Magányos férjes asszonyok

Azon tűnődtem a minap, hogy csak azok a nők lehetnek magányosak, akik egyedül élnek?!

Az apropó az volt, hogy látogatóba jöttek osztrák ismerőseim és átbeszélgettünk egy hosszú éjszakát. Ami furcsa volt, hogy mindabból, amit elmeséltek boldognak "kellett" volna lenniük, de ők maguk sem értették, hogy mégis olyan magányosnak érezték magukat.
Természetesen vannak gyermekeik, unokáik, és Isten áldásával minden anyagi biztonságukat meg tudták teremteni.
De mégis! Szüntelen úgy érezték mindketten, hogy a lelkük magányos, elhagyatott, magára maradt.
Aztán szép lassan előkerültek az évek történetei.
Megvalósított építkezések, létrehozott vállalkozások, gyermekeik zenei hangversenyei, unokájuk bokszbajnokságai. Földjeik művelése, gazdaságuk duzzasztása, új gépek vásárlása.
Rengeteg ismeretség egy-egy jó üzlet reményében, ezeknek a kapcsolatoknak a folyamatos ápolása.

Egyszóval Karin barátnőméknek mindenre volt idejük, csak a saját kapcsolatukra nem.
Karin elmesélte, hogy eleinte otthoni gondos háziasszonyként élt igencsak pörgős vállalkozó férje mellett, aztán elunva a szüntelen várakozást és az untató vásárlásokat ő is belefogott valami önmegvalósító tevékenységbe.
Patchworkkel töltötte az idejét és olyan kiváló ötletei voltak, hogy egyre szebb és kelendőbb portékát készített, aztán bővítette a vállalkozását. Akkor már nem a pénzért dolgozott, hanem a munkáért.
Lényegében hazajártak, találkoztak, de mindketten a saját életükkel voltak elfoglalva, természetesen gyermekeiket rendesen nevelték.
Hogy Karin mikortól kezdte érezni, hogy magányos és valamit tennie kell, maga sem tudta megmondani. De ő volt olyan szerencsés, hogy tudott valamit kezdeni önmagával, még ha az messze is volt attól, amire vágyott.
Hiszen a férjére, annak finom, gyengéd szeretetére áhítozott, helyette azonban egy elfoglalt szinte láthatatlan társat kapott.
Talán 10-ből 9 nő ilyenkor szeretőt keres, hiszen hiába minden könyörgés és ötletelgetés a gondoskodó férj, megoldandó feladatokat lát maga előtt és nem tudja magából elővarázsolni a szeretetet.

Létezhet, hogy az évek képesek úgy elfolyni fölöttünk, hogy nem vesszük észre már rég idegenek vagyunk egy fedél alatt?
Vagy pusztán többször és több alkalommal kellene felemlíteni a házasság értékének és küldetésének fontosságát a másik előtt?
Egyáltalán képesek vagyunk a közösségi lét finomságait megőrizni, vagy jól van úgyis, ha csak együtt mutatkozunk valahol?
Mit tehet az a nő, aki a férje mellett százszorta jobban egyedül érzi magát, mint, amikor még társat próbált találni?
Az lehet a természetes, hogy idővel kihal bennünk az összetartozás érzése és ugyan együtt mutatkozunk mindenütt, de már csak a megszokás miatt?
Egyáltalán a megszokás annyira szükséges, nem lehetne a szeretetben a kölcsönös törődésben maradni?
És mi van azokkal, akik a megunt kapcsolatukat frissíteni akarják, de csak átmenetileg?! Ők milyen játékot játszanak?

És még ezernyi kérdés kavarog a fejemben.
Egy bizonyos az egyedül élők is rendkívül magányosak tudnak lenni, de azok, akik mellett karnyújtásnyira ott a másik és mégis elérhetetlen, az olyan, mintha a remény is meghalt volna.
Nem tudom mit lehet tenni ilyen helyzetben, persze ötleteim lennének, de mindenkinek magának kell szembenéznie ezzel és döntést hoznia.
Tudnunk kellene megfogalmazni magunknak, miért is vagyunk a világon? Személy szerint a válaszom az, hogy boldoggá tegyem a másikat és ezáltal önmagamat.
Nemde ez lenne az egyetlen megoldás? Ha csak önmagunk megvalósításán dolgozunk hol van ott a másik boldogsága?
Mindenesetre barátnőm és férje is hosszan elgondolkodott ezen, aztán ki tudja milyen hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttek, hogy megengednek maguknak egy közös 2 hetes nyaralást, kirándulással valahol Távol-Keleten.
Azóta már talán le is szállt a gépük az első állomásnál és én csak reménykedem, hogy megértik, hogy az egymásra fordított idő teszi igazán értékessé az életüket. Mert a munka jó, de szeretni a másikat és törődni vele egy életen át: az az igazi varázslatos öröm!
Lám! Sohasem késő a boldogságot keresni és megtalálni!