A minap kedves ismerőseimmel elemezgettünk egy bizonyos viselkedést, amit hétköznapi nyelven csak úgy hívunk: talpnyalás, behízelgés, avagy vak elfogultság a másik oldalon.
Nem lenne ez olyan érdekes téma( sajnos már annyira közismert) ha maga a történet ami kapcsán szóba került nem tartalmazna visszataszítóan túlzó kijelentést.
Emberek közötti kapcsolati viszonyok meghatározásánál nagyon óvatosaknak kellene lennünk, de sokszor olyan fokozati kijelentéseket teszünk, hogy már-már kilóg a lóláb: hazugság!
A történet egyszerű:
Adott egy befolyásos család, akik csak és kizárólag ugyanazon emberek állításait tartják mérvadónak, csak nekik hisznek az igazságtól függetlenül. Így senkit nem hallgatnak meg, pedig nyilvánvaló kisebb- nagyobb "merényletek" és intrikák áldozatai a túlzott bizalom miatt, és ezt belátni nem akarják, inkább becsukják a szemüket és fülüket. Mentségükre legyen mondva, hogy befolyásuk túl rövid idő alatt nőtt nagyra és emiatt nem ismerik a bizalom fokozati lépcsőit, azaz meddig szabad elmenni egy bizonyos szinten a kitárulkozással.
A történet szerint az elfogultság olyan méreteket ölt, hogy a család feje azt a kijelentést tette:
Teljes mellszélességgel kiáll az általa preferált személyek mellett.
( Tehát azokért, akiknek lojalitása sokszor megkérdőjelezhető.)
Némileg elgondolkodtatott a fenti mondat és úgy döntöttem, hogy az illető helyett az Olvasónak teszem fel a kérdéseimet.
Gondoljuk végig, életünk során, hányszor változtattunk véleményt? Vagy éppen hányszor éltük meg azt, hogy elvárásainkat nem teljesítették és csalódottnak éreztük magunkat?
Vagy hányszor fordult elő velünk az, hogy olyasmit tettünk negatív vagy éppen pozitív értelemben, amit nem is gondoltunk volna magunkról? Vagyis hányszor éreztük magunkat csapdában, mert adott helyzetben ostobán , vagy éppen vérlázítóan viselkedtünk?
Ne hazudjunk magunknak, bizony jó párszor volt ilyen!
Tehát, mondhatjuk, hogy nem is ismerjük magunkat igazán, vagy azt is: nem tudjuk biztosan mely helyzetekben hogyan viselkednénk. Nem tudjuk, mit tennénk, ha hirtelen hatalmat kapnánk, vagy éppen fegyvert a kezünkbe, vagy éppen lehetőségünk lenne több száz ember sorsát jobbra fordítani.
Tippelgetünk: Én biztos ezt...én biztos azt... stb.
De nem tudjuk, biztosan csak akkor, amikor egy adott váratlan helyzetbe találjuk magunkat, akkor derül ki igazán, hogy gyávák vagyunk, vagy döntésképtelenek, vagy éppen beindulnak a vészreakcióink és a lehető legjobbat hozzuk ki az elképesztő sokkos állapotból.
Merjünk tükörbe nézni és válaszolni arra a kérdésre: Tudom, hogy mit tennék ebben vagy ebben a helyzetben? Tűzbe tenném a kezem a véleményemért azaz önmagamért?
Biztos?
Ugye , nem!
Aki többet élt már 18 évnél az bizony sorba kapta az emberi kegyetlenség szülte leckéket és szembesült a saját maga éretlenségével, tehetetlenségével. Annak több-kevesebb alkalommal kellett elviselni a megaláztatás bugyrait, az embertársak behízelgő alattomossága következtében kapott óriási sebeket.
Bizony nem könnyű megmondani, kiben bízhatunk és kiben nem, vagy mennyire , milyen mélységig oszthatjuk meg gondolatainkat másokkal, nehézségeinkbe beavathatunk-e bárkit is, vagy egyáltalán nem?!
Sokszor saját családtagjaink is ellenünk fordulnak, ha nekik nem tetszik valamely lépésünk, döntésünk.
Ilyenkor elfog bennünket a düh, mert fájdalmat érzünk, mert képtelenek vagyunk csak a saját szemünkön keresztül nézni az eseményeket , és mert besértődni mindig egyszerűbb!
Nem tudunk és sokszor nem is akarunk megbocsátani, és a bosszún törjük a fejünket.
Ugye, stimmt?!
Idővel talán képesek vagyunk átgondolni józanul, hogy mindez fölösleges és talán sok bosszúságot megspórolhattunk volna, de egyszerűbb a másikat okolni, mint magunkban a hibát keresni.
Szinte minden alkalommal, ha jóindulatúan, segítőkészen figyelmeztetni próbálnak bennünket, hogy egy adott személy visszaél a bizalmunkkal, személyes sértésnek vesszük és a hírhozóra haragszunk.
Tehát, ha ilyenek vagyunk, hogyan mondhatjuk, hogy "kiállunk a másik mellett", amikor még saját magunk gondolkodását sem tudjuk egyenesbe hozni?! Ha abban sem vagyunk biztosak, hogy nem érezzük személyes sértésnek majd azt, ha bárki segíteni próbál nekünk vagy éppen figyelmeztetni az ott toporgó veszélyre?!
Bizony nagyvonalú , de inkább nagyképű és még inkább hazug kijelentés az, ha olyasmit állítunk, hogy a másik mellett maximálisan kiállunk, mert nem tudjuk ki ő, milyen valójában és a hátunk mögött mit tesz!
1. Okosabb a bizalmas , családi dolgainkat magunkban megőrizni!
2. Bölcsebb a vezetői döntéseinket csak azokkal megvitatni, akikkel szemben vagy mellett megfelelő védelmi állást felépítettünk!
3. De mindenképpen fontos, hogy elsődlegesen a saját gondjainkkal foglalkozzunk és ne másokéval vagy ha a sorsunk úgy hozta, hogy szolgálatot kaptunk, akkor legyünk igazságkeresők és másokat e szerint tekintsük objektíven, ne pedig elfogultsággal telve!
Így elkerüljük azt, hogy olyasmit mondjunk, amit később megbánunk, vagy szégyenlünk, mert a téves döntés sokak és sokunk életét teszi még terhesebbé.
Mindig érdemes nyitva hagyni annak a lehetőségét, hogy tévedhetünk, és annak is, hogy becsaphatnak bennünket, mert annyira biztosak a bizalmunkban, hogy belefér némi hazugság vagy manipuláció!
Ne legyünk ezeknek az embereknek az áldozatai! Aki egyszer hazudott nekünk, az máskor is fog, aki egyszer átvert bennünket, máskor nagyobb mértékben megpróbálja!
Értsük meg az emberi természet velejárója a mindenből előny kovácsolása!
S ha már sokan mondják, hogy a " te bizalmasod visszaél a kapott előnyökkel" higgyük el, nem csak azért mert igaz lehet, hanem , mert sohasem szabad alábecsülni az irigy ember éleslátását!
