2014. október 28., kedd
Tagadhatatlan....
Még ha nem is politizálunk ( abban az értelemben: hogy beszélek, de nem mondok semmit, ahogy a "nagyok") szóval, még akkor is szembeköszön, mit szembeköp bennünket a politika nap mint nap.
Vannak hírek, amelyek úgy szerkesztődnek, hogy nem úgy és nem ott volt és nem annyian voltak és nem azt mondták és nem így gondolta senki.
Sokan olvassák: gondolkodnak rajta, vagy elfelejtik és valami megmarad, talán az a pici dolog, amit az életükbe beilleszteni tudnak, de összességében az emberek teszik a dolgukat és nem politizálnak.
Próbálnak élni, megélni, túlélni, átélni, egyszerűen azt teszik, amiért megszülettek: élnek.
Élnek a maguk módján: ki úgy , ki úgy, kinek van mivel és hogyan élni, kinek nincs.
Amióta a világ, világ és az ember megjelent, mindig is voltak olyanok, akiknek az élet keserv volt, másoknak habzsi-dőzsi, egyiknek rengeteg küzdelem, másiknak gondolkodásmentes, egyiknek alkotás, másiknak haszonszerzés, egyiknek koldulás, másiknak elkobzás.
Persze sok évszázadban ez elfogadott volt, ahova születtél, úgy éltél, úgy haltál.
Valahogy a modern ember az, aki azt gondolja, hogy : mégsem jó ez így!
Attól, hogy mindig így volt, attól ez még nem biztos, hogy jó!
Attól, hogy valakinek születése jogán járjon bármilyen tisztség: az talán mégsem jó!
Attól, hogy valaki erőszakkal, ügyeskedéssel szerez hatalmat: az talán mégsem jó!
Igen, érdemes elgondolkodni, hogy azért mert megszoktuk, hogy adót kell fizetni, avagy, hogy a hiteltartozás után kamat és büntető kamat jár, avagy, hogy egy-egy kormány ígérgetései olyan jól hangzanak, attól ez még nem biztos, hogy jó gyakorlat.
Sőt, lehet, hogy végig rossz úton jártunk?
Fel kellene tenni az alapvető kérdést: a közgazdaságtan az embert szolgálja, vagy csak egy mérőeszköz, amivel az ember önmagát korlátozza?!
Vagy úgyis mondhatnám ha egy ország tartozása ennyi és ennyi, egy másiké ennyi és ennyi, egy harmadiknak még több: kik és hogyan és mi alapján számoltak?!
Hogyan lehet meghatározni egy ember életfeltételeit, értékét, egy ember küzdelmét, fájdalmait, szorongatottságát képletek mögé eldugni és azt mondani: ő ennyivel tartozik, ennyit ér, ennyi a társadalmi mércéje!
Ki az, aki azt gondolja, hogy egy közgazdaságtani számítás alkalmas arra, hogy erdők, szántóföldek tűnhessenek el az ajándékba kapott bolygónkról?!
És ki az, aki a semmitérő beszédével ezt még ki is magyarázza?!
Tudom , jönnek a tudományos magyarázatok, de hát kérem, ez természetes, ez mindig így volt, valamilyen mértéket kell használni, valamivel meg kell határozni, hogy mennyi a vagyona egy országnak!
Csak annyi, amennyi a a benne lakók egymás iránti és a rájuk bízott természeti javak iránti megbecsülése. Ennyi a vagyona egy országnak: a benne lévő emberség, a benne lévő építés, amely a bolygónk megőrzését szolgálja, a benne lévő természeti kincsek tiszteletteljes felhasználása, ennyi az értéke egy országnak: ez az a politika, amely előre visz!
Ennek a fajta politikának, amelyik az emberre, mint ajándékra tekint, szóval ennek nem kell számok mögé bújnia, nem kell hablatyolnia árfolyamokról GDP-ről, adókról, ennek a fajta politikának van létjogosultsága.
Változtatni kellene: igazságot mondani, igazságosságot akarni, vagyis úgy általában jót tenni!
Igen úgy általában jót tenni!
Ez nem csak egy jól hangzó idea: ez egy kötelesség!
Tessék mondani, meg merik tenni?!
2014. február 28., péntek
Odakozmált emberség
A közösségi oldalakon elég gyakran találkozni provokatív bejegyzésekkel, mint például:
"Ha ezt nem osztod meg, akkor nincs szíved!"
vagy
"Annyi hülyeséget megoszt mindenki, kíváncsi vagyok ezt hányan fogják!"
de van ilyen is
"Aki nem tesz semmit, az nem is magyar!"
meg ilyen is
"Na ezt most kitettem, ha nincs véleményed, akkor te is érzéketlen vagy!"
Ugye sokan találkozunk ilyen megjegyzésekkel.
Azon gondolkodtam, miért is érzem az első pillanattól kezdve ezt sértőnek?!
Miért van az, hogy ezek a megnyilvánulások olyan rossz érzést hagynak bennem?!
Nyilván másokban is!
Persze, mert egy feltételhez, az illető által megszabott egyedi és egyéni feltételhez köti az én vagy mások megítélésemet, megítélését.
Mindegyik arról szól, hogy tegyél meg valamit és akkor te értékes ember vagy, ellenkező esetben, nem csak érzéketlen , szívtelen, hanem még odáig is vetemedik, hogy hazafiatlan, azaz nem magyar!
Hát igen! Ez a néhány idézet is tükrözi a manapság oly divatos "olcsó mérce utáni mértékvételt".
Az emberek kategorizálnak anélkül, hogy bármit is tudnának a másikról.
Már előre háborognak ( mint a fenti mondatokban) mert ezzel akarják elérni, hogy egyet értsen velük mindenki . és jaj annak, aki nem!
Véleményt alkotnak,: "mert, ha ezt nem teszed" vagy éppen "mert ha ezt teszed", akkor te ilyen és olyan vagy.
Milyen?!
Valójában ezek a fogadatlan prókátorok csak egyet akarnak kifejezni: a megvetésüket.
Megvetnek másokat, mert tesznek vagy nem tesznek valamit, mondanak, vagy nem mondanak valamit, vagyis mindenért.
Persze az igazság az, hogy önmagukat vetik meg a legjobban , de másokra mégis könnyebb rosszat mondani, mint elismerni:- bajom van önmagammal, szeretnék egészséges módon gondolkodni.
Reklám szakmai körökben mindenki tudja , még az is, aki abszolút nem ért hozzá, hogy a negatív reklám árt és nemhogy nem segíti elő az eladást, hanem a vásárló egyenesen elkerüli azt a terméket.
Egy nagyon emlékezetes példa: a Fidesz 2006-os kampányának plakátjai: fekete alapon szomorú családok Rosszabbul élünk, mint négy éve ! ( valami hasonló) felirattal.
Na igen!
Szóval, sohasem szabad csodálkozni, hogy az ilyen leszóló, lealázó mondattal reklámozott fotósorozatot, vagy felhívást, vagy videót senki nem néz meg és nem oszt meg, ami azzal kezdődik, hogy:
"Te egy szemét vagy, mert nem osztod meg ezt!"
Így aztán minden emberség odakozmál, mert nem a jóindulat vezérelte az illetőt, hanem az, hogy kifröcsögje magából a mások iránti és öngyűlöletét!
"Ha ezt nem osztod meg, akkor nincs szíved!"
vagy
"Annyi hülyeséget megoszt mindenki, kíváncsi vagyok ezt hányan fogják!"
de van ilyen is
"Aki nem tesz semmit, az nem is magyar!"
meg ilyen is
"Na ezt most kitettem, ha nincs véleményed, akkor te is érzéketlen vagy!"
Ugye sokan találkozunk ilyen megjegyzésekkel.
Azon gondolkodtam, miért is érzem az első pillanattól kezdve ezt sértőnek?!
Miért van az, hogy ezek a megnyilvánulások olyan rossz érzést hagynak bennem?!
Nyilván másokban is!
Persze, mert egy feltételhez, az illető által megszabott egyedi és egyéni feltételhez köti az én vagy mások megítélésemet, megítélését.
Mindegyik arról szól, hogy tegyél meg valamit és akkor te értékes ember vagy, ellenkező esetben, nem csak érzéketlen , szívtelen, hanem még odáig is vetemedik, hogy hazafiatlan, azaz nem magyar!
Hát igen! Ez a néhány idézet is tükrözi a manapság oly divatos "olcsó mérce utáni mértékvételt".
Az emberek kategorizálnak anélkül, hogy bármit is tudnának a másikról.
Már előre háborognak ( mint a fenti mondatokban) mert ezzel akarják elérni, hogy egyet értsen velük mindenki . és jaj annak, aki nem!
Véleményt alkotnak,: "mert, ha ezt nem teszed" vagy éppen "mert ha ezt teszed", akkor te ilyen és olyan vagy.
Milyen?!
Valójában ezek a fogadatlan prókátorok csak egyet akarnak kifejezni: a megvetésüket.
Megvetnek másokat, mert tesznek vagy nem tesznek valamit, mondanak, vagy nem mondanak valamit, vagyis mindenért.
Persze az igazság az, hogy önmagukat vetik meg a legjobban , de másokra mégis könnyebb rosszat mondani, mint elismerni:- bajom van önmagammal, szeretnék egészséges módon gondolkodni.
Reklám szakmai körökben mindenki tudja , még az is, aki abszolút nem ért hozzá, hogy a negatív reklám árt és nemhogy nem segíti elő az eladást, hanem a vásárló egyenesen elkerüli azt a terméket.
Egy nagyon emlékezetes példa: a Fidesz 2006-os kampányának plakátjai: fekete alapon szomorú családok Rosszabbul élünk, mint négy éve ! ( valami hasonló) felirattal.
Na igen!
Szóval, sohasem szabad csodálkozni, hogy az ilyen leszóló, lealázó mondattal reklámozott fotósorozatot, vagy felhívást, vagy videót senki nem néz meg és nem oszt meg, ami azzal kezdődik, hogy:
"Te egy szemét vagy, mert nem osztod meg ezt!"
Így aztán minden emberség odakozmál, mert nem a jóindulat vezérelte az illetőt, hanem az, hogy kifröcsögje magából a mások iránti és öngyűlöletét!
2013. december 8., vasárnap
Adventi történetek- Emma
""Szolgáltasson igazságot a nép szegényeinek, nyújtson a szegények fiainak segítséget, s alázza meg az erőszakoskodót." (Zsolt.71)
Decemberi hideg reggel volt, Emma kinyitotta a szemét,s bár gondolataiban már rég elkezdődött a nap, de nehezére esett a felkelés, mert a szobában zimankó volt.
Így volt ez már évek óta minden télen, nem volt tüzelője és már nem is nagyon emlékezett mikor melegedett utoljára a kályhánál.
A kályha ott állt árván, várta, hogy tüzet gyújtsanak benne, hogy végre betölthesse küldetését, de Emma nem hozott fát.
Emma egész életén keresztül dolgozott, mosott és vasalt gazdag emberekre, volt, hogy takarított, de volt titkárnő is. Finom kezei voltak, hiszen gyermekkorában taníttatták a szülei hímzésre, és persze zenélésre is, ahogy a polgári családoknál szokás volt.
Túl hamar haltak meg a szülei, egyik évben édesanyja a másikban édesapja és Emma árva lett, csak annyi maradt a vagyonból, hogy város szélén tudott egy kis düledező kunyhót venni.
Elszegődött dolgozni, sok emberrel találkozott, de hamar meg kellett tanulnia, hogy a szülői szeretet elhallgatott előle dolgokat.
Volt, hogy elvették a pénzét, amit keservesen megkeresett, és hiába kiabált segítségért, az emberek elfordultak, de volt, aki kinevette és azt mondta:
- " Hát mit képzeltél! Azt gondolod, minden a tied?!-
Emma zokogva ment haza, leborult az asztalra szülei fényképét szorongatva és keservesen sírt.
Eszébe jutott édesanyja szerető mosolya, édesapja óvó szemei, a kandallóban ropogó tűz ahogy ontotta a meleget, a játékok, a játszótársai, a narancs, de szép volt!
Legtöbbnyire csak liszt, meg egy kis olaj volt otthon, Emma tésztát gyúrt és kenyeret sütött, általában kettőt. Az egyiket magának, a másikat pedig egy szegény asszonynak Máriának, akinek 2 kicsi gyereke volt és a férje meghalt a bányában és Emma együtt dolgozott vele. Látta, ahogy a fiatal nőnek bütykösek az ujjai a rengeteg hideg víztől, tudta, hogy nagyok a fájdalmai, ezért mindig, mikor csak tehette segített rajtuk.
Emma, miután a hideg vízben megmosakodott, felöltözött és elindult, hogy végre most először évek óta sikerüljön fát venni. Hosszú idő óta rakosgatta félre a kis pénzét, mert közeledik Karácsony és szeretné, ha az idei ünnepen meleg lenne. Áthívja, majd Máriát a gyerekekkel és együtt énekelnek és talán egy kis kalácsot is tud sütni.
Elindult hát kicsiny pénzecskéjével, elment a fatelepre. Rosszarcú ember lépett elé és méregetve odaszólt neki:
-" Ingyen semmit nem adunk!"
-"Nem ingyen kellene, szeretnék fát venni, amennyire futja a pénzem."- mondta Emma kissé megszeppenve.
- 'Aztán mennyi pénzed van! - szólt gúnyosan a pöffeszkedő alak.
Emma megszámolta előtte a pénzét, és meg is mutatta neki. Az ember morgott majd köpött egyet és azt mondta:
-"Na gyere! De aztán rajtad lesz ám a szemem! Semmihez nem nyúlhatsz!"
Emma biztosította, hogy nem fog semmihez sem nyúlni és ballagott az ember után.
-"Na itt van! Ebből válogathatsz magadnak, de csak 5 darabot!"
Méteres vastag faágak voltak, benne a pocsolyában. Emma miközben húzgálta ki az 5 db ágat, ara gondolt, "majd otthon elfürészelgetem és minden nap egy kicsit begyújtok és olyan édes meleg lesz , hogy még az őzek is örömmel jönne a házam köré" és mosolygott, csak mosolygott.
Amikor összerakta az ágakat , akkor hirtelen eszébe ötlött, hogy hogyan is viszi haza, mert hogy egyszerre ő nem tudja ezt elhordani és a kiskunyhója a város másik végén van.
Kérdezte az embert, nem tudná-e elhozni neki, de az olyan árat mondott, hogy a fa nem került annyiba.
Elment Emma megkérdezett mindenkit, akit csak mondtak, hogy szokott szállítani, de mindenki csak továbbküldte.
Volt, aki azt mondta, "mit akarsz, hiszen te szegény vagy!", volt aki elküldte, hogy úgysem tudná megfizetni, volt, aki ki sem nyitotta az ajtót.Emma sokáig járta a várost fuvarosért, de nem talált. Végül már nem volt ereje kopogtatni.
Emma este ért haza fáradtan és elcsigázottan. Evett egy szelet kenyeret , majd lefeküdt a hideg ágyba.
Fejére húzta a takarót és meleg szobáról álmodott, nagy Karácsonyfáról, fényes díszekkel, tetején hatalmas arany csillaggal, hófehér ruhával, amelyet finom csipkék borítanak, friss puha kenyérrel és almával, sült kappannal, édesanyja és édesapja mosolyával, aztán mélyen álomba szenderült.
Decemberi hideg reggel volt, Emma kinyitotta a szemét,s bár gondolataiban már rég elkezdődött a nap, de nehezére esett a felkelés, mert a szobában zimankó volt.
Így volt ez már évek óta minden télen, nem volt tüzelője és már nem is nagyon emlékezett mikor melegedett utoljára a kályhánál.
A kályha ott állt árván, várta, hogy tüzet gyújtsanak benne, hogy végre betölthesse küldetését, de Emma nem hozott fát.
Emma egész életén keresztül dolgozott, mosott és vasalt gazdag emberekre, volt, hogy takarított, de volt titkárnő is. Finom kezei voltak, hiszen gyermekkorában taníttatták a szülei hímzésre, és persze zenélésre is, ahogy a polgári családoknál szokás volt.
Túl hamar haltak meg a szülei, egyik évben édesanyja a másikban édesapja és Emma árva lett, csak annyi maradt a vagyonból, hogy város szélén tudott egy kis düledező kunyhót venni.
Elszegődött dolgozni, sok emberrel találkozott, de hamar meg kellett tanulnia, hogy a szülői szeretet elhallgatott előle dolgokat.
Volt, hogy elvették a pénzét, amit keservesen megkeresett, és hiába kiabált segítségért, az emberek elfordultak, de volt, aki kinevette és azt mondta:
- " Hát mit képzeltél! Azt gondolod, minden a tied?!-
Emma zokogva ment haza, leborult az asztalra szülei fényképét szorongatva és keservesen sírt.
Eszébe jutott édesanyja szerető mosolya, édesapja óvó szemei, a kandallóban ropogó tűz ahogy ontotta a meleget, a játékok, a játszótársai, a narancs, de szép volt!
Legtöbbnyire csak liszt, meg egy kis olaj volt otthon, Emma tésztát gyúrt és kenyeret sütött, általában kettőt. Az egyiket magának, a másikat pedig egy szegény asszonynak Máriának, akinek 2 kicsi gyereke volt és a férje meghalt a bányában és Emma együtt dolgozott vele. Látta, ahogy a fiatal nőnek bütykösek az ujjai a rengeteg hideg víztől, tudta, hogy nagyok a fájdalmai, ezért mindig, mikor csak tehette segített rajtuk.
Emma, miután a hideg vízben megmosakodott, felöltözött és elindult, hogy végre most először évek óta sikerüljön fát venni. Hosszú idő óta rakosgatta félre a kis pénzét, mert közeledik Karácsony és szeretné, ha az idei ünnepen meleg lenne. Áthívja, majd Máriát a gyerekekkel és együtt énekelnek és talán egy kis kalácsot is tud sütni.
Elindult hát kicsiny pénzecskéjével, elment a fatelepre. Rosszarcú ember lépett elé és méregetve odaszólt neki:
-" Ingyen semmit nem adunk!"
-"Nem ingyen kellene, szeretnék fát venni, amennyire futja a pénzem."- mondta Emma kissé megszeppenve.
- 'Aztán mennyi pénzed van! - szólt gúnyosan a pöffeszkedő alak.
Emma megszámolta előtte a pénzét, és meg is mutatta neki. Az ember morgott majd köpött egyet és azt mondta:
-"Na gyere! De aztán rajtad lesz ám a szemem! Semmihez nem nyúlhatsz!"
Emma biztosította, hogy nem fog semmihez sem nyúlni és ballagott az ember után.
-"Na itt van! Ebből válogathatsz magadnak, de csak 5 darabot!"
Méteres vastag faágak voltak, benne a pocsolyában. Emma miközben húzgálta ki az 5 db ágat, ara gondolt, "majd otthon elfürészelgetem és minden nap egy kicsit begyújtok és olyan édes meleg lesz , hogy még az őzek is örömmel jönne a házam köré" és mosolygott, csak mosolygott.
Amikor összerakta az ágakat , akkor hirtelen eszébe ötlött, hogy hogyan is viszi haza, mert hogy egyszerre ő nem tudja ezt elhordani és a kiskunyhója a város másik végén van.
