Elhallgatjuk mások elől, érzéseinket, azt is, ha az örömünk nem igazi, csak tettetett és azt is tudjuk, nem fogja észrevenni.
Legalábbis úgy hisszük.
De a jó szemű és szívű ember észreveszi a hamis nevetést, a fájdalmat, a gondokat, az eltakarni igyekvő küszködését.
Néha az események aztán olyan fordulatot vesznek, hogy már nincs mód a tisztázásra, az őszinteségre.
Vannak, akiknek sohasem tudjuk elmondani, mennyire szerettük őket, mert már nincsenek közöttünk.
Nem tudunk bocsánatot kérni, mert olyasmit tettünk, amivel a másiknak bajt okoztunk.
Az igazság azonban olyan, hogy mindig napvilágra akar jönni, mindig meg akar születni, mindig tanítani akar bennünket.
Olyan az igazság, mint ez a rózsa, bármennyire is befedi a hó, azaz az idő, alóla mégis kikandikál a ragyogás színe, a Nap neveltje : a rózsa és illatozik, mert nem engedi, hogy a hópelyhek feledésbe merítsék őt.
Advent van. Elkezdődött a készülődés, hogy lélekben újra tisztán fogadhassuk a Gyermeket, aki az Igazságosság Fénye, a Szeretet Örök Ragyogása, a Béke Fejedelme, A Hit Lángja, a Remény Végtelensége.
Mária és József elindul lelkünkben, hogy teljesítse a császár törvényét és részt vegyen a népszámláláson. Engedelmeskednek a világi hatalom törvényeinek, hiszen a tömegeket irányítani, kormányozni kell. Sohasem vitatták, mert Isten is erre tanította őket.
Nehéz út áll előttük, hosszú és fárasztó, Mária méhében pedig ott a Gyermek, akit óvnak és védenek.
Vajon útjukon, hányan lesznek, akik étellel, vagy itallal, esetleg fekvőhellyel kínálják őket?
És mi, vajon hány embertársunknak adunk bármit is, egy jó szót, vagy ételt, vagy takarót?
Állatainknak biztosítunk-e fekhelyet mint ahogy a betlehemi pásztorok?
Vagy hagyjuk őket megfagyni a hóban?
Amikor elkezdjük járni a Szent Családdal utunkat, gondoljunk arra, hogy mennyi kiszolgáltatott embertársunk van és mennyi befogadásért könyörgő elhagyott, kihajított állat.
Tegyünk értük!
Isten fizesse meg minden jóságunkat!
Amen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése