2016. március 7., hétfő

Falusi pletykák@demotiváló.com

Aki kis faluban él, az nem kerüli el a sorsát, mindig valakinek a nyelvére kerül!
Nem is akárhogyan, hanem szépen kikerekítve, megsózva, megborsózva, megpaprikázva , avagy fiatalok kedvéért ketchup-el, majonézzel, mustárral nyakon öntve.
Kikerülhetetlen! Legyen valaki élete szuper titkos, nincs az a helyi, területi bio térfigyelő rendszer, amelyik fókuszába ne kerülne bele az éppen szájon forgó delikvens.
Irtó jól működik a falusi "hírszerzés", azt gondolom, hogy a CIA a KGB de még a Mosad is tanulhatna a vidéki titkos tevékenységekből, mert valamit mégiscsak tudnak azok, akik információ nélkül is képesek hosszasan ecsetelni a problémák felbukkanását, a félrelépések és beteges cselekedetek megtörténtét, az eltulajdonítások mikéntjét, a résztvevők számát, nevét az időpontokat.
Két dolog lehet emögött: vagy nagyon jól ismerik a településen lakókat, vagy baromi jó a "kémelhárítás", mert, hogy nem az igazat mondják!

Elgondolkodtam, hogy egyébként is érdekel valakit az igazság?
Lényeges, vagy fontos? Lehet, hogy soha nem is számított az, hogy valójában , ténylegesen, ki, mit csinált, vagy mit nem csinált, csak egyszerűen jólesik a másikról azt hinnünk tudunk róla bármit is?
Mire jó, ha valamit tudni vélünk, de nem is nézünk utána?
Vagy kiáltsunk föl Pontius Pilátussal, aki pontosan tudta, hogy az ember bármire képes, hogy a vélt igazságot elhintse, hogy : Mi az igazság?!

Engem személy szerint csak az igazság érdekel, ezért aztán, a hallottakat pro és kontra elemzem, végiggondolom, hogy egyértelmű-e az adott dolog vagy éppen más szemszögből is meg lehetne nézni és ha valami nem stimmel, akkor nem fogadom el egy és igaz állításnak!
A kételyeimet fölvetem , de nem igyekszem senkit meggyőzni.
Tulajdonképpen azért, mert a faluban is igaz, mint a világ minden táján, hogy a negatív reklám is reklám. Azt pedig a PR-osok is tudják, hogy a rossz hír nyolcszorosan gyorsabban terjed, mint a jó.
Így, ha valakiről sokat beszélnek, az népszerű lesz, mert a nép ajkán landol éppen! És mikor lehet a nép ajkára kerülni? Ha az emberről azt állítják, hogy szeretője van, vagy, ha hazudik vagy ha részeges vagy ha lop. Csudi jó érzés, amikor  a népszerűségi indexe az embernek az egekbe szökik, na persze ennek az a hátránya, hogy hirtelen a pálfordulás miatt hamarosan a falusi Oscar gála vörös szőnyegén pofára esik az ügyeskedő, botcsinálta rekláméhes szerencsevadász!
Persze nem mondom, falura azért jön az ember, hogy békés , csendes életet éljen, aztán hamar el kezd vágyódni a nyüzsire, a felpezsdült életre. Vannak, akik minden évben megküzdenek a "falu díjnyertes bikája" címért, és vannak, akik mindig beállnak szurkolni. Vannak, akik a "legszebben öltözött nő"- nek járó szobrocskáért lobbiznak és vannak, akik rendszerint olyan dologba fognak bele, amiben esélyük sincs nyerni.
De így kerek a falu és így kerek benne minden!
Egy nap újabb pletykák kapnak szárnyra, újabb nők és férfiak kerülnek szóbeszéd témájává , de végülis mi rossz van abban, ha kicsit mindenki belelát az életünkbe?!
Max irigykednek a nehézségeinkre, amit tévesen előnynek látnak, vagy a betegségeinkre, amit félreértelmezve terhességnek látnak, vagy a szerelemre, ami bennünk van, amit viszont sajnálkozva betegségnek vélnek felfedezni!
Mit sem változtat ez azon, hogy szép a vidéki élet, gyönyörűek a nők, szépek a pasik, csak ez utóbbiból szingli elvétve van!
Na igen, semmi nem lehet tökéletes!



2016. március 2., szerda

"Hétpecsétes" titkaink

Azon gondolkodtam, vajon mindenkinek vannak-e titkai?! És igazából miért is van rájuk szükségünk?!
Mi az oka, hogy úgy gondoljuk, van valami, amit el kell titkolnunk mások elől?!
És a titok, vajon örökre az marad, vagy egy nap feltárul?!

Annyi bizonyos, hogy mindenkinek legalább egy titka létezik, van , akinek több, ezek kisebb kaliberű titkok, esendőségek, olyan gyengeségek, amelyeket szégyenlünk, amelyek, ha kitudódnak, megtépázzák nimbuszunkat, de nem veszélyesek és nem égbekiáltók.

A legtöbbet az idő betakarja és eltűnik, nem lesz már érdekes és felesleges titkolnunk, hiszen ahogy változnak az idők, úgy a titkok fajtája is.

Példának okáért voltak idők, amikor ha egy lány teherbe esett, nagyon nagy szégyen volt, így a család elvitte messzire rokonokhoz, hogy ne is tudja senki milyen szörnyű "folt" esett rajtuk.
Ma már ez nem tartozik a hatalmas titkok közé, sőt már senki nem tartja felháborítónak.

Szóval a titkok így válnak semmissé az idő múlásával.

A nagy titkok azok, amelyeket "hét pecsét alatt" őrzünk. Ezek azok, amiket soha nem mondunk el senkinek, ezek szinte kivétel nélkül érzelmi titkok. Szerelmi kapcsolatok , szerelmes találkák, szavak, érintések, kincsesládában őrzött kavalkádja.
Hétpecsétesek, mert hétszer kellene megtörni ahhoz a titok őrzőjét, hogy az napvilágra kerüljön.
Ha mégis rábízzuk valakire, az csak az lehet, aki számunkra a legfontosabb, akiben feltétel nélkül megbízunk és vagy akire vonatkozik a titkunk. Igen Ővele, akiért lángol a szívünk.
Valamikor hét pecsét alá tették a titkos megállapodásokat, ma már inkább a "80 évre titkosítva" kifejezést alkalmazzák.
Pedig a kettő nem ugyanaz.
A Hét pecsét a Jelenések könyvére utal, e szerint senki nem méltó, hogy a 7 pecsétet feltörje, csak egyedül a Bárány, azaz Jézus Krisztus. A hetes szám a teljességet jelképezi , magát Istent, aki tökéletes önmagában.
A "hét pecsét alatt őrizni" kifejezés tehát nem kevesebbet takar, mint, hogy örökre legyen titok, az, ami le lett zárva méghozzá Isten jelenlétében.
Természetesen ma már ezt nem így vesszük, de érezhető, hogy milyen mélységes súlya van ennek.

Vannak, akik ilyen titok alatt őrzik üzleti megállapodásaikat, de ők nem teszik 7 pecsét alá, hanem sokszor kéz kezet mos, vagy zsarolással biztosítják a titkot.
Igen, azért van különbség!

Már csak az a kérdés maradt megválaszolatlan, hogy miért is vannak titkaink, pláne hétpecsétesek?
Azt gondolom, hogy egyszerű a válasz. Manapság az ember szinte mások előtt él, belelátnak a konyhájába, a nappalijába , a fürdőszobájába és bizony a hálószobájába is.
Szóval szinte sem tabuk, sem intim élet.
Ebben a túlfokozott információáradatban, kell lennie egy piciny kis helynek, ahol elfér egy privát titok.
Egy "csak az enyém" sarok, amiben igazán önmagam lehetek, ahova bebújhatok és szemlélhetem csodálatos kincsemet. Ez ad ugyanis annyi illúziót, hogy hatalmam van a saját életem felett és nem mások vizslató tekintetének vagyok kitéve!
Ezért akarunk magunknak egy titkot, egy igazi mély titkot, mert abban én én lehetek, és ott mindig rátalálok a másikra , mert ott örökké gyönyörködhetünk egymásban.

2016. február 28., vasárnap

HBT- Hazugságok Bővithető Tárháza

Az apropót egy pár hónappal ezelőtti esemény emlékezetes pillanata adta.
Bizonyára mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem tudott hazudni ugyan, de azért csak megpróbálta!
Ilyen esetben a legnaivabb is tetten érné a hazugságot, de az ember már csak olyan, hogy próbálkozik minden "mesterséggel", így  a hazugsággal is.
Vannak, akiknek sohasem kellene megpróbálni, mert az igazmondással többre mennének, de a jelenlegi társadalmi konvenciók olyanok, hogy magas rangra emelték a hazugságot, s mintegy művészeti tevékenységet azonosították, így aztán bárki, bármikor, bárkinek , bármit összehablatyolhat.

Elgondolkodtam a
"Ne hazudj , és mások becsületében kárt ne tégy!" Isteni parancsról, hogy hogyan is lett letaszítva a piadesztálról , avagy kiszedve alóla a becsületesség és tisztesség alapkövei, miért is lett eme több évezredes parancs a sutba dobva, hogy helyére a " Hazugság a jövő!" eszményképe kerüljön?!

Ámbár elég lesújtó a kép, mégis talán jobban bele kellene néznünk a képzeletbeli "kútba", mert messziről a víz feketénk tűnik, közelről pedig átlátszó. Vagyis van remény!
A hazugság tudatossága éppen hogy nem lehet felmentő körülmény, hanem súlyosbító, de ha egy példán szemléltetjük, meglátjuk az imént leírt igazság mennyire visszatükröződik.

Ha, teszemazt, közölnünk kell valamelyik barátunkkal, hogy ellene kifogás van, ismerjük, hogy barátunk mennyire érzékeny az adott kifogás pedig mennyire bagatell, akkor vajon az a lépésünk, hogy a problémát mint egy mellékesen megemlítjük, hazugság vagy nem?

Távolból : Hazugság, mert nem mondtuk meg őszintén , mi a probléma, mi merült fel.
Közelről nézve: Áttoltuk a hangsúlyt, elvettük a problémáról, mellékessé tettük, mert átszűrtük a másikismeret szitáján és megértettük, hogy fölösleges fájdalomba kergetnénk egy pitiáner dolog miatt.Vagyis hazugság.
Tehát a végeredmény ránk nézve ugyanaz: hazudtunk.
A másikra nézve azonban nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e valamilyen dolgot kíméletesen közölni, vagy egyszerűen belebokszolunk a gyomrába. Ez már a saját intelligenciánk függvénye.

Valójában minden egyes nap többször kell döntést hoznunk arról, hogy hazudjunk-e vagy sem, mit mondjunk el és mennyit, vagy elhallgassunk dolgokat.
Mert a hazugság nem csak egy  esemény,  vagy beszéd elferdítése, vagy valótlan állítása, hanem maga az a hozzáállás, hogy egy adott felvetésre, kérdésre részleges igazságot mondunk el, vagy éppen elhallgatjuk, vagy letagadjuk.
Nincs "kegyes" hazugság abban az értelemben, hogy elfogadható-e vagy sem!
Csak minőségi értelemben, amikor azt mondjuk: nem fedem fel előtte a kegyetlen igazságot, mert szükségtelenül nem akarom, hogy fájdalma legyen! Azaz beépítem a hazugságba a védelmi szűrőmet, azaz megóvom a másikat.

Sokan vagyunk így, hogy a másik védelme érdekében nem mondjuk el, amit hallottunk róla, mert aki mondta hiteltelen személy, vagy éppen jól ismerjük és tudjuk, hogy alapvetően mindig gonoszkodik.

Akkor felmerül a kérdés, hogy a hazugság, mint olyan egyáltalán megkerülhető, létezhet az , hogy mindig és mindenkor igazat kell mondanunk?
Ha mindig igazat és a színtiszta igazat mondanánk, abba a világ már beleroppant volna!
Nem lehetünk kíméletlenek szeretteinkkel, embertársainkkal, felebarátainkkal szemben!
Vagyis senkivel!
Értenünk kell ahhoz, hogy hogyan mondjunk el egy igazságot, hogyan nevezzük néven a dolgokat, ha azok nem is azok, amik, szóval nagyon magas szinten kell művelnünk a közlési képességünket. Olyan retorikát kell alkalmaznunk, ahol ugyan a hazugságot el kell követnünk, de ha már tesszük legalább a gonoszságot és a rosszat ne terjesszük!
Mert, aki nekünk másokról gonoszságot beszél, avagy másokkal kapcsolatosan gonoszságot forral és tudomásunkra hozza, az gyakorlatilag a mások becsületébe gázol!
Ebben ne legyünk partnerek!
Ne adjuk igazmondóan tudtára a másiknak a becsületsértést, mert akkor menthetetlenül csapdába esünk, hiszen társtettese lettünk ennek az ocsmányságnak!
Ennél még mindig jobb, ha megszűrjük a mondandónkat és egyfajta bagatell-köntösbe öltöztetjük.
Ha végigvezetjük magunkat ezen rájövünk, hogy az a bizonyos képzeletbeli tó fenekén lévő fekete víz, nem is olyan egyértelműen az! Ha tenyerünkbe vesszük, akkor látjuk alatta tenyerünk minden vonását, vagyis tiszta!
Nem könnyű nem hazudni, de a becsületsértést mégis csak könnyebb megakadályozni!

Úgy tűnik, sokkal bonyolultabb ez a parancs, mint első hallásra gondolnánk!
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hova áll : a gonosz és valótlan események terjesztői közé vagy lehet esetlenül, de megpróbál kicsit hazudni ( tudva azt, hogy rá nézve a hazugság az hazugság, nincs kicsi vagy nagy!), mert ha már a világ olyan, hogy intrikál és verbálisan bántalmaz, mi legyünk olyanok, hogy tudatosan óvjuk és védjük egymást és egymás jó hírnevét!

2016. február 25., csütörtök

Csak elgondolkodtam.

Néha hallunk dolgokat, amik töredékek, amik csak az igazság egy részét tartalmazzák.
De máris készen állunk a vélemény-nyilvánításra. Amit nem tudunk azt kiegészítjük azzal, ami velünk már megtörtént. Behelyettesítjük, és a piciny dolog, amit hallottunk egyszeriben kerek történet lesz.

Ugyanígy viselkedünk, ha nem értünk valamit, furcsán bámulunk a másikra, hisszük is meg nem is feltételezésünket és a rosszat választjuk vele kapcsolatban.
Úgy gondoljuk : inkább érjen bennünket kellemes meglepetés, ha mégsem igaz!

Ha nem értünk valamit, kigondoljuk, hogy : biztos ezért és biztos azért, de nem kérdezünk, nem keressük az igazságot, megelégszünk azzal, hogy eddig is mindig mindenki átvert bennünket, az az ember sem lehet különb.

Nem hiszünk abban, hogy besétálhat az életünkbe egy őszinte ember, nem hiszünk a becsületességben, és nem értjük a tisztességet.
De magunkhoz öleljük a hazugságot, elfogadjuk a "mindenki, mindig rossz" végleges ítéletét,  és beletörődötten állapítjuk meg: Biztos így van!

És akkor felkiáltunk, hogy : Micsoda szörnyű világ ez!

De hát mi magunk tesszük azzá! A folytonos kétkedéssel, az alattomos kitalálásokkal, azt érthetetlenségünkkel, a mindig gonosz keresésével, az irigységgel!
Irigykedünk a másikra, pedig nem is ismerjük igazában milyen küzdelmeken megy keresztül!
Összesúgunk a háta mögött, mert nem tudjuk miért hallgat, vagy éppen mit miért csinál!
Szenvtelenül elhatározzuk a másik vesztét, mert nem is akarjuk megismerni, csak azt gondoljuk: nem közénk való!
Sírunk, mert mások bántanak bennünket, miközben mi ostorozunk olyanokat, akik saját kemény keresztjüket hordozzák!
Vajon, miért gondoljuk, hogy különbek vagyunk, vagy különb elbánásban kellene részesülnünk?
Hiszen minden napunkat azzal töltjük, hogy mások életén rágódunk, kegyetlenül meghurcoljuk őket, majd segítségért fordulunk őhozzájuk!
A teljes logikátlanság káoszában éljük napjainkat és ha mégis néha tiszta gondolataink vannak, azt sem arra használjuk, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól, hogy ellene bármi rosszat szóltunk, hanem hogy újabb paranoiás képzelgésbe taszítsuk önmagunkat és környezetünket!
Sokszor esünk kétségbe, hogy az életünk mit sem ér, mert mindenki összeesküszik ellenünk!

Pedig semmi mást nem kellene tennünk, mint jót gondolni a másikról!
Nem a Facebook-on kell középső ujjat küldözgetni és egyéb elmétlenségekkel kifejezni dühünket, hanem odamenni a másikhoz és beszélgetni vele!
Kiderülhet, hogy nagyon értelmes ember, jó szándékú és szeretetre méltó. Kiderülhet, hogy azért hallgat, mert nem akar senkit sem feleslegesen zavarni, mert látja, hogy csak méregetik!
Kiderülhet, hogy tőle még tanulhatunk is!
De főképp kiderülhet, hogy minden , amit hallottunk róla csak egy picike kis apróság és valójában feltárul egy gazdag , de nagyon is fájdalmas élet teljessége!

Szóval ne találgassunk, ne képzelődjünk, ne sugdolózzunk, hanem ismerkedjünk és beszélgessünk emberi módon, emberhez méltóan!

2016. február 24., szerda

Szavakba ékelt vágyak-Milyen is az örök szerelmes?


Az tény, hogy tengernyi irodalom foglalkozik a legszebb és egyben legkülönösebb érzéssel a szerelemmel és az is igaz, hogy szinte mindenki életében legalább egyszer találkozott ezzel a felfoghatatlan és észveszejtő állapottal.

Vannak, akik egyszer és vannak, akik többször lesznek szerelmesek életükben és van egy harmadik, de ritka csoport: az állandó szerelmesek.

Nem, az ő szemünkben sem  mindig rózsaszín a világ ( na jó egy kicsit), viszont számukra a szerelem olyan, mint az ötödik elem, nincs nélküle élet és nincs összhang.

Az örök szerelmes állandóan lángol belülről, folyton keresi a másikat, intenzív érzelmeiben, megunhatatlan és feloldhatatlan kitöréseiben, buja keresztmetszetben száguld elkaszálva a józan ész minden logikáját.
Szédületes magasságokat és mélységeket él meg szempillantás alatt úgy, hogy mindezt képes a teljes nyugodtság mögé bujtatni, mert nem csak őrzője a szerelemnek és szerelmesének, hanem féltően óvja is őt.

Az örök szerelmes nem szeret kitörni, nem olyan mint a szunnyadó vulkán, inkább mint a tavaszi rét, adni akar, ragyogtatni, türelmesen megvárni míg minden élet belőle megszületik. Számára a másik jelenléte olyan mint a napfény , amely felmelegíti a harmatban megdermedt fűszálakat,  ami fényével kinyitja a szemérmes virágok bimbóit, amelynek ragyogása  édes csicsergésre invitálja a madarakat.
Az örök szerelmes olyan  mint az édes szőlő, vágyakozón néz az őt leszakító kezekre, hogy a varázslatos ajkaknak hűs nektárt adjon.
Az örök szerelmes a nyári napban hűs szellő, hogy kedvesének forró bőrét simogassa, télen pedig meleg takaró, hogy rásimuljon szerelme testére.

Az örök szerelmes sohasem pusztít, nem ismeri azt, és csak a szenvedélyben tud igazán önmaga lenni.
Nyugvó pontja mégis leginkább az a kedves, aki biztosan tudja tartani a karjaiban.
Az örök szerelmes ezt a biztonságot keresi egész életében és ha megtalálja akkor válik a legfelfokozottabbá vágyaiban.
Szeret elbújni és elhúzódni, de amikor kinyílik a szivárvány minden színében pompázik.





2016. február 22., hétfő

Falusi ez+az! Párkapcsolatok: a megalkuvás = lehetőség


Jártamban-keltemben mindig látok valamit aztán hallok ezt- azt és szép lassan minden részlet  a helyére kerül, vagy helytelenségére.
Az alaptéma az emberi kapcsolatok ( mint mindig), de most már azért az emberi értékekkel is illdomos foglalkozni.
Az egyik legszebb érték a : bölcsesség, amellyel oly sokan szeretnének rendelkezni , de nagyon keveseknek jut ki. Persze lehetőség mindig van, szóval sok-sok erőfeszítéssel éppenséggel el lehet érni.
Ezt a fiataloknak mondom vigasztalóul, idősebb korban azt szokás mondani: " Ha eddig nem jött meg az esze, ezután sem fog!"
Szóval a bölcs ember látja a dolgokat , megérti és tudja, hogy mit kell tenni, vagy mit nem is érdemes megpróbálni.
Azok, akik valamilyen párkapcsolatban élnek, valahogy úgy vannak vele, hogy:
Nem jó a rosszal, de rosszabb nélküle!
Ami annyit tesz, hogy inkább megalkusznak avval a társsal, akit valahogy sikerült beszerezni, innen-onnan, pult alól, mint hogy egy percet is egyedül töltsenek!
Vannak, akik képtelenek megalkudni, vagy éppen képesek lennének rá, de miért is?
És végeredményben meddig is kellene elmenni a megalkuvással? Hol az a szint, ami még nem a mocsár, de önmagunk értéke valahol felsejthető?
Kell-e lemondani teljesen nagy küzdelmek árán megszerzett  értékeinkről azért, mert szeretnénk ha valaki szólna hozzánk?
És csak ennyi a lényeg egy kapcsolatban, hogy szóljanak hozzánk, nem inkább a tudatos elmék párharcáról lenne szó, avagy a lelki elmélyülés gazdagságáról?
Miért szükséges önmagunkat uniformizálni abba, hogy nincs más lehetőség, csak mindent feladni?

Elgondolkodtam, hogy mondjuk ma egy faluban hol is lehet ismerkedni! Végigvettem az esélyeket és az alábbi megoldásokat találtam. Egyikhez sem fűznék megjegyzést.
- Cukrászda
-Kocsma
-Véradás előtt , alatt, után
- Postán csekk vagy levélfeladás közben, pláne Totó-Lottó, Kenó

Aztán itt vannak a zenés, táncos estek, ahol már mindenki valakivel érkezik. Úgy értem, senki nem mer egyedül menni, ha mást nem, hát a szomszédot beszervezi.
Igen sokan vannak, akik félnek egyedül mutatkozni, mert nem tudják mit tegyenek egy társaságban, ahol senki sem szól hozzájuk, vagy éppen kirekesztve mustrálják őket megjegyzést téve: ez vajon mit akar itt!
Pedig azok, akik egyedül vannak, nem ufok és nem is szerencsétlenek, csak éppen nem akartak megalkudni.
Persze lehet, hogy mégis, de már arra sincs esély!
Na de azért ez nem ennyire szörnyű!
Az tény , hogy egy faluban az a trendi, hogy társaságba az menjen, akinek van párja, akinek nincs az maradjon otthon, ne zavarja a békés , iszogatni és szórakozni vágyó párokat!
Van benne bőven ellentmondás, de hát ez már csak így van! Mint, ahogy az is sántít, hogy az az ember tudja igazán teljes erőbedobással szolgálni a közösséget, aki házas és nem az, aki egyedül van és még ideje is van rá!

Eszembe jutnak a rég letűnt idők, amikor még létezett az un. klub, ahol összejöttek a szinglik és beszélgettek, zenét hallgattak, vagy egyszerűen táncoltak.
Egyébként ez fent volt a Művelődési ház emeletén azt iskola felöli oldalon.  Szuper jó hétvégék voltak!
Biztos sokan emlékeznek rá.
Van-e megoldás? Ó, hát mindenre van!- hallom most is kedvenc ismerősöm túlzott optimista válaszát ,aki a fenekén szétrepedt nadrágot épp acéldróttal stoppolta.

Szóval van, de úgy gondolom, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját. Hogy kit hova fog sodorni a víz? Nem tudhatjuk. Van, aki új partokat lát meg, van, aki végleg megfeneklik és van, aki elindul gyalog a messze ismeretlenbe, hátrahagyva addigi életét , mert hiszi, hogy rá valahol még szükség van!





2016. február 20., szombat

Vakvágányon parkoltatva- Csukva van az aranykapu...

Minap felhívott az egyik pesti barátnőm,- aki mellesleg ódákat tud zengeni a pasikról, amíg számára érdekesek, aztán pedig napokig használja ékes apanyelvünk minden szavát csalódottságában- rögtön in medias res azzal kezdte:
- Szerinted minden pasi genetikailag dekompenzált, vagy nekem kell leszbinek lennem?
- Fejtsd ki!- válaszoltam, de felesleges volt, mert már mondta tovább.
-Egyszerűen nem értem! ( Ez nála azt jelenti, hogy megint valami baromságot csinált!) Tök normális pasi, kiszemeltük egymást, megvolt a szokásos zöld út jelzés, találkoztunk beszélgettünk, aztán se csók, se semmi, csak el akart iszkolni.
Míg levegőt vett gyorsan közbevágtam: -Mit mondtál neki?
- Csak annyit, hogy semmi komoly, nem akarom lekötni!
- Aha! Szóval ha jól értem, egy szempillantás alatt magadhoz húztad és közölted vele, hogy ki van rúgva!
- Nem egészen, azért közben eltelt 2 hónap!
- Na várj, most milyen 2 hónapról beszélsz?
- Hát addig tartott, míg felfogta, hogy bejön nálam!
- Te felszedtél egy pasit nagy nehézségek árán, csak azért, hogy elmond neki , hogy nincs esélye? Talán még szerelmes is lettél bele?
- ...??? Itt hosszas csönd következett, majd azt mondta.
- Ez azért a fejemben sokkal jobban hangzott, és az elképzelésem se volt rossz. De most valahogy tényleg így néz ki!

Végül kifejtette teljes részletességgel, hogy mi volt az eredeti szándék, tulajdonképpen egy jó szexre szemelte ki a fickót, aztán beleszeretett, aztán pedig úgy döntött, hogy jobb egyikbe sem belekezdeni. Na erre elszúrt 2 hónapot az életéből. Ráadásul úgy, hogy zokogva mondta, mennyire szereti a pasit, aki ijedtében már valószínű árkon-bokron túl járt.

Azon gondolkodtam, vajon ennyire nem tudjuk mit akarunk? Tényleg vakvágányra parkoltatjuk önmagunkat és reménykedünk, hogy valaki észrevesz bennünket és kitalálja gondolatainkat?
Vagy már annyira hazugok lettünk, hogy képtelenek vagyunk bevallani a másiknak, hogy nem csak jó vagy nálam, hanem szeretni is tudlak?
De ha tényleg képesek is leszünk őszinték lenni, elmondani az érzéseinket, tudunk-e abban hinni, hogy az méltó elbánásra talál?
És a másik, ő vajon hinni tud abban, hogy nem csak olcsó fellángolással kergetik, és szemfényvesztésbe hajszolják, hanem  valódi szerelemmel szeretik?

Annyi hazugsággal bombáznak bennünket nap, mint nap, hogy néha a magunk mátrixát éljük meg. Nem értjük mi van a saját felszínünk alatt.
Akarunk mondani valamit, aztán mást mondunk, akarunk tenni valamit, aztán még a mozdulatot is megakadályozzuk! Ha pedig találkozunk összekuszált életünkben egy őszinte emberrel, akkor ő a csodabogár!
Hol van ennek a vége?

Annyi bizonyos, hogy mi magunk bonyolítottuk agyon az életünket elképesztő hazugságokkal. Na és persze jóváhagyólag tudomásul is vettük, hogy ez nem lehet másképp. Pedig lehet.
Arra viszont nem tudom mi lenne a jó megoldás, ha jelzünk a másik felé, hogy " nyitva van az aranykapu" és ő ezt a 22-es csapdájának véli.
Persze, ha jól belegondolok, minden kapcsolat a 22-es csapdája, vagy majdnem mindegyik.
Mindenesetre a barátnőmnél ez a gyorsvonat elment.
De tudom, hogy hamarosan felhív és egy újabb sületlen sztorival fog jönni, mígnem talál egy olyan fickót, aki rájön, hogy semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie a barátnőmet és egyszerre minden érthetővé válik!







Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...