2016. január 14., csütörtök

Kispályás protokoll - „Rosszul csinálod!”

Minden vendégfogadás Alfája és Omegája a protokoll, azaz a viselkedés-szabályzat. Ez lehet a legaprólékosabbtól a legáltalánosabbig, attól függően, hogy hol és kik jönnek össze.

Még egy családi ebédnek is van protokollja, például, hogy a családfő ül a főhelyen, avagy ilyen az, hogy először a vendéget kínálják, vagy éppen példának okáért az is, hogy miután mindenki szedett a tányérjába, akkor egyszerre kezdenek enni, vagy hogy addig senki nem áll fel az asztaltól, amíg mindenki be nem fejezte az étkezést.
Ezek a szabályok család függőek, de hamar elsajátíthatók, és nem kell őket írásban rögzíteni.
Viszont van  protokollszabályzata akár egy óriás cégnek, akár miniszteri hivatalnak, itt aztán a viselkedés szabályozásának végtelen variációja megtalálható.

Eszembe jutott egy nem régen történt eset, ami nagy port kavart fel. Ugyanis a Forma-1 angol világbajnoka Lewis Hamilton hivatalos fogadáson volt az angol királynőnél. Az amúgy is „zabolázatlan” hírében álló zseniális pilóta elkövette azt a hibát, hogy az ebéden megszólította a királynőt, mire az hűvös nyugodtsággal felhívta a figyelmét, hogy a protokollt megsértette.
(Mivel mindig a királynő kezdeményezi a beszélgetést.)
Nos eme szarvashibáról minden lap beszámolt, hiszen a hidegvérű angol arisztokrácia ezt bizony hatalmas társasági fiaskónak minősítette.
Mindenesetre az „aranyifjú” érdemeiből ez nem vont le semmit , és ha egy kicsit gonoszkodni akarnánk, annyit mondhatnánk, maximum később kapja meg a „Lord” kitüntető címet.

A protokoll-szabályzatok sok helyen az általános etikai követelményeket veszik alapul, így el sem készülnek. Nincs is felelősük.
Kis cégeknél ennek következtében hamar tapasztal az ember mulatságos dolgokat ( avagy bosszantóakat), hiszen protokoll ügyben mindenki szeret fontoskodni.

Láttam  már olyan portást, aki a díszvendéget nem akarta beengedni, mert szerinte nem volt elég tiszta a cipője az újonnan felterített szőnyeghez mérten, de olyan is volt, hogy az alkalmilag beállított recepciós hölgy (aki egyébként normázó volt az üzemben, csak a csinoskák közül való) rászólt az érkezőkre, hogy az „Igazgató úr nem szereti a későket!”

Volt olyan is, hogy tálaláskor pecsétes ruhában szolgáltak fel az ügyeskedni akaró alkalmazottak, de olyan is előfordult, hogy a sürgő-forgó „pincérhölgy” túlöltözte a vendégeket a kisestélyivel, vagy egy „az éppen semmi ruhácskát” viselő leány mellei miatt a férfiak ölükbe borították a kávét.

Valahogy a protokoll helyzetek olyanok, mint az első randik, mindenki ügyetlen, akarnak ugyan tenni valamit, de nem tudják, hogy tegyék, és gyakorlatilag Murphy összes törvénye életbe lép.

A túlkínálás is és a túlevés is rendszeres protokoll-hiba.
Ilyen eset volt az, amikor egy ízben több cég vezetői tartottak tapasztalatcserét és az azt követő ebédkor az ügyes szakács néni hatalmas zsíros cupákokkal szedte tele a kedves vendégek tányérját.
De vannak telhetetlen meghívottak is, akik nem ismerik a falatozást, csak a „két pofára zabálást”!

A kedvencem egy olyan eset volt, amikor egy  állófogadással egybekötött színházi este folyamán egy jól szituált, igen csinos hölgy a retiküljébe rejtegette bele a Gundel csemegéket!

Volt rá példa, hogy a „takarítónői szabályzat” fölülírt minden józan észt, és a partfisok „főmestere” csípőre tett kézzel osztotta ki mindazokat, akik bemerték tenni a lábukat arra a területre, amelyre a vendégeket várták a gond csak az volt, hogy a várt vendég is köztük állt éppen.

Mindenesetre a rendezvények lebonyolításával megbízott dilettáns „szakértők” általában olyan idegesek, hogy biztos történik valami óriási szarvashiba, aminek következtében a rendezvény helyi fővédnöke legszívesebben az asztal alá bújna szégyenében.

Ezért sohasem árt, ha minden cégnél létezik egy olyan ember, aki ért a protokoll szabályaihoz, azt le is írja, hogy egységes rendszerbe legyen foglalva és akkor is jól menjen minden, ha ő éppen nem tud ott lenni.

A  protokollos intelligens , jó benyomást keltő, udvarias és persze mindenkit ismer.
Nem keveri össze a sofőrt a vendéggel, meghúzódik, de mindig mindent lát és tud, és mindenre számol, mindig mindent észben tart és nem létezik számára megoldatlan helyzet.
Szóval olyan valaki, aki „nem terem minden bokorban”.

Mindazonáltal jelenleg nincs nagy kereslet erre a tevékenységre, pedig rendezvény szép számmal van mindenhol. Így aztán a „botcsinálta”, önkéntes protokollosok hada továbbra is termelheti a jobbnál-jobb sztorikat, ha nem okulásunkra, akkor legalább derülésünkre!

2016. január 13., szerda

A Horoszkópok bódító világa.

Az ember mindig is nyitott volt a misztériumok, a titokzatos dolgok világára és mi tagadás sokkal inkább tud hinni egy olyan dologban, amit még nem látott, mint annak hitelt adni, ami látható és jól érzékelhető.
A hétköznapi élet sokszor olyan lehangoló tud lenni, különösen a téli időszakban, amikor hideg is van, a szürkület is nyomaszt, és minden kedvez annak, hogy a földi halandó kilépjen a valóságból és átadja magát a jövő-kutatás világának.
Általában a nők merülnek el a spiritualizmus titkaiban, ámbár hosszú évszázadok, sőt évezredek óta a férfiak űzték a jóslás „tudományát”.
Csaták előtt, hadvezérek kérték ki a „transzcendens-tudósok” véleményét, hogy a legkedvezőbb kimenetelt tudják biztosítani hadjáratuk számára.
De gyermekáldás kérése, uralkodói megbocsátás kiesdeklése, halálos kór levétele illetve azzal való megátkozás is szerepelt a repertoárban.
Jósoltak, kövekből, csontokból, frissen levágott állat beleiből, szóval bármiből és bármit.
Kissé megmosolyogtató, de ugyanakkor rendkívül nagy hatalommal bíró erőt képviseltek ezek a jósok. Sokszor használtak transzállapotuk eléréséhez különféle módosító szereket, drogokat, ritustáncot lejtettek és alapjában véve is azt a benyomást keltették, hogy misztikus világgal való kapcsolat olyan hatalom, amely félelmetes.
Mindenesetre jósnak lenni nagy kiváltság volt és busás jutalom járt érte, viszont fennállt a lehetősége, hogy egy-egy bősz uralkodó dühében, amelyet a sikertelenség váltott ki, megölette a „titkok tudóját”.

A jelen embere csak kinyitja valamelyik újságot, vagy a Google keresőbe beüti: mai horoszkóp, és máris választ kap, hogy milyen pénzügyi, családi, szerelmi események várhatóak ma.
Mind e mögött ott van a csillagjegyek általános ismerete, a különféle bolygók együttállásának és hatásainak elemzésével és ebből alakul ki az a rövidtávú jövőelemzés, amit írott vagy elektronikus módon „készre, sütve” szervíroznak nekünk.

Csábító, hogy a jövőnket tudhatjuk előre, de a racionális ember ilyenkor ráncolja homlokát , hiszen az képtelenség, hogy bármit is tudhassunk teljes bizonyossággal arról, hogy mi fog történni, hiszen ez egy önellentmondás.
Már csak azért is, mert a jelen per pillanata sem egyértelmű, csak ha majd múlttá válik, akkor kapjuk meg az összes információt róla és tudjuk meg, mi is történt valójában.
A jövőről biztosan azt állíthatjuk, hogy lesz, semmi mást.
Viszont ennek az állításnak is vannak korlátai, mert az egyes ember jövője csak akkor jön el, ha a jelene folyamatos és nem zárul le úgy hogy ezzel megszűnik számára az idő.
Hiszen a múlt, jelen, jövő csak az időben létezik, azt az idővel lehet mérni.
Az élet mértékegysége tehát az idő, a már eltelt idő: a múlt, a jelenleg tartó idő: a jelen, és az eljövendő: a jövő idő. De sem a múlt, sem a jövő idő el nem érhető, csak a jelen.
Míg a múltról vannak információink, addig a jelen is csak a múltban fog rendeződni, a jövő pedig vakfolt.
Erről a vakfoltról próbálnak a Horoszkópkészítők valamiféle információt adni a ma emberének, akik közül a legfogékonyabbak önbeteljesítő jóslatként használják a leírtakat. Magyarul megtesznek mindent, hogy az aznapi jóslathoz igazítsák életüket.

A jövő kémlelése olyan műfaj, ami a találgatások teljes tárházát felvonultatja, varázslatos praktikák segítségével vezeti a hiszékeny embereket egy bizonytalan ösvényre.

Vannak, akik esküsznek rá, hogy nekik minden „bejött”, amit olvastak és még csak észre sem veszik, hogy valójában az aznap kapott impulzusokat magyarázzák visszafelé úgy, ahogy azt leírta – az amúgy számukra teljesen ismeretlen- jós.

Úgy tűnik azonban , az életünk része lett , hogy megpróbáljuk „tetten érni” előre a jövőt, minden józan észnek ellentmondva buzgó vak hittel próbáljuk elfogadni, hogy a jövőből üzenet jön rólunk, leendő párunkról, befektetési fortélyainkról, avagy betegségeinkről.
Ezen pedig mit sem változtat az a tény, hogy soha semmi nem úgy történik, mint ahogy tervezzük.
Pedig a tapasztalat nagyon is ezt mutatja.
Nem is beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható tényről, hogy minden tervünket nem önmagunkban állva, csak magunktól függően képzeljük el, hanem abban mások jelenléte nagyon is benne van.
Mások tetteit, gondolatait, történetét pedig végképp nem tudjuk előre megmondani.

Ám a „jó öreg” horoszkóp mindig kéznél van, ha elbizonytalanodunk, és hamis illúziót keltve kapaszkodót szolgáltat számunkra szövevényes életünkről.
Sokan megelégednek ezzel és életük irányítását a „csillagokra” bízzák.
Nem is lenne ezzel baj, ha az egészséges arányokat meg tudná tartani az ember, de olykor a csodát kártyalapokból várjuk.
A megbékélést kockákból és nem tisztázó beszélgetésből, a harag elűzését füstből és nem bocsánatkérésből, az egészséget kézrátételből és nem egészséges életmódból, párunk megtalálását bűvös gömbből és nem társkeresésből.

Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit tesz meg saját érdekében, de aki illúziót vet, az csalódást arat!


2016. január 12., kedd

A zaklatás, mint a karrier „csodaszere”

Kétségtelen, hogy ma „előre jutni” az életben csak jól kiépített, széles, minden területre kiterjedő kapcsolatokkal lehet. A nem munka is lehet előrejutás, mint ahogy a tisztességes munkavégzés jutalma is lehet megvetés.
De valójában ez nem csak a mai korban, hanem a történelem során, mindig is így volt.
Minden évszázad kitermelte az emberi viszonyrendszernek azt a formáját, ahol nem csak pénz cserélt gazdát, hanem információ előnyökért, szolgáltatás védelemért, sőt birtokok hazaárulásért voltak kaphatók.
A jelenben is igaz, hogy egy nő előre jutásának legjobb módja az ágy, a kifeküdt kapcsolatok ugyanis viszonylag stabilak és felhasználhatók kijátszásra.
A férfiak bármit képesek megadni egy nőnek, egy jó kis hancúrért cserébe.
De az is igaz, hogy bármilyen eszközt megragadnak, hogy belerúgjanak egy nőbe, ha elutasítják őket.
Ez a fajta zaklatás mindig is létezett, mert a patriachális társadalmi berendezkedés lehetővé teszi, hogy a nő kiszolgáltatott legyen.
Olvastam egy statisztikát, mely szerint a nők 30-50 %-a van kitéve átlagosan munkahelyi zaklatásnak, arra is kitért az elemzés, hogy Magyarországon ennél jóval magasabb ez az érték.

Munkahelyi zaklatásnak minősül, a simogatás, a fogdosás, a flörtfelhívás, a nyílt szexuális aktusra való ajánlat tétel.
A nők legtöbbje kapásból legalább 10 alkalmat fel tud sorolni, amikor szexuálisan zaklatták.

Az rendkívül érdekes, hogy ezek a zaklatások a társadalmi megítélés miatt nem kerülnek napvilágra. Hiszen az általános felfogás szerint a férfiak nyílt vagy burkolt ajánlattétele mögött a nő kihívó viselkedése rejlik.
A „gyerekcipőben” járó társadalmak tehát egyértelműen mindent a nők nyakába varrnak, vagyis az emancipáció csak smafu, a munkában létezik, minden másra ott a „jó kis zaklatás”.

Kérdezem én, mi van azokkal a nőkkel, akik nem akarnak ágyról ágyra járni, hogy valamilyen megélhetésük legyen, nem akarnak perverz szolgáltatók lenni egy-egy állásért cserébe?
Jelenleg az a helyzet, hogy azok a tisztességükkel elmehetnek a jó fenébe!

A zaklatásnak az a formája, amely során elutasítás történik, ritkán kerül képbe, pedig az elutasított bosszúja elképesztő méreteket tud ölteni.

Saját tapasztalatom az az évekkel ezelőtti eset, amikor a nyílt ajánlattétel elutasítását követően a munkatársam szó szerint „hadjáratot” indított ellenem, megkérdőjelezte munkámat, erkölcsileg megalázott, barátait uszította ellenem, majd addig ármánykodott, míg főnökömnél elérte, hogy az megkérjen: menjek el a munkahelyemről, mert nem tudja megakadályozni ezt az „ámokfutást”. A volt főnököm még új állást is szerzett. (Mert a férfiúi összetartás ebben is működik.)

Pályafutásom során sokszor elhangzott ez a kérdés: „Mit lenne hajlandó megtenni az állásért, avagy a magasabb beosztásért?”
„Munkát!” – válaszoltam és valahogy ez sohasem váltott ki osztatlan örömöt.

És számos esetet tudnék még felsorolni, nyilván sokan éltek már át ilyen és ezekhez hasonló helyzeteket.
Persze azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férfiak is szenvednek el szexuális zaklatást munkahelyükön, ez azonban mindössze 3-5 % között van a statisztikák szerint.

A zaklatott nők nagy része érzelmileg frusztrálttá válik (ámbár ez a férfiaknál is előfordul), nagyon gyakran befeléfordul, akár depresszióba is eshet és bizalma is, megrendül, nehezebben ismerkedik. Nem beszél a zaklatásról, vagy csak barátnőinek és tudva, hogy bizonyítani szinte lehetetlen a zaklatás tényét, hallgat róla.

Persze azért ne vonjunk le olyan következtetést, hogy minden sikeres nő mögött ott van egy jól összedúlt ágy, mert ez így azért teljesen nem fedi a valóságot.

Ami azonban igaz, az az a jelenség, hogy a zaklatott nő kiszolgáltatottsága következtében ( ha van férje, ha egyedülálló, teljesen mindegy) sokkal inkább igyekszik „védelmező” partnert találni, tehát könnyebben hoz olyan döntést, hogy mindegy, csak valakije legyen. (Ez már egy másik elemzés témája.)

Itt kell megjegyeznem, hogy le a kalappal azon férfiak előtt, akik munkatársnőiket maximális odafigyeléssel és személyre szabott érzékenységgel kezelik. Nem könnyű a dolguk, mégis rendkívül brilliánsan oldják meg a feladatot.

Van egy olyan fajtája a zaklatásnak, ami a „jóleső” kategóriába tartozik.
Ilyenkor a férfi szexuális közeledésére a nő is hasonlóan reagál. Ez a fajta zaklatás aztán vagy beteljesül egy kapcsolatban, vagy lásd mint fent, újabb megalázás forrása lesz.

Felmerült bennem a kérdés: tényleg nincs más út?
Létezhet, hogy a nők csak árucikként tudják álmaikat megvalósítani?
Eltűntek a lovagias férfiak? Vagy ez már divatjamúlt, mert mindannyian berendezkedtünk egy olyan felfogásra, hogy hatalmi kapcsolatrendszerünkön, drog  szex és –alkoholorgáinkon megkötött üzleteink által , morálisan szétzúzva hajszoljuk céljainkat?
Egyáltalán, ha így, ilyen módszerrel teljesedik be álmunk, annak tudunk majd örülni?
Vagy a cél elérésekor kiüresedetten nézünk megszerzett javainkra, és azon gondolkodunk: tényleg ezért élünk? És megérte mindez?

Nem tudom.  De azt tudom, hogy jó néhányan vagyunk, akik még hisznek abban az ideálban, hogy a munkahelyi elismerést munkával, az érzelmi elégedettséget szerelemmel, az anyagi jólétet pedig becsülettel lehet elérni!
Részemről lehet, hogy naivitás mindez, de hiszem, hogy előbb-utóbb ez a „wallstreetifarkasos” életfelfogás végre zsákutcába kerül és helyette normális, érett emberként, emancipált nőkként és férfiakként kereshetjük egymás társaságát.
Addig pedig manőverezünk, hogy ha már zaklatnak bennünket, legalább olyan tegye, aki vonzó is!

2016. január 11., hétfő

Félreértések háttere, avagy minden mellébeszélés "tetten" érhető.

Az ember olyan különleges lény, hogy nem csak vizuálisan és hallás útján értelmez, hanem a beszéd által is.
Minden benyomását rögzíti képek, hangok és szavak segítségével és ebből képez összetett információt.
Hétköznapokban ez egyszerűen úgy történik, hogy ketten találkoznak és a legelső, amit információként befogadnak egymásról a látvány, aztán a köszönés során, a hangsúly, a hanglejtés és végül a mondatok. Még ide társul plusz információként a kézmozdulatok ( a kézmozdulatok közvetítenek a legtöbbet, ezért gyakran tudatosan nem használjuk őket) és a mimika.
Ezek harmóniájából, vagy diszharmóniájából lehet következtetni a másik igazmondására, avagy érzelmi és lelki állapotára.
Van, aki tökéletes egységet tud mutatni mondandójával, ám a mikromimika elárulja.
A mikromimikát azonban nagyon nehéz tetten érni közvetlenül, amikor kommunikálunk, mert általában csak egy rezdülésnyi ideig tart.

De ahhoz, hogy valaki minden kifelé irányuló közlését harmóniában tartsa, miközben a mondandója csupa hazugság, szóval ahhoz nagyon profinak kell lenni, és tulajdonképpen a hétköznapi életben nincs is erre szükség.
Sokan azt gondolják, hogy az érzelmek a gyöngeség jelei ( nőies dolgok), ezt az ősrégi beidegződést még abból az időből tartották meg az emberek, amikor az ideál a könyörtelen és igazi kemény karrierista férfi volt.
Ma azonban egyre inkább az látszik, hogy egy igazi férfinak igenis rendelkeznie kell valódi érzelmekkel, mert különben sekélyes, érdektelen és „eladhatatlan” lesz a párkapcsolati piacon.

Félreértéseink nagy-nagy száma leginkább abból adódik, hogy a már felsorolt információkat nem megfelelően olvassuk. Nem jól értelmezzük.
Na igen! Mert, ha mindenki őszinte lenne és gondolataiban, szavaiban, mosolyában ugyanaz az igazság bújna meg, akkor nyugodtan mondhatnánk, hogy: Ez annyira egyértelmű!

Azonban, semmi sem egyértelmű.
Nem olyan régen volt alkalmam 2 ember beszélgetését megfigyelni. Gyakorlatilag a mondandójuk általános ,szimpla információcsere volt.
Az azonban, rendkívül érdekesen hatott, hogy míg az egyik zsebre dugott kézzel magyarázott, addig a másik karba zárta karjait.
Egyértelmű volt, hogy, aki zsebre dugta a kezét, nem akarta kézmozdulatait használni, mert avval túl sok érzelmet árult volna el. Míg a másik jelezte, hogy nem akarja befogadni azt az álláspontot.
Egymásnak nem szembe álltak, hanem az egyik féloldalt. Elgondolkodtató volt, hogy miért is jött létre kettőjük kommunikációja, hiszen látható volt, hogy a féloldalt állót nem érdekli valójában az adott beszélgetés, menekülni próbált belőle!

Amikor valakivel beszélünk, akkor szembe állunk vele, jelezve, hogy:
Mondd, figyelek rád! Összpontosítok arra, amit mondasz!
Ezt megerősítjük azzal, hogy a szemébe nézünk és még szavainkkal is egyértelművé tesszük. Talán egy biztató mosoly is megjelenik arcunkon, használjuk két kezünket, ahol nyitott tenyérrel jelezzük, hogy befogadjuk a másik mondandóját.

Ez azonban a legritkább, amit tapasztalhatunk, sajnos!
A valóságban az emberek féloldalt állnak, azaz indulóban vannak, azt üzenve, hogy: Siess, mert nem érek rá!
Nem néznek egymás szemébe, mert érzéseiket rejtik el, ez lehet a : „ Hagyjál békén!”-től, az Elegem belőled!-en át a „ Nagyon fontos vagy!” variánsai.
Mi tagadás, nagyon nehéz mindezt megfejteni. Hiszen fogalmunk sincs, hogy a másik mit rejt el előlünk. Ha kezeit is szorosan maga mellé teszi, abból sem nyerünk elégséges információt,ilyenkor talán a mimika lehet a legárulkodóbb, mert azt nagyon nehéz kontroll alá tenni. Vannak pókerarcú emberek, akik ismerik a titkát annak, hogy ne mutassanak ki semmit, ám velük is előfordul, hogy a mikromimika elárulja őket, valamint a szemükből „elkapott” érzelem.

Hosszasan nézegettem egy fényképet, mert ámbár igazán kellemes látvány volt a rajta lévő férfi, mégis valami „nem stimmelt” az egésszel.
Barátságosan mosolygott a kamerába, fesztelenül kényelmes pózban ülve, nem túl lazán, hogy elegáns öltözékének megfeleljen ,és azzal harmonikus legyen.
Kezei szintén természetességgel feküdtek lábain.
A benyomásom mégis az volt, hogy valami nincs összhangban.
Letakartam kezemmel az arcát, hogy csak a szemeit lássam, és ott volt!
Bizony a fotós pont elkapta azt a pillanatot, amikor „modellje” gondolatai valami fájdalmas dolog körül jártak.
Ez a szemekről „ordított”.

Az  igazság az, hogy napjainkban az emberek legtöbben csak a hallott szavakra koncentrálnak, ami a lehető legszűkösebb információ.
Általában az odafigyelést azzal mutatják, hogy fülüket „adják” csak a beszélgetéshez.
Pedig a legtöbb szó felesleges lenne, ha egymás szemébe tudnának nézni.

Gondoljunk csak a szerelmesekre! Szavak nélkül, mindent el tudnak mondani egymásnak!
Persze az élet nem csak szerelem, de a mondatokhoz csatolt hangsúly és arckifejezés érzelmeinkről mond el sokat, különösen ha a másik szemébe tudunk nézni.

Általában is igaz, hogy 2 ember vonzódásában sohasem a szavak a valós közlendők, nem azok hordozzák a teljes igazságot!

Bonyolult az ember, bonyolult kifejezésében, viselkedésében, érzéseiben, beszédében.
Épp ezért van az, hogy a hallott információkkal sokszor nem tudunk érdemben mit kezdeni, viszont önmagában a szavak kiválthatnak bennünk erős érzelmeket, anélkül, hogy tudnánk, azok eredeti üzenetét, szövegkörnyezetét, érzelmi körítését.

Fennáll mindig az a lehetőség, hogy csapdába kerülhetünk, mert csak "szöveganyag" áll rendelkezésünkre és érzelmi anyag nem egy-egy információnál.

Ezért aztán előfordulhat, hogy érzelmekkel ( haraggal, sértődéssel) reagálunk vissza és akár hosszú időre is vagy végleg megszakithatjuk bizonyos emberekkel  a kapcsolatot.
Ez, nagyon nagy baj!

Ilyenkor sürget bennünket az idő, hogy minél hamarabb tisztázzuk a félreértést, mert különben visszafordithatatlanná válik az elszakadás és egy kis semmiség óriási károkat okozhat az érintett felekben és kapcsolatukban.

2016. január 10., vasárnap

...és a rossz, lecsap ránk!

Minden születés egy csoda, minden új élet valahol nem más, mint Teremtés.
Felfoghatatlan szinte, hogy két  sejtből képes egy új, tiszta élet fejlődni és világra jönni.
Az talán még elgondolkodtatóbb, hogy a természetben a legtörékenyebb újszülött, az emberé.
Minden lény olyan utódot reprodukál, hogy az azonnal képes felállni,becsatlakozni a családba, megérteni a körülötte lévő hierarchiát ( itt a megértést nem klasszikus értelemben gondolom), kivéve az ember kicsi babája, aki hosszú éveken keresztül sajátítja el az emberré válás fortélyait.
A szülők saját tudásukat bevetve szocializálják gyermekeiket, nevelik, óvják őket.
Jó esetben megfelelő szakirodalmat is elolvasnak , hogy csemetéjük egészséges lelkületű emberré váljon.
Vannak azonban olyanok, akik "kísérletezgetnek" a gyermekneveléssel és vannak, akik igazából hagyják, hogy a gyermek úgy nőjön fel, ahogy épp az élet hozza.
Ahogy az ember testét fölkészítik  oltásokkal, hogy az immunrendszer elleni támadásokat visszaverje, úgy az ember lelkét is fel kellene erősíteni.
Kérdeztem ismerősöket erről és ilyen válaszokat kaptam:

" Szerintem a lélek, az kamu. Se látni nem lehet, sem megfogni, így nincs.Szóval lényegében nincs miről beszélni!"

" Szerintem viszont, van lélek- mondta egy másik- csak éppen akkor van rá szükség ha meghalunk!" ( Gondolom a lélekvándorlásra akart utalni.)

Mások szerint a lélek csak arra való, hogy a pszichológusok jól keressenek, ismét mások pedig azt vallják, hogy a lélek ismeretlen, de lassan megismerhető és nagy mértékben befolyásolja az életünket.

Én úgy gondolom, hogy igenis van lélek. Bizonyíték az is rá, hogy az ember képes hihetetlen boldog lenni , vagy éppen rendkívül szomorú, szerelmes, vagy éppen gyűlölködő avagy haragos.
Vagyis érzelmeket mutat fel, érzelmekkel fejezi ki önmagát, nem csak szavakkal. A Lélek fájni is tud, amikor ártatlanul vádolnak bennünket, vagy ha elveszítjük azt , akit szerettünk, vagy elhagytak bennünket,  és a Lélek arra is képes, hogy emlékekben őrizze azokat az érzelmeket, ami egy "de ja vu'" kapcsán előjönnek.
A lélekben őrizzük a rossz emlékek  érzelmi nyomait és képesek vagyunk azt újra átélni. Ez ugyanígy van a jó emlékek érzelmi nyomaival.
Ma már az is bizonyított, hogy a testi egészség alapfeltétele a lelki egészség.
Szinte minden második ember szenved, valamilyen betegségben, aminek eredete lelki okokra vezethető vissza.
A ma embere rendkívül zavart és felpezsdült világban él, percenként olyan hatások alá kerül, amikre nincs felkészülve. Nem tud védekezni, hiszen fejlődése során jó ha a testi egészségét igyekeztek karbantartani, a lélek pedig ott maradt valamelyik poros szegletben.
A lélek nevelése, szocializálása sokkal nehezebb olykor, mint gondolnánk, mert ,míg mondjuk a tisztálkodás, avagy a köszönés szabályai egyértelműek, addig a lélekben végbemenő folyamatok, avagy módosító rezdülések nehezen kontrollálhatóak.
A lelket tehát táplálni kell.
Táplálni, etetni és itt jön az a bizonyos rossz.
Ha lelkünket gonosz gondolatokkal, paranoiával, haraggal, dühvel tápláljuk, akkor mi magunk válunk gonosszá, mi magunk válunk elviselhetetlenné, mi magunk válunk mások farkasává.
Amikor azonban a jót és a szépet ültetjük el lelki kertünkben és azt locsoljuk, gondozzuk, akkor hihetetlen erőssé tudjuk tenni magunkat a támadásokkal szemben.
Kétségünk ugyanis sohase legyen, hogy a jólelkű embereket bizony a rossz lelkületűek gyűlölik. A gyűlölet alapoka pedig az, hogy ők képtelenek a jót választani.
Hogy ki, mit ad táplálékul lelkének, az saját egyéni döntésének a következménye , természetesen a gyerekkori behatások után. Nyilván arra nem nagyon van ráhatásunk, hogy egy szülő mekkora dózisban gerjeszti a gyerekben a félelmet, vagy frusztrációt, avagy a szeretet érzését.
Viszont a gyermekkorból kilépve már saját döntésünk eredménye, hogy a "jó farkast" vagy a "rossz farkast" tápláljuk.
Bármit is teszünk tudnunk kell a következményeit.
A rossz lelkű ember gáncsoskodó, csak a saját egoja számít, másokat eltipor, másokat bántalmaz, ok nélkül kiszemel áldozatokat, zsarol egyszóval pusztít. Önmagát és embertársait.

A jólelkű emberhez viszont mindenki vonzódik, mindenki vele akar lenni, mindenki szeretne belőle egy "darabot" a jólelkű ember önzetlenül ad szeretetet, jóságot és mindent.

De azért azt tudni kell, hogy a rossz olyan, hogy képes megtéveszteni, olyan "köntösben" mutatkozni, mintha megértő és kedves lenne: pedig csak áldozatát akarja becserkészni.
Ezért kell a lelket is nevelni, mert óriási útvesztők és gödrök tarkítják a jó emberré válás aszfaltját.Könnyen letérhetünk róla, könnyen elhagyhatjuk azt, könnyen válhatunk a rossz farkas áldozatává.

Sorsokat és történeteket tudnánk felsorolni, ahol egy alapjában véve jó embert elnyelt a sötétség, avagy nagyváros kietlen bugyra, avagy tudunk olyanokról, akik valamely nagy határhelyzet kapcsán ( betegség, halál) letértek eddigi zabolázatlan útjukról és elkezdték lelküket megtisztítani minden rossztól, rossz hajlamtól.

Ezek az emberek eltökéltek és elszántak, mert az életükben bekövetkezett történés olyan sokkoló volt, hogy megértette velük: ez nem járható út.
Most már csak az a kérdés: milyen lelkülettel élünk?
Ezt döntse el ki-ki maga!


2016. január 6., szerda

"Vak vezet", avagy a jó kapcsolat alapja ( némi zsörtölődés okán)

Azon gondolkodtam, hogy mitől is működhet jól egy kapcsolat , amikor eszembe ötlött, hogy valójában miért is kérdés ez?
Igazából azt látom szűkebb-tágabb környezetemben , hogy az emberek képtelenek egymással vagy éppen egymás mellett megférni, folyamatosan viták, perlekedések szegélyezik útjukat és a legtöbbnek még csak igazán értelme sincs.
Valójában a vita olyan műfaj, ami ugyan létezik, de már nem a klasszikus értelemben előrevivő, véleménycserés, gondolkodásfejlesztő problémafeltáró program, hanem érzelmi show műsor, amolyan értelmetlenségig agyonfröcsögött szópárbaj.
Az emberek ma már nem értelmesen vitatkoznak, hanem kinek nagyobb a hangja alapon ugyanazon trágárságokat vágják egymás fejéhez és ennyi.
Se tanulság, se erkölcsi megmérettetés, csak dühöngünk a semmiről úgy általában ezzel, is mutatva, hogy a saját szemétdombunkon nekünk kell először is kapirgálni, másnak tilos!
Szóval fel sem merülne bennem a jó kapcsolat okának felfedezése, ha nem azt látnám, hogy az emberek vagy üvöltenek  vagy nem állnak szóba egymással, ez a kettő,egymás következménye is lehet.

Mikor is degradálódott le az emberi kapcsolatrendszer erre a két legalacsonyabb szintű lehetőségre?
Mi az oka annak, hogy semmit és senkit nem tudunk máshogy elfogadni, csak a saját szemüvegünkön keresztül?
Van még egyáltalán lehetőség arra, hogy emberek között igazi őszinte, tiszta kapcsolat jöjjön létre, olyan hazudozásmentes, amitől az ember lelke megbizsereg?
Vagy végképp eltörlődött ez a lehetőség a pénz és hatalom utáni hajsza sűrűjében?

Konokul vallom, hogy a jó emberi kapcsolatra szükség van.
Kell mindannyiunknak olyan társaság, barátság avagy szerelem, ahol az ember önmagát adhatja!
Persze sokakat felfalt már a képtelenebbnél képtelenebb kitalációk áradata, amivel igazi énjüket el akarják rejteni.
Van, hogy annyira jól sikerül, hogy már maguk sem tudják , kik valójában!

Szóval a jó kapcsolat.
Hát nézzük, a jó kapcsolat alapja a beszélgetés, a jó kommunikáció, hogy maradjunk 21. századiak. Szóval: Én elmondom neked, hogy mit szeretnék és te figyelsz rám, majd átgondolod és válaszolsz, hogy érted vagy sem és javasolsz megoldást. Vagy te elmagyarázod, hogy ezt ezért és ezért tetted vagy teszed, és én akár egy felismeréstől elhűlt "aha" kíséretében is konstatálom, hogy :Így már világos!
Te kérsz tőlem valamit, elmondod, miért , hogy miért ezt a megoldást választottad és én szűkös ismereteimmel kiegészítve javasolhatok mást is és ezt vitatjuk meg.

Szóval a jó kapcsolatban arra törekszünk, hogy a másik megértsen bennünket, ne csak álljon mint Bálám ama bizonyos rakoncátlan állata, hanem felfogja és megnyugtatóan és boldog mosollyal, büszkén rendezze önmagában, hogy : Lám, lám milyen jó, hogy értjük egymást!

Ez még korántsem jelenti azt, hogy egyet is értünk, de az már egy nehézségi fokozat, hogy a különböző véleményből valami közöset kigyúrjunk!

Persze ehhez ismerni kell a "vak vezet" játékot.
Évekkel ezelőtt részt vettem egy önismereti képzésen, aminek azonnali konkrét eredményét is lehetett tapasztalni. A helyes önismeret ugyanis minden kapcsolatban olyan, mint kiszáradt pataknak a víz, táplál, megújít.
Persze nem minden gyökeret lehet újraéleszteni, van, amelyik megmarad olyannak, amilyen!
Szóval a helyes önismeretben az embernek szemernyi kétsége sem támad afelől, hogy kapcsolatait jól és helyesen kezeli, nem fogy el a benne lévő mély intelligencia és aki önmagával tisztában van, az pontosan tudja, hogy meddig érdemes egy kapcsolatot fenntartani, meddig érdemes azt fejleszteni, vagy mi az a pont, ahol talán meg kell szakítani.
Máshogy is fogalmazhatok: aki ismeri önmagát, az tudja, hogy a másik érdemes-e az ő társaságára, vagy sajnálattal ámde a felesleges energia bevitel elkerülése miatti döntéssel, a másikat lapátra teszi, vagy a "futottak még" kategóriába emeli.
A jó önismerettel rendelkező embereknek nincs szükségük állandó dicséretre, mert tudják, hogy olyanok, amilyenek, hiszen pont olyannak látják magukat, mint ahogy mások látják őket.
Az, hogy ez egyesekből vonzódást vagy gyűlöletet vált ki, az már érzelem és evvel a részével nem a helyes önismerettel rendelkezőnek kell foglalkoznia, hanem annak, akikben az érzelmek felszabadultak.

A " vak vezet" játék lényege, hogy az egyik félnek bekötjük a szemét a másik pedig csak a szavaival próbálja meg végigvezetni egy eléggé sok akadállyal megspékelt úton. Ebben a játékban a bizalom a legfőbb elem, ha nincs bizalmad ahhoz, aki vezet, akkor nem tudsz az instrukcióira figyelni, ha pedig figyelmetlen vagy mint vezető a vak kezét-lábát összetörheti.
Bizony a jó kapcsolat lényege a tisztán megfogalmazott alapos és figyelmes kommunikáció, az aprólékos elemekkel megtűzdelt mondandó, hogy soha ne lehessen félre érteni szándékainkat.
Nagy szerelmek és komoly vezetők buktak el ebben az látszólag egyszerű megmérettetésben.
Tudnunk kell a másikat megszólítani, annak elmondani, mit szeretnénk, abban világosan érvelni, miért is akarjuk mindezt, majd a megfelelő módon visszakérdezni, hogy értette-e a másik.
Ha mindezt nem tesszük, akkor őskáosz alakul ki társadalmi, üzleti és magánéletünkben is. Ugyanis azt a látszatot keltjük, hogy mi okosak vagyunk és mindenki hülye.
Mert, senki nem ért semmit, így mindenki csinál valamit és azt képtelenség összehangolni.
Agyonfrusztrált emberek tömege szaladgál tétován az utcákon, mert gőzük sincs hova tartanak!

A jó kapcsolat egyértelműen építő, azaz a benne lévők egymás épülésére szolgálnak, esetleg egyoldalúan fejlesztő, ahol az egyik fél épül a másik stagnál. Van a még működő kapcsolat, ahol ugyan senki sem fejlődik a másik jelenlététől, de nem is rombolódik benne.
Az a kapcsolat azonban, ahol a felek nem fejlődnek, hanem zigótává nyomorgatják egymást türelmetlenségükkel, ostobaságukkal, nemtörődömségükkel, hazugságaikkal, az csak mindkét fél kárára válik és menekülni kell belőle, de azonnal!

Szóval, Hölgyeim és Uraim! Csak bátran próbáljuk ki ezt a játékot! Csak vigyázzunk, mert kiderülhet, hogy kapcsolatunk bizonyos emberekkel nem a bizalomra épül, vagy, hogy nem is jött létre!

És még egy fontos dolog: A kapcsolat létrehozása művészet, szimbolizálja az ember társas lénykénti folytonos útkeresését. Ezért nem árt, ha tudjuk, hogy nem szabad görcsölni rajta, nem szabad a másikat szorítani és megfojtani benne, mert akkor az elmenekül. Hagyni kell, hogy távolról szemléljen bennünket és a legnagyobb kövek között is észreveszi a gyémántot!





2016. január 4., hétfő

"Nem szeretem" dolgok

Karácsonykor szeretjük a havat, igazi filingje van, olyan mikulásos, összebújós, túláradó érzésekkel teli, szóval a hó kell ahhoz, hogy széltében-hosszában, mélységében megéljük elképesztő hangulatát. Ám az utóbbi években nem Karácsonykor esik a hó, amikor illendő lenne és, amikor igazán rá vagyunk készülve, hanem januárban, februárban vagy éppen március 15.-én.
Ünnepi hangulat sehol, helyette viszont marad a robotolós hólapátolás.
Bármennyire is szeretem a szép hófehér havat, de a lapátolás nem a kedvencem és egyre szomorúbban konstatálom, hogy mire hazaérek teendőim után, úgy kell kiásnom kis házam körvonalait.
Persze , amennyiben ebben az ütemben hullik ránk az égi áldás.
A forró tea ugyan ad némi enyhülést lelkem sopánkodásának, de igazából a felismerés , hogy újabb plusz tevékenység "szakad rám" nem tölt el örömmel.
Ilyenkor az embernek számtalan szebbnél szebb gondolata támad, mint pl: de jó lenne most valahol a tengerparton 30 C fokos melegben nyaralni!
Egy szál pólóban és bikiniben sétálni a napfényes homokon, ahol süti az ember talpát  a felmelegedett part, miközben simogat a tenger lágy hullámaival!
Ez a de jó lenne kategória a legelképesztőbb!
Mert, ha tél van , " egy szál semmire vágyunk", ha nyár, akkor szánkózásra és kandalló tűzre.
Az lenne az igazi, ha mindig azt élveznénk, ami éppen van!
De az ember csak olyan, hogy mindig mást akar és mindig mást tesz, mint amire lehetősége nyílik.

Vegyük csak a legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgot a Hétfőt!
Az emberek nagy többsége úgy van vele: Jaj csak Hétfő ne legyen!Mert avval kezdődik a munka, a tanulás, a vizsgák, a megbeszélések  egyszóval mindaz, amit nem szeretünk megélni!
A Hétfő a szükséges rosszak egyike! És tényleg így van?
Létezhet, hogy minden rossz Hétfőn kezdődik?!
Aligha! Valahol a morális felfogásunkkal van a bibi. Nem szeretjük a "nem szeretem" dolgokat!
Hogy számon-kérnek tőlünk és elvárásoknak kell megfelelnünk!
Mert a mindennapjainkban igenis állandó kihívásokkal kell szembenéznünk, folyamatosan felelnünk és megfelelnünk kell!
Ez az, ami miatt nem szeretjük a Hétfőt, vagy a hólapátolást, vagy télen a hideget, nyáron a nagy meleget!
Szóval bennünk van a hiba, a mi készülékünkben!
Ha teszem azt, télen nagy meleg lenne, akkor is utálnánk a Hétfőt, és ha nyáron esne a hó, akkor is!
Kell ezt még ragozni?
Nem.
Valahogy úgy kell ennek működnie, hogy annak a nehézségnek  " adom oda magam" avagy fogadom el, amelyet éppen megélek. Nem kell elmélyedni benne, nem kell előre félni, hiszen, aminek meg kell történnie, az meg fog történni.
Szóval, örüljünk a havazásnak januárban, a hétfőnek minden héten, mert nem biztos, hogy ez lesz a legrosszabb napunk!
Csak engedjük, hogy megtörténjenek a dolgok, a most pillanata a legfontosabb, mert a következő pillanatban már elmúlik és halott lesz.
Amúgy pedig inkább az örömteli pillanatokat őrizzük meg, mert azok visznek tovább, azok adnak elég erőt, a cseppet sem kívánatos nehézségek elviselésére.


Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...