Hogy vagy?!

Tesszük fel nap mint nap a kérdést egymásnak és elvárjuk, hogy a válasz az legyen: Jól!
Igen elvárjuk, mert nem azért kérdezzük, mintha érdekelne bennünket a másik, csak, mert illik.
Egy barátnőm azt mondta egyszer:
-Én mindig visszakérdezek: Érdekel, vagy csak kérdezed?
Mert, ha érdekel , elmondom, ha csak kérdezed, akkor jól!

Ugye sokan vagyunk így ezzel!
Megkérdezzük, de meg sem várjuk a választ, mert igazából nem is érdekel bennünket, csak "kedveskedni" akartunk. Pedig ez nem kedvesség, ez nemtörődömség!
Megmutatjuk az éhes embernek, hogy ilyet is kaphatnál enni, de nincs kedvem adni neked!
Pontosan ezt tesszük!
Ha már rákérdezünk a másik hogylétére, legyen türelmünk meghallgatni, valójában mi van vele!
De legtöbben nem tesszük, csak otthagyjuk a másikat, aki talán belekezdene, de tudja, úgysem fontos, amit mond!
No, de ha nekünk van bajunk, akkor elvárjuk, hogy mások órákig hallgassanak bennünket, okfejtéseinket, pro és kontra érvelésünket, fájdalmaink okának ezerféle feltárását és persze a mindenki hibás verziót legalább 10 változatban!

Figyelmetlenek vagyunk másokkal, rangsoroljuk őket aszerint kinek mennyi pénze van, hajbókolunk előttük, miközben rajta taposunk elárvult , amúgy is gyámolításra szoruló embertársainkon.
Szeretetlenül éljük mindennapjainkat, mert csak azokat szeretjük, akiktől várunk valamit, azokat nem, akiknek a leginkább szüksége lenne ránk!

Faarccal , jelentőségünk teljes tudatában jelenünk meg eseményeken, mintha a jól öltözöttség elég megtiszteltetés lenne Istennek: ennyi jár neki és ezzel elintézzük lelkünk tisztítását!
Azt mondjuk: Lám! Lám! Én dolgoztam és milyen sokra vittem  és milyen jól megy sorom! De ők, biztos csak henyéltek, meg dorbézoltak, azért ilyen sanyarú az életük!
Kigúnyoljuk azt, aki bocsánatot kér, vagy mert tisztességgel és becsülettel végzi munkáját, mert kedvesen rámosolyog másokra! Azt mondjuk: Ó az ostoba, hát nem veszi észre, hogy köznevetség tárgya?!

Olyannyira magabiztosak vagyunk, hogy azt sem vesszük észre, hogy talmi illúziókat kergetünk, mert gyűjtögetjük a vagyonunkat, számoljuk a tengernyi pénzünket , miközben lehet még ma éjjel a halál fog kopogtatni ajtónkon!
Elfelejtjük megmondani azoknak, akiket szeretünk, hogy mennyire fontosak nekünk, elfelejtjük átölelni azokat, akik kérik, elfelejtjük a jó szót, csak a hamisat mondjuk és sírunk, mert a világ összeesküdött ellenünk!

Vajon, mikor vesszük észre végre, hogy az élet egy szempillantás alatt elillan és nagyon kicsiny időnk van arra, hogy elmondhassuk mindenkinek:   Köszönöm, hogy vagy! Mesélj el magadról mindent, hallgatlak! Boldog vagyok, hogy látlak!
De legfőképpen azt, hogy: Szeretlek!