2. Akkor hogyan is szakítsunk?
Vannak, akik egy hosszú baráti kapcsolatot érdektelenséggel szüntetnek meg. Kifulladt a közös témájuk, úgy érzik, már nincs miről beszélni, tehát akkor ez a kapcsolat lezárható. Csakhogy mindenfajta kapcsolatban van „száraz” időszak, amikor elfáradtunk, amikor nem tudunk dolgokról beszélni, vagy, amikor csak egyszerűen hallgatunk.
Egy igazi jó kapcsolatban a hallgatás is értékes, annak is van közlendője.
Vannak a nagyon viharos kapcsolatok, ahol a veszekedés, sőt nem ritkán a verekedés is jellemzően jelen van.
Ezek azok a kapcsolatok,- amikről nem olyan rég írtam,- amelyek rombolják a benne élőket. Ezeket azonnal meg kell szakítani, itt ugyanis a gyász folyamata tragédiába torkollhat.
Ez az „usgyi”-szakítás. Ugyanis ebben a helyzetben tényleg szökni kell, amikor saját testi épségünk veszélyeztetve van.
Fájdalom-mentesen nem lehet szakítani. Képtelenség.
De lehet gyógyítóan, lehet emberi módon, lehet együtt érzően, lehet ésszerűen, lehet szeretettel.
Egy nagyon kedves barátom, hosszú ideig „járt’ egy lánnyal. Sok együttes programjuk és beszélgetéseik alatt értette meg, hogy nincs közös jövőjük.
Egy nap eljött a baráti társaságunkba és nagyon elegánsan volt öltözve, virággal a kezében, arcán mosollyal megállt előttünk.
Bambán, nem kissé értetlenül néztünk rá. Mindannyiunkban ott volt a kérdőjel, hogy mi történt, hiszen tudtuk, hogy a kapcsolatot meg szeretné szüntetni.
Akkor ennyit mondott:
„Felöltöztem elegánsan, mert, ahogy az első randin is ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, úgy most is, amikor az utolsó lesz. Megtisztelem vele magunkat és legkiváltképp őt. Elmegyek és megköszönöm, hogy eddig velem volt.”
A szakítást egyikük sem élte meg cserbenhagyásnak, vagy veszteségnek, mindketten haladtak tovább, de már másik úton. Egyikükben sem volt tüske.
Azóta mindketten megtalálták párjukat, és gyermekeik születtek, de egy biztos, hogy amikor találkoznak, örömmel köszöntik egymást.
A szakításnak ezt az odaadó formáját magam is megtapasztaltam. A szerelmem végig mellettem volt a gyászfolyamatban, türelemmel és szeretettel viselte kifakadásaimat, eltűrte szenvedéseimet és végig „fogta a kezem”. Még ma is igazi barátok vagyunk!
A szakítás kezdeményezése sem egyszerű.
Talán meg kell keresnünk a megfelelő időt, a megfelelő helyet. Ugyanúgy, mint amikor a randevút megtervezzük.
El kell érnünk, hogy a másik képes legyen figyelni ránk, nem az utcán, félúton egymás-mellett elmenve kell „odalökni”, hogy ennyi volt.
Nem telefonon és nem SMS-ben, hanem emberhez méltóan, tisztességgel, tudva, hogy a másik esetleg nagyon rosszul reagálhat.
De szembe kell néznünk ezzel a dologgal! Fel kell vállalnunk, hogy egy nap minden kapcsolat véget ér, és egy nap le kell ülni egymással szembe, és el kell mondani, hogy más úton megyünk tovább.
Segítenünk kell a másiknak, hogy a veszteség érzését fel tudja dolgozni.
Ha nem is tudunk mást tenni, csak ülni mellette, amíg küszködik, akkor is többet teszünk, mint a másikon „átgázolók”.
Amikor el szeretnék szakítani egy kapcsolatot, akkor hosszasan készülök rá. Keresem az alkalmat, a lehetőséget, hogy a lehető legmegfelelőbb időben tegyem azt, úgy hogy a másik szemébe tudjak nézni, hogy lássa, most is fontos nekem, hogy bármi történjék is soha nem fogom elfelejteni!
Bármire számíthatok ilyenkor, a csendes nemtörődömségtől kezdve az üvöltésig, a csapkodástól a vádaskodásig! De arra is, hogy a másik ismét „nyúlcipőt” húz és elszalad és menekül, nehogy beszélni kelljen bármiről is. Hiszen a kimondott szavak már visszafordíthatatlanok.
Mégis meg kell próbálnom, mert felelős vagyok azért, akit „megszelídítettem”.
Mert meg kell érteni: hogy
egy kapcsolat megszakadhat ugyan, de a szeretet, ami felfakasztotta örökké él!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése