Minden benyomását rögzíti képek, hangok és szavak segítségével és ebből képez összetett információt.
Hétköznapokban ez egyszerűen úgy történik, hogy ketten találkoznak és a legelső, amit információként befogadnak egymásról a látvány, aztán a köszönés során, a hangsúly, a hanglejtés és végül a mondatok. Még ide társul plusz információként a kézmozdulatok ( a kézmozdulatok közvetítenek a legtöbbet, ezért gyakran tudatosan nem használjuk őket) és a mimika.
Ezek harmóniájából, vagy diszharmóniájából lehet következtetni a másik igazmondására, avagy érzelmi és lelki állapotára.
Van, aki tökéletes egységet tud mutatni mondandójával, ám a mikromimika elárulja.
A mikromimikát azonban nagyon nehéz tetten érni közvetlenül, amikor kommunikálunk, mert általában csak egy rezdülésnyi ideig tart.
De ahhoz, hogy valaki minden kifelé irányuló közlését harmóniában tartsa, miközben a mondandója csupa hazugság, szóval ahhoz nagyon profinak kell lenni, és tulajdonképpen a hétköznapi életben nincs is erre szükség.
Sokan azt gondolják, hogy az érzelmek a gyöngeség jelei ( nőies dolgok), ezt az ősrégi beidegződést még abból az időből tartották meg az emberek, amikor az ideál a könyörtelen és igazi kemény karrierista férfi volt.
Ma azonban egyre inkább az látszik, hogy egy igazi férfinak igenis rendelkeznie kell valódi érzelmekkel, mert különben sekélyes, érdektelen és „eladhatatlan” lesz a párkapcsolati piacon.
Félreértéseink nagy-nagy száma leginkább abból adódik, hogy a már felsorolt információkat nem megfelelően olvassuk. Nem jól értelmezzük.
Na igen! Mert, ha mindenki őszinte lenne és gondolataiban, szavaiban, mosolyában ugyanaz az igazság bújna meg, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy: Ez annyira egyértelmű!
Azonban, semmi sem egyértelmű.
Nem olyan régen volt alkalmam 2 ember beszélgetését megfigyelni. Gyakorlatilag a mondandójuk általános ,szimpla információcsere volt.
Az azonban, rendkívül érdekesen hatott, hogy míg az egyik zsebre dugott kézzel magyarázott, addig a másik karba zárta karjait.
Egyértelmű volt, hogy, aki zsebre dugta a kezét, nem akarta kézmozdulatait használni, mert avval túl sok érzelmet árult volna el. Míg a másik jelezte, hogy nem akarja befogadni azt az álláspontot.
Egymásnak nem szembe álltak, hanem az egyik féloldalt. Elgondolkodtató volt, hogy miért is jött létre kettőjük kommunikációja, hiszen látható volt, hogy a féloldalt állót nem érdekli valójában az adott beszélgetés, menekülni próbált belőle!
Amikor valakivel beszélünk, akkor szembe állunk vele, jelezve, hogy:
Mondd, figyelek rád! Összpontosítok arra, amit mondasz!
Ezt megerősítjük azzal, hogy a szemébe nézünk és még szavainkkal is egyértelművé tesszük. Talán egy biztató mosoly is megjelenik arcunkon, használjuk két kezünket, ahol nyitott tenyérrel jelezzük, hogy befogadjuk a másik mondandóját.
Ez azonban a legritkább, amit tapasztalhatunk, sajnos!
A valóságban az emberek féloldalt állnak, azaz indulóban vannak, azt üzenve, hogy: Siess, mert nem érek rá!
Nem néznek egymás szemébe, mert érzéseiket rejtik el, ez lehet a : „ Hagyjál békén!”-től, az Elegem belőled!-en át a „ Nagyon fontos vagy!” variánsai.
Mi tagadás, nagyon nehéz mindezt megfejteni. Hiszen fogalmunk sincs, hogy a másik mit rejt el előlünk. Ha kezeit is szorosan maga mellé teszi, abból sem nyerünk elégséges információt,ilyenkor talán a mimika lehet a legárulkodóbb, mert azt nagyon nehéz kontroll alá tenni. Vannak pókerarcú emberek, akik ismerik a titkát annak, hogy ne mutassanak ki semmit, ám velük is előfordul, hogy a mikromimika elárulja őket, valamint a szemükből „elkapott” érzelem.
Hosszasan nézegettem egy fényképet, mert ámbár igazán kellemes látvány volt a rajta lévő férfi, mégis valami „nem stimmelt” az egésszel.
Barátságosan mosolygott a kamerába, fesztelenül kényelmes pózban ülve, nem túl lazán, hogy elegáns öltözékének megfeleljen ,és azzal harmonikus legyen.
Kezei szintén természetességgel feküdtek lábain.
A benyomásom mégis az volt, hogy valami nincs összhangban.
Letakartam kezemmel az arcát, hogy csak a szemeit lássam, és ott volt!
Bizony a fotós pont elkapta azt a pillanatot, amikor „modellje” gondolatai valami fájdalmas dolog körül jártak.
Ez a szemekről „ordított”.
Az igazság az, hogy napjainkban az emberek legtöbben csak a hallott szavakra koncentrálnak, ami a lehető legszűkösebb információ.
Általában az odafigyelést azzal mutatják, hogy fülüket „adják” csak a beszélgetéshez.
Pedig a legtöbb szó felesleges lenne, ha egymás szemébe tudnának nézni.
Gondoljunk csak a szerelmesekre! Szavak nélkül, mindent el tudnak mondani egymásnak!
Persze az élet nem csak szerelem, de a mondatokhoz csatolt hangsúly és arckifejezés érzelmeinkről mond el sokat, különösen ha a másik szemébe tudunk nézni.
Általában is igaz, hogy 2 ember vonzódásában sohasem a szavak a valós közlendők, nem azok hordozzák a teljes igazságot!
Bonyolult az ember, bonyolult kifejezésében, viselkedésében, érzéseiben, beszédében.
Épp ezért van az, hogy a hallott információkkal sokszor nem tudunk érdemben mit kezdeni, viszont önmagában a szavak kiválthatnak bennünk erős érzelmeket, anélkül, hogy tudnánk, azok eredeti üzenetét, szövegkörnyezetét, érzelmi körítését.
Fennáll mindig az a lehetőség, hogy csapdába kerülhetünk, mert csak "szöveganyag" áll rendelkezésünkre és érzelmi anyag nem egy-egy információnál.
Ezért aztán előfordulhat, hogy érzelmekkel ( haraggal, sértődéssel) reagálunk vissza és akár hosszú időre is vagy végleg megszakithatjuk bizonyos emberekkel a kapcsolatot.
Ez, nagyon nagy baj!
Ilyenkor sürget bennünket az idő, hogy minél hamarabb tisztázzuk a félreértést, mert különben visszafordithatatlanná válik az elszakadás és egy kis semmiség óriási károkat okozhat az érintett felekben és kapcsolatukban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése