2015. február 20., péntek

Teliszáj Bori megaszongya

 Mit lehet ilyen időben tenni a kertben?

Édös lelkem a kertben? Mellik kertre gondótá", mer' hogy a sok hótó' semmit nem látni! 
Mondok reggel az uramnak: " Te eriggy mán nézzed mög látszik-é a Bondi házának a teteje?!"
Na me' azt tudni kő, hogy a Bondi háza ugyan nem dombra épűt, de nem is magas a lábazatja, csak csúcsos a teteje. Mer' az úgy vót, hogy Bondi örökőt 2 tehénkét, oszt mivel nem tudta hová tenni, igy a házba beterelte őket.
Igen ám, csak a Bondi mindig el vót foglalva, hol pályinka, hol bor ügyekkel ( sok  ilyen dóga vót). Na szóval gondos gazda lévén Bondi etette a tehénkéket, csak nem almolt, oszt ugyi csak nőt a trágya nőtt a trágya, oszt egyszercsak azt láttuk kilukadt a ház teteje a tehénkék feje búbja meg kikandikált.
Oszt, ha a Bondi házának tetejét még lehet látni, akkor nem nagy a hó, ha má'  a tehénkék fejét se, akkor nagy.
...és akkor az van, hogy kell havat lapátolni, na értőd-é lelkem?!

2015. február 19., csütörtök

ÜDVÖZLÖK MINDENKIT! EGY KIS SEGÍTSÉG!


Nem kis munka árán, de megszületett végre az a blog, amit már régóta próbálok összehozni. Azt hiszem ez most olyan, amilyennek szerettem volna.
Eredeti elképzelésem szerint lehetett volna ugyanúgy kommentelni, mint más megszokott oldalakat. Tulajdonképpen ennek nincs akadálya, csak annyit kell tenni, hogy a Google+-on létre kell hozni egy fiókot,
egy emailcím és egy nick név kell hozzá, megfelelő jelszóval.
Mivel minden  bloghoz és oldalhoz így lehet csak hozzászólni, azt gondolom, ez nem olyan nagy nehézség, mindössze fél perc, esetleg, ha valaki akarja akkor tagja lehet egy hatalmas közösség népes táborának.

A blog nevére a Google-ben és minden keresőben rá lehet keresni, automatikusan feldobja.

Minden bejegyzés egy forgatható fül mögött van, ahol a bejegyzés alján meg lehet tenni az észrevételt, persze, ha valaki be van jelentkezve a Google+ fiókjába.
A blog jobb oldalán a videó fülre kattintva azonnal átjutunk a Youtube csatornára, az ajánlott videók általában zenei, vagy humoros, vagy tehetségkutató klipek.
Néhány sorban bemutatkoztam én is természetesen .
A Blogarchívumban az elmúlt másfél év néhány válogatott írását lehet megtalálni, és helyet kapott még egy Google-fordító is.
Minden bejegyzés alján látható az is, hogy az adott bejegyzés megosztható Twitteren és Facebookon is.

Mód van arra, hogy valaki vagy valakik társzerzők legyenek, ehhez természetesen velem kell felvenni a kapcsolatot akár a Google+-on keresztül is.


Kívánok mindenkinek kellemes perceket és jó szórakozást!


Mai ajánlatom a feledhetetlen Louis Armstrongtól La vie en Rose

A 20. század bővelkedett kiváló zenészekben, hosszasan lehetne sorolni a dzsessz, soul, funky, pop , rock és komolyzene géniuszait. Most én Louis Armstrongot emelném ki és ezt a csodálatos dalt. A sajátos rekedtes hang, amellyel egyedivé tette előadásmódját, a briliáns zenei megoldások, ahogy nemes egyszerűséggel, de virtuózan játszott trombitáján őt különlegessé tették. Azt hiszem, minden napszakban jó őt hallgatni.
Az andalító zene elvisz bennünket egy New Orleans-i klubba, látjuk magunk előtt a csapost, amint éppen tölt egy italt, egy csodaszép piros rúzsos ajkú lány súg valamit partnere fülébe, mindent betölt a cigarettafüst és talán valahol egy sarokban ott ül egy fiatal szerelmes pár is.

2014. október 28., kedd

Tagadhatatlan....


Még ha nem is politizálunk ( abban az értelemben: hogy beszélek, de nem mondok semmit, ahogy a "nagyok") szóval, még akkor is szembeköszön, mit szembeköp bennünket a politika nap mint nap.

Vannak hírek, amelyek úgy szerkesztődnek, hogy nem úgy és nem ott volt és nem annyian voltak és nem azt mondták és nem így gondolta senki.
Sokan olvassák: gondolkodnak rajta, vagy elfelejtik és valami megmarad, talán az a pici dolog, amit az életükbe beilleszteni tudnak, de összességében az emberek teszik a dolgukat és nem politizálnak.
Próbálnak élni, megélni, túlélni, átélni, egyszerűen azt teszik, amiért megszülettek: élnek.
Élnek a maguk módján: ki úgy , ki úgy, kinek van mivel és hogyan élni, kinek nincs.
Amióta a világ, világ és az ember megjelent, mindig is voltak olyanok, akiknek az élet keserv volt, másoknak habzsi-dőzsi, egyiknek rengeteg küzdelem, másiknak gondolkodásmentes, egyiknek alkotás, másiknak haszonszerzés, egyiknek koldulás, másiknak elkobzás.

Persze sok évszázadban ez elfogadott volt, ahova születtél, úgy éltél, úgy haltál.
Valahogy a modern ember az, aki azt gondolja, hogy : mégsem jó ez így!
Attól, hogy mindig így volt, attól ez még nem biztos, hogy jó!
Attól, hogy valakinek születése jogán járjon bármilyen tisztség: az talán mégsem jó!
Attól, hogy valaki erőszakkal, ügyeskedéssel szerez hatalmat: az talán mégsem jó!

Igen, érdemes elgondolkodni, hogy azért mert megszoktuk, hogy adót kell fizetni, avagy, hogy a hiteltartozás után kamat és büntető kamat jár, avagy, hogy egy-egy kormány ígérgetései olyan jól hangzanak, attól ez még nem biztos, hogy jó gyakorlat.
Sőt, lehet, hogy végig rossz úton jártunk?
Fel kellene tenni az alapvető kérdést: a közgazdaságtan az embert szolgálja, vagy csak egy mérőeszköz, amivel az ember önmagát korlátozza?!
Vagy úgyis mondhatnám ha egy ország tartozása ennyi és ennyi, egy másiké ennyi és ennyi, egy harmadiknak még több: kik és hogyan és mi alapján számoltak?!
Hogyan lehet meghatározni egy ember életfeltételeit, értékét, egy ember küzdelmét, fájdalmait, szorongatottságát képletek mögé eldugni és azt mondani: ő ennyivel tartozik, ennyit ér, ennyi a társadalmi mércéje!
Ki az, aki azt gondolja, hogy egy közgazdaságtani számítás alkalmas arra, hogy erdők, szántóföldek tűnhessenek el az ajándékba kapott bolygónkról?!
És ki az, aki a semmitérő beszédével ezt még ki is magyarázza?!

Tudom , jönnek a tudományos magyarázatok, de hát kérem,  ez természetes, ez mindig így volt, valamilyen mértéket kell használni, valamivel meg kell határozni, hogy mennyi a vagyona egy országnak!

Csak annyi, amennyi a a benne lakók egymás iránti és a rájuk bízott természeti javak iránti megbecsülése. Ennyi a vagyona egy országnak: a benne lévő emberség, a benne lévő építés, amely a bolygónk megőrzését szolgálja, a benne lévő természeti kincsek tiszteletteljes felhasználása, ennyi az értéke egy országnak: ez az a politika, amely  előre visz!
Ennek a fajta politikának, amelyik az emberre, mint ajándékra tekint, szóval ennek nem kell számok mögé bújnia, nem kell hablatyolnia árfolyamokról GDP-ről, adókról, ennek a fajta politikának van létjogosultsága.
Változtatni kellene: igazságot mondani, igazságosságot akarni,  vagyis úgy általában jót tenni!
Igen úgy általában jót tenni!

Ez nem csak egy jól hangzó idea: ez egy kötelesség!
Tessék mondani, meg merik tenni?!


2014. február 28., péntek

Odakozmált emberség

A közösségi oldalakon elég gyakran találkozni provokatív bejegyzésekkel, mint például:
"Ha ezt nem osztod meg, akkor nincs szíved!"
vagy
"Annyi hülyeséget megoszt mindenki, kíváncsi vagyok ezt hányan fogják!"
de van ilyen is
"Aki nem tesz semmit, az nem is magyar!"
meg ilyen is
"Na ezt most kitettem, ha nincs véleményed, akkor te is érzéketlen vagy!"

Ugye sokan találkozunk ilyen megjegyzésekkel.

Azon gondolkodtam, miért is érzem az első pillanattól kezdve ezt sértőnek?!
Miért van az, hogy ezek a megnyilvánulások olyan rossz érzést hagynak bennem?!

Nyilván másokban is!

Persze, mert egy feltételhez, az illető által megszabott egyedi és egyéni feltételhez köti az én vagy mások megítélésemet, megítélését.
Mindegyik arról szól, hogy tegyél meg valamit és akkor te értékes ember vagy, ellenkező esetben, nem csak érzéketlen , szívtelen, hanem még odáig is vetemedik, hogy hazafiatlan, azaz nem magyar!

Hát igen! Ez a néhány idézet is tükrözi a manapság oly divatos "olcsó mérce utáni mértékvételt".

Az emberek kategorizálnak anélkül, hogy bármit is tudnának a másikról.
Már előre háborognak ( mint a fenti mondatokban) mert ezzel akarják elérni, hogy egyet értsen velük mindenki . és jaj annak, aki nem!
Véleményt alkotnak,: "mert, ha ezt nem teszed" vagy éppen "mert ha ezt teszed", akkor te ilyen és olyan vagy.
Milyen?!
Valójában ezek a fogadatlan prókátorok csak egyet akarnak kifejezni: a megvetésüket.
Megvetnek másokat, mert tesznek vagy nem tesznek valamit, mondanak, vagy nem mondanak valamit, vagyis mindenért.

Persze az igazság az, hogy önmagukat vetik meg a legjobban , de másokra mégis könnyebb rosszat mondani, mint elismerni:- bajom van önmagammal, szeretnék egészséges módon gondolkodni.


Reklám szakmai körökben mindenki tudja , még az is, aki abszolút nem ért hozzá, hogy a negatív reklám árt és nemhogy nem segíti elő az eladást, hanem a vásárló egyenesen elkerüli azt a terméket.

Egy nagyon emlékezetes példa: a Fidesz 2006-os kampányának plakátjai: fekete alapon szomorú családok Rosszabbul élünk, mint négy éve ! ( valami hasonló) felirattal.

Na igen! 

Szóval, sohasem szabad csodálkozni, hogy az ilyen leszóló, lealázó mondattal reklámozott fotósorozatot, vagy felhívást, vagy videót senki nem néz meg és nem oszt meg, ami azzal kezdődik, hogy:
"Te egy szemét vagy, mert nem osztod meg ezt!"

Így aztán minden emberség odakozmál, mert nem a jóindulat vezérelte az illetőt, hanem az, hogy kifröcsögje magából a mások iránti és öngyűlöletét!

2013. december 8., vasárnap

Adventi történetek- Emma

""Szolgáltasson igazságot a nép szegényeinek, nyújtson a szegények fiainak segítséget, s alázza meg az erőszakoskodót." (Zsolt.71) 

Decemberi hideg reggel volt, Emma kinyitotta a szemét,s bár gondolataiban már rég elkezdődött a nap, de nehezére esett a felkelés, mert a szobában zimankó volt.

Így volt ez már évek óta minden télen, nem volt tüzelője és már nem is nagyon emlékezett mikor melegedett utoljára a kályhánál. 
A kályha ott állt árván, várta, hogy tüzet gyújtsanak benne, hogy végre betölthesse küldetését, de Emma nem hozott fát.
Emma egész életén keresztül dolgozott, mosott és vasalt gazdag emberekre, volt, hogy takarított, de volt titkárnő is. Finom kezei voltak, hiszen gyermekkorában taníttatták a szülei hímzésre, és persze zenélésre is, ahogy a polgári családoknál szokás volt. 
Túl hamar haltak meg a szülei, egyik évben édesanyja a másikban édesapja és Emma árva lett, csak annyi maradt a vagyonból, hogy város szélén tudott egy kis düledező kunyhót venni.
Elszegődött dolgozni, sok emberrel találkozott, de hamar meg kellett tanulnia, hogy a szülői szeretet elhallgatott előle dolgokat.
Volt, hogy elvették a pénzét, amit keservesen megkeresett, és hiába kiabált segítségért, az emberek elfordultak, de volt, aki kinevette és azt mondta:
- " Hát mit képzeltél! Azt gondolod, minden a tied?!-
Emma zokogva ment haza, leborult az asztalra szülei fényképét szorongatva és keservesen sírt.
Eszébe jutott édesanyja szerető mosolya, édesapja óvó szemei, a kandallóban ropogó tűz ahogy ontotta a meleget, a játékok, a játszótársai, a narancs, de szép volt!

Legtöbbnyire csak liszt, meg egy kis olaj volt otthon, Emma tésztát gyúrt és kenyeret sütött, általában kettőt. Az egyiket magának, a másikat pedig egy szegény asszonynak Máriának, akinek 2 kicsi gyereke volt és a férje meghalt a bányában és Emma együtt dolgozott vele. Látta, ahogy a fiatal nőnek bütykösek az ujjai a rengeteg hideg víztől, tudta, hogy nagyok a fájdalmai, ezért mindig, mikor csak tehette segített rajtuk.


Emma, miután a hideg vízben megmosakodott, felöltözött és elindult, hogy végre most először évek óta sikerüljön fát venni. Hosszú idő óta rakosgatta félre a kis pénzét, mert közeledik Karácsony és szeretné, ha az idei ünnepen meleg lenne. Áthívja, majd Máriát a gyerekekkel és együtt énekelnek és talán egy kis kalácsot is tud sütni.

