"Segiccsé" Ne segiccsé"!!!

Úgy általában az a megszokott, hogy ha valaki odafordul hozzánk valamilyen kéréssel, azt többé-kevésbé, de azért inkább igen, teljesítjük.
Volt valaha, régen, amikor még a piros volt a divat egy ilyen szlogen:
"Az úttörő ott segít, ahol tud!"
Ez hellyel-közzel megfelelt annak az amúgy is fontos általános erkölcsi nézetnek, hogy az ember, embertársának felebarátja és, ha az rászorul, akkor feltétlen tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik.

Az ember a természetnek is segítője, mert biza a természet is sok-sok dologgal támogatja az embert.
Ez már ugye kétoldalú dolog lenne, ámbár többször tapasztalható, hogy az ember elvesz a természettől, semmint hogy adna. Emiatt aztán aggódhatunk is, s bár igyekszünk ezt a dolgot egyensúlyban tartani,de  nem nagyon megy.
Az ember eszével, pénzével kizsákmányol földet, levegőt, növényt, állatot és a másik embert is.

Szóval a segítségadás, valamilyen erkölcsi parancs, avagy még mélyebbről jön? Mondjuk nem egy tanult dolog, hanem kódolt, a természet alap-sajátja?
Azt hiszem igen. Ha nincs meg bennünk a segítésre való hajlam, akkor nem vagyunk a természettől valók és nem vagyunk élők. Csak az élő tud a másiknak adni.

Ezen azért gondolkodtam el, mert a boltban az alábbi párbeszédre lettem figyelmes.

-" Én megfogadtam, nem segítek senkinek! Minek! Megoldom a magam dolgait , más is oldja meg a sajátját!"
Mire a másik rákontrázott:
-"Úgy is van! Ne is segiccsé! Én háromnak ( !!!) is segítettem, azt mind a három hátba szúrt! Úgyhogy nem fogok senkinek , semmit!"

Az embert elég sokszor éri meglepetés avagy csalódás( hozzáteszem az elvárásai miatt), mert az, akinek éppen könnyebbített a sorsán, az az ember megköszönte és aztán elment.
Ilyenkor a fenti mondatokat halljuk sokaktól.
Pedig ha rákérdeznénk, neki vajon, hogy sikerült ezt vagy azt a nehézséget megoldania, kiderülne, hogy nem egyedül tette, hanem voltak jóakarók, voltak olyanok, akik rászánták az idejüket és így aztán az ő gondjának terhét nem egyedül, hanem másokkal együtt sikerült levenni a válláról.

Sokszor esik az ember abba a súlyos tévedésbe, hogy azt gondolja attól kell visszakapnia a segítséget, akinek adta. Ez még akkor régen  működött, amikor a falusi emberek közösen szedték a burgonyát vagy közösen arattak, vagy szedték a gyümölcsöt, vagy fosztották a kukoricát, vagy morzsolták.
Ma már azt kellene észrevennünk, hogy annak adjunk segítséget, akinek mi tudunk, mert attól fogjuk kapni, aki nekünk tud adni.
Ez így működik.
Ha az egyiknek egy hivatal címe kellene és nekem könnyen hozzáférhető, hát megadom neki, ám ha én házat akarok venni, nem őt nyaggatom, hogy segítsen , hanem megkeresem azt, aki tud.

Ma nagyon nehéz munkához jutni, mégis a magyarok sokszor mondják ezt: "Én ugyan nem segítek! Nem mondom meg a címet! Nekem sem volt könnyű, szenvedjen meg ő is érte!"

Azt is érdemes átgondolni, hogy ámbár lehet, a mi jó szándékunkkal visszaélnek, talán hárman is. Lehet. De csak egynek legyen hasznára, csak egynek legyen öröme abban, hogy segítettünk rajta, már többet érünk és mi is ugyanúgy tudunk örülni!

Szóval a magam részéről a segítség az egyetlen megoldás, mert csak akkor vagyunk igazán emberek! Csakis akkor!
S hogy mit érez az, akinek adtunk és mit az, akit elutasítottunk, azt egyszer mindannyian kivétel nélkül megtapasztaljuk!
Az idő kerekét pedig nem tudjuk visszaforgatni, hogy változtassunk mindazon, amikor azt mondtuk: " Én ugyan nem! " és még a másikat is biztattuk:" Ne is segiccsé!