Ki is az a " Nagy Ő" valójában?

Amikor fiatalokat megkérdeztem, általában ezek a válaszok jöttek:

-          az Igazi,

-          akivel testileg, lelkileg összhangba vagyunk

-          akibe bele tudok szeretni stb.

Felnőttek már egészen máshogy fogalmaztak:

-          Aki egy életen keresztül a párom.

-          Akit, akkor is szeretek, ha haragszom rá.

-          Aki nélkül nem tudom elképzelni az életem.

Itt most olvashattunk egy csomó általánosságot, és nem egy közhelyet. Ha rákérdeztem, ki az Igazi, akkor vica versa az volt  a válasz a Nagy Ő.

Az, hogy valakivel összhangban vagyunk, vagy szeretjük, még mindig nem mond semmi különöset arról, hogy ki lehet a Nagy Ő!

Sőt, élhet valaki egy életen keresztül velünk, még az is lehet, hogy szeretjük, ha haragszunk rá, vagy azt is mondhatjuk, nem tudunk nélküle élni, de honnan tudjuk, hogy ő a Nagy Ő?

Valójában kell-e nekünk a Nagy Ő? És létezik-e?

Férfiak többnyire azt válaszolták, hogy nincs jelentősége a „Nagy Ő” címkének, mert nem ezen múlik egy jó kapcsolat. Sok férfi a jó kapcsolatot tehát függetleníti a Nagy Ő-től, inkább arra koncentrál, hogy számára mitől jó a kapcsolat.

Mondanom sem kell, hogy első helyen legtöbbnyire  a szex van, aztán a külső megjelenés és vannak olyanok, akik ennél többet nem is akarnak. A belső értékekből nagyon keveset sorolnak fel, mert többen úgy gondolják, hogy a nők olyan „egyéb sallangokkal” vannak felszerelve, ami teljesen szükségtelen. Mint pl: az érzékenység, ragaszkodás és az a szörnyű lelkizés, vagyis a „beszéljük meg” kezdetű mondatok.

 Egyébként pont ennek köszönhetően a férfiak jó része elégedetlen kapcsolatában, mert választanak valakit, aztán pedig „ki akarják cserélni” mert mégsem passzol.

Természetesen a nők abszolút a Nagy Ő mellett voksolnak, kicsit túl is misztifikálják, de a „Nagy Ő” a nők szemében a cél, vagyis, akit meg szeretnének találni.

Ki lehet a Nagy Ő, ki ő valójában?

Nyilván a válasz aszerint más, kinek mi az igénye vagy igénytelensége.

Ahhoz, hogy választ találjunk a Nagy Ő jelentésére, először is tisztáznunk kell ki az a Nagy Én? Ki vagyok én? Milyen vagyok valójában? Mit is akarok?

Komoly önismeretre sarkallnak ezek a kérdések. Sokan azt hiszik, hogy tudják milyenek valójában, pedig nem egyszer találkozhatunk azzal a helyzettel, hogy az illető azt gondolja magáról, hogy ő ilyen és ilyen, a környezete pedig egészen másnak látja.

Eszembe jutott az az önismereti tréning, ahol a feladat értelmében bizonyos szituációkat kellett megeleveníteni. A játék lényege abban állt, hogy a tesztalany  a termen kívül várakozott és nem tudta, hogy a bent lévők éppen milyen helyzetet próbálnak majd teremteni, a kint lévő egyszerűen belecsöppent az adott helyzetbe. Kamerával vették fel a tesztalany reakcióit.

Ezután leültünk közösen, és mindenki elmondta, hogy ő hogy élte meg az adott helyzetet és hogy viselkedett és miért. Ezután a csoport tagjai sorolták el az általuk megfigyelteket, majd megnéztük a felvételeket. Az esetek nagy többségében kiderült, hogy az embereknek gőzük sincs sokszor hogyan reagálnak egy-egy helyzetre, mit közvetítenek másoknak, valamint, hogy egészen máshogy ismerik önmagukat, mint ahogy a környezet látja. Alig voltunk (köztük jómagam is) egypáran, akik összhangban voltunk azzal, amit magunkról állítottunk, és amit mások is láttak.

A történet kapcsán meg kell említenem, hogy nem egy társam omlott össze, amikor kiderült, hogy ő nem az, akinek gondolja magát.

Mi következik ebből?

Az, hogy ha nem tudjuk milyenek vagyunk, akkor azt sem tudjuk, hogy ki volna a Nagy Ő nekünk!

Felmerül a kérdés, hogy vajon mennyire tartjuk fontosnak, hogy ismerjük reagálásainkat, viselkedésünket?

 Lehet, hogy sohasem gondoltunk rá, de minden vonzás, avagy taszítás mögött ott van saját egyéniségünk, vagyis, amit magunkról „üzenünk” a világ felé, arra kapjuk a választ. Ha tudom magamról, hogy általában barátságot, mosolyt, szeretetet küldök mindenfelé és mindenkinek, akkor azt kapom vissza, valamint ebbe belevegyül a félreértés következtében a tisztességtelenségig fajuló ajánlat is.

Innentől kezdve jobban érthető, ha az az érzése támad az embernek, hogy valami miatt „az idióták is ragadnak rá”.

Nem valami miatt, hanem önmagunk miatt.

Ha valaki folyamatosan haragot, gyűlöletet vetít ki önmagából, azt kedves ember sohasem keresi meg, viszont veszekedésben, vitában bőven lesz része.

Ez csak két szélsőség, amit megemlítettem, de fontos, hogy a reakciók-viszontreakciók viszonylatában értsük, hogy amilyenek vagyunk, olyan a külvilág válasza ránk.

Ennélfogva, a mi belső kisugárzásunk mutatja meg ki a Nagy Ő számunkra.

Ha ugyanis ismerem a a saját felem, akkor ismerem a másik felemet, aki kiegészít engem.

Az Upanisad legendák közül való az a történet, amely a nő és férfi örök párkeresésének történetét mondja el.

E szerint a férfi és a nő valamikor egy volt, egy gömb formában, tökéletességben élt. Az istenek azonban megirigyelték ezt a tökéletes harmóniát és kettévágták az embert. Azóta szüntelen keresik egymás másik felét, hogy újra tökéletesek legyenek.

Ez a keresés, nem lehet céltalan. Minél többet tudunk meg önmagunkról, annál többet tudunk meg a másikról a Nagy Ő-ről, annál inkább tudunk határozott választ adni, ki az, akivel szeretnénk az életünket összekötni.

Ezzel válik egészen világossá, hogy mi is a társkeresésünk célja.

Ezután pedig ne lepődjünk meg, ha kiderül, hogy akikről azt hittük, ők a mi igazi testi-lelki partnereink, egyáltalán nem hozzánk valók, vagy hogy mindig is jól gondolkodtunk ebben. Ez pedig attól függ, hogy hogyan ismertük önmagunkat, azaz téveszmékben éltünk, vagy a reális valóság talaján.