Felemlegettünk néhány fésületlen sztorit is.
Zsófi (nevezzük így) még ma is rendkívül attraktív nő , elmesélt nekem egy történetet, ami nem tagadom kissé beárnyékolta az amúgy szép emlékeket.
Zsófi megismerkedett egy eléggé jól szituált pasassal és tudom, hogy még mielőtt eljöttem a cégtől, még nagy volt a szerelem közöttük.
A folytatást most mondta el.
Mint idővel kiderült semmi sem volt olyan "rózsás", mint amilyennek látszott és az úriemberből fél pillanat alatt dúvad lett, ha valami nem úgy volt, ahogyan ő elképzelte.
Szóval szakítás lett a vége.
Zsófi pokoljárása akkor kezdődött csak el igazán.
Éjszakai telefonok, amibe senki nem szólt bele. Névtelen levelek a postaládában. Aztán egyszer csak behívatta az akkori főnöke és közölte vele,hogy nem alkalmazza tovább megbízhatatlansága miatt és ezt feltüntetik a következő munkahelyének is.
Aztán a kutyáját elütötték és a legutolsó csepp volt a pohárban, hogy megmagyarázhatatlanul tűntek el dolgok a lakásából, hajkefe, parfüm, tusfürdő stb.
Zsófi eleinte nem gyanakodott, csak később kezdte összerakni fejben, hogy volt fiúja beszélt neki arról, hogyan állt bosszút az egyik barátnőjén, aki kidobta. De ezt olyan kedvességgel, hogy nem is igazán vette komolyan.
Mivel bizonyítéka nem volt így feljelenteni sem tudta a pasast. Végül úgy döntött, hogy elköltözik, eladta a lakást és a városból is elment.
De árnyékként követi ez az emlék.
Most is beleborzongott, ahogy mesélte.
Azon törtem a fejem, hogy vajon ez a fajta kicsinyes bosszúállás , mennyire jellemző manapság? Vajon mit vár az, aki erre ragadtatja magát, hogy helyrehozhatja, ami már elromlott?
Vagy a minden mindegy alapon, "ha már veszítünk, nagyot veszítsünk, hogy érdemes legyen!" gondolkodás tudatos eredménye mindez?
Egyáltalán tudunk méltósággal veszíteni, vagy muszáj visszaütni a másiknak, hogy éreztessük fájdalmunkat? És akkor minden rendbe jön?
Nem tudom, de annyi bizonyos, hogy hallottam már nőket is dicsekedni, miképpen álltak bosszút a pasason, aki valamivel megsértette őket.
Tehát ezek szerint egyik fél sem különbözik abból a szempontból, hogy ha vesztesként kerül ki egy kapcsolatból, akkor esetleg bosszút álljon a másikon.
Az azonban kiderült, hogy amíg a nők össze-vissza vagdalkoznak és általában is szeretik a bosszújukat minél nagyobb nyilvánosság elé vinni, addig a férfiak ( ha egyáltalán bosszulnak), akkor alaposan kitervelik és módszeresen hajtják végre.
A nők revansa olyan mint a parti hullám, nekicsapódik a falnak, majd visszahúzódik és újra támad, a férfiaké hasit mint a jeges szél és sokszor láthatatlan.
És még azt sem mondhatnám, hogy intelligencia-függő ( már, ami az elkövetést illeti, a módja az viszont igen) mivel bárki, bármilyen szinten képes megtenni, latba vetni tudását , kapcsolatait.
Olyan ez, mintegy igazi thriller.
Vajon mindez elkerülhető lenne? Vagy olykor-olykor bele kell hogy fussunk ilyen kapcsolatba is, hogy újabb tanulságot vonhassunk le és tapasztalatot szerezzünk?
Nm hiszem, hogy elkerülhető. Amikor az ember belekezd egy kapcsolatba még nem ismeri a másikat, nem is tudja valójában az a másik mire képes. Sőt még magunkról sem tudjuk, hogy mire vagyunk képesek.
Egymásra hatásunkból kezdjük megérteni.
És még az sem teljes kép, kiderülhet, hogy vannak olyan kapcsolatok, aminek a végén mi is "bosszúálló angyalok" vagyunk.
De vannak előjelek, olyan szituációk, amiben a másikat látjuk, hogy hogyan reagál, vagy mi magunkat, hogy mit vált ki belőlünk. Jó figyelmeztető és figyelemfelhívó lehet arra vonatkozólag, hogy még időben ki kell hátrálni az adott kapcsolatból.
Sohasem késő bevallani, ha melléfogtunk, nem mondom, hogy az első gyanús dühnél fordítsunk hátat, de figyeljük meg hogy bánik partnerünk másokkal, hallgassuk meg figyelmesen történeteit és ha valahol agressziót vélünk felfedezni: agyő! Majd jön más!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése