Magányos férjes asszonyok

Azon tűnődtem a minap, hogy csak azok a nők lehetnek magányosak, akik egyedül élnek?!

Az apropó az volt, hogy látogatóba jöttek osztrák ismerőseim és átbeszélgettünk egy hosszú éjszakát. Ami furcsa volt, hogy mindabból, amit elmeséltek boldognak "kellett" volna lenniük, de ők maguk sem értették, hogy mégis olyan magányosnak érezték magukat.
Természetesen vannak gyermekeik, unokáik, és Isten áldásával minden anyagi biztonságukat meg tudták teremteni.
De mégis! Szüntelen úgy érezték mindketten, hogy a lelkük magányos, elhagyatott, magára maradt.
Aztán szép lassan előkerültek az évek történetei.
Megvalósított építkezések, létrehozott vállalkozások, gyermekeik zenei hangversenyei, unokájuk bokszbajnokságai. Földjeik művelése, gazdaságuk duzzasztása, új gépek vásárlása.
Rengeteg ismeretség egy-egy jó üzlet reményében, ezeknek a kapcsolatoknak a folyamatos ápolása.

Egyszóval Karin barátnőméknek mindenre volt idejük, csak a saját kapcsolatukra nem.
Karin elmesélte, hogy eleinte otthoni gondos háziasszonyként élt igencsak pörgős vállalkozó férje mellett, aztán elunva a szüntelen várakozást és az untató vásárlásokat ő is belefogott valami önmegvalósító tevékenységbe.
Patchworkkel töltötte az idejét és olyan kiváló ötletei voltak, hogy egyre szebb és kelendőbb portékát készített, aztán bővítette a vállalkozását. Akkor már nem a pénzért dolgozott, hanem a munkáért.
Lényegében hazajártak, találkoztak, de mindketten a saját életükkel voltak elfoglalva, természetesen gyermekeiket rendesen nevelték.
Hogy Karin mikortól kezdte érezni, hogy magányos és valamit tennie kell, maga sem tudta megmondani. De ő volt olyan szerencsés, hogy tudott valamit kezdeni önmagával, még ha az messze is volt attól, amire vágyott.
Hiszen a férjére, annak finom, gyengéd szeretetére áhítozott, helyette azonban egy elfoglalt szinte láthatatlan társat kapott.
Talán 10-ből 9 nő ilyenkor szeretőt keres, hiszen hiába minden könyörgés és ötletelgetés a gondoskodó férj, megoldandó feladatokat lát maga előtt és nem tudja magából elővarázsolni a szeretetet.

Létezhet, hogy az évek képesek úgy elfolyni fölöttünk, hogy nem vesszük észre már rég idegenek vagyunk egy fedél alatt?
Vagy pusztán többször és több alkalommal kellene felemlíteni a házasság értékének és küldetésének fontosságát a másik előtt?
Egyáltalán képesek vagyunk a közösségi lét finomságait megőrizni, vagy jól van úgyis, ha csak együtt mutatkozunk valahol?
Mit tehet az a nő, aki a férje mellett százszorta jobban egyedül érzi magát, mint, amikor még társat próbált találni?
Az lehet a természetes, hogy idővel kihal bennünk az összetartozás érzése és ugyan együtt mutatkozunk mindenütt, de már csak a megszokás miatt?
Egyáltalán a megszokás annyira szükséges, nem lehetne a szeretetben a kölcsönös törődésben maradni?
És mi van azokkal, akik a megunt kapcsolatukat frissíteni akarják, de csak átmenetileg?! Ők milyen játékot játszanak?

És még ezernyi kérdés kavarog a fejemben.
Egy bizonyos az egyedül élők is rendkívül magányosak tudnak lenni, de azok, akik mellett karnyújtásnyira ott a másik és mégis elérhetetlen, az olyan, mintha a remény is meghalt volna.
Nem tudom mit lehet tenni ilyen helyzetben, persze ötleteim lennének, de mindenkinek magának kell szembenéznie ezzel és döntést hoznia.
Tudnunk kellene megfogalmazni magunknak, miért is vagyunk a világon? Személy szerint a válaszom az, hogy boldoggá tegyem a másikat és ezáltal önmagamat.
Nemde ez lenne az egyetlen megoldás? Ha csak önmagunk megvalósításán dolgozunk hol van ott a másik boldogsága?
Mindenesetre barátnőm és férje is hosszan elgondolkodott ezen, aztán ki tudja milyen hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttek, hogy megengednek maguknak egy közös 2 hetes nyaralást, kirándulással valahol Távol-Keleten.
Azóta már talán le is szállt a gépük az első állomásnál és én csak reménykedem, hogy megértik, hogy az egymásra fordított idő teszi igazán értékessé az életüket. Mert a munka jó, de szeretni a másikat és törődni vele egy életen át: az az igazi varázslatos öröm!
Lám! Sohasem késő a boldogságot keresni és megtalálni!

"Mindig az a perc a legszebb perc..."- Örökzöldek Pataji Ösz

Örökzöld dallamokkal kezdődött a Pataji Ősz rendezvény sorozata szeptember 9.-én.
Én jómagam már nagyon rég nem hallgattam ebből a műfajból egy dallamot sem, utoljára akkor, amikor még édesanyám élt.
A szüleim fiatalkorának varázslatos dalai voltak ezek és azon lepődtem meg, mégis mennyit ismerek belőlük, milyen soknak tudom a szövegét.
Kisgyermekként az ember mit sem értett ezeknek a dalszövegeknek mély érzelmi tartalmából.
Édesanyám sokat énekelt Karády Katalin dalokat így nem csoda, hogy én magam is most dalra fakadtam többször.
Eszembe jutottak régi  történetek és újak és bevallottan is mélyen szíven ütött nem egy sláger.
Volt a Zenebarátok előadásának egy olyan különös varázslata, ami végtelenül lágy, finom és egyszerre  hozott boldogságot valamint forró könnyeket.

Ki tudja, lehet én változtam meg?! Vagy megéltem ezeket a dalokat?
Lehet, hogy az örökzöld, attól az, ami, mert elmeséli helyettünk az életünk minden percét?
Egyszerre szembesít a már elfeledett vagy mélyen eltakart múlttal, vagy éppen a még ittlévő jelennel?
Nem tudom. De olyan mély hatással volt rám, hogy más már nem tudott vonzani az egész 3 nap programjaiból.
Azóta is minden nap ott szólnak a dalok a fejemben:
"Hol van az a nyár..."
"Tanulj meg fiacskám komédiázni..."
" Szeretlek én, jöjj vissza hozzám...
vagy a
"Járom az utam..."
Most mégis más dalokat választottam, talán, mert hamarosan láthatjuk az egész előadást a Pataj TV-ben illetve itt a YouTube-on. Itt jegyzem meg, hogy minden szempontból igényes előadást láthattunk és még "vendégszereplő" is volt, igaz csak 2 perc erejéig!

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán felejthetetlen előadását örökítette meg ez a filmrészlet, miről is szólhat, mint a szerelemről:

Mert minden csak minden: komédia! Igen, mára már ezt is megértettük, hogy az egész életünk valami különös színpadi játék, ahol nap mint nap eljátszunk egy szerepet, eltakarva valós érzéseinket. Az események pedig zajlanak, mi részesei vagyunk, de valójában mi van belül a szívünkben csak mi tudjuk.

Ide a végére szántam azt a dalt, ami elhangzott ezen az estén, amit kevesen élnek meg és értenek meg. Mindenesetre csak az igazán mély érzékenységű emberek találkoznak ezzel az érzéssel.
Karády Katalin olyan szuggesztíven "meséli el" fájdalmát, hogy nem tudja magát kivonni alóla a néző. Nemcsak szépsége és csodálatos hangja varázsolja el az embert, hanem, ahogy a művésznő tekintetével is megértet mindent.
A beteljesületlen szerelemről szóló dal 1941-ben a Kísértés című filmben hangzik el.

Béke tér- a nagy érzelmek tere lettél!

Arról nem kívánok szót ejteni, hogy bizonyos értelemben megosztotta az embereket a tér átalakításának ezen formája.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy, nem kell külön magyarázat hozzá, még nem pompázik teljes valójában ez a hely, mert hiányoznak  a természet adta szépségek a fák és virágok, a fű.
Valamirevaló ember pedig kell, hogy tudja, hogy a természet körforgása olyan, hogy nem nyáron a tűző forróságban építjük és hozzuk létre kertjeinket, hanem az annak megfelelő időszakban. Így ez a tér valóságában majdan évek múlva lesz igazán szemet gyönyörködtető és remélhetőleg betölti nevének híven  méltó szerepét a Béke tere kell hogy legyen.
A békéé a csendé és a nyugalomé, a tiszteleté, melyet már a kihelyezett emléktábla jelöl.

Természetesen a növényzet nélkül is birtokba vehető és kellemesen megnyugtató hely ez a hatalmas tér, nyilván fokozatosan nyeri el igazi arcát. Mint ahogy egy műalkotás is sokszor évekig készül, hát így van ezzel is. Látszik, hogy a nagy kedvenc a csobogó és az akörüli hinták. 

Annyira látszik, hogy ma is tele volt csikkel és szotyihéjjal! Végigjártam és a pagodákban ugyanezt találtam. Azon kívül, hogy sáros cipőtalpak nyoma volt a padokon, de még az asztalokon is. Összetört üveg, ami feltehetőleg eredetileg borosüvegként funkcionált és a korsót tartó lányka pedig valami különös oknál fogva fekve volt a csobogó mellett.

Tudom, hogy ez nem akkora vandalizmus, meg föl is lehet söpörni etc. Csak azt tessék már nekem megmondani: Miért?!

Milyen okon és jogon tesznek emberek ilyesmit?!

Ez a tér nem úgy került ilyen rendezett állapotba, hogy valaki csettintett egyet, vagy odalehelte, hanem rengeteg ember több száz órányi kemény munkájával!

Ezen a téren éjt nappallá téve dolgoztak, hogy Dunapatajnak legyen egy elmélkedésre, vagy közösségi élet megélésére alkalmas tere, ahol kicsik nagyok megtalálhatják a kikapcsolódási lehetőséget!

Akkor mi a fészkes fenéért kell kocsmát csinálni azonnal belőle?!

Nincs elég?!

Őszintén szólva nem az a bajom, hogy nem tudnék söprűt fogni a kezembe és rendet rakni, hanem az, hogy ez megtörténik.

Hogy minden egyes nap megtörténik. Kulturálatlan emberek , mások munkáját semmibe vevő lények ott dekkolnak és a saját szintjükre igénytelenségükre akarják "továbbalakítani" ezt a helyet.

Mérges is voltam és szomorú, mert lehet nem tetszik valakinek ez vagy az a díszítés, vagy, hogy minden fa szinte ki lett vágva, ( egyébként mindennek oka van) , de senkinek nincs joga a tiszta és ápolt környezetet ilyen módon meggyalázni.

Becsuktam a szemem, s hallgattam a csobogó víz hangját, éreztem, ahogy a nap melegít, a langyos szellő simogat, megnyugodtam! 

Mély békesség töltött el. Ez ennek a térnek a küldetése!

hogy

Legyen békesség közöttünk mindenkor!