2017. június 6., kedd

Kitört a Nyár !!!

Az első , ami a forró napokról eszembe jutott , hogy megkezdődik a szabadság és egyben a veszély időszaka. Hiszen fiataljaink szabadulva az iskolák szorításából, a nappaltól éjjelig tartó szüntelen tanulás igájából, lendületből felpezsdült vérrel futnak neki a nyaralásnak.
Ilyenkor a legtöbben csapatokban ellepik a fürdőhelyeket és habzsolják az életet, remélve, hogy semmiről sem maradnak le.
Tele vannak tervekkel, jókedvvel, néha túlfeszítik a húrt, néha csak csínján, de azért a vérük hajtja őket is az új kapcsolatok felé, mint anno bennünket.
Nem feltétlen mentünk autóval, de inkább busszal, nem utaztunk külföldre , kiváló megoldás volt a "Balcsi" és a Velencei  vagy a Szelidi tó. Ma is sokan választják ezeket a gyönyörű helyeket, hogy találkozzanak barátaikkal, ismerőseikkel, vagy éppen ismeretlenekkel, egy-egy éjszaka, vagy hétvége erejéig összegabalyodjanak aztán folytassák útjukat.
...mert  a Nyár a szerelmi kalandoké.

A zene, az alkohol, a vágyak, a felhevült testek együttesen felszabadítják mindenkiben az ősi ösztönt és még az is szívekkel álmodik, akinek a romantika amúgy ciki.
Százezer "szeretlek" szó fog elhangzani ezen a nyáron is, folytatással vagy anélkül, örök emléket vésve  a lelki emlékfára, amelyen már megannyi szív oda van rajzolva , egy név, aki részese volt érzelmeinknek.

Na nem csak a fiatalok nagy dőzsi-időszaka ez, hanem mindenkié, aki egyedül van, vagy éppen párban, aki valami újra vágyik, vagy rendkívülire. Mert minden nyár egy újabb lehetőség, hogy megújítsuk életünket, kapcsolatainkat, vagy megerősítsük azt.
Kell, hogy mindannyian fellélegezzünk és kilépjünk szürke életünk nehézségeiből, még akkor is, ha tudjuk, ugyanoda fogunk visszatérni! De már nem úgy, és soha nem leszünk olyanok, mint előtte!
Kalandok! Flörtök!
Sokszor elgondolkodom, hogy a puritán felfogás nem repes ezekért a dolgokért, sőt kifejezetten elítéli. De vannak esetek és helyzetek, amikor egy meglévő és agyonraunt kapcsolatot, csak egy "jólfésűlt" kaland menthet meg. Vagy éppen annak a tudata, hogy másoknak még kellünk, mert flörtöl velünk.
Hogy , ki meddig megy el, az legyen a saját dolga!
Mindenki maga dönt arról, hogy lelkiismerete mit bír el, hogy mire van egyáltalán szüksége és a következményeket is viselnie kell!

Veszélyt hordoz magában, de mi nem?!
Minden kapcsolat elfajulhat, minden alkalmi partner okozhat testi-lelki traumát, vagy hátrahagyhat maga után nyomokat, ami orvosi kezelésre szorul. Mint ahogy hosszú évek párkapcsolata is eljuthat idáig.
És máris elérkeztünk a felelősség , az óvatosság, az odafigyelés, a védelem szavakhoz.
Az intelmekhez, amit oly sokszor hallunk és azt gondoljuk : Ez velünk nem fordulhat elő!

Bármi, bárkivel előfordulhat! Ezt sohasem szabad elfelejtenünk, bármi, bárkivel!
Minden év nyári statisztikájának legszörnyűbb része a vízbe fulladtak, az ittas vezetés következtében meghaltak száma, vagy épp az elfajult verekedőké, a túladagolt alkoholosoké, drogosoké.
Szomorú, hogy egy-egy buliban meghalhat valaki, de megtörténhet!

Van okunk aggódni! Mégis minden évben sokan találnak párra , avagy éppen olyan társra, akivel össze is kötik életüket!

Nem olyan régen valaki azt mondta: " A szerelem nem jó, mert fáj!"
Innen üzenem neki, hogy nem baj, ha fáj, hiszen pont attól csodálatos, hogy úgy tud fájni, hogy boldoggá tesz!
Szóval, szerelemre fel, találjon mindenki társat, az is aki keres és az is , aki már nem mer!
Tomboljon a Nyár, a szerelem , mert ettől érezzük, hogy élünk, hogy van értelme, mert van kiért reggel felkelni, mosolyogni, van kiért tenni, és van kiért szeretni!


Íme egy igazi nyári ráhangolódás:






2017. június 4., vasárnap

Lélekemelő kihívások- Barangolás a szépségben

Az alkotásra csak az ember képes, hiszen az emberben van meg a kreativitás , benne születik meg a Szépség iránti olthatatlan vágy, ő képes meglátni és meghallani az igazán szépet.

A hang.
A hang, ami tűnhet zajnak, ricsajnak, bánthatja a fülünket és a lelkünket, de felemelhet, örömmé változtathatja a mindennapjaink nehézségeit, vagyis a hang, a zene hatalommal bír. Mint ahogy a művészetek minden ága.
De alkotni , tanulni kell! Nagyon nehéz,  igazán fenségeset , elismerőt létrehozni. Sokszor emberfeletti küzdelem igazán jól zenélni, vagy tisztán énekelni megtanulni, mert ehhez képesség is kell és műveltség is.
Hosszú évek munkája után sem lehetünk egészen biztosak, hogy a művészetek Panteonjába méltók vagyunk belépni.
Sokan tudjuk, hogy mennyi áldozatos munkát és milyen könnyekkel teli utat kell bejárni, hogy egyáltalán meghallgassanak bennünket, az éneklésünk elismerésre találjon.
A zene, lehet fülsüketítő hamis, akkor is elfogadottá válhat, ha bizonyos érdekek úgy kívánják. De lehet nemes és, kiművelt mégis méltatlanul félretett, mert nincs meg a kellő támogatás és igény.
Magyarországon rengeteg tehetség van, olyan sok, hogy szinte minden negyedik fiatal énekes szeretne lenni, mert ez olyan divatos.
Egy alkalommal ( az általam nagyon kedvelt, igényes zenész ) Mester Tamás egy zenei tehetségkutatón ezt mondta: " Csak azon töprengtem, hogy ennyi tehetséget nem bír el ez a kis ország! Úgy értem, nem tud eltartani, ezért szomorú vagyok, mert sokan eltűnnek a süllyesztőben!"
Ez így igaz, a zenei tehetségek kutatása manapság már nem "szül" olyan hatalmas talentumokat, mint Elvis Presley, vagy a Beatles, vagy Queen, vagy éppen Michael Jackson és sorolhatnám. Ők meg tudtak élni alkotásaikból, hiszen különlegesek és egyediek voltak, saját dalaikat énekelték és bizony fel is emésztette őket ez a cseppet sem könnyű szakma. Aki ezt választja, annak se éjjele, se nappala, sem élete, csak a zene, utazás, koncert, nincs család és nincs nyugalom.
Másrészt , velük sokkal gazdagabb lett a mi életünk.

Pünkösd lévén nekem Franco Zeffirelli egyik csodálatos filmje jutott eszembe a " Napfivér Holdnővér
( 1972), amely Asssisi Szent Ferenc életét mutatja be sajátos módon. Ennek egyik betétdalát  énekelem és erre készítettem egy videót, amely látvány és zene, gondolat és szín egységét tárja elénk.
Ez egy ima a Lélek által a lélekből, ami arról szól, hogy Isten minden teremtménye a maga módján imádkozik, azaz dicséri Teremtőjét.


Dunapataj, Pünkösdi szépséggel, Istent dicsérve tárul fel egy-egy fotóban.
Ahogy a magyar fordítás is zengi:
" Mert Isten műve, minden teremtmény, 
érzem jóságát és szívem újra él."

Úgy legyen!



2017. május 28., vasárnap

Tükörvár- Bemutatkozó videó

Azt gondoltam, hogy ennek is eljött az ideje, egy kicsit beszélni magamról, arról, hogy milyen vagyok és, hogyan látom a világot.
A magam csendes visszafogott módján beszélek, de remélem jól hallható lesz mindenkinek.
Miközben készült ez a videó, rá kellett jönnöm, hogy sok dologról könnyebb írni, mint beszélni.
Na, de sebaj!
Hamarosan folytatom a videóblogot és persze írni is fogok.
Fogadják Önök és Ti is mindannyian szeretettel!


2017. május 14., vasárnap

Nagyvonalú vagy nagyképű kijelentéseink?



A minap kedves ismerőseimmel elemezgettünk egy bizonyos viselkedést, amit hétköznapi nyelven csak úgy hívunk: talpnyalás, behízelgés,  avagy vak elfogultság a másik oldalon.

Nem lenne ez olyan érdekes téma( sajnos már annyira közismert) ha maga a történet ami kapcsán szóba került nem tartalmazna visszataszítóan túlzó kijelentést.
Emberek közötti kapcsolati viszonyok meghatározásánál nagyon óvatosaknak kellene lennünk, de sokszor olyan fokozati kijelentéseket teszünk, hogy már-már kilóg a lóláb: hazugság!
A történet egyszerű:
Adott egy befolyásos család, akik csak és kizárólag ugyanazon emberek állításait tartják mérvadónak, csak nekik hisznek az igazságtól függetlenül. Így senkit nem hallgatnak meg, pedig nyilvánvaló kisebb- nagyobb "merényletek" és intrikák áldozatai  a túlzott bizalom miatt, és ezt belátni nem akarják, inkább becsukják a szemüket és fülüket. Mentségükre legyen mondva, hogy befolyásuk túl rövid idő alatt nőtt nagyra és emiatt nem ismerik a bizalom fokozati lépcsőit, azaz meddig szabad elmenni egy bizonyos szinten a kitárulkozással.

A történet szerint az elfogultság olyan méreteket ölt, hogy a család feje azt a kijelentést tette:
Teljes mellszélességgel kiáll az általa preferált személyek mellett.
( Tehát azokért, akiknek lojalitása sokszor megkérdőjelezhető.)

Némileg elgondolkodtatott a fenti mondat és úgy döntöttem, hogy az illető helyett az Olvasónak teszem fel a kérdéseimet.
Gondoljuk végig, életünk során, hányszor változtattunk véleményt? Vagy éppen hányszor éltük meg azt, hogy elvárásainkat nem teljesítették és csalódottnak éreztük magunkat?
Vagy hányszor fordult elő velünk az, hogy olyasmit tettünk negatív vagy éppen pozitív értelemben, amit nem is gondoltunk volna magunkról? Vagyis hányszor éreztük magunkat csapdában, mert adott helyzetben ostobán , vagy éppen vérlázítóan viselkedtünk?
Ne hazudjunk magunknak, bizony jó párszor volt ilyen!
Tehát, mondhatjuk, hogy nem is ismerjük magunkat igazán, vagy azt is: nem tudjuk biztosan mely helyzetekben hogyan viselkednénk. Nem tudjuk, mit tennénk, ha hirtelen hatalmat kapnánk, vagy éppen fegyvert a kezünkbe, vagy éppen lehetőségünk lenne több száz ember sorsát jobbra fordítani.
Tippelgetünk: Én biztos ezt...én biztos azt... stb.
De nem tudjuk, biztosan csak akkor, amikor egy adott váratlan helyzetbe találjuk magunkat, akkor derül ki igazán, hogy gyávák vagyunk, vagy döntésképtelenek, vagy éppen beindulnak a vészreakcióink és a lehető legjobbat hozzuk ki az elképesztő sokkos állapotból.
Merjünk tükörbe nézni és válaszolni arra a kérdésre: Tudom, hogy mit tennék ebben vagy ebben a helyzetben? Tűzbe tenném a kezem a véleményemért azaz önmagamért?
Biztos?
Ugye , nem!
Aki többet élt már 18 évnél az  bizony sorba kapta az emberi kegyetlenség szülte leckéket és szembesült a  saját maga éretlenségével, tehetetlenségével. Annak több-kevesebb alkalommal kellett elviselni a megaláztatás bugyrait, az embertársak behízelgő alattomossága következtében kapott óriási sebeket.
Bizony nem könnyű megmondani, kiben bízhatunk és kiben nem, vagy mennyire , milyen mélységig oszthatjuk meg gondolatainkat másokkal, nehézségeinkbe beavathatunk-e bárkit is, vagy egyáltalán nem?!
Sokszor saját családtagjaink is ellenünk fordulnak, ha nekik nem tetszik valamely lépésünk, döntésünk.
Ilyenkor elfog bennünket a düh, mert fájdalmat érzünk, mert képtelenek vagyunk csak a saját szemünkön keresztül nézni az eseményeket , és mert besértődni mindig egyszerűbb!
Nem tudunk és sokszor nem is akarunk megbocsátani, és a bosszún törjük a fejünket.
Ugye, stimmt?!
Idővel talán képesek vagyunk átgondolni józanul, hogy mindez fölösleges és talán sok bosszúságot megspórolhattunk volna, de egyszerűbb a másikat okolni, mint magunkban a hibát keresni.
Szinte minden alkalommal, ha jóindulatúan, segítőkészen figyelmeztetni próbálnak bennünket, hogy egy adott személy visszaél a bizalmunkkal, személyes sértésnek vesszük és a hírhozóra haragszunk.
Tehát, ha ilyenek vagyunk, hogyan mondhatjuk, hogy "kiállunk a másik mellett", amikor még saját magunk gondolkodását sem tudjuk egyenesbe hozni?! Ha abban sem vagyunk biztosak, hogy nem érezzük személyes sértésnek majd azt, ha bárki  segíteni próbál nekünk  vagy éppen figyelmeztetni az ott toporgó veszélyre?!

Bizony nagyvonalú , de inkább nagyképű és még inkább hazug kijelentés az, ha olyasmit állítunk, hogy a másik mellett maximálisan kiállunk, mert nem tudjuk ki ő, milyen valójában és a hátunk mögött mit tesz!
1. Okosabb a bizalmas , családi dolgainkat magunkban megőrizni!
2. Bölcsebb a vezetői döntéseinket csak azokkal megvitatni, akikkel szemben vagy mellett megfelelő védelmi állást felépítettünk!
3. De mindenképpen fontos, hogy elsődlegesen a saját gondjainkkal foglalkozzunk és ne másokéval vagy ha a sorsunk úgy hozta, hogy szolgálatot kaptunk, akkor legyünk igazságkeresők és másokat e szerint tekintsük objektíven, ne pedig elfogultsággal telve!

Így elkerüljük azt, hogy olyasmit mondjunk, amit később megbánunk, vagy szégyenlünk, mert a téves döntés sokak és sokunk életét  teszi még terhesebbé.
Mindig érdemes nyitva hagyni annak a lehetőségét, hogy tévedhetünk, és annak is, hogy becsaphatnak bennünket, mert annyira biztosak a bizalmunkban, hogy belefér némi hazugság vagy manipuláció!
Ne legyünk ezeknek az embereknek az áldozatai! Aki egyszer hazudott nekünk, az máskor is fog, aki egyszer átvert bennünket, máskor nagyobb mértékben megpróbálja!
Értsük meg az emberi természet velejárója a mindenből előny kovácsolása!
S ha már sokan mondják, hogy a " te bizalmasod visszaél a kapott előnyökkel" higgyük el, nem csak azért mert igaz lehet, hanem , mert sohasem szabad alábecsülni az irigy ember éleslátását!

2017. május 1., hétfő

Május 1 és a Lopott idő.

Jobb híján most a gondolatokat és emlékeket vonultatom föl, mert voltak hosszú évtizedek, amikor a Munka Ünnepén közösen végig masíroztunk lakóhelyünkön lufikkal a kezünkben "Éljen Május 1." táblákkal, meghallgattuk a  pártvezetők köszöntőjét, de ma már írmagja sincs ennek.

Ha visszagondolok ezekre az évekre, látom magam előtt a sátrakat, ahol a finom virsli és sült kolbász illata betöltött mindent, idővel pedig az elengedhetetlen sörszag.
Ünnepeltük a munkát a Munkás-Paraszt Kormány jóvoltából és azzal a nem kis büszkeséggel, hogy dolgozunk, építjük az országot.
Sokan ma már mosolyognak ezen, de voltak idők, amikor tényleg hittünk abban, hogy a munkának van értéke.
Estig tartó beszélgetésbe , focimeccsekbe, kézilabda játékba csapott át a gondos szovjet felügyelettel töltött szórakozás, de ezzel legtöbben nem törődtünk, mert mindannyian igazán jól éreztük magunkat. Önfeledtek és tudatosak voltunk ( persze akkor még sejtelmünk sem volt, hogy direkt nyomták a gondolkodásunkat a megfőtt virslik alá).
Aztán elmentek a szovjetek , a munkások eltűntek és maradt a parasztkormány, amely büszke szocialistából váltott extra gyorsan, skandáló neoforradalmárrá, keverve egy kis demokratizmussal és leöntve a vallás sajátosan értelmezett cukormázával. ( Igen ez saját, magyar recept.)
Azokon a Május elsejéken ünnepi ruhában sétáltunk és képzeljék: boldogok voltunk.
Volt elég élelmünk, ruhánk ( na persze a VOR / Vörös Október Ruhagyár/ nem volt Yves Saint Laurant , de erről mi nem is hallottunk) és télen tüzelőnk, jártunk nyaralni, na nem Mallorcára, de Balatonra SZOT üdülőbe, és a kitüntetés méltó elismerés volt, nem adogattuk vissza, hogy "nekem ez nem kell, mert a másik is kapott!"

Ma nincs sem virsli, sem sült kolbász, sem sör, viszont az oroszok megint itt kandikálnak a "konyhánkban".
A kormány parasztelitje szakavatatlanul és hozzá nem értően árusít ki mindent de leginkább bennünket.
És képzeljék, most már vannak márkás ruhák, extra ételek és az emberek boldogtalanok.
Az oroszokról jut eszembe életem legunalmasabb Forma-1 futamát szenvedtem végig tegnap, ami Szocsiban zajlott, ahol a futam vége felé tiszteletét tette Putyin elnök.
Akik szeretik az összeesküvés-elméleteket azok most gondolhatnak bármit, talán például ezt: hogy olyan a pálya karakterisztikája, hogy ott az életben nem lehet izgalmas futamot  rendezni és talán a Forma-1 új urai( Liberty Media) ezt ki akarják szedni a naptárból. Ne de hát ki mer ellentmondani az oroszok nagy és félelmetes vezérének, aki elődei nyomdokán halad és nem riad vissza semmitől!

Ha meggondolom tőlünk magyaroktól ellopták a Május 1.-et és a tegnapi futam is lopott idő volt.
Ami miatt mégis a címben megemlítem a Lopott időt (In Time), az, az, hogy a 2011-ben bemutatott film olyan fikció, amely mélyen felkavarja az embert, kiszakítja  a komfortzónájából ( megjegyzem ez nem is baj) és választ ad arra a cseppet sem elvetendő kérdésre : mi lenne ha nem lenne pénz?




Azt mondja a magyar: Az idő pénz!
Erre alapozva mondhatjuk, hogy a rendező továbbgondolta  ezt a mondatot és az idő az életidő, vagyis az emberi élettel fizet mindenki a filmben, életidővel kapja a fizetését és azzal fizet még egy korsó sörért is.
Ha nem tud időt szerezni, csak összeesik az utcán , mert lejár az ideje.
Tyű, mennyire bolondság! Vagy mégsem?
Ma nem az életünkből ellopott idővel fizetünk minden dologért?
Hány ember esik össze az utcán, vagy az otthonában, mert nem tudott fizetni, vagy nem tudott dolgozni és így nem maradt már ideje, hogy újabb levegőt vegyen!?
A filmbéli főszereplő (akit Justin Timberlake alakít) karjaiba hullik édesanyja, mert elfogyott az életideje. Milyen kegyetlen!
Vagy várjunk csak, ma a pénzhiány miatt nem ugyanez történik?
Filmbéli időmilliomosunk azzal érvel, hogy ha kiadja az egymillió évet, akkor elszabadul az idő és mindenki addig él, ameddig meg nem unja. Skandallum!
De ő legalább érvel, akik pénzmilliomosok ma, azok csak szimplán kegyetlenek.
Példálóznak, hogy minden demokrácia így működik, de maguk is tudják, hogy ezt már senki sem hiszi el.
Mivel lehetne zárni egy ilyen megemlékezést, talán  némi édes-kesernyés humorral. aminek ugyan köze nincs a Május 1.-hez, de magyar és olyan időkről szól, ami ugyanúgy nem volt mulatságos, mégis Keleti Márton nagyszerű rendezésében zseniális színészekkel előadva jókedvre derített: A tizedes és a többiek-1965

https://youtu.be/qT5TSFEcofc







2017. március 5., vasárnap

Családi album: a köztisztelet






Az utóbbi napokban sokszor elém került ez a szó, hogy köztisztelet. Történések és események folytán bukkant fel bennem, no meg azért is, hogy bizonyos emberek viselkedését jobban megértsem.
Maga az eseménysor, ami kiváltotta nem érdekelheti az olvasót, de reményeim szerint a családi album ezen története igen.
Akik emlékeznek a 60-as 70-es évekre itt Dunapatajon, azok tudják, hogy ezen időszak köztiszteletben álló személyei közé tartozott Boldizsár János az Édesapám és Boldizsár Jánosné született Györök Julianna az Édesanyám.
Sokakat meg kellene említenem ezen időszakból és csak azért nem teszem, mert félő hogy valaki ki marad a felsorolásból. Azonkívül halványulnak egyre jobban az emlékeim és már sajnos kevesen vannak, akik teljesen valós történeteket tudnának felidézni.
Azon gondolkodtam mit is jelent köztiszteletben állni? Mire kötelezhet ez egy sarjat ( azaz jómagamat), mit várhat el az a diaszpóra ahol én most élek a kisvárosom tőlem, mint Boldizsár lánytól? Ki és milyen ember legyek én? Hogyan és miképpen kellene megvívnom a csatáimat, vagy olvadjak be a csendes belülről őrlődő sokaságba?
A válasz ott lehet, ahol a szüleim példája.
A kép 1992-ben készült
Édesapám a 60-as években az akkori Tanács ( csak a fiataloknak mondom: ma Polgármesteri Hivatal) 2. embere volt. Szakmáját tekintve építésvezető, aki Mesteroklevéllel rendelkezett. Az kemény 12 évi inas időt és további 6-8 évi tanoncidőt jelentett. Úszódon tanulta a szakmáját Boldizsár Istvántól, aki feleségével együtt örökbe fogadta a 11 gyermekes paksi parasztcsalád fiát, hogy szakmát tanulhasson. Abban az időben ez szinte mindennapos volt, hogy a nagyon szegény családok örökbe adták gyermeküket jómódúakhoz, akik szakmát adtak a gyermek kezébe.
A Mesterokleveles fiatalember nem csak kőműves lett, hanem tervezett házakat , költségvetést készített és természetesen ismerte szakmájának minden csínját-binját.
Ezért lett ő éppen Dunapataj Nagyközségi Tanács Építésvezetője és keze alól precíz munkák kerültek ki.
Édesanyám a foktői "szép lányok legszebbike" szintén a Foktői Tanácsnál dolgozott az 50-es években és amikor édesapám ott épített éppen megbízásból a 2 fiatal egymásra talált.
Dunapatajra költöztek és itt bérelték a Jókai utca 2. sz. alatti házat, amit később meg is vettek.
Édesapám nagyon szigorú ember volt, okos, intelligens, de jó modorú, tisztelettudó. Kedves embernek ismerték a munkahelyén, mint ahogy Édesanyámat is.
Édesanyám 1956-ban
Édesanyám kiválóan fogalmazott, jártas volt  a jogban és sok-sok ügyet intézett azoknak, akik nem tudták miképpen fogjanak hozzá egy-egy nehéz intézni valójuk kibogozásához. Mindig segítőkészek voltak, bárki fordult hozzájuk, meghallgatták őket és üres ígéretekkel nem mentek haza, hanem jótett követte a megbeszélteket.
Édesapám gyalog járt dolgozni, hiszen nem volt messze a Tanács épülete, végighaladt a falu utcáin és mindenki előre köszönt neki. Megemelték kalapjukat a férfiak és sokszor a nőket sem tudta megelőzni a köszönéssel. Édesanyám riselinezett, ezért sokat járta a falut kerékpárral ide-oda szaladt beszélgetett az asszonyokkal, de mosolygós volt és jókedvű. Szinte mindig énekelt. Hajnalban 3 órakor kelt, hogy készítse a gépi hímzéseket, mert reggel bennünket kelteni kellett reggeliztetni, iskolába indítani, aztán bevásárolni és délre a forró ebédnek az asztalon kellett lennie, mert Édesapám akkor ért haza. Pontban déli harangszókor ebédelt. Aztán vissza a hivatalba és még este is dolgozott otthon.
Édesanyám leckét íratott velünk elvégezte a házi teendőket és varrt és énekelt és varrt és énekelt. Boldognak látszott, pedig sok-sok szenvedésen ment keresztül. Édesapám vele együtt fütyörészett, különösen, ha szombat vagy vasárnap hajnalban halat fogott, ő is boldognak látszott, pedig nehéz terheket hordozott.




Tavasszal , nyáron, vagy ősszel gyakran elmentek vasárnap délután sétálni a faluba. Édesanyám belekarolt édesapámba és sétáltak és ki tudja miről beszélgettek, tervezgettek.
Gyakran megszólították őket, hogy " János bácsi, János bátyám, vagy Jucikám nem lehetne-e, mert ilyen és ilyen gondom van" és ők mindig azt mondták: "jöjjön be holnap reggel , megbeszéljük" vagy " szaladjon el holnap reggel hozzánk és segítek".
Szóba álltak az emberekkel, hogylétük felől érdeklődtek. Olykor bementek a "Cuki ' bácsihoz süteményt enni  és persze mi is kaptunk.
Hetente egyszer a barátaikkal összejöttek és beszélgettek, kártyáztak, nevetgéltek.
Sem Édesapám, sem Édesanyám nem ivott, csak, amikor ünnepi alkalom volt, vagy a termelőszövetkezeti zárszámadásokon köszöntően koccintottak. Szolidan és szerényen viselkedtek és soha nem beszéltek közönségesen vagy csúnyán, hiszen tisztelték egymást és mindenkit.


Hogy milyen nehéz ilyen remek emberek gyermeke lenni, megfelelni a maximális elvárásoknak?
Nem lenne az, ha nem 2017-et írnánk, ahol ezek az értékek és maga a köztisztelet teljesen kihalóban van.
Ma, ahol senki sem ér rá a másikat meghallgatni, ahol a tiszteletlenség a csúnya beszéd a kirívó viselkedés a gyűlölet és undokság alapja a kasztbéli befogadásnak, ma, ahol kinevetik azt, aki megkérdezi a másikat: Hogy vagy? Hogy érzed magad? Ma, amikor a nevetést és az éneklést felváltotta a gúny, az alattomos árulkodás és a munkafintor.
De bevallom őszintén én még a legnagyobb fájdalmak közepén is tudok énekelni és mosolyogni, mert Édesanyám mindig azt mondta: "Szorítsd össze a fogadat és tűrd el a nehézséget, mert azon erősödsz!"
Édesapám pedig:" Szeresd az Igazságot, mert az ad pihentető álmot!"
Élete vége felé már tudta, hogy az Igazság maga a fájdalom.
De én megtanultam összeszorítani a fogamat és elviselni a szenvedést.
Ahogy visszatekintek rájuk , mindig előttem van az a csodálatos két ember, akik annyira szerették egymást, akik a lágy nyári szellőben sétálnak Dunapataj rögös utcáin és bár nem adatott meg nekik, hogy ma is itt legyenek, de mindig benne élnek a szívemben.
Nekem pedig az a feladatom, hogy zűrzavaros fiatalságom után , ma, itt Dunapatajon kövessem az ő példájukat, szeretetben, jóságban, tisztességben, becsületben , hosszan tűrésben. Meghallgassak mindenkit és segítsek , akin csak tudok! Mert, mindazok, akik emlékeznek Boldizsár Jánosra és az ő csodálatos feleségére Jucikára, ők mind ennek az örökségnek a továbbvitelét várják tőlem.
A pataji idősek nagy része tudja, hogy a köztisztelet komoly elvárást ró a gyermekre is és velem még ma is szeretettel és jószívvel vannak mindazok, akik a szüleimet ismerték.
Édesapám és Édesanyám jogán szereztem a pataji emberek megbecsülését, már azokét, akik még ezen szavakat eredeti értelmükben ismerik.
Ez a jog pedig kötelez engem, hogy őszinte és tiszta ember maradjak!
Édes teher ez, bár még ma is itt lehetnének velem!
Áldja meg Őket a JóIsten!


Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...