1.Örökre és mégsem.
Az ember reménykedő lény. Minden kapcsolatát úgy éli meg, hogy azt „örökre” képzeli.
Ilyen szempontból irracionális, de ennek ellenére mindig és minden alkalommal, amikor az ember új kapcsolatot kezd, terveiben és vágyaiban a „végtelen” szó szerepel.
Egyszóval örökre akarunk szeretni.
Minden racionális tudásunk ellenére a reménnyel folyton felülírjuk az eszünket.
Talán nem is értjük, hogy az örökre mit jelent.
Vagy nagyon is tudjuk, de ezzel akarjuk kifejezni azt, hogy a másik nekünk ennyire fontos.
A remény az, ami elindítja bennünk a házasságkötést, hiszen az egy szertartás, amiben kimondhatjuk, hogy amíg az idő tart, mi kitartunk a másik mellett.
A valóság azonban ennél lehangolóbb. Kapcsolatainkat el kell szakítanunk, meg kell szüntetnünk, érzelmi döntéseinket felül kell írnunk az eszünkkel.
A kérdés az: miért?
Miért érezzük úgy, vagy miért döntünk úgy, hogy az életünkben addig fontosnak tartott emberrel megszüntetünk minden érintkezést?
Mi lehet az oka, hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordítunk annak, aki addig „velünk együtt” lélegzett, velünk élte mindennapjait?!
Az ésszerűségből létrejött kapcsolatok esete, igen egyszerű: lejár a szerződés, érdektelenné vált a jövőre nézve, nem volt kifizetődő és sorolhatnám.
Ezek a „szakítások” nem járnak semmilyen fájdalommal, egy kézfogás, néhány udvarias szó és vége. Lépünk tovább.
Az érzelmi kapcsolataink azonban mások. Ott, ahol valamilyen érzelem megszületett az emberek között, ott a szakítás fájdalommal jár.
Miért? Mert az elszakadás érzelem-megvonást jelent. Egyszer úgy döntünk, hogy Tőle, attól a Másiktól megvonjuk szeretetünket, mosolyunkat, gyengédségünket, vagyis önmagunkat.
Egyik percről a másikra ott hagyunk a lelkében egy hatalmas űrt és megtöltjük azt fájdalommal, vagyis egy újabb érzelemmel.
Micsoda kegyetlenség!
S mégis ezt a kegyetlenséget elkövetjük és megéljük sokszor az életünk folyamán!
Egy közhely szerint (ami nem is az igazán) ha nem fáj a szakítás, akkor nem is szerettük a másikat. Hazudunk önmagunknak, ha azt gondoljuk, hogy a szakításunk nem okoz fájdalmat!
Gondoljunk bele, hogy a kapcsolatainkban adtunk egymásnak valamit, egy érzést, egy érzelmet, egy reményt, vágyakat, képzeletet, örömöt, boldogságot, hitet és az örökké szót.
Aztán egy nap fogjuk magunkat és „összepakolunk” és lelépünk.
Lelépünk sunyin, kivonulunk elsompolyogva, „az éj leple alatt” bujkálva, mert nem akarjuk felvállalni, hogy most az „érzelmi cuccainkat” másnak akarjuk adni.
Az cseppet sem zavar bennünket, hogy ez a hurcolkodás alattomos!
Amikor elhagyunk egy embert, aki előttünk „meztelenre vetkőztette” a lelkét, akkor megalázzuk, és akkor ő olyan veszteséget él meg, amiből csak nagyon sokára tud felállni. Szomorúvá tesszük, könnyeket hullat miattunk aztán dühödté válik és megpróbál hátat fordítani kétségbeesetten vissza akar szerezni bennünket, majd végül belenyugszik, de sírása nem múlik el.( Kübler-Ross féle gyászfolyamat)
A veszteség feletti fájdalma pedig örök nyomként megmarad.
A szakítás azért is fájdalmas, mert amíg az egyik felkészült rá, a másik mit sem sejt, vagy még reménykedik.
Soha ne áltassuk magunkat, hogy a „nem reagálás” vagy a kikerülés, vagy „ a nem veszem fel a telefont” vagy a „mások mögé bújok” az gyors és fájdalom-mentes.
Ez csak arról árulkodik, hogy éretlenek vagyunk. Mert, aki szakítani nem tud szeretettel, az kapcsolatra is alkalmatlan!
Egy ember nem csak addig fontos, amíg „hasznunkra” van, hanem akkor is, amikor el kell engednünk!
Ahogy sorra veszem elmúlt emberi kapcsolataimat sok olyan kép villan fel előttem, amit ma mindenképpen máshogy tennék. Ha már el kell szakítanom magam, akkor jóval kíméletesebb lennék. Sokkal megértőbb, sokkal figyelmesebb.
Ugyanakkor még ma is ott él bennem a megsemmisülés érzése attól, hogy közel 17 éve hiába szerettem volna lezárni elköszönő beszélgetéssel egy kapcsolatot, nem sikerült, mert a másik nem volt képes a szemembe nézni. Infantilisen és rettegve menekült előlem és az érzelmei elől.
Még ma is értetlenül állok a dolog előtt.
Talán annyit levontam tanulságként ebből a helyzetből ( amit egyébként hosszú ideig nem tudtam feldolgozni), hogy azok az emberek, akik érzelmileg nem érettek, azok képtelenek felvállalni, ha elgyengülnek, és még saját maguknak is hazudnak.
- folyt.köv-
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése