Tudatlanság= gonoszság? avagy az emberi természet sötét bugyrai

Már gyerekkorunktól kezdve találkozunk azzal a jelenséggel, amikor "ránksütnek" valamilyen negatív dolgot. Egyszerűen ezt úgy hívjuk: rosszat mondanak rólunk.
Mindannyiunk előtt ismeretes ez a dolog , olyannyira, hogy sokan maguk is felnőtt életük kapcsán ugyanezt teszik, pedig még emlékeznek az őket ért sérelemre.
Igazán a felnőtt kor az, amelyikben ez a fajta mentalitás kiteljesedik, kiteljesedhet.
A recept mindig ugyanaz:
vegyünk némi unszimpátiát, esetleg gyűlöletet, keverjük össze vélt tudással, sok rosszindulatot tegyünk hozzá. Tálaláskor pedig keressük meg a legsértőbb szavakat.
Ez biztosan mindenkor célba talál. A kiszemelt áldozatra úgy csap le az általunk készített pletyka, hogy minden bizonnyal nem fog aludni - ha jól kevertük el- akkor napokig is mérgezzük vele az életét.
Elgondolkodtam azon vajon mi motiválja azokat az embereket, akik így nyilvánulnak meg?
Nagyon sok esetben csak a tudatlanság, ami általános is lehet. Netán csak az illetőről nem tudnak semmit és így akarnak jól informáltnak mutatkozni? De valójában milyen információ az, aminek minden szava gúny és megalázás?
Az kétségtelen, hogy minden emberben van egy belső vágy, hogy valamivel kitűnjön a többiek közül. Ez a dominancia iránti megszállottság , az, hogy saját ismeretségi körükben valamilyen figyelmet kivívjon, vezeti az egyes embert tényleges információ hiányában valamilyen valótlan és sértő történet elmondására. Ezzel egy ideig magára tereli a figyelmet és eléri, hogy beszéd tárgya legyen, hogy ő mennyire "jól informált".
Sokszor azt is meg lehet figyelni, hogy ezeket maró gúnnyal elmondott történeteket vagy megállapításokat leginkább olyan emberek teszik, akik még csak köszönő viszonyban sincsenek a kifinomultsággal, sekélyes és nehéz életükbe a gyalázkodás mellet ez visz némi örömöt.
Persze vannak azok, akik egész életükben komfortosan élnek és megbecsült tagjai egy közösségnek, mégis egyszer csak el kezdik másokon köszörülni a nyelvüket.
A már említett dominancia elérése mellett az értelmiségibbnek nevezett embereknél a szóbeli bántalmazás sokszor saját személyes tragédiájuk kivetülésekén jelentkezik. Tehát érte őket egy érzelmi sokk és ennek következtében a haragot másra vetítik ki.
Ezek mind nagyon hangzatosak és igazak is. De ne menjünk el amellett a dolog mellett, hogy ha valaki egész életében kedves, becsületes ember volt, hogyan képes egyszer csak gonosz kijelentést tenni, aminek nincs is valóságalapja.
Az igazság az, hogy mindannyiunkban ott lapul a gonoszra való hajlam. Bennünk van, velünk van. Nem tagadhatjuk le, mert gyermekkorunk botlásaiban is felismerhető néhány rosszindulatú tett, amit sikeresen a szülők és tanárok kineveltek belőlünk. A gonosz énünkkel való küzdelem nem azt jelenti, hogy egyszer legyőztük és már nem kell semmit tennünk. Bizony nap mint nap szembekerülünk vele és újra harcolnunk kell ellene. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint ahogy már fent írtam, a legszerényebb és kedvesebb ember is képes máról holnapra igen rosszindulatú módon megnyilvánulni.
Ebből pedig csak egy dolog következik, hogy mindenkinek kötelessége a jó felé irányítania magát, tehát saját maga kell, hogy a küzdő fél legyen és nem a másikkal kell küzdenie, hanem önmaga gonosz énjével.
Ha azt nézem, mit jelent ez azoknak, akik elszenvedői mások gonoszságának?
Értékeljük a helyén a dolgot. Minden, amit ellenünk mond, saját önnönmagáról szól. Minden amit ránk zúdít, az őróla szól. Nem bántódhatunk meg azon, ha valaki ostorozza saját embertelenségét! Ne  szenteljünk neki csak egy percet, azt az egyet, amelyben megállapítjuk, hogy harcban van a lelke.
Vannak akik örök harcot vívnak, erre mondjuk, hogy " az Isten mentsen meg a szájától".
Élnünk kell a magunk életét, csak mi magunk tudjuk, mi mért van úgy ahogy van, mit miért tettünk. Csak magunknak és saját lelkiismeretünknek kell elszámolnunk.
Ugyanis helyettünk sem rokon,sem barát, sem ismerős, sem senki nem dönthet, nem élheti helyettünk az életünket. Ezért nincs értelme az olyan kezdetű mondatnak: " én a helyedben..."
Higgyünk saját teremtő erőnkben, abban, hogy képesek vagyunk mindent jól a maga helyén értékelni! Persze ezt csak akkor, ha saját és családunk élete van fókuszban és nem megítélni és elítélni akarjuk, hanem segíteni.
Higgyük el, hogy minden időszaknak megvan a maga értéke és ideje. Nem sürgethetjük az időt , mert elfogyott a türelmünk, hanem azt az időt amit kaptunk, azt fordítsuk a magunk javára!
 A látszólag tétlen ember is lehet nagyon aktív, amikor újragondolja az életét, vagy tanul az adott helyzetből. De a nagyon "dolgos" ember ideje is lehet értéktelen, ha közben nem veszi a jót észre benne és zsörtölődéssel keseríti meg környezete életét.
Ha rosszat hallunk önmagunkról, akkor ne engedjük, hogy elterelje a figyelmünket az általunk kijelölt célról, ha többször halljuk, azért két dologra legyünk figyelmesek: vagy van valóság alapja, vagy az illető ádáz ellenségünkké fog válni.
S bár jó lenne visszaütni, de akkor mi magunk is a gonoszt tápláljuk önmagunkban. Legyünk állhatatosak a jóban, higgyünk abban, hogy semmi nem történik velünk ok nélkül és hogy minden rossz helyzetből jót is ki tudunk hozni és legyünk türelmesek az idővel, mert csak akkor érkezik el a változás, amikor ideje van!
 Sem előbb, sem utóbb.