2016. január 25., hétfő

Az a bizonyos "édeshármas" ! 2. rész

Ugye mondanom sem kell, hogy az "édeshármas" szintén hazugságon alapul.
A férfi, aki naponta nekifeszül az életnek, küzd és megpróbál mindent megteremteni, gyakorlatilag elfelejti az érzelmeket. Elfelejti, hogy rá várnak otthon, vagy ha mégis eszébe jut, akkor már csak az jár a fejében, hogy ma éppen mi lesz az újabb "műsor", amit végig kell hallgatnia.
Sok oka lehet, hogy belefárad  az addigi kapcsolatába és ezért keres valaki mást, de inkább jellemző, hogy "rátalál" a helyzet, az adott nő.
Ekkor újra értelmet nyer számára minden, újra megtelik erővel és úgy érzi , hogy ő mégis értékes és nem csak az a szerepe, hogy gondoskodjon a családjáról.
A férfi  szemszögéből tehát elsődlegesen egonövelő egy új nő jelenléte. Sohasem ( vagy csak nagyon ritkán) gondol arra, hogy változtasson jelenlegi családi helyzetén. Egyrészt azért, mert baromi lusta, másrészt pedig a férfi, csak szexben, ételben és italban méri az életet. Attól, hogy a szex otthon nem kielégítő, még az étel és az ital jöhet otthonról!
Ugyanakkor a legtöbb férfi elképesztő bonyolult üzleti kapcsolatokat tud létrehozni, boldog-boldogtalannal üzletel, állandóan újabb és újabb "területeket" próbál felfedezni magának és ebből pénzt csinálni és ebbe belevonja élete párját is.
Ez annyira szerteágazó lehet, hogy már ő maga sem tudja sokszor kinek mit ígért, vagy sem, de egy bizonyos, hogy egy családi kapcsolat felbomlásával a biznisz is gallyra mehet. Ahhoz pedig semmi kedve, hogy gordiuszi módon vágja ketté ezt a nehezen felépített birodalmat.
Vagyis feleség marad, barátnő marad! Kényelmes és kellemes, neki. A feleség új cuccokat vásárolhat, a barátnő pedig sok-sok szeretkezést, szép szavakat és ha nem sóher a fickó sok egyéb értékes csecsebecsét is magának tudhat.

Nem ilyen egyértelmű a helyzet a feleség szemszögéből. Hiszen ő a megcsalt fél. A megcsalás csak akkor zavar egy feleséget, ha potenciálisan veszélyes a barátnő. Vagyis olyan, akiről pontosan tudja, hogy társának mindig is élete álma volt. Ezt minden feleség tudja, hiszen épp eleget hallja párjától, hogy " te nem vagy olyan magas", " neked nincs olyan hosszú combod", te nem vagy olyan szép", " te nem vagy olyan okos" stb.
Ma már nem olyan egyértelmű a feleség morális hozzáállása a megcsaláshoz, mint mondjuk 20 éve.
Sokkal lazábban veszik férjük hűtlenségét (kivéve a kezdeti időszakot) mondjuk az első 3 évet. Akkor még féltve őrzik a „kost” akit sikerült „karámba terelni”, de aztán ha túl sok a konfliktushelyzet, akkor könnyebben veszik párjuk ki-kiszökellését.
Mindazonáltal a megcsalt feleség iszonyatos veszélyes tud lenni. Hiszen ugyanarról van szó, mint a szakításnál, veszteséget él át.
A megcsalt felek a legképtelenebb bosszút tudják forralni társuk ellen és mondjuk ebben a nők egészen fantázia-dúsak.
A megcsalásra nem ritkán a szerető hívja fel a figyelmet, ilyenkor indul a női iszapbirkózás.

Őszintén szólva megcsaltnak lenni irtózatosan fájdalmas dolog, hiszen, abba az egy férfiba vetettük bizalmunkat és ő valahogy nem gondolta, hogy ennek a bizalomnak a határait nem lehetne kitolni.

Általános igazság az, hogy ha a társad vonzó, akkor gondolj arra, hogy nem csak neked az!

Házasságom kemény másfél éve alatt kaptam néhány levelet, amelyek egyértelművé tették, hogy igazán sármos , csinos férjem senkitől nem tagadta meg a szexuális segítségnyújtást. A túl nagy készségességének meg is lett a következménye, hiszen legalább 2  gyermeke született, két különböző nőtől  és egyik sem én voltam - többre nem derült fény,- valamint hogy ennél fogva én nem kívánok kolóniában élni, így elváltunk. Persze ez is viharos volt.
Nem csak megalázottnak éreztem magam, hanem teljesen kettétört az életem.
De hozzáteszem, hogy igazán szerelemből mentem hozzá és tényleg örökre gondoltam. Sajnos a fiatal nők iszonyú balgák és reménytelenül álmodozók tudnak lenni!
Bosszút sem forraltam, nem is tettem mást csak ültem lelki romjaimon és sirattam a romantikus elképzeléseimet.

Mások viszont egész komoly bokszmeccsbe kezdenek, a bankszámla kiürítéstől, a ruha feldarabolásig, a baráti társaság szétszakításától a bútor kettévágásáig.
Vannak, akik képesek egész éjszaka járni az utcákat és keresni párjukat, hogy kilessék, mikor, kivel beszél, aztán bosszúból telerakják lócitrommal az adott ismerős postaládáját.
Vannak olyan nők, akik ilyenkor egy egész települést bevonnak saját gyötrelmeikbe, mintegy fórumot tartva a megcsalás felett, hogy minél több ítélet szülessen a férfi ellen.
Ez rendkívül hatásos, mert ha addig a férfi változtatott volna is életén: innentől kezdve gyávaságból nem meri megtenni.

Összességében elmondható, hogy abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy van egy harmadik is, a feleség anyatigris lesz, a férfi pedig lapul a bokor mélyén.
Szóval nyerésre mindenképpen a házasság áll.
Kivéve, ha a feleség elégséges indokot lát arra, hogy a folytatás külön-külön történjen.
Vagyis tényleg ilyenkor a nő dönt!

Mit is lehet mondani egy szeretőről?
Először is, hogy naiv, mert elhiszi, hogy miatta a férfi feladja addigi életét. Ha valaki eddig nem értette, hogy miért nincs erre esély, javaslom, fussa át újra a férjről és feleségről szóló fejtegetést.
A szeretőség addig kényelmes állapot, amíg valaki nem akar tervezgetni. Tehát ha egy nő megelégszik a heti egy-két találkozással, némi romantikával spékelve, néhány titkos utazással, egy-két ajándékkal, akkor hosszú ideig működhet a dolog.
Ám a nő mindig többre vágyik. A nő kézenfogva akar sétálni a férfival, nyilvánosan akar vele megjelenni. Szeretné, ha méltó helyen ülne a férfi mellett, egyszóval le akarja magának foglalni. Ekkor kezdődik az örök harc, és tart, ameddig tart. Amíg a férfi idegei fel nem mondják a szolgálatot, vagy ameddig képes elhitetni, hogy tényleg elveszi feleségül a szeretőt (Dehogy veszi! Azzal az eggyel is csak a baja van!), vagy ameddig ki nem derül a kapcsolat.
A szerető helyzete 99 százalékban reménytelen, csak egy százalékban történik meg ténylegesen, hogy a szeretőből feleség lesz.
A kérdés adott: Miért ilyen bonyolult ez az egész?

-folyt.köv.-



2016. január 24., vasárnap

Az a bizonyos "édeshármas"! 1. rész

Ha a flörtöt nézzük, akkor konkrétan azt mondhatjuk, hogy az emberek alkalmi vágyaik kielégítésére szolgál, megspékelve, némi általános hazudozással.
Ilyen a : " Senkivel még nem volt ennyire jó!"
vagy a "Gyönyörű vagy és imádlak!"
persze az is, hogy :"Mindig rád vágytam!"
ja és az örök marhaság: " Nem is tudom, hogy voltam meg eddig nélküled!"

Ezeket leggyakrabban a férfiak mondják, ugyanis flörtölés közben roppant beszédesek. Be nem áll a szájuk a dicséretekkel, de valójában semmi más oka nincs ezeknek a mondatoknak, mint az előjáték letudása, gyorsan , szavak formájában. És egy nő, mindig szeret ilyet hallani!

A nők is bővelkednek hasonló gerjesztő mondatokkal, de ők legtöbbnyire utólag dicsérik meg alkalmi partnerüket teljesítményéért. Az alapszabály az, hogy a férfit előzetesen a méretéért, utólag pedig a képességéért kell dicsérni, még akkor is, ha az hazugság. Legfeljebb többet nem kell vele találkozni!

Szóval általában mindenki tudja, hogy ez csak játék, semmi más. Mondom általában, mert bizony szép számmal akadnak olyanok, akik azt gondolják, hogy ebből lehet is valamilyen folytatás.

Roppant érdekes, hogy bármennyire is felismerik a partnerek, hogy ez a helyzet "túl könnyen jött", mégis arra gondolnak, hogy ez nem csak egy egyszeri alkalom, hanem valami mélyebb, valami továbbtartó dolog kezdete.
A flörtölés egyértelmű jelei: a kacsintás, az egyéb testbeszéd, a tüzes szemek, mind-mind egy-egy üveg benzin, az amúgy is lángra gyúlt egyénben. Ha akkor és ott ész nélkül nem vetjük bele magunkat a csábító karjaiba, akkor már nem is tesszük meg. Pusztán azért, mert el kezdünk gondolkodni.

Ámde, valami elindult, valami vágy, amivel kezdeni kell valamit és ilyenkor az emberek azt csinálják, hogy próbálnak beszélni róla. Hátha kiderül, hogy a másik valójában mit is akar.

Hölgyeim! Van egy rossz hírem! Azok a szép termetes hímek, akik vágyakozva néznek ránk, semmi mást nem akarnak, csak egy jót dugni. Sohasem fognak beszélni erről és sohasem fognak lelkizni felette, mert számukra ez csak játék. Ezért két választásunk van, vagy belemegyünk és egy "kösz" köszönőkártyát az éjjeliszekrényen hagyva lelépünk, vagy egyszerűen tudomást se veszünk a felhívásról!
Ha belemegyünk a játékba, akkor semmit nem kell tervezni, a kötelező mondatokat mondjuk el, "használjuk " a másikat és ennyi.
Ha nem, akkor sohase sajnáljuk, hogy nem próbáltuk meg!
Hogy miért?
Mert az ember nem tárgy, nem értéktelen semmi, nem egy koszos alkatrész, hogy használatba vegyük, vagy adott esetben kicseréljük.
Minden ember egyedi, minden nő gyönyörű és minden férfi varázslatos- valakinek.
Tehát nincs jogunkban senkit sem "kikölcsönözni", mint egy könyvet, ahol már mindenkinek az ujjnyomata ott van. Nincs jogunkban leértékelésben megszerezni, mint egy hagyatéki bútort, amit sok százan használtak. Egyszerűen tisztelni kell önmagunkat és másokat!

És most jön a kivétel a szabály alól!

Bizonyos esetekben előfordul, hogy két ember vonzódik egymáshoz, kerülgetik egymást, folyton keresik egymás társaságát, valahogy mindig egyfelé tart az útjuk. Néha beszélgetnek is, egyre gyengédebbek lesznek egymáshoz és kifinomultabbak. Az alapcél egy flört lenne, de mire oda kerül a sor, már érzelem is van.
És akkor jön a nagy bumm! Valamelyikük kapcsolatban él, házas, vagy élettárs.
Akkor jön a nyűglődés, mert próbálnak az érzelmeik elől menekülni, több de inkább kevesebb sikerrel.
A józan ész itt és ilyenkor azt mondja: Eddig és ne tovább! El innen!

Próbált már valaki a szívének parancsolni? És sikerült?
Ugye nem! Nem is fog, addig, amíg nap mint nap meg nem tapasztalja a lehetetlenséget és a tehetetlenséget!

Az "édeshármas" nem édes, hanem iszonyatosan keserű dolog. A klasszikus felállás az egy férfi két nő, vagyis a feleség, vagy élettárs és a szerető vagy barátnő.
Ne áltassuk magunkat, minden feleség azonnal tudja, ha képbe került egy másik nő.
Érzi a jeleket, csak nem akarja tudomásul venni, vagy nem hiszi el, vagy kényelmes nem tudni róla , de olyan is van, aki örül, mert végre nem "nyaggatja" a férje a szexszel, vagy legalább ő is mehet a maga pasijához. Ugyanis a nőkkel ellentétben a férfiak sohasem veszik észre, ha egy másik pasi is képbe került, még akkor sem, ha szinte a szemük előtt zajlik,  még ha az saját barátjuk is. Ez azért is van, mert a férfiak egoja képtelen elfogadni, hogy egy nőnek más is lehet favorit, vagy, hogy az ellaposodott közös életükben a feleség már roppantul rühelli az alárendelt szerepet.

Nézzük, ki jár jól az "édeshármas"-sal?!

-folyt.köv.-




2016. január 23., szombat

Flörtök, lopott kapcsolatok , avagy az élet "habos" oldala...


Ha már a kapcsolatoknál tartunk, muszáj beszélni a flörtről, arról a bizonyos találkáról, ami nem meríti ki a valódi kapcsolatot, és jócskán nem is arról szól, mint amiről egy hosszabb kapcsolat.
Legjellemzőbben azt lehetne mondani róla: van kémia, azaz vonzódnak egymás iránt a flörtölők, de egy-egy szexszel ez ki is merül. Nincs tovább.
Az az általános vélemény, hogy a férfiak inkább flörtölnek, mint a nők.
Ami a kezdeményezést illeti nem ennyire egyszerű a kép, mert legalább ugyanannyi nő megy bele alkalmi kalandba, mint férfi.
A flört értelme mindig az, hogy bizonyítani tudjuk magunk előtt is, hogy : képesek vagyunk hódítani. Igenis vonzóak vagyunk.
A baj az ezzel, hogy nem vesszük észre, milyen körülmények között is jön létre a flört.
A flört legtöbb esetben bulikon, ittas állapotban, éjszaka "bukkan elő" és a hajnali ébredéssel véget is ér.
Vajon mit tud az nyújtani az ember önbecsülésének, ha éppen részegen próbálkozik szexelni?
Mekkora sikere lehet?
A hajnali ébredésben, vajon még mindig vonzónak tartja a másikat ? És ha nem?
Nem egyszer beszélgettem olyanokkal, akik emlékeztek rá, hogy éjszaka valakivel ágyba bújtak, de onnantól "filmszakadás".

Persze vannak másfajta flörtök is, ezek lopott kapcsolatok. Ez legtöbbnyire nem bulizós esemény, hanem valamely nappali találkozás. Ilyen az, amikor egy szállító rendszeresen jelenik meg egy boltban stb. tehát adott a helyzet a gyakori találkozásokra és az egymás iránti vonzódásra.
Ez már a veszélyesebbek közül való, mert itt szinte mindig józan mind a két fél, tehát szabadon dönt arról, hogy kezdenek-e egymással valamit vagy sem.
A leggyakoribb, hogy ez is szexbe torkollik és abban a pillanatban véget is ér.

De nem feltétlen. A 3. nagy csoport az állandósult flörtölés, ahol, igazából egy folytonos kapcsolat alakul ki. Ámde ez a kapcsolat sem nyugszik szilárd alapokon, még mindig nincs benne érzelem, de ragaszkodás annál több.
A flörtölő felek nagyon jól elvannak egymással, mindaddig, míg valamelyik nem szeretné nyílttá tenni a kapcsolatot. Akkor derülhet ki ugyanis, hogy sohasem illettek össze.
A flörtök nagy többsége mögött ott van egy állandó társ, tehát maga a flörtölő gyakorlatilag megcsal.

Vannak férfiak, akik váltig állítják, hogy, amiben nincs érzelem, az nem megcsalás, csak szex. A csak szex pedig szükséglet, nem cserbenhagyás.
A flörtöt a legtöbb férfi habnak tartja , ama bizonyos kapcsolati tortán.
Meggyőződésük szerint az nem baj, ha a hab íze és formája változik, azaz minél több nővel létesítenek alkalmi szexkapcsolatot, csak az alap, a barátnő avagy feleség maradjon.

A nők azonban szeretik a rendet. Ha más a hab, akkor más az alap!
Legalábbis gyakoribb, hogy egy-egy férfi kedvéért föladják addigi kapcsolatukat.

Ugyanakkor az is igaz, hogy a flörtök konfliktus és bonyodalommentes kitárulkozások.
Ezért azok a nők, akik rendkívül frusztráltak párkapcsolatuk miatt, ugyanakkor vagyoni megfontolásból nem tudnak kilépni belőle, inkább választják a flörtöt, mint megoldást.
Hiszen végre kapnak egy kis figyelmet, elismerést, dicséretet és igazi szexet.

Lényegében a flört ingyen hazugság a kapcsolatban élőknek, addig a pár óráig mind a nő, mind a férfi valakinek igazán fontos lesz, és az a valaki úgy hazudja neki a "szerelmet", hogy azt el is hiszik.

Aztán mennek vissza a maguk otthonába és életébe és folytatják vívódásaikat ott, ahol abbahagyták.

A flört gyakorlatilag vonzódásból indul és szexre irányul. A legritkábban, de létezik az, amikor átfordul érzelemmé és tényleg szerelem lesz belőle. Mivel nincs éles határ, így sokszor s felek nem veszik észre, mikor csúsztak át az érzelmi játékba. És ez lesz az "édeshármas" kezdete!


2016. január 22., péntek

Szakítani bizony tudni kell! 2.rész

Képtalálat a következőre: „szakítás utáni képek”

2. Akkor hogyan is szakítsunk?
Vannak, akik egy hosszú baráti kapcsolatot érdektelenséggel szüntetnek meg. Kifulladt a közös témájuk, úgy érzik, már nincs miről beszélni, tehát akkor ez a kapcsolat lezárható. Csakhogy mindenfajta kapcsolatban van „száraz” időszak, amikor elfáradtunk, amikor nem tudunk dolgokról beszélni, vagy, amikor csak egyszerűen hallgatunk.
Egy igazi jó kapcsolatban a hallgatás is értékes, annak is van közlendője.

Vannak a nagyon viharos kapcsolatok, ahol a veszekedés, sőt nem ritkán a verekedés is jellemzően jelen van.
Ezek azok a kapcsolatok,- amikről nem olyan rég írtam,- amelyek rombolják a benne élőket. Ezeket azonnal meg kell szakítani, itt ugyanis a gyász folyamata tragédiába torkollhat.
Ez az „usgyi”-szakítás. Ugyanis ebben a helyzetben tényleg szökni kell, amikor saját testi épségünk veszélyeztetve van.

Fájdalom-mentesen nem lehet szakítani. Képtelenség.
De lehet gyógyítóan, lehet emberi módon, lehet együtt érzően, lehet ésszerűen, lehet szeretettel.

Egy nagyon kedves barátom, hosszú ideig „járt’ egy lánnyal. Sok együttes programjuk és beszélgetéseik alatt értette meg, hogy nincs közös jövőjük.
Egy nap eljött a baráti társaságunkba és nagyon elegánsan volt öltözve, virággal a kezében, arcán mosollyal megállt előttünk.
Bambán, nem kissé értetlenül néztünk rá. Mindannyiunkban ott volt a kérdőjel, hogy mi történt, hiszen tudtuk, hogy a kapcsolatot meg szeretné szüntetni.
Akkor ennyit mondott:
„Felöltöztem elegánsan, mert, ahogy az első randin is ünneplőbe öltöztettem a lelkemet, úgy most is, amikor az utolsó lesz. Megtisztelem vele magunkat és legkiváltképp őt. Elmegyek és megköszönöm, hogy eddig velem volt.”

A szakítást egyikük sem élte meg cserbenhagyásnak, vagy veszteségnek, mindketten haladtak tovább, de már másik úton. Egyikükben sem volt tüske.
Azóta mindketten megtalálták párjukat, és gyermekeik születtek, de egy biztos, hogy amikor találkoznak, örömmel köszöntik egymást.

A szakításnak ezt az odaadó formáját magam is megtapasztaltam. A szerelmem végig mellettem volt a gyászfolyamatban, türelemmel és szeretettel viselte kifakadásaimat, eltűrte szenvedéseimet és végig „fogta a kezem”. Még ma is igazi barátok vagyunk!

A szakítás kezdeményezése sem egyszerű.
Talán meg kell keresnünk a megfelelő időt, a megfelelő helyet. Ugyanúgy, mint amikor a randevút megtervezzük.
El kell érnünk, hogy a másik képes legyen figyelni ránk, nem az utcán, félúton egymás-mellett elmenve kell „odalökni”, hogy ennyi volt.
Nem telefonon és nem SMS-ben, hanem emberhez méltóan, tisztességgel, tudva, hogy a másik esetleg nagyon rosszul reagálhat.
De szembe kell néznünk ezzel a dologgal! Fel kell vállalnunk, hogy egy nap minden kapcsolat véget ér, és egy nap le kell ülni egymással szembe, és el kell mondani, hogy más úton megyünk tovább.
Segítenünk kell a másiknak, hogy a veszteség érzését fel tudja dolgozni.
Ha nem is tudunk mást tenni, csak ülni mellette, amíg küszködik, akkor is többet teszünk, mint a másikon „átgázolók”.

Amikor el szeretnék szakítani egy kapcsolatot, akkor hosszasan készülök rá. Keresem az alkalmat, a lehetőséget, hogy a lehető legmegfelelőbb időben tegyem azt, úgy hogy a  másik szemébe tudjak nézni, hogy lássa, most is fontos nekem, hogy bármi történjék is soha nem fogom elfelejteni!
Bármire számíthatok ilyenkor, a csendes nemtörődömségtől kezdve az üvöltésig, a csapkodástól a vádaskodásig! De arra is, hogy a másik ismét „nyúlcipőt” húz és elszalad és menekül, nehogy beszélni kelljen bármiről is. Hiszen a kimondott szavak már visszafordíthatatlanok.
Mégis meg kell próbálnom, mert felelős vagyok azért, akit „megszelídítettem”.
Mert meg kell érteni: hogy
 egy kapcsolat megszakadhat ugyan, de a szeretet, ami felfakasztotta örökké él!

2016. január 21., csütörtök

Szakítani bizony tudni kell!

Képtalálat a következőre: „szakítás utáni képek”

1.Örökre és mégsem.

Az ember reménykedő lény. Minden kapcsolatát úgy éli meg, hogy azt „örökre” képzeli.
Ilyen szempontból irracionális, de ennek ellenére mindig és minden alkalommal, amikor az ember új kapcsolatot kezd, terveiben és vágyaiban a „végtelen” szó szerepel.
Egyszóval örökre akarunk szeretni.
Minden racionális tudásunk ellenére a reménnyel folyton felülírjuk az eszünket.
Talán nem is értjük, hogy az örökre mit jelent.
Vagy nagyon is tudjuk, de ezzel akarjuk kifejezni azt, hogy a másik nekünk ennyire fontos.
A remény az, ami elindítja bennünk a házasságkötést, hiszen az egy szertartás, amiben kimondhatjuk, hogy amíg az idő tart, mi kitartunk a másik mellett.

A valóság azonban ennél lehangolóbb. Kapcsolatainkat el kell szakítanunk, meg kell szüntetnünk, érzelmi döntéseinket felül kell írnunk az eszünkkel.
A kérdés az: miért?
Miért érezzük úgy, vagy miért döntünk úgy, hogy az életünkben addig fontosnak tartott emberrel megszüntetünk minden érintkezést?
Mi lehet az oka, hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordítunk annak, aki addig „velünk együtt” lélegzett, velünk élte mindennapjait?!

Az ésszerűségből létrejött kapcsolatok esete, igen egyszerű: lejár a szerződés, érdektelenné vált a jövőre nézve, nem volt kifizetődő és sorolhatnám.
Ezek a „szakítások” nem járnak semmilyen fájdalommal, egy kézfogás, néhány udvarias szó és vége. Lépünk tovább.

Az érzelmi kapcsolataink azonban mások. Ott, ahol valamilyen érzelem megszületett az emberek között, ott a szakítás fájdalommal jár.
Miért? Mert az elszakadás érzelem-megvonást jelent. Egyszer úgy döntünk, hogy Tőle, attól a Másiktól megvonjuk szeretetünket, mosolyunkat, gyengédségünket, vagyis önmagunkat.
Egyik percről a másikra ott hagyunk a lelkében egy hatalmas űrt és megtöltjük azt fájdalommal, vagyis egy újabb érzelemmel.
Micsoda kegyetlenség!
S mégis ezt a kegyetlenséget elkövetjük és megéljük sokszor az életünk folyamán!

Egy közhely szerint (ami nem is az igazán) ha nem fáj a szakítás, akkor nem is szerettük a másikat. Hazudunk önmagunknak, ha azt gondoljuk, hogy a szakításunk nem okoz fájdalmat!
Gondoljunk bele, hogy a kapcsolatainkban adtunk egymásnak valamit, egy érzést, egy érzelmet, egy reményt, vágyakat, képzeletet, örömöt, boldogságot, hitet és az örökké szót.
Aztán egy nap fogjuk magunkat és „összepakolunk” és lelépünk.

Lelépünk sunyin, kivonulunk elsompolyogva, „az éj leple alatt” bujkálva, mert nem akarjuk felvállalni, hogy most az „érzelmi cuccainkat” másnak akarjuk adni.
Az cseppet sem zavar bennünket, hogy ez a hurcolkodás alattomos!

Amikor elhagyunk egy embert, aki előttünk „meztelenre vetkőztette” a lelkét, akkor megalázzuk, és akkor ő olyan veszteséget él meg, amiből csak nagyon sokára tud felállni. Szomorúvá tesszük, könnyeket hullat miattunk aztán dühödté válik és megpróbál hátat fordítani kétségbeesetten vissza akar szerezni bennünket,  majd végül belenyugszik, de sírása nem múlik el.( Kübler-Ross féle gyászfolyamat)
A veszteség feletti fájdalma pedig örök nyomként megmarad.


A szakítás azért is fájdalmas, mert amíg az egyik felkészült rá, a másik mit sem sejt, vagy még reménykedik.
Soha ne áltassuk magunkat, hogy a „nem reagálás” vagy a kikerülés, vagy „ a nem veszem fel a telefont” vagy a „mások mögé bújok” az gyors és fájdalom-mentes.
Ez csak arról árulkodik, hogy éretlenek vagyunk. Mert, aki szakítani nem tud szeretettel, az kapcsolatra is alkalmatlan!
Egy ember nem csak addig fontos, amíg „hasznunkra” van, hanem akkor is, amikor el kell engednünk!

Ahogy sorra veszem elmúlt emberi kapcsolataimat sok olyan kép villan fel előttem, amit ma mindenképpen máshogy tennék. Ha már el kell szakítanom magam, akkor jóval kíméletesebb lennék. Sokkal megértőbb, sokkal figyelmesebb.
Ugyanakkor még ma is ott él bennem a megsemmisülés érzése attól, hogy közel 17 éve hiába szerettem volna lezárni elköszönő beszélgetéssel egy kapcsolatot, nem sikerült, mert a másik nem volt képes a szemembe nézni. Infantilisen és rettegve menekült előlem és az érzelmei elől.
Még ma is értetlenül állok a dolog előtt.
Talán annyit levontam tanulságként ebből a helyzetből ( amit egyébként hosszú ideig nem tudtam feldolgozni), hogy azok az emberek, akik érzelmileg nem érettek, azok képtelenek felvállalni, ha elgyengülnek, és még saját maguknak is hazudnak.
- folyt.köv-

2016. január 20., szerda

Pszichológiai hadviselés: az ügyintézés viszontagságai


Mindannyiunk   életében legalább egyszer (de inkább sokszor) előfordul, hogy olyan helyzetben találjuk magunkat, ami „belső” görcsöt okoz.
Mire gondolok?
Ilyen példának okáért valamilyen hivatalos ügy intézése.
Papírok, ügyiratok, felszólítások, vadidegen ügyintézők, patyolat-tiszta irodák, rideg hanghordozás, személytelenség, ezek együtt már elégségesek ahhoz, hogy az ember rosszul érezze magát.
Ha egy napunk úgy kezdődik, hogy arra gondolunk, ma el kell mennünk engedélyt szerezni, vagy kérelmet beadni, vagy bevallást benyújtani úgy érezzük, hogy az egész nap egy katasztrófa.
Rühelljük a kellemetlen környezetet, az unott vagy éppen érdes stílusú ügyintézőket, a bántó kioktatást, a kimértséget, a felsőbbrendűség éreztetését.
Ugye már ettől a felsorolástól is borzasztó kényelmetlenül érezzük magunkat?!

Nem olyan régen információgyűjtés miatt jártam egy hivatalban, ahol több ablaknál is beszélgettem az adott terület felelősével.
Az ott töltött 1 óra alatt 3 különböző, az átlagembert érintő témában érdeklődtem és elképesztő eredmény született.
A 3-ból 2 ügyintéző lekezelő modorban tájékoztatott, 1 tudott konkrét válaszokat adni, és segítséget nyújtani. A másik kettő úgy tájékoztatott, hogy ők sem tudják a kérdésekre a választ, kikeresik az adott jogszabályt, és annak a megfelelő paragrafusát átadják az ügyfélnek (speciel akkor nekem), hogy olvassa el. Az egyik még annyit hozzátett, hogy nem ér rá elolvasni a jogszabályt és ezért a pénzért nem éri meg!
Azzal a különös érzéssel jöttem el onnan, hogy micsoda elfecsérelt idő lenne ez, ha valóban intézni akartam volna valamit!
Arra viszont jó volt, hogy világossá tegye, ezért utáljuk a hivatalos ügyeket!

Ott, a pult másik oldalán még véletlenül se néznek bennünket embernek, és tisztában vannak azzal, hogy nekünk szükségünk van rájuk, így aztán mindegy milyen flegma  a modor , mi akkor is odasomfordálunk és megpróbáljuk túlélni az ügyintézés megpróbáltatásait.

Jómagam sokat „ügyfeleztem” és tudom, hogy a pultnak azon az oldalán sem könnyű, ahonnan a tájékoztatást kell adni, bizony van nem egy kötekedő, ingerült, sokszor kibírhatatlan hangnemben beszélő ember. De nem ez az átlag.
Az átlag kellemes, jól kommunikáló, érdeklődő és barátságos ember.
Viszont egy jó „ügyfelesnek” állni kell a sarat, és tudnia kell azokkal is beszélni, akiknek a kommunikációja beszűkült vagy éppen irritáló.
Különösen arra kellene ügyelni, hogy ha már nem tudjuk, hogy a saját feladatunkat miképpen lássuk el, ezt ne hozzuk az ügyfél tudomására.

Végülis minden ügyintézés valahol egy pszichológiai hadviselés, ahol ha valaki kellően kitartó és elviseli az őt ért kellemetlenségeket, akkor jutalmul talán hozzájut ahhoz az irathoz, ami miatt már reggel  összerándult  a gyomra.

2016. január 19., kedd

Ingyenölelés


Nem, nem tévedés, valóban ez a cím, mert egy olyan dologról szeretnék most írni, ami egyeseknek furcsa, másoknak érthetetlen, ismét másoknak lényegtelen, de vannak, akiknek igazán fájdalmas .

Talán indulhatunk egy közhellyel is, hogy az ölelés gyógyító hatású. A legjobb gyógyszer, ami csak létezhet, lelki és testi fájdalmak ellen.
Egyik szerető embertől jön és egy másik szeretetre éhes embernek adjuk, de adunk gyógyító ölelést, házi kedvenceinknek is. Hiszen az ember még mielőtt beszélni tudna, már ölelni képes.
Nem tudja kifejezni magát, de a két kitárt kar a szabadon hagyott test és  mosoly árulkodik szándékunkról: Szeretnélek megölelni!

Mégis milyen érdekes, hogy napjainkban nem sokan tulajdonítanak jelentőséget neki. Nem használják, hanyagolják családtagjaik között. Ha megkérdeznénk : ma hányszor ölelted meg szüleidet, testvéreidet, házastársadat, gyermekedet, vajon mit válaszolnánk? ( Itt most nem számolok a távolsággal!)

Azt gondolom, hogy az ölelés olyan mélységes őszinteséget és bizalmat rejt önmagában, hogy a sok felesleges szó helyett inkább kifejezőbb. Igaz sebezhetőbbé is tesz.
Aki tud ölelni , az gyakorlatilag teljesen beengedi az intim szférájába  a másikat, már pedig ez az a zóna, amit az ember gondosan őriz és félt.
Mégis bizonyos helyzetekben annyira természetes, hogy megölelünk egy számunkra idegent, hogy már-már megdöbbentő.
Ilyen az, amikor együttérzésünket fejezzük ki a másikkal, akkor teljes mértékben önátadóan megöleljük, hiszen a fájdalomra ösztönösen is gyógyítólag reagálunk.
De hasonló az is, amikor valakit, valamilyen alkalomból köszöntünk, ez amolyan félölelés, de mégis intim és attól függően menyire gyengéd, lehet a letudott kötelességtől a legfigyelmesebbig, bármilyen.

Az ölelés tehát elsősorban gyógyítás, ugyanakkor elterjedtebb az , amikor a szeretetünket, avagy vágyainkat akarjuk kifejezni, akkor is az ölelést használjuk.
Itt viszont egyértelműen megfigyelhető, hogy ezekben az esetekben, nem mindig történik teljes önátadás. Hiszen az egyik fél tiltakozhat az ölelés ellen.
Ilyenkor az intim szférában való tartózkodás zavarja az elutasitót, mert nem érzi olyan közelinek a másikat, nem érzi, hogy érzései vagy érzelmei lehetővé tennék ezt a közeledést.
Ez már sokkal bonyolultabb helyzet, mert lehet az ölelés elutasításának oka egy-egy érzelmi vihar, vita, veszekedés, vagy a legrosszabb esetben unszimpátia. Ilyenkor az ölelés nem gyógyító nyilván, hanem egyenesen taszító és bántalmazó, zaklató tett.

Az ölelés mögött tehát jócskán vannak érzelmek , ebből pedig az következik, hogy rengeteg ember van, akit szinte sohasem ölelnek meg, vagy csak nagyon ritkán.

Nem olyan rég láttam egy videót, ahol fiatalok különböző feliratokkal a mellükön, kértek idegeneket, hogy öleljék meg őket.
Ilyeneket lehetett olvasni: Zsidó vagyok. AIDs-es vagyok. Muszlim vagyok. Keresztény vagyok. Halálos beteg vagyok. Gyilkos vagyok.

Az emberek először furcsán nézegették ezeket a feliratokat és az ölelésre tárt karokat, majd egyszer csak egy valaki odament és el kezdte ölelgetni ezeket az embereket. Aztán  a tömeg meglódult és mindenki széttárt karokkal adta át szeretetét a másiknak.
Persze értjük és tudjuk, hogy valójában ezek az emberek nem biztos, hogy az általuk viselt , társadalmilag megbélyegzett csoporthoz tartoztak.
Itt igazából az volt a megdöbbentő, hogy a sorsközösség vállalása a más emberekkel mennyire ösztönösen működik.
Az ölelésbe ugyanis az ideológia nem tud beférkőzni, mert az ölelés ősi ösztöne az anyaságból jön és azt nem lehet überelni semmilyen faj, vagy egyéb morál-elmélettel.

Sokszor látok frusztrált embereket, olyanokat, akiknek  vannak családtagjaik és mégsem ölelik meg egymást.Viszont a méreg fullánkját nagyon is egymásba tudják vájni.
És látok olyanokat, akik ölelés nélkül osztják a jót magukból.
A társadalmi előítélet is azt mondja, hogy ne ölelgesd, csak a szerelmedet , társadat!

Az egyedül avagy éppen magányosan élő embereket senki sem szívesen öleli meg, hiszen a társadalom ehhez is legyártotta  a maga magyarázatát: ők tehetnek a saját sorsukról!

Néha azt gondolom, hogy az ember annyira képmutató tud lenni, mert társas mivoltát hangoztatja, de az ezzel járó gyengédséget már megválogatja, kinek juttat és kinek nem belőle.

Nem olyan régen találkoztam egy általam nagyon szeretett kedves tanítványommal.A mindig mosolygós, bájos gyermek, ma már kész felnőtt , s mégis amikor átölelt és nyakamba borult a találkozás örömétől, az olyan volt, mint egy igazi tiszta szívű, együtt érző ölelés. Nevelésre, tanításra "kaptam" ezt a gyermeket, és ő hosszú évek múlva is szerető gyengédséggel válaszolt.
Hihetetlen mély nyomott hagyott bennem ez a találkozás, mert rádöbbentett, hogy a szerető ölelés, nem csak gyógyító, hanem időtlen , és olyan boldogságot hoz egy megfáradt lélekbe, hogy az képes újra ragyogni.




Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...