Amennyi pletyka kering ebben a kisvárosban, annak ha 2 %-a igaz lenne, akkor ez a mi szépséges településünk volna a világ legeseménydúsabb helye.
Az egyszerűség, na meg a büszkeség miatt is maradtam abban magammal, hogy lakóhelyemet kisvárosnak nevezem, mert igazából olyan mint egy falu, közigazgatásilag nagyközség, de általában is igaz, hogy szebb és látványosabb mint egy kisváros.
Már csak egynéhány boldog és gazdag ötletgazda hiányzik belőle, aki tud is és mer is vállalkozni.
Mert, ha kellő mennyiségű munkahely is lenne, bizony egycsapásra megnövekedne az itt élő lakosok száma.
Na persze- megjegyzem- ezen csodák nem olyan könnyen esnek meg, de a bizakodás sohasem volt hiába való dolog.
Akik itt születtek vagy itt nőttek fel, azok ismerik minden egyes kő és fa történetét. Rengeteg eseményt és emléket őriznek az itt lakó családokról, mivel hogy egymással valamilyen módon , de atyafiságban vannak.
Kedves rokonok világa ez, ahol ha egyvalakivel történik valami, akkor az szinte mindenkivel történik.
Nem is venné ezt zokon senki, ha olykor-olykor nem rosszindulatú szavak kíséretében hallaná vissza azt, aminek annyi köze van az igazsághoz, mint tyúkhúslevesnek a pálinkához.
Mindkettőt szereti az ember, csak az egyiket eszik a másikat isszák!
Így aztán sok-sok háborgás burjánzik a családokban, mert mindenki hall valamit, vagy éppen nagyot, de az igazságért senki sem lobbyzik.
Az igazság ugyanis lapos és szimpla.
Márpedig itt mifelénk is szeretik az izgalmas eseményeket!
A falusi James Bond kissé ízes beszéde, félrevarrott kínai öltönye, ütött-kopott Renault-ja, olcsó piaci karórája ( amely sokszor az időt is alig mutatja) a szóbeszédtől lesz igazán egyedi. No meg az elfogyasztott pálinka és bor mennyiségétől!
A 007-es ügynök itt is mindent lát , mindent hall és nem beszél, vagy csak olyasmit, amit senki nem ért!
De minden nő a szívügye!
Na és persze itt is van Lucrezia Borgia-sőt nem is egy!- bár ezek a hölgyek inkább a nyelvükkel gyilkolnak.
Ez az eszköz óriási lehetőségeket rejt magában.
A kisváros igazi falusi vonása a "Ki tud többet és többször inni!" kezdetű játék. Igazából ennek az a lényege, hogy hétről-hétre mindig van egy ünneplendő névnap vagy születésnap, vagy egy " Kazahsztáni virágnap", "Beremendi Ecetes Tormakészítők Egyesületének Napja" vagy bármi, aminek nevet lehet adni és mulatni lehet rá. Mivel mindig ugyanazok vesznek részt rajta, így mindenki azt a formáját hozza, amit mások előtt sohasem mutatna meg, de ott "igazi családi körben" szabad a vásár.
52 hétvége alatt a gazdák minden édes jó bora lefolyik az arra illetékes torkokon, mintegy kieresztve a gőzt tulajdonosaikból.
Nem is baj ez! Hiszen ezt a szép hagyományt immár hosszú évszázadok óta őrzi a magyar, és mivel tudvalevő, hogy egy nap mindenki megöregszik ( hacsak valami folytán előbb véget nem vet élete fonalának az Isten) ezen mulatozók helyére újabbak kerülnek, újabb ünneplésre váró napokkal. Amúgy pedig mire termesztené az ember a szőlőt, ha annak levét meg sem kóstolhatja!
Mindazonáltal érdekes nedű a bor, mert az embert méltóságából szétzilálja, de a szóbeli kontraktusban összetartja!
No, hát ezért iszik a magyar ősidők óta!
Igazából az elmúlt hetek eseményeit szívesen "kipletykálnám" ( bár ha az ember igazat ír az nem pletyka) de a baj az, hogy olyan hosszú lenne mindannak elmesélése,ami történt, hogy az olvasónak szükségtelenül megterhelné az agyát és lehet a gyomrát is.
Meg aztán ez csak az az igazság, ahogyan én láttam, meg, amit én gondolok, és ki tudja mi is van valójában mögötte!
Sokszor ha rákérdezünk a másikra " miért is teszed ezt?", őmaga sem tudja, hát akkor mi honnan tudhatnánk?!
Ámbár az is igaz, hogy az ember saját dolgaiban mindig is ostoba, másokéban pedig tud megoldást és nem is akármilyet!
Nyilván minden fertelmes ötletet nem kell megfogadni, de sokszor okos gondolatokkal fut össze az ember, vagy magával a realitással és akkor kezet ráz vele és megérti mit is kell valójában tennie.
Mindazonáltal ha a lokálpatriótizmus nem lenne annyira érzelmi dolog , akkor sok mulatságos történetet tudnék mesélni arról miképpen és hogyan működik a Made in Dunapataj.
De nem teszem, mert azért mégis csak az én kis városom és mégis csak ismerem a benne élőket és szándékaik mégha nem is mindig érnek jó véget azért akaratukban csak a jó van benne.
Ugyanakkor nem vetem el a gondolatot, hogy egy-két különleges eseményt ne örökítsek meg, vagy egy-egy érdekes emberről ne írjak elbeszélést. De ez majd csak akkor lát napvilágot, ha én már nem leszek, elkerülendő, hogy valaki magára ismerjen.
Mert lehet, hogy a világ tele van varázslatosabbnál varázslatosabb építményekkel, zseniálisabbnál zseniálisabb emberekkel, de azért a pataji épületeknek és a benne élő "csudajópofáknak" nincsen párja sehol e kerek világon!
2016. június 27., hétfő
2016. június 8., szerda
Kisvárosi tangó
Isten tudja mióta járjuk a zárt világ kontrollált tánclépéseit.
Mintha nem is lenne más lehetőség az életünkben csak az, amit mások vizslató szeme előtt teszünk.
Látszólag minden szép.
Látszólag minden kiegyensúlyozott.
Látszólag minden békés és csendes.
De a mélységben ott forrnak az indulatok, a szenvedélyek, és csak arra várnak, hogy egy napon felszínre törjenek utat követelve maguknak, hogy bebizonyítsák: minden csak szemfényvesztés.
A tangó mesél nekünk, nagy és elpusztíthatatlan szerelmekről. amit szétzúztak az irigység szikláin.
Reménytelen szerelemről, amit könnyek takartak be, és ejtettek véglegesen a semmi tavába.
A tangó mesél a lehetetlenségről, a beteljesületlenségről.
A koppanó cipők belevésik minden elveszett vágy burjánzó mintáját a táncparkettbe.
Csak messziről lehet látni és csak az érti, aki meghivót kapott a tangó estélyére.
És ki ne kapott volna?
Szinte mindenki járta már ezt a fájdalmas táncot, szinte mindenki mosolygott már szomorúságában és szinte mindenki pillantott úgy, hogy azt remélte ott és akkor megáll az idő!
Nem olyan rég olvastam egy bejegyzést , ami azt fejtegette, hogy mindazok, akik nem az igazit választják társnak, elveszik attól az embertől a boldogságot, akinek az ő párjuk lenne az igazi.
Továbbgondolva: a párjuktól és maguktól is elveszik a boldogság lehetőségét.
És ha ezt a láncolatot visszafejtjük rájövünk miért olyan boldogtalan mindenki.
Szinte mindenki.
Szinte.
Azon gondolkodtam vajon a társunkat tényleg csak az "éppen ő volt szabad" módon választjuk?
Létezhet, hogy megelégszünk azzal, aki jön, mert félünk, hogy kifutunk az időből?
És tényleg azt hisszük, hogy az "idővel összecsiszolódás" elégséges a boldogsághoz?
Tohonyaság vagy ostobaság, hogy nem keressük az igazit, vagy nem is hiszünk benne?
Miért hagy el pont akkor mindenkit az önbizalma, amikor rátalál arra, akit keresett?
Azt hiszem valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy beérjük az alacsonyabb léccel is, mert azt még át tudjuk ugorni. Biztosra megyünk. Minek küzdeni az igaziért, keresni, hiszen a boldogság illúzió!
És ha meg is találtuk azt gondoljuk számunkra az a másik, akit igazán szeretünk, szóval Ő elérhetetlen.
Őt csak csodáljuk és álmodunk róla, de nem merjük megközelíteni sem megérinteni.
Attól tartunk eltörik és vele együtt álmaink is.
Márpedig a sok nehézség mellett, amit nap mint nap megélünk szükségünk van rá, a vágyaink őrzőjére.
Az igazi boldog kapcsolat olyan, mint a nap és a rózsabimbó. Mindkettő csalogatja a másikat, a bimbó arra vár, hogy kibontsa a napfény, a nap pedig örömmel ragyogja be a nyiladozó virágot, az pedig elárasztja illatával , amit a szél felkap és viszi, viszi a naphoz ajándékba.
Sem egyiknek, sem másiknak nem kell önbizalom terápia, mindkettő tudja, hogy ez a tökéletes kapcsolat.
Nem úgy az ember, aki tépelődik, keres, kutat, felad és mélyen hallgatásba burkolózik.
Mert mi mást választunk és más után vágyunk.
Becsapottan és másikat becsapva járjuk a szerelem tangóját, amíg egyszer valakinek eszébe nem jut, hogy árkon-bokron át és akár a világ végéig is elmenjen az Igaziért.
S talán másnak is eszébe jut mindez.
Így áll helyre a rend.
Addig pedig lelkünk mélyén sírjon a tangó.
Mintha nem is lenne más lehetőség az életünkben csak az, amit mások vizslató szeme előtt teszünk.
Látszólag minden szép.
Látszólag minden kiegyensúlyozott.
Látszólag minden békés és csendes.
De a mélységben ott forrnak az indulatok, a szenvedélyek, és csak arra várnak, hogy egy napon felszínre törjenek utat követelve maguknak, hogy bebizonyítsák: minden csak szemfényvesztés.
A tangó mesél nekünk, nagy és elpusztíthatatlan szerelmekről. amit szétzúztak az irigység szikláin.
Reménytelen szerelemről, amit könnyek takartak be, és ejtettek véglegesen a semmi tavába.
A tangó mesél a lehetetlenségről, a beteljesületlenségről.
A koppanó cipők belevésik minden elveszett vágy burjánzó mintáját a táncparkettbe.
Csak messziről lehet látni és csak az érti, aki meghivót kapott a tangó estélyére.
És ki ne kapott volna?
Szinte mindenki járta már ezt a fájdalmas táncot, szinte mindenki mosolygott már szomorúságában és szinte mindenki pillantott úgy, hogy azt remélte ott és akkor megáll az idő!
Nem olyan rég olvastam egy bejegyzést , ami azt fejtegette, hogy mindazok, akik nem az igazit választják társnak, elveszik attól az embertől a boldogságot, akinek az ő párjuk lenne az igazi.
Továbbgondolva: a párjuktól és maguktól is elveszik a boldogság lehetőségét.
És ha ezt a láncolatot visszafejtjük rájövünk miért olyan boldogtalan mindenki.
Szinte mindenki.
Szinte.
Azon gondolkodtam vajon a társunkat tényleg csak az "éppen ő volt szabad" módon választjuk?
Létezhet, hogy megelégszünk azzal, aki jön, mert félünk, hogy kifutunk az időből?
És tényleg azt hisszük, hogy az "idővel összecsiszolódás" elégséges a boldogsághoz?
Tohonyaság vagy ostobaság, hogy nem keressük az igazit, vagy nem is hiszünk benne?
Miért hagy el pont akkor mindenkit az önbizalma, amikor rátalál arra, akit keresett?
Azt hiszem valahogy úgy vagyunk ezzel, hogy beérjük az alacsonyabb léccel is, mert azt még át tudjuk ugorni. Biztosra megyünk. Minek küzdeni az igaziért, keresni, hiszen a boldogság illúzió!
És ha meg is találtuk azt gondoljuk számunkra az a másik, akit igazán szeretünk, szóval Ő elérhetetlen.
Őt csak csodáljuk és álmodunk róla, de nem merjük megközelíteni sem megérinteni.
Attól tartunk eltörik és vele együtt álmaink is.
Márpedig a sok nehézség mellett, amit nap mint nap megélünk szükségünk van rá, a vágyaink őrzőjére.
Az igazi boldog kapcsolat olyan, mint a nap és a rózsabimbó. Mindkettő csalogatja a másikat, a bimbó arra vár, hogy kibontsa a napfény, a nap pedig örömmel ragyogja be a nyiladozó virágot, az pedig elárasztja illatával , amit a szél felkap és viszi, viszi a naphoz ajándékba.
Sem egyiknek, sem másiknak nem kell önbizalom terápia, mindkettő tudja, hogy ez a tökéletes kapcsolat.
Nem úgy az ember, aki tépelődik, keres, kutat, felad és mélyen hallgatásba burkolózik.
Mert mi mást választunk és más után vágyunk.
Becsapottan és másikat becsapva járjuk a szerelem tangóját, amíg egyszer valakinek eszébe nem jut, hogy árkon-bokron át és akár a világ végéig is elmenjen az Igaziért.
S talán másnak is eszébe jut mindez.
Így áll helyre a rend.
Addig pedig lelkünk mélyén sírjon a tangó.
2016. május 31., kedd
Bocsánat! Csak nő vagyok!
Fura dolog, így a 21. században arról irogatni, hogy a nő helyzete még mindig csak olyan vidéken, mint a rossz tanuló bizonyítványa, hol elégséges, hol elégtelen.
Szépen felépített jövőképek omlanak össze és őrlődnek porrá még ma is, az ócska, mégsem teljesen rogyadozó feudális férfigondolkodású falusi malmok kerekei között.
Éppen Szent Rita életét nézem ahol is a fő motívum , vagyis a szent életű asszony küzdelmei mellett bepillantást nyerhetünk a 16. században élő itáliai lovagi családok hatalmi harcába.
A patriarchális szövevények elképesztő elnyomásába, a női élet alulbecsülésébe.
Rita asszony rendkívüli rangot tud kivívni férje oldalán, hiszen szép lassan a férje támasza és társa lesz, nem cselédje. Az, hogy egy nő partnere és társa a férjének abban a korban elképzelhetetlen volt.
Nem csak odaadása csodálatraméltó, hanem felbecsülhetetlen szeretete, amivel férjét és fiait szerette, s amellyel a kíméletlen férfit, igazi emberré tudta átformálni.
A filmben van egy jelenet, amikor a férfiak vacsora közben beszélgetnek arról, hogyan kellene egy konfliktust megoldani és Rita közbeszól. Ekkor azonnal ráparancsol a férje hogy fogja be a száját, mert ez nem az ő dolga.
Majd férje apja is megjegyzi, hogy : Tartsd kordában a feleséged!
Azon gondolkodtam, hogy vajon az 500 év alatt változott-e valami a nők megítélésében? Néha olyan, mintha ugyanúgy történnének a dolgok, mintha megálltunk volna az időben.
Olyan , mintha minden egyes nőnek újra és újra meg kellene küzdenie azért, hogy embernek ismerjék el.
Manapság nem egyszer tapasztalom, hogy a nőre mint kiszolgáló személyzetre, vagy mint agyatlan szükségességre, vagy mint felesleges akadályra tekintenek látszólag teljesen értelmes férfiak.
Létezhet, hogy mi nők képtelenek vagyunk megvívni a saját "szentritás" harcunkat? Lehetséges, hogy ott rontjuk el, hogy vannak, akik elfogadják, nekik sohasem szabad szólni?
Biztosak vagyunk abban, hogy nekünk nőknek ez a szerep az egyetlen, ami elérhető? Vagyis a a leigázotté?
Jó néhányan most ráncolhatják a homlokukat, vajon miről beszélek, de tessék egy kicsit körbenézni, és hihetetlen dolgok kerülnek napvilágra.
Bizony még ma is összeülnek a családok férfitagjai, közösen szövetkeznek egy-egy üzlet miatt és még ma is a nő csak a csend jele.
Saját bőrömön is tapasztalom micsoda heroikus küzdelmet kell azért vívni, hogy egyáltalán meghallgassanak, hiszen a legtöbb férfi úgy van vele: Ez csak egy nő! Mi jó származhat tőle, mi értelmeset mondhat!
Bocsánat! Valóban nő vagyok! Méghozzá egy igazi törékeny nő, aki ugyan bonyolult a gondolkodásában az érzelmeiben, de végtelen kifinomult és hűséges a szeretetében.
Elgondolkodtam:
Nem lehetséges, hogy a férfiak nem képesek felnőni a feladathoz: partnernek tekinteni egy nőt, elismerni a képességeit? Nem lehetséges, hogy a férfiak vélt vagy valós pozícióikat féltik, mert attól tartanak, hogy kiderülhet: egy nő ezt is, azt is jobban tudná csinálni? Nem lehetséges, hogy a férfiak a saját érzéketlenségüket hiányosságnak tekintik, ezért elzárkóznak a nők mérhetetlen gyengédségétől?
Bárhogy is van, én azt tapasztalom, hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy elismerő szóért, avagy egy-egy lehetőségért. Ami csak úgy a legalkalmatlanabb férfi ölébe belehullik, azt egy nő emberfeletti erővel is alig tudja elérni.
A férfiösszetartás áthúzza az ötszáz évet és átmenti a viszonyokat.
Persze bolond lennék feladni!
Sohasem engedném meg magamnak, hogy valaki azt mondja nekem egy vita kapcsán:
Tartsd kordában magad!
Szépen felépített jövőképek omlanak össze és őrlődnek porrá még ma is, az ócska, mégsem teljesen rogyadozó feudális férfigondolkodású falusi malmok kerekei között.
Éppen Szent Rita életét nézem ahol is a fő motívum , vagyis a szent életű asszony küzdelmei mellett bepillantást nyerhetünk a 16. században élő itáliai lovagi családok hatalmi harcába.
A patriarchális szövevények elképesztő elnyomásába, a női élet alulbecsülésébe.
Rita asszony rendkívüli rangot tud kivívni férje oldalán, hiszen szép lassan a férje támasza és társa lesz, nem cselédje. Az, hogy egy nő partnere és társa a férjének abban a korban elképzelhetetlen volt.
Nem csak odaadása csodálatraméltó, hanem felbecsülhetetlen szeretete, amivel férjét és fiait szerette, s amellyel a kíméletlen férfit, igazi emberré tudta átformálni.
A filmben van egy jelenet, amikor a férfiak vacsora közben beszélgetnek arról, hogyan kellene egy konfliktust megoldani és Rita közbeszól. Ekkor azonnal ráparancsol a férje hogy fogja be a száját, mert ez nem az ő dolga.
Majd férje apja is megjegyzi, hogy : Tartsd kordában a feleséged!
Azon gondolkodtam, hogy vajon az 500 év alatt változott-e valami a nők megítélésében? Néha olyan, mintha ugyanúgy történnének a dolgok, mintha megálltunk volna az időben.
Olyan , mintha minden egyes nőnek újra és újra meg kellene küzdenie azért, hogy embernek ismerjék el.
Manapság nem egyszer tapasztalom, hogy a nőre mint kiszolgáló személyzetre, vagy mint agyatlan szükségességre, vagy mint felesleges akadályra tekintenek látszólag teljesen értelmes férfiak.
Létezhet, hogy mi nők képtelenek vagyunk megvívni a saját "szentritás" harcunkat? Lehetséges, hogy ott rontjuk el, hogy vannak, akik elfogadják, nekik sohasem szabad szólni?
Biztosak vagyunk abban, hogy nekünk nőknek ez a szerep az egyetlen, ami elérhető? Vagyis a a leigázotté?
Jó néhányan most ráncolhatják a homlokukat, vajon miről beszélek, de tessék egy kicsit körbenézni, és hihetetlen dolgok kerülnek napvilágra.
Bizony még ma is összeülnek a családok férfitagjai, közösen szövetkeznek egy-egy üzlet miatt és még ma is a nő csak a csend jele.
Saját bőrömön is tapasztalom micsoda heroikus küzdelmet kell azért vívni, hogy egyáltalán meghallgassanak, hiszen a legtöbb férfi úgy van vele: Ez csak egy nő! Mi jó származhat tőle, mi értelmeset mondhat!
Bocsánat! Valóban nő vagyok! Méghozzá egy igazi törékeny nő, aki ugyan bonyolult a gondolkodásában az érzelmeiben, de végtelen kifinomult és hűséges a szeretetében.
Elgondolkodtam:
Nem lehetséges, hogy a férfiak nem képesek felnőni a feladathoz: partnernek tekinteni egy nőt, elismerni a képességeit? Nem lehetséges, hogy a férfiak vélt vagy valós pozícióikat féltik, mert attól tartanak, hogy kiderülhet: egy nő ezt is, azt is jobban tudná csinálni? Nem lehetséges, hogy a férfiak a saját érzéketlenségüket hiányosságnak tekintik, ezért elzárkóznak a nők mérhetetlen gyengédségétől?
Bárhogy is van, én azt tapasztalom, hogy keményen meg kell küzdeni egy-egy elismerő szóért, avagy egy-egy lehetőségért. Ami csak úgy a legalkalmatlanabb férfi ölébe belehullik, azt egy nő emberfeletti erővel is alig tudja elérni.
A férfiösszetartás áthúzza az ötszáz évet és átmenti a viszonyokat.
Persze bolond lennék feladni!
Sohasem engedném meg magamnak, hogy valaki azt mondja nekem egy vita kapcsán:
Tartsd kordában magad!
2016. május 23., hétfő
Helloviszony
Az a helyzet, hogy mostanság jobban érdekel az emberek viselkedésének feltérképezése, annak a különleges, sokszor bonyolult néha azonban túl egyszerű kapcsolati rendszernek a megfejtése, amit csak egyszerűen Helloviszonynak nevezek.
A Helloviszony, a mai kor terméke. Nagyon szimpla dologról van szó a Hello köszönéshez tartozó sajátos kötődésről.
A Hello, nem Jó Napot Kívánok, ami ugyebár tiszteletteljes megszólítás.
De nem is Szia, ami tegező kapcsolatban lévő emberek között szokás.
De nem is Csá, amit nem csak tinédzserek, hanem lazának tetsző emberek használnak, kicsit lekezelő, kissé modoros stílusban.
A Hello,se nem tegeződés, se nem magázódás, valami, amit pillanatok alatt meg lehet fordítani a bizalmas viszonyból a távolságtartóba és vica versa.
Egyszóval a Hello csak egy üdvözlés lenne, bár messze nem az, ahogy megfigyeltem.
Általánosságban véve pont az az előnye, hogy nem lehet tudni, milyen kapcsolat avagy kapcsolatrendszer van mögötte.
Nem igényel gesztust, mert nem kell hozzá sem meghajolni, sem kezet csókolni, de kezet fogni sem. Semmit. Ezért kiválóan alkalmas minden információ elrejtésére.
És ez itt a lényeg.
A Helloviszony lényege, hogy tökéletesen kiszolgálja azt az elvárást, hogy az ember mögé rejtse gondolatait, érzelmeit, egyszóval kivonuljon a vizslató szemek hatóköre alól és elrejtse mindazt, amit a rejtekben akar tartani.
A Helloviszonyban nem kell döntésre jutni azonnal, hogy azt a másikat kedvelem-e vagy sem, vagy értékelem-e vagy sem.
Nem szükséges magyarázkodni, miért ezt és milyen jogon használja az ember, mert a Hello semleges.
Kapcsolataink kezdete mindig egy köszönéssel indul és ebben azért nagy bakot lőhetünk, szerencsére ezt azért helyre lehet hozni.
Azok az emberek azonban, akik arcról és szemekről olvasnak, vagyis az emberi kommunikáció összhangja alapján értékelik a másikat, szóval nekik a a rejtőzés mesterségük és értenek hozzá, hogyan érjék el, a másik kitárulkozzon.
Nem sok ilyen ember van, de igazából nem a számuk a lényeg, hanem az, amilyen módszert választanak ahhoz, hogy tényleges információt gyűjtsenek másokról.
Nyilván ők a semleges köszönés hívei, mert pont az a lényeg, hogy személyiségük rejtve maradjon, míg a másikról sok-sok dolgot megtudhatnak.
Az emberek szeretnek mesélni magukról, nagyokat mesélni, ezeket meg kell tudni szűrni, az alapján, ahogy a szavakat használják, vagy ahogy gesztikulálnak, vagy a hangmagasságból, vagy az elszólásokból, vagy abból, amennyire disszonáns egy ember összes kommunikációja.
De az emberek másokról is szeretnek sztorizgatni és ebből egész jó kis gyűjtemény keletkezhet.
Szóval a Helloviszony gyakorlatilag egy olyan kapcsolati rendszer, ahol az egyik fél a megnyitó és befogadó, a másik a kontroll nélküli információadó. Azért kontroll nélküli, mert nem is tudja az illető mennyi értékes adatot tud a másiknak feltárni a hablatyolásával.
Valahogy ezt úgy lehet elképzelni, mint egy gondolati turkálót. Ömleszti ki magából mindenki a sok szemétnek tűnő badarságot és van valaki, vagy valakik, akik a sok-sok értéktelennek tetsző dologból kirak vagy kiraknak egy-egy lényeges történetet, mint egy puzzle-t. Nekik összeáll a kép.
Nekik összeillik minden, ők képesek átlátni olyan dolgokat, amik mások nem.
Nyilván itt nem csak az átlagnál magasabb intelligenciáról van szó, hanem egy különleges képességről, ami hátterében akár genetikai plusz produktum is lehet.
Ezek az emberek máshogy látják a világot, máshogy a körülöttük élőket, sokkal inkább globális rendszerben tudnak gondolkozni, ugyanakkor a legapróbb részletnek is tudják a helyét és memóriájuk lenyűgöző, legalábbis abban, ami érdekli őket.
Másban esetleg feledékenyek is lehetnek, vagy éppen információ-tévesztők.
Sok foglalkozásban lehet ezt a különleges képességet használni, nyilván a zsenialitás itt, ami figyelemre-méltó.
Az átlagember azonban nem igazán törődik ilyesmivel így aztán elmesél dolgokat avval a megjegyzéssel, hogy nem érti miért.
Talán ennyiben meg is nyugodhatunk, mert semmilyen kárunk nem származhat abból, ha valaki okosan felhasználja az általunk elmondottakat, maximum akkor, ha svindlis úton járunk.
A legjobban akkor bukhatunk bele ebbe, ha személyiségünk sötét oldalát akarjuk takargatni, mert azt ezek az emberek azonnal felismerik.
De az átlagember nem foglalkozik információ puzzle-val, csak teszi a dolgát , éli az életét és talán próbál boldog lenni.
Azt gondolom a Helloviszonyos emberek is próbálnak azok lenni, és ez így van jól.
Jó tudni azonban, hogy vannak közöttünk olyanok, akik sokkal, de sokkal mélyebben látják az összefüggéseket, mert abban bízhatunk, hogy képességeiket a javunkra használják.
És ez tényleg így is van.
A Helloviszony, a mai kor terméke. Nagyon szimpla dologról van szó a Hello köszönéshez tartozó sajátos kötődésről.
A Hello, nem Jó Napot Kívánok, ami ugyebár tiszteletteljes megszólítás.
De nem is Szia, ami tegező kapcsolatban lévő emberek között szokás.
De nem is Csá, amit nem csak tinédzserek, hanem lazának tetsző emberek használnak, kicsit lekezelő, kissé modoros stílusban.
A Hello,se nem tegeződés, se nem magázódás, valami, amit pillanatok alatt meg lehet fordítani a bizalmas viszonyból a távolságtartóba és vica versa.
Egyszóval a Hello csak egy üdvözlés lenne, bár messze nem az, ahogy megfigyeltem.
Általánosságban véve pont az az előnye, hogy nem lehet tudni, milyen kapcsolat avagy kapcsolatrendszer van mögötte.
Nem igényel gesztust, mert nem kell hozzá sem meghajolni, sem kezet csókolni, de kezet fogni sem. Semmit. Ezért kiválóan alkalmas minden információ elrejtésére.
És ez itt a lényeg.
A Helloviszony lényege, hogy tökéletesen kiszolgálja azt az elvárást, hogy az ember mögé rejtse gondolatait, érzelmeit, egyszóval kivonuljon a vizslató szemek hatóköre alól és elrejtse mindazt, amit a rejtekben akar tartani.
A Helloviszonyban nem kell döntésre jutni azonnal, hogy azt a másikat kedvelem-e vagy sem, vagy értékelem-e vagy sem.
Nem szükséges magyarázkodni, miért ezt és milyen jogon használja az ember, mert a Hello semleges.
Kapcsolataink kezdete mindig egy köszönéssel indul és ebben azért nagy bakot lőhetünk, szerencsére ezt azért helyre lehet hozni.
Azok az emberek azonban, akik arcról és szemekről olvasnak, vagyis az emberi kommunikáció összhangja alapján értékelik a másikat, szóval nekik a a rejtőzés mesterségük és értenek hozzá, hogyan érjék el, a másik kitárulkozzon.
Nem sok ilyen ember van, de igazából nem a számuk a lényeg, hanem az, amilyen módszert választanak ahhoz, hogy tényleges információt gyűjtsenek másokról.
Nyilván ők a semleges köszönés hívei, mert pont az a lényeg, hogy személyiségük rejtve maradjon, míg a másikról sok-sok dolgot megtudhatnak.
Az emberek szeretnek mesélni magukról, nagyokat mesélni, ezeket meg kell tudni szűrni, az alapján, ahogy a szavakat használják, vagy ahogy gesztikulálnak, vagy a hangmagasságból, vagy az elszólásokból, vagy abból, amennyire disszonáns egy ember összes kommunikációja.
De az emberek másokról is szeretnek sztorizgatni és ebből egész jó kis gyűjtemény keletkezhet.
Szóval a Helloviszony gyakorlatilag egy olyan kapcsolati rendszer, ahol az egyik fél a megnyitó és befogadó, a másik a kontroll nélküli információadó. Azért kontroll nélküli, mert nem is tudja az illető mennyi értékes adatot tud a másiknak feltárni a hablatyolásával.
Valahogy ezt úgy lehet elképzelni, mint egy gondolati turkálót. Ömleszti ki magából mindenki a sok szemétnek tűnő badarságot és van valaki, vagy valakik, akik a sok-sok értéktelennek tetsző dologból kirak vagy kiraknak egy-egy lényeges történetet, mint egy puzzle-t. Nekik összeáll a kép.
Nekik összeillik minden, ők képesek átlátni olyan dolgokat, amik mások nem.
Nyilván itt nem csak az átlagnál magasabb intelligenciáról van szó, hanem egy különleges képességről, ami hátterében akár genetikai plusz produktum is lehet.
Ezek az emberek máshogy látják a világot, máshogy a körülöttük élőket, sokkal inkább globális rendszerben tudnak gondolkozni, ugyanakkor a legapróbb részletnek is tudják a helyét és memóriájuk lenyűgöző, legalábbis abban, ami érdekli őket.
Másban esetleg feledékenyek is lehetnek, vagy éppen információ-tévesztők.
Sok foglalkozásban lehet ezt a különleges képességet használni, nyilván a zsenialitás itt, ami figyelemre-méltó.
Az átlagember azonban nem igazán törődik ilyesmivel így aztán elmesél dolgokat avval a megjegyzéssel, hogy nem érti miért.
Talán ennyiben meg is nyugodhatunk, mert semmilyen kárunk nem származhat abból, ha valaki okosan felhasználja az általunk elmondottakat, maximum akkor, ha svindlis úton járunk.
A legjobban akkor bukhatunk bele ebbe, ha személyiségünk sötét oldalát akarjuk takargatni, mert azt ezek az emberek azonnal felismerik.
De az átlagember nem foglalkozik információ puzzle-val, csak teszi a dolgát , éli az életét és talán próbál boldog lenni.
Azt gondolom a Helloviszonyos emberek is próbálnak azok lenni, és ez így van jól.
Jó tudni azonban, hogy vannak közöttünk olyanok, akik sokkal, de sokkal mélyebben látják az összefüggéseket, mert abban bízhatunk, hogy képességeiket a javunkra használják.
És ez tényleg így is van.
2016. május 16., hétfő
Lejárt a romantika ideje...
Tudom, hogy ez a cím nem "tuti fogás", de azt gondolom a kíváncsiság mindig győz és még azok is belemerülnek az olvasásba, akik alapból elutasítják a romantikát.
A romantika azon dolgok közé tartozik, amit mindannyian szeretnénk megélni és mégis nagyon keveseknek adatik meg.
Talán azért is, mert a romantika olyan, mint egy kis ékszerdoboz, telis-tele varázslatos érzelmekkel, életünk ezen pillanataiban szinte utolérjük a legelképesztőbb illúziónkat is.
A romantika kiragad a mindennapok szürke világából , elhiteti velünk, hogy a gyermekkori csodás álmok megvalósulhatnak és egy rövid kis időre életünk főszereplőiből a legédesebb herceg, a legártatlanabb hercegnő és a legkedvesebb manók és varázslók serege lesz.
A romantika gyönyörködtet és arra ösztönöz bennünket, hogy újra higgyünk önmagunkban, teremtő erőnkben, hogy a világ nem csak hamis és álságos dolgokat tartalmaz, hanem létezik egy zug , amelyikben ott él az őszinte, ragyogó érzés.
Elfigyelgettem az elfásult embereket, akik nap mint nap végzik a feladatukat, de már nem kérdeznek semmit, már nem érdeklődnek semmi iránt, már nem keresik semminek az értelmét.
Hallgatom, ahogy sorolják teendőiket, végeláthatatlan temérdek kötelességüket és annyira ennek szentelik magukat, hogy nem is keresnek választ arra: vajon mi értelme az életüknek!
Ha rákérdezek a romantikára, lekicsinylő mosoly jelenik meg az arcukon és valami hasonlót gondolnak:
Van is időm arra!
Eltűnődtem azon, vajon tényleg nincs szükségünk érzelmi feltöltődésre?! Vagy létezhet, hogy egyszerűen félünk szeretni, mert az olyan snassz vagy éppen azt gondoljuk az a fiataloknak való?!
Nem éppen-e az volna a lényeg, hogy , ahogyan az életünk folyamán fejlődünk, okosodunk, tapasztaltabbá leszünk, bölcsebbekké válunk, úgy érzelmeinkben teltebbek legyünk?!
Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk arra, hogy megszerezzük a felnőtt élet minden tudását, hogy kiteljesedjünk, akkor nem kellene a romantikát is növelni önmagunkban?!
Nem kellene még több időt szánni a meghitt együttlétekre , teljesebbé tenni érzelmi életünket?
Miért van az, hogy középkorúként olyanok leszünk, mint egy darab fa és szégyelljük, ha valami után vágyunk?
Vagy igaz az, hogy az érzések gyengévé tesznek bennünket, nem inkább az a helyes, hogy érettebbé?
Én úgy gondolom, hogy nem csak tudásban, hanem vágyakban is komoly szinteket kell megugrani az idő elteltével. Nem irthatjuk ki önmagunkban azt, amit ajándékba kaptunk: az érzelmeket.
Kell tudnunk szeretni egyre-egyre magasabb szinten, hiszen az ember nem csak attól lesz felnőtt, hogy átlát problémákat, vagy talál rá megoldásokat, hanem attól is, hogy szeretetben egyre növekszik, hiszen ez az egyik legsarkalatosabb feladat, nem személyválogatónak lenni, hanem megtanulni elfogadni és a másikat szeretni úgy, ahogy van.
Úgy, ahogy van.
Nem megváltoztatni, hanem azért szeretni, amilyen, ahogy gondolkodik, ahogy tesz, ahogy érez.
Nem a hibákat felnagyítani, hanem az erényeket keresni és megtalálni!
Nem látleletet kell készíteni a másikról, hanem meglátni benne a természet tökéletességét, és persze nagyon kell tudni benne szeretni a tökéletlenségeket.
A romantika pont ebben segít. Segit meglátni a másik legbenső, legféltettebb énjét: a varázslatos, álmodozó kisfiút a kemény és szigorú arcú férfiban, a bájos hercegnőt a megfáradt és megkopott szépségű nőben. A romantika feltár és megóv, aztán újra bezár, hogy tovább őrizze valódi egyéniségünk gyermeki darabját, amelyet egész életünkön keresztül 7 lakat alatt tartunk, hogy egy újabb varázsütésre kinyíljon bennünk a szeretet.
Szóval, romantikára fel! Gyakorolni és gyakorolni kell, hogy életünk legbájosabb pillanatai sokasodjanak. Igenis kell a rózsaszirmokkal teleszórt szoba bódító varázsa, kell az andalító zene, kellenek a hangulatos lámpák, kell a fenséges hófehér ruha.
Kell szeretni és félni szeretni, hogy utána még vágyakozóbban és odaadóbban szeressünk! Ezek mind kellenek, mert ezek mind a díszletei annak, hogy mély és igazi érzelmeket éljünk meg!
Kell, csak ketten lenni, távol a világtól!
Ne szégyelljük a romantikát, inkább azt, ha nem értjük miért is van!
A romantika ugyanis érzelmi érettségünk mércéje!
Aki romantikázni mer, az szeretni is mer, aki pedig szeretni tud, az romantikára is képes!
A romantika azon dolgok közé tartozik, amit mindannyian szeretnénk megélni és mégis nagyon keveseknek adatik meg.
Talán azért is, mert a romantika olyan, mint egy kis ékszerdoboz, telis-tele varázslatos érzelmekkel, életünk ezen pillanataiban szinte utolérjük a legelképesztőbb illúziónkat is.
A romantika kiragad a mindennapok szürke világából , elhiteti velünk, hogy a gyermekkori csodás álmok megvalósulhatnak és egy rövid kis időre életünk főszereplőiből a legédesebb herceg, a legártatlanabb hercegnő és a legkedvesebb manók és varázslók serege lesz.
A romantika gyönyörködtet és arra ösztönöz bennünket, hogy újra higgyünk önmagunkban, teremtő erőnkben, hogy a világ nem csak hamis és álságos dolgokat tartalmaz, hanem létezik egy zug , amelyikben ott él az őszinte, ragyogó érzés.
Elfigyelgettem az elfásult embereket, akik nap mint nap végzik a feladatukat, de már nem kérdeznek semmit, már nem érdeklődnek semmi iránt, már nem keresik semminek az értelmét.
Hallgatom, ahogy sorolják teendőiket, végeláthatatlan temérdek kötelességüket és annyira ennek szentelik magukat, hogy nem is keresnek választ arra: vajon mi értelme az életüknek!
Ha rákérdezek a romantikára, lekicsinylő mosoly jelenik meg az arcukon és valami hasonlót gondolnak:
Van is időm arra!
Eltűnődtem azon, vajon tényleg nincs szükségünk érzelmi feltöltődésre?! Vagy létezhet, hogy egyszerűen félünk szeretni, mert az olyan snassz vagy éppen azt gondoljuk az a fiataloknak való?!
Nem éppen-e az volna a lényeg, hogy , ahogyan az életünk folyamán fejlődünk, okosodunk, tapasztaltabbá leszünk, bölcsebbekké válunk, úgy érzelmeinkben teltebbek legyünk?!
Gondoljunk bele, mennyi időt szánunk arra, hogy megszerezzük a felnőtt élet minden tudását, hogy kiteljesedjünk, akkor nem kellene a romantikát is növelni önmagunkban?!
Nem kellene még több időt szánni a meghitt együttlétekre , teljesebbé tenni érzelmi életünket?
Miért van az, hogy középkorúként olyanok leszünk, mint egy darab fa és szégyelljük, ha valami után vágyunk?
Vagy igaz az, hogy az érzések gyengévé tesznek bennünket, nem inkább az a helyes, hogy érettebbé?
Én úgy gondolom, hogy nem csak tudásban, hanem vágyakban is komoly szinteket kell megugrani az idő elteltével. Nem irthatjuk ki önmagunkban azt, amit ajándékba kaptunk: az érzelmeket.
Kell tudnunk szeretni egyre-egyre magasabb szinten, hiszen az ember nem csak attól lesz felnőtt, hogy átlát problémákat, vagy talál rá megoldásokat, hanem attól is, hogy szeretetben egyre növekszik, hiszen ez az egyik legsarkalatosabb feladat, nem személyválogatónak lenni, hanem megtanulni elfogadni és a másikat szeretni úgy, ahogy van.
Úgy, ahogy van.
Nem megváltoztatni, hanem azért szeretni, amilyen, ahogy gondolkodik, ahogy tesz, ahogy érez.
Nem a hibákat felnagyítani, hanem az erényeket keresni és megtalálni!
Nem látleletet kell készíteni a másikról, hanem meglátni benne a természet tökéletességét, és persze nagyon kell tudni benne szeretni a tökéletlenségeket.
A romantika pont ebben segít. Segit meglátni a másik legbenső, legféltettebb énjét: a varázslatos, álmodozó kisfiút a kemény és szigorú arcú férfiban, a bájos hercegnőt a megfáradt és megkopott szépségű nőben. A romantika feltár és megóv, aztán újra bezár, hogy tovább őrizze valódi egyéniségünk gyermeki darabját, amelyet egész életünkön keresztül 7 lakat alatt tartunk, hogy egy újabb varázsütésre kinyíljon bennünk a szeretet.
Szóval, romantikára fel! Gyakorolni és gyakorolni kell, hogy életünk legbájosabb pillanatai sokasodjanak. Igenis kell a rózsaszirmokkal teleszórt szoba bódító varázsa, kell az andalító zene, kellenek a hangulatos lámpák, kell a fenséges hófehér ruha.
Kell szeretni és félni szeretni, hogy utána még vágyakozóbban és odaadóbban szeressünk! Ezek mind kellenek, mert ezek mind a díszletei annak, hogy mély és igazi érzelmeket éljünk meg!
Kell, csak ketten lenni, távol a világtól!
Ne szégyelljük a romantikát, inkább azt, ha nem értjük miért is van!
A romantika ugyanis érzelmi érettségünk mércéje!
Aki romantikázni mer, az szeretni is mer, aki pedig szeretni tud, az romantikára is képes!
2016. május 12., csütörtök
Csak halkan jegyzem meg.
Különösek vagyunk, mert valahogy mindig úgy érezzük szükséges panaszkodnunk.
Igazából ez onnan jutott eszembe, hogy az utóbbi időben jó néhány emberrel beszélgettem és valahogy , valamilyen formában mindig az derült ki, hogy mindenki elégedetlen.
Volt aki a kórházi ellátással ( megjegyzem talán jogosan) , volt aki a fizetésével ( azt tudjuk, hogy sohasem elég, nézzük csak a politikusokat, mennyit szenvednek, hogy kevés a pénzük), van aki az árakkal, és szinte mindenki az emberekkel.
Megjegyzem, kevés olyan emberrel találkoztam, aki mindenkit szeretett volna, leginkább ezt hallottam: őt azért nem szeretem, mert... őt meg azért , mert...
Szóval kivetnivalót mindenben és mindenkiben találunk. Ez egy sajátos mentalitás, úgy beleállunk ebbe a negatív spirálba, hogy csak na! Mert annyira jólesik kipanaszkodni magunkat a másikra, vagy a dolgaink végett, vagy a munkánk sem tetszik és még a tükör is görbe!
Félünk jól érezni magunkat, mert akkor rajtakapnak bennünket, hogy boldogok vagyunk és ugyebár manapság, ebben a gazdasági helyzetben, hát ez elképesztő!
Meg aztán , aki egy kicsit is boldog az csak más kárára , jegyezzük meg mindent-tudóan!
Pedig igazából meg kellene tanulnunk örülni a jónak, valahogy nem kellene félnünk, hogy boldognak látnak bennünket mások, miért is ne nevetnénk és mosolyognánk az emberekre?!
Annyira kevés időt tölthetünk önfeledten, miért ne tehetnénk meg, hogy amikor módunk van rá és el tudjuk engedni nehézségeinket még ha egy pillanatra is, szóval miért ne engedhetnénk meg magunknak egy maroknyi boldogságot?!
Az élet már csak olyan, hogy sodorja a vízzel a sok szemetet, s ha hisszük ha nem, mindenkinek meg van a maga saját kupaca, amivel meg kell küzdenie, ami elkeseríti, ami tönkre teszi!
Mindenki hurcolja a maga gyötrelmeit, de olykor leteheti azt egy röpke időre és beállhat önfeledten táncolni a többiek közé.
Csak halkan jegyzem meg, hogy a "Minden rosszban van valami jó!" c. mondás nagyon is igaz.
Arra figyelmeztet, hogy ne a rossz eseményen szomorkodjunk,vagy épen dühöngjünk, hanem keressük meg benne azt az egy apró jó dolgot, ami miatt érdemes volt elviselni a nehézséget.
Mert, hogy nincs olyan nap, hogy csak minden rosszul süljön el ( még ha szeretnénk is azt hinni, mert akkor több együttérzést csikarhatunk ki), olyan van, hogy abból a napból csak a negatív dolgokra akarunk koncentrálni, vagy egy emberben csak a sötét dolgokat akarjuk meglátni. Ezzel szemben óriási nehézségek árán akarjuk csak felismerni, hogy vannak embertársainknak jó tulajdonságai is, vagy jó tettei, vagy kedves szavai, vagy, hogy egy adott nehéz eseményben szép dolgok is voltak.
No persze, amikor már mindenkinek elpanaszkodtuk a bennünket ért méltánytalanságot, vagy az adott kiszemelt személlyel kapcsolatos neheztelésünket, hirtelen más színben kezdünk el látni és az események pozitív oldalát kezdjük el fejtegetni, vagy jönnek azok a mondatok, amik így kezdődnek:
Végül is nincs vele bajom, mert amúgy rendes ember...
És végül addig soroljuk, hogy így milyen jó, úgy milyen szép, amúgy milyen okos, hogy kiderül, annyira nincs is bajunk az adott személlyel.
Csak halkan jegyzem meg, tényleg szeretünk panaszkodni, mert az olyan jó érzés, kimondhatjuk az összes gondolatot, átadhatjuk másnak és sitty-sutty mi már jobban is vagyunk, megszűnt a nyomás bensőnkben, már nem is fáj semmink.
Nekünk nem! De a másiknak, akiről panaszkodtunk , neki igen, mert ő csak annyit tud meg, hogy problémánk volt a személyével,azt, hogy végül eljutottunk odáig, nincs is vele bajunk, szóval az az információ nem jut el hozzá! Innentől neki van ellenünk panasza.
Ha pedig azt mondjuk, hogy "olyan felhőtlenül boldog vagyok, mert tudom, hogy szeretnek engem", erre általában az a megállapítás születik közösségileg, hogy : Ez nem normális!
Csak halkan jegyzem meg, mindenki azt erősíti meg önmagában, amit látni szeretne önmaga körül.
Ha valaki mindenáron bánatot és szomorúságot akar és idegességet, az nyugodtan panaszkodjon sokat.
Én mindenesetre inkább boldog akarok lenni és nevetni, szóval általában mindenkit szeretek, általában.
Vannak kivételek: őket ugyanis nagyon szeretem, és van akit mindenkinél jobban!
Igazából ez onnan jutott eszembe, hogy az utóbbi időben jó néhány emberrel beszélgettem és valahogy , valamilyen formában mindig az derült ki, hogy mindenki elégedetlen.
Volt aki a kórházi ellátással ( megjegyzem talán jogosan) , volt aki a fizetésével ( azt tudjuk, hogy sohasem elég, nézzük csak a politikusokat, mennyit szenvednek, hogy kevés a pénzük), van aki az árakkal, és szinte mindenki az emberekkel.
Megjegyzem, kevés olyan emberrel találkoztam, aki mindenkit szeretett volna, leginkább ezt hallottam: őt azért nem szeretem, mert... őt meg azért , mert...
Szóval kivetnivalót mindenben és mindenkiben találunk. Ez egy sajátos mentalitás, úgy beleállunk ebbe a negatív spirálba, hogy csak na! Mert annyira jólesik kipanaszkodni magunkat a másikra, vagy a dolgaink végett, vagy a munkánk sem tetszik és még a tükör is görbe!
Félünk jól érezni magunkat, mert akkor rajtakapnak bennünket, hogy boldogok vagyunk és ugyebár manapság, ebben a gazdasági helyzetben, hát ez elképesztő!
Meg aztán , aki egy kicsit is boldog az csak más kárára , jegyezzük meg mindent-tudóan!
Pedig igazából meg kellene tanulnunk örülni a jónak, valahogy nem kellene félnünk, hogy boldognak látnak bennünket mások, miért is ne nevetnénk és mosolyognánk az emberekre?!
Annyira kevés időt tölthetünk önfeledten, miért ne tehetnénk meg, hogy amikor módunk van rá és el tudjuk engedni nehézségeinket még ha egy pillanatra is, szóval miért ne engedhetnénk meg magunknak egy maroknyi boldogságot?!
Az élet már csak olyan, hogy sodorja a vízzel a sok szemetet, s ha hisszük ha nem, mindenkinek meg van a maga saját kupaca, amivel meg kell küzdenie, ami elkeseríti, ami tönkre teszi!
Mindenki hurcolja a maga gyötrelmeit, de olykor leteheti azt egy röpke időre és beállhat önfeledten táncolni a többiek közé.
Csak halkan jegyzem meg, hogy a "Minden rosszban van valami jó!" c. mondás nagyon is igaz.
Arra figyelmeztet, hogy ne a rossz eseményen szomorkodjunk,vagy épen dühöngjünk, hanem keressük meg benne azt az egy apró jó dolgot, ami miatt érdemes volt elviselni a nehézséget.
Mert, hogy nincs olyan nap, hogy csak minden rosszul süljön el ( még ha szeretnénk is azt hinni, mert akkor több együttérzést csikarhatunk ki), olyan van, hogy abból a napból csak a negatív dolgokra akarunk koncentrálni, vagy egy emberben csak a sötét dolgokat akarjuk meglátni. Ezzel szemben óriási nehézségek árán akarjuk csak felismerni, hogy vannak embertársainknak jó tulajdonságai is, vagy jó tettei, vagy kedves szavai, vagy, hogy egy adott nehéz eseményben szép dolgok is voltak.
No persze, amikor már mindenkinek elpanaszkodtuk a bennünket ért méltánytalanságot, vagy az adott kiszemelt személlyel kapcsolatos neheztelésünket, hirtelen más színben kezdünk el látni és az események pozitív oldalát kezdjük el fejtegetni, vagy jönnek azok a mondatok, amik így kezdődnek:
Végül is nincs vele bajom, mert amúgy rendes ember...
És végül addig soroljuk, hogy így milyen jó, úgy milyen szép, amúgy milyen okos, hogy kiderül, annyira nincs is bajunk az adott személlyel.
Csak halkan jegyzem meg, tényleg szeretünk panaszkodni, mert az olyan jó érzés, kimondhatjuk az összes gondolatot, átadhatjuk másnak és sitty-sutty mi már jobban is vagyunk, megszűnt a nyomás bensőnkben, már nem is fáj semmink.
Nekünk nem! De a másiknak, akiről panaszkodtunk , neki igen, mert ő csak annyit tud meg, hogy problémánk volt a személyével,azt, hogy végül eljutottunk odáig, nincs is vele bajunk, szóval az az információ nem jut el hozzá! Innentől neki van ellenünk panasza.
Ha pedig azt mondjuk, hogy "olyan felhőtlenül boldog vagyok, mert tudom, hogy szeretnek engem", erre általában az a megállapítás születik közösségileg, hogy : Ez nem normális!
Csak halkan jegyzem meg, mindenki azt erősíti meg önmagában, amit látni szeretne önmaga körül.
Ha valaki mindenáron bánatot és szomorúságot akar és idegességet, az nyugodtan panaszkodjon sokat.
Én mindenesetre inkább boldog akarok lenni és nevetni, szóval általában mindenkit szeretek, általában.
Vannak kivételek: őket ugyanis nagyon szeretem, és van akit mindenkinél jobban!
2016. május 9., hétfő
Én most annyira együtt tudok érezni magammal!
Igazából ez egy beszélgetésből merült fel bennem. Néha rendkívüli módon képesek vagyunk lehangolódni, legalábbis én.
Kutatom az okát és nem találom. Elvégre is mindent nem foghatok az időjárásra, vagy a stresszre!
Vagy be kellene vallanom magamnak az igazat?!
Jó! Csak, megint visszajutottam az alapkérdéshez: Mi az igazság?!
Ezt már egyszer boncolgattam és nincs kedvem újra végigpásztázni a problémakört.
Az a helyzet, hogy valami tegnap kibillentett a szokványos énstabilitásomból. A kényelmes és megszokott gondolkodásomból, a libegő-lebegő álomvilágomból.
Valami, ami nem volt a helyén, valami, ami felborzolta a nyugodt és békés énemet, valami, ami nem odavaló, nem jó és ami ma még több sőt mi több! bánatot is okozott.
Igazi mély lelki fájdalmat!
Ugye érzett már mindenki ilyet!
Fáj a lélek és annyira, hogy bármerre is mennék és futnék, az is jó lenne és rossz is egyben, mert nem oldana meg semmit!
De mégis menekülőre fognám magam, csak hogy állok földbe gyökerezett lábbal és várom, hogy teljen az idő!
Aztán újra és újra átgondolom az eseményeket és mintha azzal szórakoznék, hogy a behegedő sebemről folyton ki-be csukogatnám a ragtapaszt! Mint egy őrült szadista folyamatosan egyre jobban fáj minden belül!
Ott bent a lelkemben!
Lehet, hogy semmi más nem történt, mint hogy elvárásaim voltak és azok nem jöttek be? Lehet ténylegesen elvárások nélkül élni, vagy néha szükséges egy-egy lépcsőfokot beépíteni az életünkbe, hogy érezzük előbbre és magasabbra jutottunk? Lelki életünk olyan lenne, mint egy épület, ahol nagyon fontos az alapozás és aztán minden egyes mozzanat szépít, vagy csúfít az építkezésünk alatt?
Egyáltalán, ha nincsenek elvárásaim, akkor képes leszek stabil épületet építeni, kis toronyszobácskával, ahol életem hercege boldogan vár?
Vagy építsen a herceg nekem toronyszobát?
Ez utóbbi kérdésre mindenképpen Igent mondanék.
Na jó!
Félre a tréfával! Annyi bizonyos, hogy olykor én is hajlamos vagyok elvárásokat támasztani mások felé, pedig tudom, hogy amit én szeretnék az szinte sohasem az, amit mások adni tudnak. De, amit adni tudnak az több, mint amit én szeretnék, csak jól kellene értenem!
Hát igen!
Ezzel mindannyian kicsit így vagyunk, olykor elfelejtjük, hogy a másikat kell megértenünk és nem magunkat sajnálnunk, mert nem kaptuk meg azt, amit kigondoltunk!
Abban a pillanatban, amikor a másik embert megértjük, már többé nincsenek sebek, amik felszakadnak, vagy önsajnáló fájdalmak!
Persze, én nagyon együtt tudok érezni magammal, de csak azért, mert egyedül én tudom, mit éltem át, amiatt mert az elvárásaimnál nem többet, de jobbat és értékesebbet kaptam!
Nem hiába törtem a fejem egész éjjel és egész nap! Mire eljutottam addig, hogy nem tudtam már gondolkodni, meg is lett a megoldás!
Persze szarkazmussal nem lehet minden lelki sebet elrendezni! És azt sem állítom, hogy néha nem kellene sürgetni az események alakulását, máskor pedig lefojtani, visszafogni, de az a tapasztalatom, hogy tényleg igaz: Lassú víz partot mos!
A baj ott van, hogy nekem nincs 100 millió évem ( mint a lassú víznek), másnak se és senkinek se, vagyis minden helyzetet a magunk kis rövid életében kell megoldani!
Hogy hogyan?
Nem tudom. Tényleg nem. Előszedhetünk bármilyen útmutatást, vagy meggyőződést , hívhatjuk a szellemeket segítségül, csak megnyugtató válaszra találjunk!
Ha van egyáltalán megnyugtató válasz és nem az van, hogy elfáradtunk a válaszkeresésben és feladtuk.
Akkor egy kicsit sajnálhatjuk magunkat és együtt is érezhetünk magunkkal, aztán folytatás következik!
Kutatom az okát és nem találom. Elvégre is mindent nem foghatok az időjárásra, vagy a stresszre!
Vagy be kellene vallanom magamnak az igazat?!
Jó! Csak, megint visszajutottam az alapkérdéshez: Mi az igazság?!
Ezt már egyszer boncolgattam és nincs kedvem újra végigpásztázni a problémakört.
Az a helyzet, hogy valami tegnap kibillentett a szokványos énstabilitásomból. A kényelmes és megszokott gondolkodásomból, a libegő-lebegő álomvilágomból.
Valami, ami nem volt a helyén, valami, ami felborzolta a nyugodt és békés énemet, valami, ami nem odavaló, nem jó és ami ma még több sőt mi több! bánatot is okozott.
Igazi mély lelki fájdalmat!
Ugye érzett már mindenki ilyet!
Fáj a lélek és annyira, hogy bármerre is mennék és futnék, az is jó lenne és rossz is egyben, mert nem oldana meg semmit!
De mégis menekülőre fognám magam, csak hogy állok földbe gyökerezett lábbal és várom, hogy teljen az idő!
Aztán újra és újra átgondolom az eseményeket és mintha azzal szórakoznék, hogy a behegedő sebemről folyton ki-be csukogatnám a ragtapaszt! Mint egy őrült szadista folyamatosan egyre jobban fáj minden belül!
Ott bent a lelkemben!
Lehet, hogy semmi más nem történt, mint hogy elvárásaim voltak és azok nem jöttek be? Lehet ténylegesen elvárások nélkül élni, vagy néha szükséges egy-egy lépcsőfokot beépíteni az életünkbe, hogy érezzük előbbre és magasabbra jutottunk? Lelki életünk olyan lenne, mint egy épület, ahol nagyon fontos az alapozás és aztán minden egyes mozzanat szépít, vagy csúfít az építkezésünk alatt?
Egyáltalán, ha nincsenek elvárásaim, akkor képes leszek stabil épületet építeni, kis toronyszobácskával, ahol életem hercege boldogan vár?
Vagy építsen a herceg nekem toronyszobát?
Ez utóbbi kérdésre mindenképpen Igent mondanék.
Na jó!
Félre a tréfával! Annyi bizonyos, hogy olykor én is hajlamos vagyok elvárásokat támasztani mások felé, pedig tudom, hogy amit én szeretnék az szinte sohasem az, amit mások adni tudnak. De, amit adni tudnak az több, mint amit én szeretnék, csak jól kellene értenem!
Hát igen!
Ezzel mindannyian kicsit így vagyunk, olykor elfelejtjük, hogy a másikat kell megértenünk és nem magunkat sajnálnunk, mert nem kaptuk meg azt, amit kigondoltunk!
Abban a pillanatban, amikor a másik embert megértjük, már többé nincsenek sebek, amik felszakadnak, vagy önsajnáló fájdalmak!
Persze, én nagyon együtt tudok érezni magammal, de csak azért, mert egyedül én tudom, mit éltem át, amiatt mert az elvárásaimnál nem többet, de jobbat és értékesebbet kaptam!
Nem hiába törtem a fejem egész éjjel és egész nap! Mire eljutottam addig, hogy nem tudtam már gondolkodni, meg is lett a megoldás!
Persze szarkazmussal nem lehet minden lelki sebet elrendezni! És azt sem állítom, hogy néha nem kellene sürgetni az események alakulását, máskor pedig lefojtani, visszafogni, de az a tapasztalatom, hogy tényleg igaz: Lassú víz partot mos!
A baj ott van, hogy nekem nincs 100 millió évem ( mint a lassú víznek), másnak se és senkinek se, vagyis minden helyzetet a magunk kis rövid életében kell megoldani!
Hogy hogyan?
Nem tudom. Tényleg nem. Előszedhetünk bármilyen útmutatást, vagy meggyőződést , hívhatjuk a szellemeket segítségül, csak megnyugtató válaszra találjunk!
Ha van egyáltalán megnyugtató válasz és nem az van, hogy elfáradtunk a válaszkeresésben és feladtuk.
Akkor egy kicsit sajnálhatjuk magunkat és együtt is érezhetünk magunkkal, aztán folytatás következik!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Elképesztő...
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
Március 17. hajnali 3 óra, nézem a legújabb fejleményeket, látom a megszületett újabb rendelkezéseket, amelyek sokakat érintenek, vállalko...
-
Bárki, aki járt mostanában Dunapatajon a Petőfi utcában ( márpedig sokan teszik ezt, mert az Önkormányzathoz ügyes-bajos ügyüket igen soka...