Már a december első napja is ezzel az izgatott várakozással telik, úgy ma, mint gyermekkoromban. Semmi sem változott, talán az adventi koszorúk lettek varázslatosabbak és fényesebbek, a fenyőfák lettek kisebbek és a rajta levő díszek nagyobbak és csillogóbbak, de belül a lelkemben ugyanúgy telik minden nap. Lesve a napok múlását, sürgetve és türelmetlenül , egyre növekvő örömmel. Pedig ma már senki nem rejt a fenyőfa alá ajándékot, édesanyám sem süti már a finom bejglit és nem énekli a család a fa alatt:" Kis Karácsony, Nagy Karácsony...."
Bármennyire is furcsa nekem ez az ünnepi időszak leginkább emlékezés az elmúlt Karácsonyokra, emlékezés a szüleimre, az ő törődésükre, az ő szeretetükre, az ő nevelésükre, az ő álmaikra, emlékezés a családunkra, arra amikor még odabújhattunk édesanyám ölébe és hallgattuk , amint gyönyörűen énekel. Arcán felragyogott az öröm és mosolygósan elnéző odaadással figyelte gyermekeit.
Édesanyám legalább annyira örült ennek az időszaknak, mint mi, s bár tudom most már, hogy nehezen teremtették elő édesapámmal az ajándékra valót, mégis az az öröm, amit láttak bennünk, elfedte és eltakarta az aggodalmat, amit a plusz kiadás okozott.
Gyönyörű napok voltak, különösen, amikor esett a hó és mi közösen este elindultunk a tejcsarnokba tejért szánkóval.
Mint gyerekek, mi is minden butaságon vitatkoztunk, ilyen volt az az este is, amikor azon diskuráltunk össze Ibolyával, hogy ki húzza a szánkót és ki ül rajta.
Csak olyan volt ez, mint minden alkalommal. Végül megegyeztünk, hogy odafelé én ülök a szánkón, visszafelé ő a tejjel. Addig jó is volt, míg én ültem rajta, hanem hazafelé nem nagyon akart menni a szánkó. Nem nagyon akarózott nekem húzni, csak rángattam meg cibáltam.
Addig-addig ráncigáltam a szánkót, amíg a nővérem megunta és hirtelen felállt. Na hopp, azzal együtt meglódult a szánkó és a tej a kannából kiömlött, mint egy cseppig.
A testvérvita olyan, hogy csak addig tart, amíg nagyobb baj nincs. Mind a ketten megijedtünk, hogy most mi lesz. Ibolyának eszébe jutott, hogy az egyik osztálytársa nagymamájának van tehene és talán kaphatnánk tejet, ha már így elvitatkoztuk a másnap reggeli kakaóhoz valót.
Elbandukoltunk és bekopogtattunk a nénihez. Mivel nem mertük megmondani, hogy bizony vita miatt lett oda a tej, inkább azt lódítottuk, hogy nem kaptunk. Adott jó szívvel a néni, de utólag biztos vagyok benne, hogy tudta nem mondunk igazat, mert pénzt nem kért.
No, hazaértünk és nagy büszkén letettük a tejet. Csöndben voltunk és édesanyám bármit mondott, hogy miben segítsünk, szó nélkül megtettük.
Akkor azt mondta: "Gyertek, csak ide, beszédem van veletek!"
Akkor már tudtuk, hogy ő tudja. De honnan?
Leültünk és megkérdezte, mit csináltunk, sűrű könnyek között elmondtuk, még a lódítást is.
Aztán édesanyám vette a kabátot és elment, hogy kifizesse a tejet a néninek.
Csak felnőttként értettük meg, édesanyánk honnan tudta, ha csibészek voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése