Az apropót egy pár hónappal ezelőtti esemény emlékezetes pillanata adta.
Bizonyára mindenki találkozott már olyan emberrel, aki nem tudott hazudni ugyan, de azért csak megpróbálta!
Ilyen esetben a legnaivabb is tetten érné a hazugságot, de az ember már csak olyan, hogy próbálkozik minden "mesterséggel", így a hazugsággal is.
Vannak, akiknek sohasem kellene megpróbálni, mert az igazmondással többre mennének, de a jelenlegi társadalmi konvenciók olyanok, hogy magas rangra emelték a hazugságot, s mintegy művészeti tevékenységet azonosították, így aztán bárki, bármikor, bárkinek , bármit összehablatyolhat.
Elgondolkodtam a
"Ne hazudj , és mások becsületében kárt ne tégy!" Isteni parancsról, hogy hogyan is lett letaszítva a piadesztálról , avagy kiszedve alóla a becsületesség és tisztesség alapkövei, miért is lett eme több évezredes parancs a sutba dobva, hogy helyére a " Hazugság a jövő!" eszményképe kerüljön?!
Ámbár elég lesújtó a kép, mégis talán jobban bele kellene néznünk a képzeletbeli "kútba", mert messziről a víz feketénk tűnik, közelről pedig átlátszó. Vagyis van remény!
A hazugság tudatossága éppen hogy nem lehet felmentő körülmény, hanem súlyosbító, de ha egy példán szemléltetjük, meglátjuk az imént leírt igazság mennyire visszatükröződik.
Ha, teszemazt, közölnünk kell valamelyik barátunkkal, hogy ellene kifogás van, ismerjük, hogy barátunk mennyire érzékeny az adott kifogás pedig mennyire bagatell, akkor vajon az a lépésünk, hogy a problémát mint egy mellékesen megemlítjük, hazugság vagy nem?
Távolból : Hazugság, mert nem mondtuk meg őszintén , mi a probléma, mi merült fel.
Közelről nézve: Áttoltuk a hangsúlyt, elvettük a problémáról, mellékessé tettük, mert átszűrtük a másikismeret szitáján és megértettük, hogy fölösleges fájdalomba kergetnénk egy pitiáner dolog miatt.Vagyis hazugság.
Tehát a végeredmény ránk nézve ugyanaz: hazudtunk.
A másikra nézve azonban nem mindegy, hogy képesek vagyunk-e valamilyen dolgot kíméletesen közölni, vagy egyszerűen belebokszolunk a gyomrába. Ez már a saját intelligenciánk függvénye.
Valójában minden egyes nap többször kell döntést hoznunk arról, hogy hazudjunk-e vagy sem, mit mondjunk el és mennyit, vagy elhallgassunk dolgokat.
Mert a hazugság nem csak egy esemény, vagy beszéd elferdítése, vagy valótlan állítása, hanem maga az a hozzáállás, hogy egy adott felvetésre, kérdésre részleges igazságot mondunk el, vagy éppen elhallgatjuk, vagy letagadjuk.
Nincs "kegyes" hazugság abban az értelemben, hogy elfogadható-e vagy sem!
Csak minőségi értelemben, amikor azt mondjuk: nem fedem fel előtte a kegyetlen igazságot, mert szükségtelenül nem akarom, hogy fájdalma legyen! Azaz beépítem a hazugságba a védelmi szűrőmet, azaz megóvom a másikat.
Sokan vagyunk így, hogy a másik védelme érdekében nem mondjuk el, amit hallottunk róla, mert aki mondta hiteltelen személy, vagy éppen jól ismerjük és tudjuk, hogy alapvetően mindig gonoszkodik.
Akkor felmerül a kérdés, hogy a hazugság, mint olyan egyáltalán megkerülhető, létezhet az , hogy mindig és mindenkor igazat kell mondanunk?
Ha mindig igazat és a színtiszta igazat mondanánk, abba a világ már beleroppant volna!
Nem lehetünk kíméletlenek szeretteinkkel, embertársainkkal, felebarátainkkal szemben!
Vagyis senkivel!
Értenünk kell ahhoz, hogy hogyan mondjunk el egy igazságot, hogyan nevezzük néven a dolgokat, ha azok nem is azok, amik, szóval nagyon magas szinten kell művelnünk a közlési képességünket. Olyan retorikát kell alkalmaznunk, ahol ugyan a hazugságot el kell követnünk, de ha már tesszük legalább a gonoszságot és a rosszat ne terjesszük!
Mert, aki nekünk másokról gonoszságot beszél, avagy másokkal kapcsolatosan gonoszságot forral és tudomásunkra hozza, az gyakorlatilag a mások becsületébe gázol!
Ebben ne legyünk partnerek!
Ne adjuk igazmondóan tudtára a másiknak a becsületsértést, mert akkor menthetetlenül csapdába esünk, hiszen társtettese lettünk ennek az ocsmányságnak!
Ennél még mindig jobb, ha megszűrjük a mondandónkat és egyfajta bagatell-köntösbe öltöztetjük.
Ha végigvezetjük magunkat ezen rájövünk, hogy az a bizonyos képzeletbeli tó fenekén lévő fekete víz, nem is olyan egyértelműen az! Ha tenyerünkbe vesszük, akkor látjuk alatta tenyerünk minden vonását, vagyis tiszta!
Nem könnyű nem hazudni, de a becsületsértést mégis csak könnyebb megakadályozni!
Úgy tűnik, sokkal bonyolultabb ez a parancs, mint első hallásra gondolnánk!
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hova áll : a gonosz és valótlan események terjesztői közé vagy lehet esetlenül, de megpróbál kicsit hazudni ( tudva azt, hogy rá nézve a hazugság az hazugság, nincs kicsi vagy nagy!), mert ha már a világ olyan, hogy intrikál és verbálisan bántalmaz, mi legyünk olyanok, hogy tudatosan óvjuk és védjük egymást és egymás jó hírnevét!
2016. február 28., vasárnap
2016. február 25., csütörtök
Csak elgondolkodtam.
Néha hallunk dolgokat, amik töredékek, amik csak az igazság egy részét tartalmazzák.
De máris készen állunk a vélemény-nyilvánításra. Amit nem tudunk azt kiegészítjük azzal, ami velünk már megtörtént. Behelyettesítjük, és a piciny dolog, amit hallottunk egyszeriben kerek történet lesz.
Ugyanígy viselkedünk, ha nem értünk valamit, furcsán bámulunk a másikra, hisszük is meg nem is feltételezésünket és a rosszat választjuk vele kapcsolatban.
Úgy gondoljuk : inkább érjen bennünket kellemes meglepetés, ha mégsem igaz!
Ha nem értünk valamit, kigondoljuk, hogy : biztos ezért és biztos azért, de nem kérdezünk, nem keressük az igazságot, megelégszünk azzal, hogy eddig is mindig mindenki átvert bennünket, az az ember sem lehet különb.
Nem hiszünk abban, hogy besétálhat az életünkbe egy őszinte ember, nem hiszünk a becsületességben, és nem értjük a tisztességet.
De magunkhoz öleljük a hazugságot, elfogadjuk a "mindenki, mindig rossz" végleges ítéletét, és beletörődötten állapítjuk meg: Biztos így van!
És akkor felkiáltunk, hogy : Micsoda szörnyű világ ez!
De hát mi magunk tesszük azzá! A folytonos kétkedéssel, az alattomos kitalálásokkal, azt érthetetlenségünkkel, a mindig gonosz keresésével, az irigységgel!
Irigykedünk a másikra, pedig nem is ismerjük igazában milyen küzdelmeken megy keresztül!
Összesúgunk a háta mögött, mert nem tudjuk miért hallgat, vagy éppen mit miért csinál!
Szenvtelenül elhatározzuk a másik vesztét, mert nem is akarjuk megismerni, csak azt gondoljuk: nem közénk való!
Sírunk, mert mások bántanak bennünket, miközben mi ostorozunk olyanokat, akik saját kemény keresztjüket hordozzák!
Vajon, miért gondoljuk, hogy különbek vagyunk, vagy különb elbánásban kellene részesülnünk?
Hiszen minden napunkat azzal töltjük, hogy mások életén rágódunk, kegyetlenül meghurcoljuk őket, majd segítségért fordulunk őhozzájuk!
A teljes logikátlanság káoszában éljük napjainkat és ha mégis néha tiszta gondolataink vannak, azt sem arra használjuk, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól, hogy ellene bármi rosszat szóltunk, hanem hogy újabb paranoiás képzelgésbe taszítsuk önmagunkat és környezetünket!
Sokszor esünk kétségbe, hogy az életünk mit sem ér, mert mindenki összeesküszik ellenünk!
Pedig semmi mást nem kellene tennünk, mint jót gondolni a másikról!
Nem a Facebook-on kell középső ujjat küldözgetni és egyéb elmétlenségekkel kifejezni dühünket, hanem odamenni a másikhoz és beszélgetni vele!
Kiderülhet, hogy nagyon értelmes ember, jó szándékú és szeretetre méltó. Kiderülhet, hogy azért hallgat, mert nem akar senkit sem feleslegesen zavarni, mert látja, hogy csak méregetik!
Kiderülhet, hogy tőle még tanulhatunk is!
De főképp kiderülhet, hogy minden , amit hallottunk róla csak egy picike kis apróság és valójában feltárul egy gazdag , de nagyon is fájdalmas élet teljessége!
Szóval ne találgassunk, ne képzelődjünk, ne sugdolózzunk, hanem ismerkedjünk és beszélgessünk emberi módon, emberhez méltóan!
De máris készen állunk a vélemény-nyilvánításra. Amit nem tudunk azt kiegészítjük azzal, ami velünk már megtörtént. Behelyettesítjük, és a piciny dolog, amit hallottunk egyszeriben kerek történet lesz.
Ugyanígy viselkedünk, ha nem értünk valamit, furcsán bámulunk a másikra, hisszük is meg nem is feltételezésünket és a rosszat választjuk vele kapcsolatban.
Úgy gondoljuk : inkább érjen bennünket kellemes meglepetés, ha mégsem igaz!
Ha nem értünk valamit, kigondoljuk, hogy : biztos ezért és biztos azért, de nem kérdezünk, nem keressük az igazságot, megelégszünk azzal, hogy eddig is mindig mindenki átvert bennünket, az az ember sem lehet különb.
Nem hiszünk abban, hogy besétálhat az életünkbe egy őszinte ember, nem hiszünk a becsületességben, és nem értjük a tisztességet.
De magunkhoz öleljük a hazugságot, elfogadjuk a "mindenki, mindig rossz" végleges ítéletét, és beletörődötten állapítjuk meg: Biztos így van!
És akkor felkiáltunk, hogy : Micsoda szörnyű világ ez!
De hát mi magunk tesszük azzá! A folytonos kétkedéssel, az alattomos kitalálásokkal, azt érthetetlenségünkkel, a mindig gonosz keresésével, az irigységgel!
Irigykedünk a másikra, pedig nem is ismerjük igazában milyen küzdelmeken megy keresztül!
Összesúgunk a háta mögött, mert nem tudjuk miért hallgat, vagy éppen mit miért csinál!
Szenvtelenül elhatározzuk a másik vesztét, mert nem is akarjuk megismerni, csak azt gondoljuk: nem közénk való!
Sírunk, mert mások bántanak bennünket, miközben mi ostorozunk olyanokat, akik saját kemény keresztjüket hordozzák!
Vajon, miért gondoljuk, hogy különbek vagyunk, vagy különb elbánásban kellene részesülnünk?
Hiszen minden napunkat azzal töltjük, hogy mások életén rágódunk, kegyetlenül meghurcoljuk őket, majd segítségért fordulunk őhozzájuk!
A teljes logikátlanság káoszában éljük napjainkat és ha mégis néha tiszta gondolataink vannak, azt sem arra használjuk, hogy bocsánatot kérjünk a másiktól, hogy ellene bármi rosszat szóltunk, hanem hogy újabb paranoiás képzelgésbe taszítsuk önmagunkat és környezetünket!
Sokszor esünk kétségbe, hogy az életünk mit sem ér, mert mindenki összeesküszik ellenünk!
Pedig semmi mást nem kellene tennünk, mint jót gondolni a másikról!
Nem a Facebook-on kell középső ujjat küldözgetni és egyéb elmétlenségekkel kifejezni dühünket, hanem odamenni a másikhoz és beszélgetni vele!
Kiderülhet, hogy nagyon értelmes ember, jó szándékú és szeretetre méltó. Kiderülhet, hogy azért hallgat, mert nem akar senkit sem feleslegesen zavarni, mert látja, hogy csak méregetik!
Kiderülhet, hogy tőle még tanulhatunk is!
De főképp kiderülhet, hogy minden , amit hallottunk róla csak egy picike kis apróság és valójában feltárul egy gazdag , de nagyon is fájdalmas élet teljessége!
Szóval ne találgassunk, ne képzelődjünk, ne sugdolózzunk, hanem ismerkedjünk és beszélgessünk emberi módon, emberhez méltóan!
2016. február 24., szerda
Szavakba ékelt vágyak-Milyen is az örök szerelmes?
Az tény, hogy tengernyi irodalom foglalkozik a legszebb és egyben legkülönösebb érzéssel a szerelemmel és az is igaz, hogy szinte mindenki életében legalább egyszer találkozott ezzel a felfoghatatlan és észveszejtő állapottal.
Vannak, akik egyszer és vannak, akik többször lesznek szerelmesek életükben és van egy harmadik, de ritka csoport: az állandó szerelmesek.
Nem, az ő szemünkben sem mindig rózsaszín a világ ( na jó egy kicsit), viszont számukra a szerelem olyan, mint az ötödik elem, nincs nélküle élet és nincs összhang.
Az örök szerelmes állandóan lángol belülről, folyton keresi a másikat, intenzív érzelmeiben, megunhatatlan és feloldhatatlan kitöréseiben, buja keresztmetszetben száguld elkaszálva a józan ész minden logikáját.
Szédületes magasságokat és mélységeket él meg szempillantás alatt úgy, hogy mindezt képes a teljes nyugodtság mögé bujtatni, mert nem csak őrzője a szerelemnek és szerelmesének, hanem féltően óvja is őt.
Az örök szerelmes nem szeret kitörni, nem olyan mint a szunnyadó vulkán, inkább mint a tavaszi rét, adni akar, ragyogtatni, türelmesen megvárni míg minden élet belőle megszületik. Számára a másik jelenléte olyan mint a napfény , amely felmelegíti a harmatban megdermedt fűszálakat, ami fényével kinyitja a szemérmes virágok bimbóit, amelynek ragyogása édes csicsergésre invitálja a madarakat.
Az örök szerelmes olyan mint az édes szőlő, vágyakozón néz az őt leszakító kezekre, hogy a varázslatos ajkaknak hűs nektárt adjon.
Az örök szerelmes a nyári napban hűs szellő, hogy kedvesének forró bőrét simogassa, télen pedig meleg takaró, hogy rásimuljon szerelme testére.
Az örök szerelmes sohasem pusztít, nem ismeri azt, és csak a szenvedélyben tud igazán önmaga lenni.
Nyugvó pontja mégis leginkább az a kedves, aki biztosan tudja tartani a karjaiban.
Az örök szerelmes ezt a biztonságot keresi egész életében és ha megtalálja akkor válik a legfelfokozottabbá vágyaiban.
Szeret elbújni és elhúzódni, de amikor kinyílik a szivárvány minden színében pompázik.
2016. február 22., hétfő
Falusi ez+az! Párkapcsolatok: a megalkuvás = lehetőség
Jártamban-keltemben mindig látok valamit aztán hallok ezt- azt és szép lassan minden részlet a helyére kerül, vagy helytelenségére.
Az alaptéma az emberi kapcsolatok ( mint mindig), de most már azért az emberi értékekkel is illdomos foglalkozni.
Az egyik legszebb érték a : bölcsesség, amellyel oly sokan szeretnének rendelkezni , de nagyon keveseknek jut ki. Persze lehetőség mindig van, szóval sok-sok erőfeszítéssel éppenséggel el lehet érni.
Ezt a fiataloknak mondom vigasztalóul, idősebb korban azt szokás mondani: " Ha eddig nem jött meg az esze, ezután sem fog!"
Szóval a bölcs ember látja a dolgokat , megérti és tudja, hogy mit kell tenni, vagy mit nem is érdemes megpróbálni.
Azok, akik valamilyen párkapcsolatban élnek, valahogy úgy vannak vele, hogy:
Nem jó a rosszal, de rosszabb nélküle!
Ami annyit tesz, hogy inkább megalkusznak avval a társsal, akit valahogy sikerült beszerezni, innen-onnan, pult alól, mint hogy egy percet is egyedül töltsenek!
Vannak, akik képtelenek megalkudni, vagy éppen képesek lennének rá, de miért is?
És végeredményben meddig is kellene elmenni a megalkuvással? Hol az a szint, ami még nem a mocsár, de önmagunk értéke valahol felsejthető?
Kell-e lemondani teljesen nagy küzdelmek árán megszerzett értékeinkről azért, mert szeretnénk ha valaki szólna hozzánk?
És csak ennyi a lényeg egy kapcsolatban, hogy szóljanak hozzánk, nem inkább a tudatos elmék párharcáról lenne szó, avagy a lelki elmélyülés gazdagságáról?
Miért szükséges önmagunkat uniformizálni abba, hogy nincs más lehetőség, csak mindent feladni?
Elgondolkodtam, hogy mondjuk ma egy faluban hol is lehet ismerkedni! Végigvettem az esélyeket és az alábbi megoldásokat találtam. Egyikhez sem fűznék megjegyzést.
- Cukrászda
-Kocsma
-Véradás előtt , alatt, után
- Postán csekk vagy levélfeladás közben, pláne Totó-Lottó, Kenó
Aztán itt vannak a zenés, táncos estek, ahol már mindenki valakivel érkezik. Úgy értem, senki nem mer egyedül menni, ha mást nem, hát a szomszédot beszervezi.
Igen sokan vannak, akik félnek egyedül mutatkozni, mert nem tudják mit tegyenek egy társaságban, ahol senki sem szól hozzájuk, vagy éppen kirekesztve mustrálják őket megjegyzést téve: ez vajon mit akar itt!
Pedig azok, akik egyedül vannak, nem ufok és nem is szerencsétlenek, csak éppen nem akartak megalkudni.
Persze lehet, hogy mégis, de már arra sincs esély!
Na de azért ez nem ennyire szörnyű!
Az tény , hogy egy faluban az a trendi, hogy társaságba az menjen, akinek van párja, akinek nincs az maradjon otthon, ne zavarja a békés , iszogatni és szórakozni vágyó párokat!
Van benne bőven ellentmondás, de hát ez már csak így van! Mint, ahogy az is sántít, hogy az az ember tudja igazán teljes erőbedobással szolgálni a közösséget, aki házas és nem az, aki egyedül van és még ideje is van rá!
Eszembe jutnak a rég letűnt idők, amikor még létezett az un. klub, ahol összejöttek a szinglik és beszélgettek, zenét hallgattak, vagy egyszerűen táncoltak.
Egyébként ez fent volt a Művelődési ház emeletén azt iskola felöli oldalon. Szuper jó hétvégék voltak!
Biztos sokan emlékeznek rá.
Van-e megoldás? Ó, hát mindenre van!- hallom most is kedvenc ismerősöm túlzott optimista válaszát ,aki a fenekén szétrepedt nadrágot épp acéldróttal stoppolta.
Szóval van, de úgy gondolom, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját útját. Hogy kit hova fog sodorni a víz? Nem tudhatjuk. Van, aki új partokat lát meg, van, aki végleg megfeneklik és van, aki elindul gyalog a messze ismeretlenbe, hátrahagyva addigi életét , mert hiszi, hogy rá valahol még szükség van!
2016. február 20., szombat
Vakvágányon parkoltatva- Csukva van az aranykapu...
Minap felhívott az egyik pesti barátnőm,- aki mellesleg ódákat tud zengeni a pasikról, amíg számára érdekesek, aztán pedig napokig használja ékes apanyelvünk minden szavát csalódottságában- rögtön in medias res azzal kezdte:
- Szerinted minden pasi genetikailag dekompenzált, vagy nekem kell leszbinek lennem?
- Fejtsd ki!- válaszoltam, de felesleges volt, mert már mondta tovább.
-Egyszerűen nem értem! ( Ez nála azt jelenti, hogy megint valami baromságot csinált!) Tök normális pasi, kiszemeltük egymást, megvolt a szokásos zöld út jelzés, találkoztunk beszélgettünk, aztán se csók, se semmi, csak el akart iszkolni.
Míg levegőt vett gyorsan közbevágtam: -Mit mondtál neki?
- Csak annyit, hogy semmi komoly, nem akarom lekötni!
- Aha! Szóval ha jól értem, egy szempillantás alatt magadhoz húztad és közölted vele, hogy ki van rúgva!
- Nem egészen, azért közben eltelt 2 hónap!
- Na várj, most milyen 2 hónapról beszélsz?
- Hát addig tartott, míg felfogta, hogy bejön nálam!
- Te felszedtél egy pasit nagy nehézségek árán, csak azért, hogy elmond neki , hogy nincs esélye? Talán még szerelmes is lettél bele?
- ...??? Itt hosszas csönd következett, majd azt mondta.
- Ez azért a fejemben sokkal jobban hangzott, és az elképzelésem se volt rossz. De most valahogy tényleg így néz ki!
Végül kifejtette teljes részletességgel, hogy mi volt az eredeti szándék, tulajdonképpen egy jó szexre szemelte ki a fickót, aztán beleszeretett, aztán pedig úgy döntött, hogy jobb egyikbe sem belekezdeni. Na erre elszúrt 2 hónapot az életéből. Ráadásul úgy, hogy zokogva mondta, mennyire szereti a pasit, aki ijedtében már valószínű árkon-bokron túl járt.
Azon gondolkodtam, vajon ennyire nem tudjuk mit akarunk? Tényleg vakvágányra parkoltatjuk önmagunkat és reménykedünk, hogy valaki észrevesz bennünket és kitalálja gondolatainkat?
Vagy már annyira hazugok lettünk, hogy képtelenek vagyunk bevallani a másiknak, hogy nem csak jó vagy nálam, hanem szeretni is tudlak?
De ha tényleg képesek is leszünk őszinték lenni, elmondani az érzéseinket, tudunk-e abban hinni, hogy az méltó elbánásra talál?
És a másik, ő vajon hinni tud abban, hogy nem csak olcsó fellángolással kergetik, és szemfényvesztésbe hajszolják, hanem valódi szerelemmel szeretik?
Annyi hazugsággal bombáznak bennünket nap, mint nap, hogy néha a magunk mátrixát éljük meg. Nem értjük mi van a saját felszínünk alatt.
Akarunk mondani valamit, aztán mást mondunk, akarunk tenni valamit, aztán még a mozdulatot is megakadályozzuk! Ha pedig találkozunk összekuszált életünkben egy őszinte emberrel, akkor ő a csodabogár!
Hol van ennek a vége?
Annyi bizonyos, hogy mi magunk bonyolítottuk agyon az életünket elképesztő hazugságokkal. Na és persze jóváhagyólag tudomásul is vettük, hogy ez nem lehet másképp. Pedig lehet.
Arra viszont nem tudom mi lenne a jó megoldás, ha jelzünk a másik felé, hogy " nyitva van az aranykapu" és ő ezt a 22-es csapdájának véli.
Persze, ha jól belegondolok, minden kapcsolat a 22-es csapdája, vagy majdnem mindegyik.
Mindenesetre a barátnőmnél ez a gyorsvonat elment.
De tudom, hogy hamarosan felhív és egy újabb sületlen sztorival fog jönni, mígnem talál egy olyan fickót, aki rájön, hogy semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie a barátnőmet és egyszerre minden érthetővé válik!
- Szerinted minden pasi genetikailag dekompenzált, vagy nekem kell leszbinek lennem?
- Fejtsd ki!- válaszoltam, de felesleges volt, mert már mondta tovább.
-Egyszerűen nem értem! ( Ez nála azt jelenti, hogy megint valami baromságot csinált!) Tök normális pasi, kiszemeltük egymást, megvolt a szokásos zöld út jelzés, találkoztunk beszélgettünk, aztán se csók, se semmi, csak el akart iszkolni.
Míg levegőt vett gyorsan közbevágtam: -Mit mondtál neki?
- Csak annyit, hogy semmi komoly, nem akarom lekötni!
- Aha! Szóval ha jól értem, egy szempillantás alatt magadhoz húztad és közölted vele, hogy ki van rúgva!
- Nem egészen, azért közben eltelt 2 hónap!
- Na várj, most milyen 2 hónapról beszélsz?
- Hát addig tartott, míg felfogta, hogy bejön nálam!
- Te felszedtél egy pasit nagy nehézségek árán, csak azért, hogy elmond neki , hogy nincs esélye? Talán még szerelmes is lettél bele?
- ...??? Itt hosszas csönd következett, majd azt mondta.
- Ez azért a fejemben sokkal jobban hangzott, és az elképzelésem se volt rossz. De most valahogy tényleg így néz ki!
Végül kifejtette teljes részletességgel, hogy mi volt az eredeti szándék, tulajdonképpen egy jó szexre szemelte ki a fickót, aztán beleszeretett, aztán pedig úgy döntött, hogy jobb egyikbe sem belekezdeni. Na erre elszúrt 2 hónapot az életéből. Ráadásul úgy, hogy zokogva mondta, mennyire szereti a pasit, aki ijedtében már valószínű árkon-bokron túl járt.
Azon gondolkodtam, vajon ennyire nem tudjuk mit akarunk? Tényleg vakvágányra parkoltatjuk önmagunkat és reménykedünk, hogy valaki észrevesz bennünket és kitalálja gondolatainkat?
Vagy már annyira hazugok lettünk, hogy képtelenek vagyunk bevallani a másiknak, hogy nem csak jó vagy nálam, hanem szeretni is tudlak?
De ha tényleg képesek is leszünk őszinték lenni, elmondani az érzéseinket, tudunk-e abban hinni, hogy az méltó elbánásra talál?
És a másik, ő vajon hinni tud abban, hogy nem csak olcsó fellángolással kergetik, és szemfényvesztésbe hajszolják, hanem valódi szerelemmel szeretik?
Annyi hazugsággal bombáznak bennünket nap, mint nap, hogy néha a magunk mátrixát éljük meg. Nem értjük mi van a saját felszínünk alatt.
Akarunk mondani valamit, aztán mást mondunk, akarunk tenni valamit, aztán még a mozdulatot is megakadályozzuk! Ha pedig találkozunk összekuszált életünkben egy őszinte emberrel, akkor ő a csodabogár!
Hol van ennek a vége?
Annyi bizonyos, hogy mi magunk bonyolítottuk agyon az életünket elképesztő hazugságokkal. Na és persze jóváhagyólag tudomásul is vettük, hogy ez nem lehet másképp. Pedig lehet.
Arra viszont nem tudom mi lenne a jó megoldás, ha jelzünk a másik felé, hogy " nyitva van az aranykapu" és ő ezt a 22-es csapdájának véli.
Persze, ha jól belegondolok, minden kapcsolat a 22-es csapdája, vagy majdnem mindegyik.
Mindenesetre a barátnőmnél ez a gyorsvonat elment.
De tudom, hogy hamarosan felhív és egy újabb sületlen sztorival fog jönni, mígnem talál egy olyan fickót, aki rájön, hogy semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie a barátnőmet és egyszerre minden érthetővé válik!
2016. február 17., szerda
Tavasz közeleg, nekem pedig mellényúlásaim története jutott eszembe.
Igen, szóval a fiatalok lassan kezdenek kirajzani, hogy szemügyre vegyék a tavaszi "felhozatalt", új szerelemre tegyenek szert.
Látom, ahogy a fiúk már csinosítják magukat, egy kicsit irigykedve nézem őket, de jó lenne még tininek lenni! Na persze, miniszoknya! Szépek voltunk és igazán csinosak!
A macskák is nekikezdtek szokásos idegesítő násztáncuknak, ez nem is tánc, hanem éktelen fülhasogató nyérvákolás az elsőbbségért.
Lassan kezdem megérteni, hogy hiába minden tiltás a macskasereg évről-évre itt ad szerenádot a tornácomon annak az egy szem nőstény cicámnak.
Nekem pedig mellényúlásaim történetei vonulnak fel előttem, igazán jókat mosolygok most már rajta, akkor viszont kegyetlen égtem az adott szituban.
Akkoriban még mindent elhittem, amit láttam, és hogy az, amit látok, az valójában az, ami!
Igazi jó naiva voltam!
Egy nagyvárosban, ha az ember kiteszi a magassarkú topánját az utcára, csak rajzanak a szebbnél szebb férfiak!
Mosoly 1, mosoly 2, mosoly 3, szóval valódi aratást lehetett rendezni!
Magas fiú, farmerban, menő csukában, fekete hajjal, csillogó szemekkel, olvadtam, mint a fagyi a nyári forróságban.
Persze a szemeim lázban égtek és csak bámultam rá, vártam, hogy lép és tette is.
Közelített felém, kattogott is a fejemben a gondolat egy forró csókról, na persze a barátnőim irigységéről és némi nászmenetről.
Láttam, hogy még mindig mosolyog és közeledik és már kezem-lábam remegett,: ez nem lehet, első lépésre, első látásra, nem számít semmi Ő az semmi kétség!
Ott jöttek-mentek emberek, kit érdekelt a nagy fergeteg, csak ez a fantasztikus pasi legyen az enyém!
Míg a gyönyörűségtől elérzékenyülve álltam ott addig kilépett a hátam mögül egy férfi odament az én álmaim lovagjához és szájon csókolta.
Bennem pedig pofára esett a vágy, mint a zsíros kenyér és sunyin körbelestem, vajon hányan láthatták csúfos megaláztatásomat.
Mondanom sem kell, hogy ez a történet sem került fel a kedvencek közé, mint a következő sem.
Disco , talán 1978-ban, igen.
Az ízlésemmel sohasem volt baj, csak a veszélyfelismerő képességemmel, na és a kíváncsiság.
Szóval a barátnőm tökéletesen bele volt zúgva a DJ-be, úgy illett, hogy én pedig a barátjába.
Illett vagy sem, mindegy, de a tényeken mit sem változtat, hogy ennek megfelelően csábításba kezdtem, a magam módján, amolyan kislányosan.
Igazi szívtipró srác volt és okos, ez jól jött később.
Ha az ember lányának tetszik valaki, hát akkor az illető hivatása iránt is érdeklődik, ennek megfelelően, elmerültünk a kocsialkatrészek tengerében, az autó működési elvében az olajcsere lenyűgöző tudományában és persze én rendre jegyeztem mindent a fejemben, hiszen Ő most nekem magyaráz!
Minél több szimeringről esett szó, annál inkább odavoltam érte: mert milyen fantasztikus, ennyit foglalkozik velem, biztos tetszem neki!
Aztán feltettem magamban, ha teljesíti a kérésemet és enged vezetni, akkor szeret is!
Beültünk az autóba, ki, a kietlen pusztaságba, majd engedett vezetni! Ez volt a csoda, már láttam előre, hogy éjszakákat fogunk álmodozni barátnőmmel a szerelmeinkről.
És akkor a fickó rám mosolygott majd megkérdezte:
- Te tudod, hogy most mekkora baj történhetett volna veled, itt kinn a pusztában, a sötétben éjjel?!
Ránéztem és elhangzott életem leghülyébb válasza:
- Baj, mert milyen bajom eshet?
Mire csak ennyit mondott:
- Majd , ha tudod a választ, akkor jövünk legközelebb még egyszer autózni!
...
Szóval tavaszodik, a barkák elkezdtek rügyezni és általában is az a vélemény, hogy a szerelem ragyogóvá teszi az embert és megfiatalít.
Ilyenkor jó sétálni ,és csak úgy mosolyogni mindenkire, megfürdeni a napsütésben és nem gondolni arra, hogy voltak tök égő lépések is az életében.
Látom, ahogy a fiúk már csinosítják magukat, egy kicsit irigykedve nézem őket, de jó lenne még tininek lenni! Na persze, miniszoknya! Szépek voltunk és igazán csinosak!
A macskák is nekikezdtek szokásos idegesítő násztáncuknak, ez nem is tánc, hanem éktelen fülhasogató nyérvákolás az elsőbbségért.
Lassan kezdem megérteni, hogy hiába minden tiltás a macskasereg évről-évre itt ad szerenádot a tornácomon annak az egy szem nőstény cicámnak.
Nekem pedig mellényúlásaim történetei vonulnak fel előttem, igazán jókat mosolygok most már rajta, akkor viszont kegyetlen égtem az adott szituban.
Akkoriban még mindent elhittem, amit láttam, és hogy az, amit látok, az valójában az, ami!
Igazi jó naiva voltam!
Egy nagyvárosban, ha az ember kiteszi a magassarkú topánját az utcára, csak rajzanak a szebbnél szebb férfiak!
Mosoly 1, mosoly 2, mosoly 3, szóval valódi aratást lehetett rendezni!
Magas fiú, farmerban, menő csukában, fekete hajjal, csillogó szemekkel, olvadtam, mint a fagyi a nyári forróságban.
Persze a szemeim lázban égtek és csak bámultam rá, vártam, hogy lép és tette is.
Közelített felém, kattogott is a fejemben a gondolat egy forró csókról, na persze a barátnőim irigységéről és némi nászmenetről.
Láttam, hogy még mindig mosolyog és közeledik és már kezem-lábam remegett,: ez nem lehet, első lépésre, első látásra, nem számít semmi Ő az semmi kétség!
Ott jöttek-mentek emberek, kit érdekelt a nagy fergeteg, csak ez a fantasztikus pasi legyen az enyém!
Míg a gyönyörűségtől elérzékenyülve álltam ott addig kilépett a hátam mögül egy férfi odament az én álmaim lovagjához és szájon csókolta.
Bennem pedig pofára esett a vágy, mint a zsíros kenyér és sunyin körbelestem, vajon hányan láthatták csúfos megaláztatásomat.
Mondanom sem kell, hogy ez a történet sem került fel a kedvencek közé, mint a következő sem.
Disco , talán 1978-ban, igen.
Az ízlésemmel sohasem volt baj, csak a veszélyfelismerő képességemmel, na és a kíváncsiság.
Szóval a barátnőm tökéletesen bele volt zúgva a DJ-be, úgy illett, hogy én pedig a barátjába.
Illett vagy sem, mindegy, de a tényeken mit sem változtat, hogy ennek megfelelően csábításba kezdtem, a magam módján, amolyan kislányosan.
Igazi szívtipró srác volt és okos, ez jól jött később.
Ha az ember lányának tetszik valaki, hát akkor az illető hivatása iránt is érdeklődik, ennek megfelelően, elmerültünk a kocsialkatrészek tengerében, az autó működési elvében az olajcsere lenyűgöző tudományában és persze én rendre jegyeztem mindent a fejemben, hiszen Ő most nekem magyaráz!
Minél több szimeringről esett szó, annál inkább odavoltam érte: mert milyen fantasztikus, ennyit foglalkozik velem, biztos tetszem neki!
Aztán feltettem magamban, ha teljesíti a kérésemet és enged vezetni, akkor szeret is!
Beültünk az autóba, ki, a kietlen pusztaságba, majd engedett vezetni! Ez volt a csoda, már láttam előre, hogy éjszakákat fogunk álmodozni barátnőmmel a szerelmeinkről.
És akkor a fickó rám mosolygott majd megkérdezte:
- Te tudod, hogy most mekkora baj történhetett volna veled, itt kinn a pusztában, a sötétben éjjel?!
Ránéztem és elhangzott életem leghülyébb válasza:
- Baj, mert milyen bajom eshet?
Mire csak ennyit mondott:
- Majd , ha tudod a választ, akkor jövünk legközelebb még egyszer autózni!
...
Szóval tavaszodik, a barkák elkezdtek rügyezni és általában is az a vélemény, hogy a szerelem ragyogóvá teszi az embert és megfiatalít.
Ilyenkor jó sétálni ,és csak úgy mosolyogni mindenkire, megfürdeni a napsütésben és nem gondolni arra, hogy voltak tök égő lépések is az életében.
2016. február 14., vasárnap
Mesélnek az épületek egy hajdan volt szép családról
Ma erről a családról szeretnék mesélni.
A fotó 1971.-ben készült kishúgom születésekor.
Igen ez az én családom.
Egyedül csak Zsuzsa nővérem nincs a fotón.
Édesanyám gyönyörű és nagyon barátságos asszony volt, sokan szerették őt , mindig , mindenkinek segített, akinek csak tudott és mosolyával is gyógyított.
Ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, eljött édesanyámhoz és ezt mondta:
" Nem értek én ehhez Jucikám, megfogalmazná-e nekem a levelet!"
Édesanyám pedig leült és gyöngybetűkkel tisztán , érthetően leírta az illető kérését, majd felolvasta és azután megcímezte a borítékot. Sok-sok egyéb jót is tett, ha szükség volt, hát összepakolt néhány élelmiszert egy kosárba , aztán biciklire pattant és elvitte azoknak, akiknek kellett. Pedig mi sem voltunk gazdagok, de szüleim sohasem fogytak ki a jótettekből.
Édesanyám rendkívül érzékeny asszony volt, tele volt szeretettel és jósággal, amikor énekelt ragyogott az arca. Édesapám sokszor elfogódottan nézte.
Persze sok fájdalom és nehézség övezte édesanyám életét, így aztán ez a csodálatos asszony 1986-ban,52 évesen örökre elment közülünk.
Édesapám nagyon szigorú ember volt.Kemény és ellentmondást nem tűrő. A munkában és otthon is megkövetelte a rendet. Hatalmas volt és sokszor félelmetes.
Talán azért is, mert óriási volt a felelőssége. Sok építkezést maga végzett, vagy felügyelt, többek között a dunapataji Művelődési Házat is. Maximális felelősségtudattal élt és ez a maximalizmusa kihatott családunkra , mert velünk szemben is ugyanolyan magasak voltak a követelményei, mint másokkal.
Okos volt és művelt, ahogyan édesanyám is.
Én voltam az első gyermeke édesapámnak ( mivel két nővérem édesanyám első házasságából származott) és biztos vagyok benne, hogy egy fiúnak jobban örült volna.
De ezt sohasem mondta és nem is éreztette velem. Nagyon szeretett. Minden tárgyalásra elvitt magával attól kezdve, hogy már nem voltam pelenkás.
Utaztunk Pesttől kezdve Pécsig mindenüvé, ahol megbeszélései voltak. Ott aztán ( elmondása szerint) a titkárnők babusgattak, mert aranyló fürtjeimet mindenki szerette és tömtek csokoládéval és játszottak velem.
Édesapám nagyon büszke volt rám.
Nálunk pontban délben volt az ebéd, ami azt jelentette, hogy harangszóra az asztalnak megterítve kellett lennie és azon már ott kellett gőzölögnie a levesnek.
Hétvégén pedig mindannyian ott ültünk az asztalnál és addig nem fogtunk neki enni, amíg édesapám nem kezdte el. Ebéd közben nem volt szabad beszélgetni és senki nem hagyhatta el az asztalt csak ha már mindenki befejezte az evést.
Apám rendszeresen elkérte az ellenőrzőnket és megnézte a jegyeinket, de amit a testvéreimnél elfogadott azt nálam nem. Velem szemben mindig magasabbra emelte azt a bizonyos képzeletbeli lécet.
Sohasem bántott, de nem is kellett , mert édesanyám érzékenységét örököltem és elég volt egy csúnya nézés egy szemráncolás és már potyogtak is a könnyeim.
Amikor 17 éves lettem, édesanyámnak bevallottam, hogy szoktam kávét inni.
Édesanyám tudta, hogy ha ezt édesapám fülébe jut, nagy baj lesz belőle. Így aztán azt mondta, majd alkalmas időben elmondja ezt édesapámnak.
Amikor hazalátogattam a gimnáziumból, mindig csak úgy ittam kávét, hogy édesanyám csészéjéből, mert édesapám azt is figyelte hány csésze van kint és csak kettő lehetett kávés.
Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor édesapám szólított:
"Gyere csak ide kislányom!"- már a hangsúlyból tudtam, hogy számonkérés lesz.
Édesapám zsebre tett kézzel állt az ajtó előtt és szigorúan nézett rám.
" Mit hallok, te kávézol?"
" Igen"- feleltem megszeppenve.
Hallgatott sokáig , majd annyit mondott :" Nem örülök neki".
A csalódottság ott volt a szavaiban.
Édesanyám megkérdezte tőle, legközelebb, hogy "akkor a Juditnak adhatok kávét?"
Mire édesapám azt felelte: " Igen, de nem velünk issza meg!"
Amikor elmegyek azok mellett a házak mellett, amiket édesapám épített, minden kőből, téglából, malterból az ő és családunk küzdelme köszön vissza.
Azokban az épületekben ott van édesanyám mosolya, édesapám szerető gondoskodása , hallom édesanyám dúdolását és édesapám kőkemény szavait.
Mesélnek az épületek.
Mesélnek szép időkről, boldogságról, szenvedésről. Mesélnek egy hajdan volt szép családról.
A fotó 1971.-ben készült kishúgom születésekor.
Igen ez az én családom.
Egyedül csak Zsuzsa nővérem nincs a fotón.
Édesanyám gyönyörű és nagyon barátságos asszony volt, sokan szerették őt , mindig , mindenkinek segített, akinek csak tudott és mosolyával is gyógyított.
Ha valakinek valamilyen ügyes-bajos dolga akadt, eljött édesanyámhoz és ezt mondta:
" Nem értek én ehhez Jucikám, megfogalmazná-e nekem a levelet!"
Édesanyám pedig leült és gyöngybetűkkel tisztán , érthetően leírta az illető kérését, majd felolvasta és azután megcímezte a borítékot. Sok-sok egyéb jót is tett, ha szükség volt, hát összepakolt néhány élelmiszert egy kosárba , aztán biciklire pattant és elvitte azoknak, akiknek kellett. Pedig mi sem voltunk gazdagok, de szüleim sohasem fogytak ki a jótettekből.
Édesanyám rendkívül érzékeny asszony volt, tele volt szeretettel és jósággal, amikor énekelt ragyogott az arca. Édesapám sokszor elfogódottan nézte.
Persze sok fájdalom és nehézség övezte édesanyám életét, így aztán ez a csodálatos asszony 1986-ban,52 évesen örökre elment közülünk.
Édesapám nagyon szigorú ember volt.Kemény és ellentmondást nem tűrő. A munkában és otthon is megkövetelte a rendet. Hatalmas volt és sokszor félelmetes.
Talán azért is, mert óriási volt a felelőssége. Sok építkezést maga végzett, vagy felügyelt, többek között a dunapataji Művelődési Házat is. Maximális felelősségtudattal élt és ez a maximalizmusa kihatott családunkra , mert velünk szemben is ugyanolyan magasak voltak a követelményei, mint másokkal.
Okos volt és művelt, ahogyan édesanyám is.
Én voltam az első gyermeke édesapámnak ( mivel két nővérem édesanyám első házasságából származott) és biztos vagyok benne, hogy egy fiúnak jobban örült volna.
De ezt sohasem mondta és nem is éreztette velem. Nagyon szeretett. Minden tárgyalásra elvitt magával attól kezdve, hogy már nem voltam pelenkás.
Utaztunk Pesttől kezdve Pécsig mindenüvé, ahol megbeszélései voltak. Ott aztán ( elmondása szerint) a titkárnők babusgattak, mert aranyló fürtjeimet mindenki szerette és tömtek csokoládéval és játszottak velem.
Édesapám nagyon büszke volt rám.
Nálunk pontban délben volt az ebéd, ami azt jelentette, hogy harangszóra az asztalnak megterítve kellett lennie és azon már ott kellett gőzölögnie a levesnek.
Hétvégén pedig mindannyian ott ültünk az asztalnál és addig nem fogtunk neki enni, amíg édesapám nem kezdte el. Ebéd közben nem volt szabad beszélgetni és senki nem hagyhatta el az asztalt csak ha már mindenki befejezte az evést.
Apám rendszeresen elkérte az ellenőrzőnket és megnézte a jegyeinket, de amit a testvéreimnél elfogadott azt nálam nem. Velem szemben mindig magasabbra emelte azt a bizonyos képzeletbeli lécet.
Sohasem bántott, de nem is kellett , mert édesanyám érzékenységét örököltem és elég volt egy csúnya nézés egy szemráncolás és már potyogtak is a könnyeim.
Amikor 17 éves lettem, édesanyámnak bevallottam, hogy szoktam kávét inni.
Édesanyám tudta, hogy ha ezt édesapám fülébe jut, nagy baj lesz belőle. Így aztán azt mondta, majd alkalmas időben elmondja ezt édesapámnak.
Amikor hazalátogattam a gimnáziumból, mindig csak úgy ittam kávét, hogy édesanyám csészéjéből, mert édesapám azt is figyelte hány csésze van kint és csak kettő lehetett kávés.
Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor édesapám szólított:
"Gyere csak ide kislányom!"- már a hangsúlyból tudtam, hogy számonkérés lesz.
Édesapám zsebre tett kézzel állt az ajtó előtt és szigorúan nézett rám.
" Mit hallok, te kávézol?"
" Igen"- feleltem megszeppenve.
Hallgatott sokáig , majd annyit mondott :" Nem örülök neki".
A csalódottság ott volt a szavaiban.
Édesanyám megkérdezte tőle, legközelebb, hogy "akkor a Juditnak adhatok kávét?"
Mire édesapám azt felelte: " Igen, de nem velünk issza meg!"
Amikor elmegyek azok mellett a házak mellett, amiket édesapám épített, minden kőből, téglából, malterból az ő és családunk küzdelme köszön vissza.
Azokban az épületekben ott van édesanyám mosolya, édesapám szerető gondoskodása , hallom édesanyám dúdolását és édesapám kőkemény szavait.
Mesélnek az épületek.
Mesélnek szép időkről, boldogságról, szenvedésről. Mesélnek egy hajdan volt szép családról.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Elképesztő...
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
Március 17. hajnali 3 óra, nézem a legújabb fejleményeket, látom a megszületett újabb rendelkezéseket, amelyek sokakat érintenek, vállalko...
-
Bárki, aki járt mostanában Dunapatajon a Petőfi utcában ( márpedig sokan teszik ezt, mert az Önkormányzathoz ügyes-bajos ügyüket igen soka...
