Védőháló nélkül

Nem sokan emlékeznek már a Salto Mortale c. tévésorozatra, amely  egy cirkuszi trapézművész-dinasztiáról szólt.
Ezek a cseppet sem átlag foglalkozású emberek még ma is elkápráztatják estéről-estére a közönséget tehetségükkel , a gravitációt legyőző bátorságukkal.
A  lengő trapézról való legkülönlegesebb ugrás az, amikor védőháló nélkül lendülnek az akrobaták és perdülnek a levegőben néhányat.

Ez a produkció egy kicsit olyan, mint az élet.
A trapéz az, amilyen helyzetben vagyunk, a levegőben végzett mutatvány lehet egy munka, egy megmérettetés, egy kihívás, vagy egy kapcsolat. Mindegyikhez legalább kell két ember és mindig, mindent pontosan kell végezni, mert különben óriásit zuhanhatunk.
Jobbik esetben egy hálóra és akkor is eltörhet egy-egy bordánk, vagy kezünk, lábunk.
De az életben szinte soha sincs védőháló.
Amikor a trapézzal elrugaszkodunk, azaz belekezdünk egy feladatba, egy munkába, egy megbízatásba, vagy egy kapcsolatba, akkor és ott rendelkeznünk kell mindazzal a képességgel, ami az adott helyzethez szükséges.

Tudásunkat, bizalmunkat, akaratunkat, érzelmeinket be kell vetnünk, méghozzá nem is akárhogy, annak reményében, hogy mindent igazán jól csinálunk, hogy semmi de semmi nem állhat utunkba, és képesek vagyunk a legnagyobb nehézségek leküzdésére.
Persze van még a szerencsefaktor, de én azért ezzel nem sűrűn számolnék.
Mivel minden történésnek van logikus magyarázata így a szerencsének vajmi kevés esélye van.

Azon tűnődtem, milyen is a védőháló nélküli megbízatás? Olyan, mint egy újonnan fogant kapcsolat, ami út az ismeretlenbe? Senki nem tudja mit csinál és hogyan, csak egyszerűen jól érzi magát? Vagy mégsem?
Lehetséges mondjuk az, hogy , ami egy kapcsolatban izgalmas, vagyis a felfedezés öröme, egy feladat elvégzésénél kifejezetten frusztráló, mert olyan benyomása van az embernek, mintha a Gobi-sivatagban vizet kellene keresnie?

Ha az ember szereti az élet újdonságait, akkor ez miért csak az ismerkedésre igaz és miért van az, hogy mondjuk egy munka esetében úgy hat, mint amikor a kezdő kőműves ismerkedik a festőecsettel, mert fogalma sincs a választott szakmájának kellékeiről?

Az igaz, hogy nem tudok irigy lenni, de az is, hogy mindig elcsodálkozva néztem azokat az embereket, akik úgy képesek belelendülni egy probléma megoldásába, mintha az rutin volna, olyan mérföldköves arroganciával adják elő magukat, mintha az ő tudásuk felülmúlhatatlan lenne a témában, ugyanakkor sokszor még azt sem tudják, hány ujj van a kezükön!
Legelképesztőbb pedig az, ahogy sokan komolytalanul vesznek egy olyan dolgot, ami nem csak, hogy mérhetetlen mélységeket tár fel, hanem igazán széles lehetőségeket biztosíthatna. Ámde a nem tudás mindig édes, csak nem mentesít, hiszen visszaüt! Vissza bizony, de csúnyán!

Szóval, nincsenek védőhálóink. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy egész életünkön keresztül a trapézon lengünk és mások felénk nyújtott kezét próbáljuk elkapni, vagy éppen ők azok, akik megpróbálnak a karjaikkal megtartani bennünket és reméljük, hogy figyelnek ránk. Reméljük.
Bízunk bennük, hogy értik a jeleinket, akár munkáról, akár kapcsolatról van szó, hogy ismerik szándékainkat, hogy tudnak olvasni a tekintetünkből, hogy hallják, amit mondunk, mert csak egy-egy félreértés és máris kicsúszunk a védelmező fogásból.

Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy eljön az a nap, amikor egy pillanatra elveszítjük erőnket és akkor már nem tudunk megkapaszkodni!
Hogy ez egy újabb feladat, vagy egy újabb kapcsolat? Mindenki azt hisz, amit akar!
Egyébként mindegy hogy nevezzük a lényegen mit sem változtat: meg kell tanulnunk megértetni magunkat és megérteni mások szándékát és jelzéseit, mert különben hamar véget ér fergetegesnek ígérkező pályafutásunk a trapézon!
A közönség pedig csak a sikeres mutatványnak tapsol!