Bocsánat! Csak nő vagyok!

Fura dolog, így a 21. században arról irogatni, hogy a nő helyzete még mindig csak olyan vidéken, mint a rossz tanuló bizonyítványa, hol elégséges, hol elégtelen.
Szépen felépített jövőképek omlanak össze és őrlődnek porrá még ma is, az ócska, mégsem teljesen rogyadozó feudális férfigondolkodású falusi malmok kerekei között.
Éppen Szent Rita életét nézem ahol is a fő motívum , vagyis a szent életű asszony küzdelmei mellett bepillantást nyerhetünk a 16. században élő itáliai lovagi családok hatalmi harcába.
A patriarchális szövevények elképesztő elnyomásába, a női élet alulbecsülésébe.
Rita asszony rendkívüli rangot tud kivívni férje oldalán, hiszen szép lassan a férje támasza és társa lesz, nem cselédje. Az, hogy egy nő partnere és társa a férjének abban a korban elképzelhetetlen volt.
Nem csak odaadása csodálatraméltó, hanem felbecsülhetetlen szeretete, amivel férjét és fiait szerette, s amellyel a kíméletlen férfit, igazi emberré tudta átformálni.
A filmben van egy jelenet, amikor a férfiak vacsora közben beszélgetnek arról, hogyan kellene egy konfliktust megoldani és Rita közbeszól. Ekkor azonnal ráparancsol a férje hogy fogja be a száját, mert ez nem az ő dolga.
Majd férje apja is megjegyzi, hogy : Tartsd kordában a feleséged!

Azon gondolkodtam, hogy vajon az 500 év alatt változott-e valami a nők megítélésében? Néha olyan, mintha ugyanúgy történnének a dolgok, mintha megálltunk volna az időben.
Olyan , mintha minden egyes nőnek újra és újra meg kellene küzdenie azért, hogy embernek ismerjék el.
Manapság nem egyszer tapasztalom, hogy a nőre mint kiszolgáló személyzetre, vagy mint agyatlan szükségességre, vagy mint felesleges akadályra tekintenek látszólag teljesen értelmes férfiak.

Létezhet, hogy mi nők képtelenek vagyunk megvívni a saját "szentritás" harcunkat? Lehetséges, hogy ott rontjuk el, hogy vannak, akik elfogadják, nekik sohasem szabad szólni?
Biztosak vagyunk abban, hogy nekünk nőknek ez a szerep az egyetlen, ami elérhető? Vagyis a a leigázotté?

Jó néhányan most ráncolhatják a homlokukat, vajon miről beszélek, de tessék egy kicsit körbenézni, és hihetetlen dolgok kerülnek napvilágra.
Bizony még ma is összeülnek a családok férfitagjai, közösen szövetkeznek egy-egy üzlet miatt és még ma is a nő csak a csend jele.
Saját bőrömön is tapasztalom micsoda heroikus küzdelmet kell azért vívni, hogy egyáltalán meghallgassanak, hiszen a legtöbb férfi úgy van vele: Ez csak egy nő! Mi jó származhat tőle, mi értelmeset mondhat!

Bocsánat! Valóban nő vagyok! Méghozzá egy igazi törékeny nő, aki ugyan bonyolult a gondolkodásában az érzelmeiben, de végtelen kifinomult és hűséges a szeretetében.
Elgondolkodtam:
Nem lehetséges, hogy a férfiak nem képesek felnőni a feladathoz: partnernek tekinteni egy nőt, elismerni a képességeit? Nem lehetséges, hogy a férfiak vélt vagy valós pozícióikat féltik, mert attól tartanak, hogy kiderülhet: egy nő ezt is, azt is jobban tudná csinálni? Nem lehetséges, hogy a férfiak a saját érzéketlenségüket hiányosságnak tekintik, ezért elzárkóznak a nők mérhetetlen gyengédségétől?

Bárhogy is van, én azt tapasztalom, hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy elismerő szóért, avagy egy-egy lehetőségért. Ami csak úgy a legalkalmatlanabb férfi ölébe belehullik, azt egy nő emberfeletti erővel is alig tudja elérni.
A férfiösszetartás áthúzza az ötszáz évet és átmenti a viszonyokat.
Persze bolond lennék feladni!
Sohasem engedném meg magamnak, hogy valaki azt mondja nekem egy vita kapcsán:
Tartsd kordában magad!