a "vak vezet" játékot.
Évekkel ezelőtt részt vettem egy önismereti képzésen, aminek azonnali konkrét eredményét is lehetett tapasztalni. A helyes önismeret ugyanis minden kapcsolatban olyan, mint kiszáradt pataknak a víz, táplál, megújít.
Persze nem minden gyökeret lehet újraéleszteni, van, amelyik megmarad olyannak, amilyen!
Szóval a helyes önismeretben az embernek szemernyi kétsége sem támad afelől, hogy kapcsolatait jól és helyesen kezeli, nem fogy el a benne lévő mély intelligencia és aki önmagával tisztában van, az pontosan tudja, hogy meddig érdemes egy kapcsolatot fenntartani, meddig érdemes azt fejleszteni, vagy mi az a pont, ahol talán meg kell szakítani.
Máshogy is fogalmazhatok: aki ismeri önmagát, az tudja, hogy a másik érdemes-e az ő társaságára, vagy sajnálattal ámde a felesleges energia bevitel elkerülése miatti döntéssel, a másikat lapátra teszi, vagy a "futottak még" kategóriába emeli.
A jó önismerettel rendelkező embereknek nincs szükségük állandó dicséretre, mert tudják, hogy olyanok, amilyenek, hiszen pont olyannak látják magukat, mint ahogy mások látják őket.
Az, hogy ez egyesekből vonzódást vagy gyűlöletet vált ki, az már érzelem és evvel a részével nem a helyes önismerettel rendelkezőnek kell foglalkoznia, hanem annak, akikben az érzelmek felszabadultak.

A " vak vezet" játék lényege, hogy az egyik félnek bekötjük a szemét a másik pedig csak a szavaival próbálja meg végigvezetni egy eléggé sok akadállyal megspékelt úton. Ebben a játékban a bizalom a legfőbb elem, ha nincs bizalmad ahhoz, aki vezet, akkor nem tudsz az instrukcióira figyelni, ha pedig figyelmetlen vagy mint vezető a vak kezét-lábát összetörheti.
Bizony a jó kapcsolat lényege a tisztán megfogalmazott alapos és figyelmes kommunikáció, az aprólékos elemekkel megtűzdelt mondandó, hogy soha ne lehessen félre érteni szándékainkat.
Nagy szerelmek és komoly vezetők buktak el ebben az látszólag egyszerű megmérettetésben.
Tudnunk kell a másikat megszólítani, annak elmondani, mit szeretnénk, abban világosan érvelni, miért is akarjuk mindezt, majd a megfelelő módon visszakérdezni, hogy értette-e a másik.
Ha mindezt nem tesszük, akkor őskáosz alakul ki társadalmi, üzleti és magánéletünkben is. Ugyanis azt a látszatot keltjük, hogy mi okosak vagyunk és mindenki hülye.
Mert, senki nem ért semmit, így mindenki csinál valamit és azt képtelenség összehangolni.
Agyonfrusztrált emberek tömege szaladgál tétován az utcákon, mert gőzük sincs hova tartanak!

A jó kapcsolat egyértelműen építő, azaz a benne lévők egymás épülésére szolgálnak, esetleg egyoldalúan fejlesztő, ahol az egyik fél épül a másik stagnál. Van a még működő kapcsolat, ahol ugyan senki sem fejlődik a másik jelenlététől, de nem is rombolódik benne.
Az a kapcsolat azonban, ahol a felek nem fejlődnek, hanem zigótává nyomorgatják egymást türelmetlenségükkel, ostobaságukkal, nemtörődömségükkel, hazugságaikkal, az csak mindkét fél kárára válik és menekülni kell belőle, de azonnal!

Szóval, Hölgyeim és Uraim! Csak bátran próbáljuk ki ezt a játékot! Csak vigyázzunk, mert kiderülhet, hogy kapcsolatunk bizonyos emberekkel nem a bizalomra épül, vagy, hogy nem is jött létre!

És még egy fontos dolog: A kapcsolat létrehozása művészet, szimbolizálja az ember társas lénykénti folytonos útkeresését. Ezért nem árt, ha tudjuk, hogy nem szabad görcsölni rajta, nem szabad a másikat szorítani és megfojtani benne, mert akkor az elmenekül. Hagyni kell, hogy távolról szemléljen bennünket és a legnagyobb kövek között is észreveszi a gyémántot!