Kérdezte az embert, nem tudná-e elhozni neki, de az olyan árat mondott, hogy a fa nem került annyiba.
Elment Emma megkérdezett mindenkit, akit csak mondtak, hogy szokott szállítani, de mindenki csak továbbküldte.
Volt, aki azt mondta, "mit akarsz, hiszen te szegény vagy!", volt aki elküldte, hogy úgysem tudná megfizetni, volt, aki ki sem nyitotta az ajtót.Emma sokáig járta a várost fuvarosért, de nem talált. Végül már nem volt ereje kopogtatni.
Emma este ért haza fáradtan és elcsigázottan. Evett egy szelet kenyeret , majd lefeküdt a hideg ágyba.
Fejére húzta a takarót és meleg szobáról álmodott, nagy Karácsonyfáról, fényes díszekkel, tetején hatalmas arany csillaggal, hófehér ruhával, amelyet finom csipkék borítanak, friss puha kenyérrel és almával, sült kappannal, édesanyja és édesapja mosolyával, aztán mélyen álomba szenderült.
2013. december 1., vasárnap
Az én kincsesládám (Advent)..... Egy történet tőlem...
Már a december első napja is ezzel az izgatott várakozással telik, úgy ma, mint gyermekkoromban. Semmi sem változott, talán az adventi koszorúk lettek varázslatosabbak és fényesebbek, a fenyőfák lettek kisebbek és a rajta levő díszek nagyobbak és csillogóbbak, de belül a lelkemben ugyanúgy telik minden nap. Lesve a napok múlását, sürgetve és türelmetlenül , egyre növekvő örömmel. Pedig ma már senki nem rejt a fenyőfa alá ajándékot, édesanyám sem süti már a finom bejglit és nem énekli a család a fa alatt:" Kis Karácsony, Nagy Karácsony...."
Bármennyire is furcsa nekem ez az ünnepi időszak leginkább emlékezés az elmúlt Karácsonyokra, emlékezés a szüleimre, az ő törődésükre, az ő szeretetükre, az ő nevelésükre, az ő álmaikra, emlékezés a családunkra, arra amikor még odabújhattunk édesanyám ölébe és hallgattuk , amint gyönyörűen énekel. Arcán felragyogott az öröm és mosolygósan elnéző odaadással figyelte gyermekeit.
Édesanyám legalább annyira örült ennek az időszaknak, mint mi, s bár tudom most már, hogy nehezen teremtették elő édesapámmal az ajándékra valót, mégis az az öröm, amit láttak bennünk, elfedte és eltakarta az aggodalmat, amit a plusz kiadás okozott.
Gyönyörű napok voltak, különösen, amikor esett a hó és mi közösen este elindultunk a tejcsarnokba tejért szánkóval.
Mint gyerekek, mi is minden butaságon vitatkoztunk, ilyen volt az az este is, amikor azon diskuráltunk össze Ibolyával, hogy ki húzza a szánkót és ki ül rajta.
Csak olyan volt ez, mint minden alkalommal. Végül megegyeztünk, hogy odafelé én ülök a szánkón, visszafelé ő a tejjel. Addig jó is volt, míg én ültem rajta, hanem hazafelé nem nagyon akart menni a szánkó. Nem nagyon akarózott nekem húzni, csak rángattam meg cibáltam.
Addig-addig ráncigáltam a szánkót, amíg a nővérem megunta és hirtelen felállt. Na hopp, azzal együtt meglódult a szánkó és a tej a kannából kiömlött, mint egy cseppig.
A testvérvita olyan, hogy csak addig tart, amíg nagyobb baj nincs. Mind a ketten megijedtünk, hogy most mi lesz. Ibolyának eszébe jutott, hogy az egyik osztálytársa nagymamájának van tehene és talán kaphatnánk tejet, ha már így elvitatkoztuk a másnap reggeli kakaóhoz valót.
Elbandukoltunk és bekopogtattunk a nénihez. Mivel nem mertük megmondani, hogy bizony vita miatt lett oda a tej, inkább azt lódítottuk, hogy nem kaptunk. Adott jó szívvel a néni, de utólag biztos vagyok benne, hogy tudta nem mondunk igazat, mert pénzt nem kért.
No, hazaértünk és nagy büszkén letettük a tejet. Csöndben voltunk és édesanyám bármit mondott, hogy miben segítsünk, szó nélkül megtettük.
Akkor azt mondta: "Gyertek, csak ide, beszédem van veletek!"
Akkor már tudtuk, hogy ő tudja. De honnan?
Leültünk és megkérdezte, mit csináltunk, sűrű könnyek között elmondtuk, még a lódítást is.
Aztán édesanyám vette a kabátot és elment, hogy kifizesse a tejet a néninek.
Csak felnőttként értettük meg, édesanyánk honnan tudta, ha csibészek voltunk.
2013. november 26., kedd
Adventi készülődés
Adventus Domini: Az Úr eljövetele.
Maga az Advent egy várakozás, nem másra, mint Karácsony éjszakájára, amikor megszületik a Megváltó.
Erre az eljövetelre készülünk mindnyájan, de a ma embere különböző formában és módokon éli meg az Advent időszakát is és a Karácsonyt is.
Az Adventi koszorú:
Az adventi koszorú készítése nem nyúlik vissza régi időkre 1838-ban egy protestáns lelkész ötletéből jött létre az első , ezen még 24 gyertya volt.
Minden hétköznapra jutott egy fehér és minden vasárnapra egy piros.
Magyarországon a második világháborút követően terjedt el az adventi koszorú , amely a kezdeti zöld , piros, sárga vagy arany kombinációtól az egészen különleges színvariációkat is tartalmazott és tartalmaz.
Az eredeti koszorún a zöld szín a termést, a piros az életet, a sárga vagy arany a fényt jelenti.
Maga az Úrjövet is arra utal, hogy a sötétségbe megérkezett a Világosság( Világosság: a megszületett Jézus Krisztus), aki fényt hoz az emberek lelkének.
Vagyis a földi halandó, aki életét nem tudja megérteni, aki nem látja értelmét életének, nem tudja miért jött a világra és mi történik vele ha meghal, számára az élet sötétség, hiszen semmire sem kap választ. De eljön a Fény, a Világosság megszületik egy kis betlehemi istállóban, hogy az ember füle hallatára elmondja , tanúságot tegyen róla, hogy az ember nem elveszett, ha a lelkében él a szeretet és képes belátni hibáit, bűneit és bocsánatot kérni.
Ezért van az, hogy az adventi időszakban a keresztények elcsendesednek, hajnalban járnak misére, visszafogottabban élnek , mert várakoznak. Várják, hogy megszülessen a szívükben is a Megváltó.
A katolikus liturgiában ( liturgia: népért végzett közszolgálat) az adventi gyertyák színe a viola.
A lila szín a bűnbánat színe, amely emlékeztet, hogy meg kell vizsgálni önmagunkat, hol és mikor ki ellen vétettünk és azt meg kell próbálni helyrehozni és bocsánatot kérni érte.
Ugyanakkor a harmadik vasárnap rózsaszín gyertyát gyújtanak a templomokban, mert ez a Gaudete: örvendező vasárnap, amely azt jelzi, hogy hamarosan itt a várva várt születés.
Azonban nem csak a keresztények készülődnek, hanem azok is, akik nem vallásosak, vagy éppen más vallásúak (kivéve a pravoszláv egyházat, ők ugyanis Karácsonyt, január 6.-án tartják ez a 3 király látogatásának ünnepe azaz Vízkereszt... illetve kivéve a nem európai kultúrkört, mert sem a mohamedánok, sem a Hinduk, sem a Buddhisták nem tartanak Adventet).
Az Advent a mai világban modernizált változatban jelenik meg az emberek életében, kirakatok ablakaiban, már november végén láthatóak a feldíszített karácsonyfák és a legtöbb család készülődik az ajándék vásárlásra , hogy szeretteit meglepje.
Sokan ostorozzák ezt a hangos vásári készületet, hiszen ilyenkor mindent el lehet szinte adni. Ám ami mégis pozitív ebben a fajta készülődésben, hogy az emberek gondolnak szeretteikre, gondolnak az ünnep hangulatára, gondolnak Jézusra, mert valahol minden családban egy-egy karácsonyi ének felhangzik, minden Karácsonykor párásak lesznek a szemek a boldogságtól és valahogy mindenki igyekszik egy kicsit jobb lenni, mint előtte.
Sokan azt mondják: "persze csak ilyenkor!"
Talán ne becsüljük alá ezeket a pillanatokat, azt sem, hogy sokan ebben az időszakban gondolnak a szegény családokra és adakoznak, azt sem, hogy sok önkéntes látogatja meg a szegényeket és takarókat élelmet osztanak. Ne becsüljük alá, mert a mai világban, ahol az emberi érzelmeknek nem sok értéke maradt, ahol az öngyilkos mellett elmennek, vagy vihogva fényképezik, itt ebben a sokszor embertelen világban a szeretet mégis megcsillan az emberekben.
El kell hinnünk, hogy azokban is él emberség és szeretet, akik nem a templomban imádkoznak, hanem felsegítik az utcán elesett időset, vagy a hajléktalannak enni adnak, vagy a hóban rekedt embereket kimentik, vagy, akik magukra hagyott állatokról gondoskodnak, vagy akik éppen egy halott embert takarnak le kabátjukkal, a hétköznap hősei ők, még akkor is , ha fejvesztve szaladgálnak egyik boltból a másikba ajándékért.
Csodálatos az Advent, mert bármennyire is az árusok és kereskedők legjobb időszaka (bevétel szempontjából) de a legtöbb bevétel mégis a lélekben születik meg : a Szeretet.
2013. október 31., csütörtök
November kezdete...
A katolikus tanítás értelmében minden ember bármilyen életet élt is egyszer a mennyországba kerül.
Vannak, akik haláluk után azonnal, őket tartja a hívek közössége szentnek , vannak, akik csak rövidebb vagy hosszabb szenvedés után, attól függően, hogy mennyire bűnös életet éltek.
Nagyon hosszú, több évszázados hitvita, teológiai vita és hívő hagyomány után alakult ki az a tanítás, amelynek középpontjában áll az emberi remény, hogy mindannyian egyszer az Atyánál leszünk és akkor eljön a Teljes Boldogság.
Azonban a katolikus teológia nemcsak azt tanítja, hogy a halál után egy tisztító folyamat következik be, ahol már nincs szabad akarat, mert az életben kell meghoznunk a döntést jó vagy rossz mellett és ez alapján ítéltetünk a tisztítótűzre, hanem azt is, hogy mindannyian feltámadunk, de nem erre a világra, hanem van aki az Örök Boldogságra , van azonban , aki az Örök Halálra.
Aki itt ezen a földön a rossz mellé állt és véglegesen megromlott a lelke , ő magára vonja az Örök Halált, míg azok, akik életükben ugyan sok jót cselekedtek, de eltévelyegtek, a tisztítás által megkaphatják a Mennyei Boldogság jutalmát.
Azonban a katolikusok nemcsak azokat tartják szenteknek, akiket az Egyház a megfelelő eljárás lefolytatása után szentnek ítélt és ezzel felvette azok sorába, hanem azokat is, akik egész életükben odaadással tették a jót, szenvedték el az igazságtalanságot, a nehézségeket, és földi életüket nem szennyezte be semmilyen gonoszság.
Ezért van az, hogy a keresztények mindazon gyermekeket, akik meghaltak, és minden tiszta lelkű és életű embert is szentnek tartják.
Ezek a szentéletű emberek, édesanyák, édesapák, egyszerű hétköznapi emberek, akik tiszta és szeretetteljes életükkel másoknak példát mutatnak.
Ezekre a szentekre emlékezik a katolikus közösség November 1.-én, Mindenszentek Főünnepén, örvendezve, hogy a Mennyek Országában ott ülnek már mindazok, akik eltávoztak ugyan tőlünk, de már részesülnek a Mennyei Boldogságban.
Innen válik érthetővé, hogy a katolikusok miért is örömteli napnak tartják a Mindenszenteket ezzel az énekkel kezdődik a Szentmise:
"Nagy öröm van ma az égben, örvendezzünk Keresztények.
Szenteljük e dicső napot Mindenszentek Ünnepének.
..."
November 2.-án azonban elcsendesedik a hívek közössége, mert azokért könyörög, akik meghaltak, de még nincsenek az Atyánál, ezen a napon Gyászmisét mondanak, szinte minden templomban:
"Adj, irgalmat, adj nyugalmat, ó Atyánk a lelkeknek,
Akikért ez áldozattal, Testvéreik esdenek.
Adjon nekik enyhületet, a Végtelen Szeretet,
Adj irgalmat, adj nyugalmat, minden elhunyt hívednek."
Szinte mindannyiunknak van halottja, s bár senki nem tudja pontosan mi van a halál után, de azt igen, hogy valaminek kell lennie, hiszen nem lehet, hogy az az egyéniség, az a lélek, az a sok gondolat és az élet évei csak úgy nyomtalanul eltűnnek. Nem lehet, hogy csak az emlékeinkben élnek!
Bárhogy is van, mindannyian szeretnénk találkozni azokkal, akik már nincsenek köztünk, szeretnénk újra hallani a hangjukat érezni azt az örömöt, amikor velünk vannak.
Ez a 2 nap nemcsak az elmúlás valóságát tudatosítja bennünk, hanem az emlékezés értékét és valahol az is fölsejlik, hogy kedveseink lelke velünk él.
Vannak, akik haláluk után azonnal, őket tartja a hívek közössége szentnek , vannak, akik csak rövidebb vagy hosszabb szenvedés után, attól függően, hogy mennyire bűnös életet éltek.
Nagyon hosszú, több évszázados hitvita, teológiai vita és hívő hagyomány után alakult ki az a tanítás, amelynek középpontjában áll az emberi remény, hogy mindannyian egyszer az Atyánál leszünk és akkor eljön a Teljes Boldogság.
Azonban a katolikus teológia nemcsak azt tanítja, hogy a halál után egy tisztító folyamat következik be, ahol már nincs szabad akarat, mert az életben kell meghoznunk a döntést jó vagy rossz mellett és ez alapján ítéltetünk a tisztítótűzre, hanem azt is, hogy mindannyian feltámadunk, de nem erre a világra, hanem van aki az Örök Boldogságra , van azonban , aki az Örök Halálra.
Aki itt ezen a földön a rossz mellé állt és véglegesen megromlott a lelke , ő magára vonja az Örök Halált, míg azok, akik életükben ugyan sok jót cselekedtek, de eltévelyegtek, a tisztítás által megkaphatják a Mennyei Boldogság jutalmát.
Azonban a katolikusok nemcsak azokat tartják szenteknek, akiket az Egyház a megfelelő eljárás lefolytatása után szentnek ítélt és ezzel felvette azok sorába, hanem azokat is, akik egész életükben odaadással tették a jót, szenvedték el az igazságtalanságot, a nehézségeket, és földi életüket nem szennyezte be semmilyen gonoszság.
Ezért van az, hogy a keresztények mindazon gyermekeket, akik meghaltak, és minden tiszta lelkű és életű embert is szentnek tartják.
Ezek a szentéletű emberek, édesanyák, édesapák, egyszerű hétköznapi emberek, akik tiszta és szeretetteljes életükkel másoknak példát mutatnak.
Ezekre a szentekre emlékezik a katolikus közösség November 1.-én, Mindenszentek Főünnepén, örvendezve, hogy a Mennyek Országában ott ülnek már mindazok, akik eltávoztak ugyan tőlünk, de már részesülnek a Mennyei Boldogságban.
Innen válik érthetővé, hogy a katolikusok miért is örömteli napnak tartják a Mindenszenteket ezzel az énekkel kezdődik a Szentmise:
"Nagy öröm van ma az égben, örvendezzünk Keresztények.
Szenteljük e dicső napot Mindenszentek Ünnepének.
..."
November 2.-án azonban elcsendesedik a hívek közössége, mert azokért könyörög, akik meghaltak, de még nincsenek az Atyánál, ezen a napon Gyászmisét mondanak, szinte minden templomban:
"Adj, irgalmat, adj nyugalmat, ó Atyánk a lelkeknek,
Akikért ez áldozattal, Testvéreik esdenek.
Adjon nekik enyhületet, a Végtelen Szeretet,
Adj irgalmat, adj nyugalmat, minden elhunyt hívednek."
Szinte mindannyiunknak van halottja, s bár senki nem tudja pontosan mi van a halál után, de azt igen, hogy valaminek kell lennie, hiszen nem lehet, hogy az az egyéniség, az a lélek, az a sok gondolat és az élet évei csak úgy nyomtalanul eltűnnek. Nem lehet, hogy csak az emlékeinkben élnek!
Bárhogy is van, mindannyian szeretnénk találkozni azokkal, akik már nincsenek köztünk, szeretnénk újra hallani a hangjukat érezni azt az örömöt, amikor velünk vannak.
Ez a 2 nap nemcsak az elmúlás valóságát tudatosítja bennünk, hanem az emlékezés értékét és valahol az is fölsejlik, hogy kedveseink lelke velünk él.
2013. október 13., vasárnap
Bütykesz a kocsmában, és mi az a szöventyű.. 1. rész.
Ami Bütykeszről mindenki biztosan tudott, hogy sohasem kapkodott el semmit. Lassan, okkurátusan kelt fel, mert meggyőződése volt, hogy, ha hirtelen áramlik a vér a lábába, akkor amiatt hamarabb meghal . Márpedig Bütykesz azt tartotta hitvallásának: "Olyan lassan élj, hogy sohase érj a végére!"
Bütykesz meg is tett mindent, hogy ezen ne kelljen változtatni, így aztán a malacok sohasem ismerték meg a hajnali etetés áldásait, de a tyúkoknak is át kellett állítani a tojás idejét, és a kutya sem a Holdat ugatta, hanem Bütykesz késői felkelését. Bütykesz korán 9 órára be is fejezte álla borostájának eltüntetését, ez a foglalatosság , asszonyának sokszor olybá tűnt, mintha Bütykesz egyesével szedné ki a borostát. Ám férjura csak csupán megszámolta minden egyes nap a szőrzetet, mert abban is hitt, hogy a szőrzet szaporodása a fiatalságot jelenti, míg annak elkopása biza az öregedést. Bár Bütykesz nem emlékezett mikor is gondolt először erre, mint az idő múlásának mércéjére, de abban elég biztos volt, hogy minden alkalommal ugyanannyit talált, még ha néha egyet kettőnek is kellett számolnia.
Ami Bütykesz evését illeti, hasonlóképpen alapos volt az étkezésben, lassan , 40-szer rágta meg az összes falatot és mire elfogyott tányérjáról az étel, oldalbordája már nemcsak elmosogatott, hanem fel is söpört és fel is mosott.
Bütykesz gondolataiban igencsak hálás volt az asszonynak (akit egyébként csak Böbének hívott, bár a neve Matild volt eredetileg, de arra Bütykesz azt mondta: "A Matildok korán halnak.") , mindig is mondogatta, hogy nagyon jó dóga van neki az asszony mellett, mert hogy Böbe olyan fehérnép, aki egyet fordul, oszt az egész ház csak úgy "csillan-villan". - "De megjegyzem énvelem is jó'járt az asszony, mert igent csak szép , termetes legény vagyok."- bizonygatta másoknak.
Bütykesz szép lehetett valaha, amíg nem jelentek meg orrán a ragyák és hát termetesnek, csak a kútkávához mérve lehetett volna mondani, mert, hogy Bütykesz annak rendje és módja szerint alacsony is volt és tömzsi is volt.
Böbe szép asszony volt valóban, és csinoska, bár kezei nagyon kérgesek voltak a sok házi munkától. De szerette ő az urát és baj vagy rossz szólás nem volt közöttük, mert hogy férjeura még ha a kocsmába el is ment és be is itókázott ( mert azt tartotta Bütykesz, hogy az ital széppé és hosszú életűvé varázsol) azért amikor hazajött, adott egy cuppanósat Böbe arcára és szó nélkül azónmód el is aludt, kint az eresz alatt.
Télen pedig a szalmabálák között.
Igy hát szépen, csendben éldegéltek, Böbe megszokta Bütykesz sajátos életfelfogását, soha nem volt közöttük zsörtölődés , de még egy hangos szó sem.
Történt egy nap, hogy Bütykesz miután lassan és kimerítő alapossággal kiganézott a malacoknál, elment a kocsmába hörpinteni egy fröccsöt. Meg azért is, hogy szépségének és fiatalságának adózzon.
A kocsmában nem sokan voltak, csak azok, akik általában meg-megállnak abban a reményben, hogy az ital mellé némi új eseményt is megtudhatnak.
Ott volt Kocorgó az öreg birkapásztor, aki ha szólt, akkor is csak annyit:"Na!" Ez nála amolyan igen is volt meg nem is. Csak pipázott és néha kortyolt egyet.
Vezenye, a kétlaki köszörűs, azért kétlaki, mert két asszonyt is szeretett és hol ez egyiknél, hol a másiknál köszörülte, de nemcsak a késeket.
Vezenye sapkája mindig csálén állt, ha jobbfelől, akkor a jobboldali faluban lévő asszonynál lakott, ha baloldal felől, akkor a másik faluban lévőnél. Vezenye sorsa ilyenformán örömökkel és veszekedésekkel telt.
Mert, hol az egyik asszony sorolta neki, hogy igazán dönthetne, hol a másik és rendre mindig kitört a veszekedés. Vezenye ezért a legtöbb idejét a kocsmában töltötte, mondván addig sem kell hallgatni a zsörtölődést.
Amikor megkérdezték miért nem választ a kettő közül, mindig azt mondta:" Mit tegyek Julis szeretem, mert olyan mennyei töltött káposztát főz, hogy 2 hétig izzad tőle a lábam, pedig az mán nagy szó, mert édösanyám főztjét senki nem érheti utol, azt az ő töltött káposztájától, csak 1 hétig izzadt a csülköm. Mancit meg azért, mert olyan mesebeli csülökpörköltet készít, hogy ragad tőle a szám még egy hét múlva is. Hát hogyan válasszak?!"
Vezenye igy hát beletörődött a sok veszekedésbe, annak reményében, hogy Julis töltött káposztája, és Manci csülökpörköltje feledteti a sok megpróbáltatást.
Ott volt még a kocsmáros is Sinyka és korcs kutyája Tete.
Bütykesz kért egy fröccsöt és azt mondta:
" Na ma sokat dolgoztam, kilapátoltam a ganét a malacok alul, 3 óráig tartott."
Az öreg Kocorgó csak annyit mondott "Na!"
Vezenye megkérdezte, : "Oszt miért tartott 3 óráig?"
"Hát azért. mondta Bütykesz- mert ugyebár a ganépakolásnak is megvan a módja. Először is nem tele lapáttal kel szedni, mert akkor nem lehet átnézni. Meg aztán, ha mégis át lehetne nézni, nehéz a lapát, ha sok van benne."
Vezenye megrökönyödve ránézett , majd ugyanezzel a fejjel megkérdezte:
" Azt mit nézel te a ganéban?"
Na erre az öreg Kocorgó is felnézett kiváncsian, Sinyka keze is megállt a pult törölgetésben Tete pedig csóválni kezdte a farkát.
"Hát ugye- kezdte mondókáját Bütykesz- van a sárga gané, abban nem lehet nagyon más mint szalma, de van a fekete gané abban sok minden lehet. Egyszer Marcsa ángyom talált egy egész szöventyűt benne.! Hát! Biza!"
Ekkor Kocorgó és Vezenye arcán ugyanaz a kifejezés ült ki, vagyis mi lehet a szöventyű?!
Sinyka kocsmáros is törte a fejét, mert ugyan ő sok mindenről hallott már de szöventyűről még nem. Na mármost, ha megkérdezi, hogy mi az és többiek tudják, akkor oda az eddig jól kiépített üzlet, mert tőle mindent "első kézből" lehetett tudni és evégett igen jó forgalmat bonyolított a kocsmában. Ha pedig nem kérdezi meg, akkor viszont nem fogja megtudni, és hogyan is lehet így híreket szállítani, ha nem is tudja mi az ördög az a szöventyű!
Amíg így tanakodott magában és már-már arra a döntésre jutott, hogy a hír az hír, mindegy hogy érti-e vagy sem, Vezenye megkérdezte:
"Egy egészet? Nahát nem mondod!?"
Sinyka még nagyobb bajban érezte most már magát, mert Vezenye úgy látszik tudja mi az a szöventyű.
Vakarta is a fejét Sinyka rendesen.
Bütykesz meg is tett mindent, hogy ezen ne kelljen változtatni, így aztán a malacok sohasem ismerték meg a hajnali etetés áldásait, de a tyúkoknak is át kellett állítani a tojás idejét, és a kutya sem a Holdat ugatta, hanem Bütykesz késői felkelését. Bütykesz korán 9 órára be is fejezte álla borostájának eltüntetését, ez a foglalatosság , asszonyának sokszor olybá tűnt, mintha Bütykesz egyesével szedné ki a borostát. Ám férjura csak csupán megszámolta minden egyes nap a szőrzetet, mert abban is hitt, hogy a szőrzet szaporodása a fiatalságot jelenti, míg annak elkopása biza az öregedést. Bár Bütykesz nem emlékezett mikor is gondolt először erre, mint az idő múlásának mércéjére, de abban elég biztos volt, hogy minden alkalommal ugyanannyit talált, még ha néha egyet kettőnek is kellett számolnia.
Ami Bütykesz evését illeti, hasonlóképpen alapos volt az étkezésben, lassan , 40-szer rágta meg az összes falatot és mire elfogyott tányérjáról az étel, oldalbordája már nemcsak elmosogatott, hanem fel is söpört és fel is mosott.
Bütykesz gondolataiban igencsak hálás volt az asszonynak (akit egyébként csak Böbének hívott, bár a neve Matild volt eredetileg, de arra Bütykesz azt mondta: "A Matildok korán halnak.") , mindig is mondogatta, hogy nagyon jó dóga van neki az asszony mellett, mert hogy Böbe olyan fehérnép, aki egyet fordul, oszt az egész ház csak úgy "csillan-villan". - "De megjegyzem énvelem is jó'járt az asszony, mert igent csak szép , termetes legény vagyok."- bizonygatta másoknak.
Bütykesz szép lehetett valaha, amíg nem jelentek meg orrán a ragyák és hát termetesnek, csak a kútkávához mérve lehetett volna mondani, mert, hogy Bütykesz annak rendje és módja szerint alacsony is volt és tömzsi is volt.
Böbe szép asszony volt valóban, és csinoska, bár kezei nagyon kérgesek voltak a sok házi munkától. De szerette ő az urát és baj vagy rossz szólás nem volt közöttük, mert hogy férjeura még ha a kocsmába el is ment és be is itókázott ( mert azt tartotta Bütykesz, hogy az ital széppé és hosszú életűvé varázsol) azért amikor hazajött, adott egy cuppanósat Böbe arcára és szó nélkül azónmód el is aludt, kint az eresz alatt.
Télen pedig a szalmabálák között.
Igy hát szépen, csendben éldegéltek, Böbe megszokta Bütykesz sajátos életfelfogását, soha nem volt közöttük zsörtölődés , de még egy hangos szó sem.
Történt egy nap, hogy Bütykesz miután lassan és kimerítő alapossággal kiganézott a malacoknál, elment a kocsmába hörpinteni egy fröccsöt. Meg azért is, hogy szépségének és fiatalságának adózzon.
A kocsmában nem sokan voltak, csak azok, akik általában meg-megállnak abban a reményben, hogy az ital mellé némi új eseményt is megtudhatnak.
Ott volt Kocorgó az öreg birkapásztor, aki ha szólt, akkor is csak annyit:"Na!" Ez nála amolyan igen is volt meg nem is. Csak pipázott és néha kortyolt egyet.
Vezenye, a kétlaki köszörűs, azért kétlaki, mert két asszonyt is szeretett és hol ez egyiknél, hol a másiknál köszörülte, de nemcsak a késeket.
Vezenye sapkája mindig csálén állt, ha jobbfelől, akkor a jobboldali faluban lévő asszonynál lakott, ha baloldal felől, akkor a másik faluban lévőnél. Vezenye sorsa ilyenformán örömökkel és veszekedésekkel telt.
Mert, hol az egyik asszony sorolta neki, hogy igazán dönthetne, hol a másik és rendre mindig kitört a veszekedés. Vezenye ezért a legtöbb idejét a kocsmában töltötte, mondván addig sem kell hallgatni a zsörtölődést.
Amikor megkérdezték miért nem választ a kettő közül, mindig azt mondta:" Mit tegyek Julis szeretem, mert olyan mennyei töltött káposztát főz, hogy 2 hétig izzad tőle a lábam, pedig az mán nagy szó, mert édösanyám főztjét senki nem érheti utol, azt az ő töltött káposztájától, csak 1 hétig izzadt a csülköm. Mancit meg azért, mert olyan mesebeli csülökpörköltet készít, hogy ragad tőle a szám még egy hét múlva is. Hát hogyan válasszak?!"
Vezenye igy hát beletörődött a sok veszekedésbe, annak reményében, hogy Julis töltött káposztája, és Manci csülökpörköltje feledteti a sok megpróbáltatást.
Ott volt még a kocsmáros is Sinyka és korcs kutyája Tete.
Bütykesz kért egy fröccsöt és azt mondta:
" Na ma sokat dolgoztam, kilapátoltam a ganét a malacok alul, 3 óráig tartott."
Az öreg Kocorgó csak annyit mondott "Na!"
Vezenye megkérdezte, : "Oszt miért tartott 3 óráig?"
"Hát azért. mondta Bütykesz- mert ugyebár a ganépakolásnak is megvan a módja. Először is nem tele lapáttal kel szedni, mert akkor nem lehet átnézni. Meg aztán, ha mégis át lehetne nézni, nehéz a lapát, ha sok van benne."
Vezenye megrökönyödve ránézett , majd ugyanezzel a fejjel megkérdezte:
" Azt mit nézel te a ganéban?"
Na erre az öreg Kocorgó is felnézett kiváncsian, Sinyka keze is megállt a pult törölgetésben Tete pedig csóválni kezdte a farkát.
"Hát ugye- kezdte mondókáját Bütykesz- van a sárga gané, abban nem lehet nagyon más mint szalma, de van a fekete gané abban sok minden lehet. Egyszer Marcsa ángyom talált egy egész szöventyűt benne.! Hát! Biza!"
Ekkor Kocorgó és Vezenye arcán ugyanaz a kifejezés ült ki, vagyis mi lehet a szöventyű?!
Sinyka kocsmáros is törte a fejét, mert ugyan ő sok mindenről hallott már de szöventyűről még nem. Na mármost, ha megkérdezi, hogy mi az és többiek tudják, akkor oda az eddig jól kiépített üzlet, mert tőle mindent "első kézből" lehetett tudni és evégett igen jó forgalmat bonyolított a kocsmában. Ha pedig nem kérdezi meg, akkor viszont nem fogja megtudni, és hogyan is lehet így híreket szállítani, ha nem is tudja mi az ördög az a szöventyű!
Amíg így tanakodott magában és már-már arra a döntésre jutott, hogy a hír az hír, mindegy hogy érti-e vagy sem, Vezenye megkérdezte:
"Egy egészet? Nahát nem mondod!?"
Sinyka még nagyobb bajban érezte most már magát, mert Vezenye úgy látszik tudja mi az a szöventyű.
Vakarta is a fejét Sinyka rendesen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Elképesztő...
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...
-
Március 17. hajnali 3 óra, nézem a legújabb fejleményeket, látom a megszületett újabb rendelkezéseket, amelyek sokakat érintenek, vállalko...
-
Bárki, aki járt mostanában Dunapatajon a Petőfi utcában ( márpedig sokan teszik ezt, mert az Önkormányzathoz ügyes-bajos ügyüket igen soka...



