Rátaláltam Kristin Harmel írónő A felejtés édes íze c. könyvére.
A könyv főhőse egy frissen elvált 30-as nő, egy tinédzser lánnyal, és jólmenő ügyvéd férje hűtlenségének megbocsátása helyett, a régi családi vállalkozást próbálja újraépíteni , egy kis cukrászdát. Nap mint nap és olykor percről percre szembesül saját korlátaival, tehetetlenségével, tervei kútba esésével.
A könyv szinte letehetetlen, lendületes és magával ragadó és az írónő olyan érzékletesen írja le a sütiket, hogy az ember szívesen beköszönne Hope Mckenna-Smith bájos üzletébe amelyet még a nagyi nevezett el Esthajnalcsillagnak. Végig ott leng a párbeszédek és történések között, a mandula, az ánizs, a rózsavíz muffinok, vagy a kis édes félholdacskák friss illata.
S miközben az ember olvassa rátalál ilyen fantasztikusan egyszerű, mégis mindent egybefoglaló mondatra:
"Az élet megváltoztat, anélkül, hogy észrevennéd, ám , amikor minderre rádöbbensz, késő, és az eltelt éveket nem hozhatja vissza semmi."
Azt gondolom szeretjük ezeket az idézeteket, mert mindannyian tudnánk hozzá elbeszélni egy történetet: a sajátunkét.
Azt, ahogy terveztünk és amit terveztünk. Azt, ahogy másképpen alakult, valamelyik része, vagy éppen minden.
Azt, ahogy megváltoztunk azáltal, hogy nem a terveink valósultak meg, vagy épp azáltal, hogy hasonlított a történés a terveinkhez, de már nem is volt semmi sem olyan, mint gondoltuk.
Mindannyiunknak vannak történetei ezekhez az úgy is fogalmazhatnánk életbölcsességekhez.
És , ami a fő mindannyian érezzük, hogy valahol , életünk valamely szakaszára érvényesek, talán mi is kitalálhattuk volna. De nem!
És nem is ez a fontos, a fontos, hogy értsük az üzenetet, értsük azt, hogy bármennyire is jók az elképzeléseink, dráma, nehézség, gond, bánat, mindig lesz benne és természetesen jó.
Jó és sok boldogság, de egyiket sem lehet megtervezni. Nem mondhatom azt, hogy mára szeretnék betervezni reggelire egy kis boldogságot, aztán némi tragédiát, egy-két könnycseppel, estére pedig nyughatatlanságot, gonddal.
Nem mondhatom, mert nem szeretném és nem is akarom a szenvedést és a bánatot, ezért aztán minden úgy van, ahogy lennie kell.
Ha megértjük , hogy az életünknek csak azon pici hányadára van befolyásunk, ami egy "igen" vagy egy "nem", akkor azt is, hogy a dolgokat úgy igazából nem tudjuk megtervezni.
Amikor visszagondolunk gyermekkorunk ábrándjaira és most a tükörbe nézünk, átlapozzunk elménk emlékkönyvét, vajon hányan mondhatjuk azt, hogy minden terv szerint alakult!?
Nemde inkább azt látjuk, hogy úgy alakult, ahogy lennie kellett?
Ahogy keresgélek a régmúlt idők terveiben és látom, mi lett helyette, az jár a fejemben, hogy : pont így volt jó! Így és nem máshogy!
Persze vannak tragédiák, amiket soha nem élnék át, mint a szüleim halála, vagy a válás, vagy munkám elvesztése és az ezzel járó félretettség, vagy az otthonom elvesztése, vagy épp a szívinfarktus. Ezeket mind, mind örökre elzárnám, hogy soha senkinek ne kelljen átélni, de az élet máshogy rendez. Az életben ilyen és ehhez hasonló drámai történések vannak és ezekre szinte semmilyen ráhatásunk nincs! Semmilyen!
Hogy miért mondom ezt!?
Mert, igazából ha az ember csak gép lenne, akkor bármit, bármikor meg tudna oldani, kijavítani. De az ember elsősorban érző lélek, akiben az emberség ott él, és minden dráma nem más, mint egy törés a lélekben, egy felejthetetlen és kitörölhetetlen törés, mélységes fájdalommal.
Ezek a fájdalmak nem szűnnek, csak csillapodnak, de olyanok, mint a tenger, van, hogy csendesen hullámzanak, van , hogy elöntenek mindent.
Ha már túljutottunk az 50. éven, akkor már igazán értjük, hogy nem kell mindig , mindenhez hozzászólnunk, nem kell mindenről véleményünknek lennie, nem kell mindig mindennek úgy történnie, ahogy elgondoltuk.
Csak egyszerűen , élni kell, az mindegy, hogy mennyi pénz lapul a zsebünkben, hiszen az életünk végén az egyetlen lényeges kincsünk az lesz, ami a szívünkben lakozik.
Szóval, szabadon és boldogan kell minden egyes napnak nekiindulni, örülni mindannak, ami körülvesz, mert a világ attól szép, ahogyan ránézünk és nem mi tervezzük meg , hogy meddig örülhetünk neki, hanem majd úgy lesz, ahogy lennie kell!
