Vakvágányon parkoltatva- Csukva van az aranykapu...

Minap felhívott az egyik pesti barátnőm,- aki mellesleg ódákat tud zengeni a pasikról, amíg számára érdekesek, aztán pedig napokig használja ékes apanyelvünk minden szavát csalódottságában- rögtön in medias res azzal kezdte:
- Szerinted minden pasi genetikailag dekompenzált, vagy nekem kell leszbinek lennem?
- Fejtsd ki!- válaszoltam, de felesleges volt, mert már mondta tovább.
-Egyszerűen nem értem! ( Ez nála azt jelenti, hogy megint valami baromságot csinált!) Tök normális pasi, kiszemeltük egymást, megvolt a szokásos zöld út jelzés, találkoztunk beszélgettünk, aztán se csók, se semmi, csak el akart iszkolni.
Míg levegőt vett gyorsan közbevágtam: -Mit mondtál neki?
- Csak annyit, hogy semmi komoly, nem akarom lekötni!
- Aha! Szóval ha jól értem, egy szempillantás alatt magadhoz húztad és közölted vele, hogy ki van rúgva!
- Nem egészen, azért közben eltelt 2 hónap!
- Na várj, most milyen 2 hónapról beszélsz?
- Hát addig tartott, míg felfogta, hogy bejön nálam!
- Te felszedtél egy pasit nagy nehézségek árán, csak azért, hogy elmond neki , hogy nincs esélye? Talán még szerelmes is lettél bele?
- ...??? Itt hosszas csönd következett, majd azt mondta.
- Ez azért a fejemben sokkal jobban hangzott, és az elképzelésem se volt rossz. De most valahogy tényleg így néz ki!

Végül kifejtette teljes részletességgel, hogy mi volt az eredeti szándék, tulajdonképpen egy jó szexre szemelte ki a fickót, aztán beleszeretett, aztán pedig úgy döntött, hogy jobb egyikbe sem belekezdeni. Na erre elszúrt 2 hónapot az életéből. Ráadásul úgy, hogy zokogva mondta, mennyire szereti a pasit, aki ijedtében már valószínű árkon-bokron túl járt.

Azon gondolkodtam, vajon ennyire nem tudjuk mit akarunk? Tényleg vakvágányra parkoltatjuk önmagunkat és reménykedünk, hogy valaki észrevesz bennünket és kitalálja gondolatainkat?
Vagy már annyira hazugok lettünk, hogy képtelenek vagyunk bevallani a másiknak, hogy nem csak jó vagy nálam, hanem szeretni is tudlak?
De ha tényleg képesek is leszünk őszinték lenni, elmondani az érzéseinket, tudunk-e abban hinni, hogy az méltó elbánásra talál?
És a másik, ő vajon hinni tud abban, hogy nem csak olcsó fellángolással kergetik, és szemfényvesztésbe hajszolják, hanem  valódi szerelemmel szeretik?

Annyi hazugsággal bombáznak bennünket nap, mint nap, hogy néha a magunk mátrixát éljük meg. Nem értjük mi van a saját felszínünk alatt.
Akarunk mondani valamit, aztán mást mondunk, akarunk tenni valamit, aztán még a mozdulatot is megakadályozzuk! Ha pedig találkozunk összekuszált életünkben egy őszinte emberrel, akkor ő a csodabogár!
Hol van ennek a vége?

Annyi bizonyos, hogy mi magunk bonyolítottuk agyon az életünket elképesztő hazugságokkal. Na és persze jóváhagyólag tudomásul is vettük, hogy ez nem lehet másképp. Pedig lehet.
Arra viszont nem tudom mi lenne a jó megoldás, ha jelzünk a másik felé, hogy " nyitva van az aranykapu" és ő ezt a 22-es csapdájának véli.
Persze, ha jól belegondolok, minden kapcsolat a 22-es csapdája, vagy majdnem mindegyik.
Mindenesetre a barátnőmnél ez a gyorsvonat elment.
De tudom, hogy hamarosan felhív és egy újabb sületlen sztorival fog jönni, mígnem talál egy olyan fickót, aki rájön, hogy semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie a barátnőmet és egyszerre minden érthetővé válik!