Elindult hát kicsiny pénzecskéjével, elment a fatelepre. Rosszarcú ember lépett elé és méregetve odaszólt neki:
-" Ingyen semmit nem adunk!"
-"Nem ingyen kellene, szeretnék fát venni, amennyire futja a pénzem."- mondta Emma kissé megszeppenve.
- 'Aztán mennyi pénzed van! - szólt gúnyosan a pöffeszkedő alak.
Emma megszámolta előtte a pénzét, és meg is mutatta neki. Az ember morgott majd köpött egyet és azt mondta:
-"Na gyere! De aztán rajtad lesz ám a szemem! Semmihez nem nyúlhatsz!"
Emma biztosította, hogy nem fog semmihez sem nyúlni és ballagott az ember után.
-"Na itt van! Ebből válogathatsz magadnak, de csak 5 darabot!"
Méteres vastag faágak voltak, benne a pocsolyában. Emma miközben húzgálta ki az 5 db ágat, ara gondolt, "majd otthon elfürészelgetem és minden nap egy kicsit begyújtok és olyan édes meleg lesz , hogy még az őzek is örömmel jönne a házam köré" és mosolygott, csak mosolygott.
Amikor összerakta az ágakat , akkor hirtelen eszébe ötlött, hogy hogyan is viszi haza, mert hogy egyszerre ő nem tudja ezt elhordani és a kiskunyhója a város másik végén van.
Kérdezte az embert, nem tudná-e elhozni neki, de az olyan árat mondott, hogy a fa nem került annyiba.
Elment Emma megkérdezett mindenkit, akit csak mondtak, hogy szokott szállítani, de mindenki csak továbbküldte.
Volt, aki azt mondta, "mit akarsz, hiszen te szegény vagy!", volt aki elküldte, hogy úgysem tudná megfizetni, volt, aki ki sem nyitotta az ajtót.Emma sokáig járta a várost fuvarosért, de nem talált. Végül már nem volt ereje kopogtatni.

Emma este ért haza fáradtan és elcsigázottan. Evett egy szelet kenyeret , majd lefeküdt a hideg ágyba.

Fejére húzta a takarót és meleg szobáról álmodott, nagy Karácsonyfáról, fényes díszekkel, tetején hatalmas arany csillaggal, hófehér ruhával, amelyet finom csipkék borítanak, friss puha kenyérrel és almával, sült kappannal, édesanyja és édesapja mosolyával, aztán mélyen álomba szenderült.

2013. december 1., vasárnap

Az én kincsesládám (Advent)..... Egy történet tőlem...


Advent első Vasárnapja van és egy kicsit megilletődve állunk ebben a kapuban, hiszen már csak alig pár nap, hogy az év legszebb ünnepe eljöjjön.
Már a december első napja is ezzel az izgatott várakozással telik, úgy ma, mint gyermekkoromban. Semmi sem változott, talán az adventi koszorúk lettek varázslatosabbak és fényesebbek, a fenyőfák lettek kisebbek és a rajta levő díszek nagyobbak és csillogóbbak, de belül a lelkemben ugyanúgy telik minden nap. Lesve a napok múlását, sürgetve és  türelmetlenül , egyre növekvő örömmel. Pedig ma már senki nem rejt a fenyőfa alá ajándékot, édesanyám sem süti már a finom bejglit és nem énekli a család a fa alatt:" Kis Karácsony, Nagy Karácsony...."
Bármennyire is furcsa nekem ez az ünnepi időszak leginkább emlékezés az elmúlt Karácsonyokra, emlékezés a szüleimre, az ő törődésükre, az ő szeretetükre, az ő nevelésükre, az ő álmaikra, emlékezés a családunkra, arra amikor még odabújhattunk édesanyám ölébe és hallgattuk , amint gyönyörűen énekel. Arcán felragyogott az öröm és mosolygósan elnéző odaadással figyelte gyermekeit.
Édesanyám legalább annyira örült ennek az időszaknak, mint mi, s bár tudom most már, hogy nehezen teremtették elő édesapámmal az ajándékra valót, mégis az az öröm, amit láttak bennünk, elfedte és eltakarta az aggodalmat, amit a plusz kiadás okozott.
Gyönyörű napok voltak, különösen, amikor esett a hó és mi közösen este elindultunk a tejcsarnokba tejért szánkóval.
Mint gyerekek, mi is minden butaságon vitatkoztunk, ilyen volt az az este is, amikor azon diskuráltunk össze Ibolyával, hogy ki húzza a szánkót és ki ül rajta.
Csak olyan volt ez, mint minden alkalommal. Végül megegyeztünk, hogy odafelé én ülök a szánkón, visszafelé ő a tejjel. Addig jó is volt, míg én ültem rajta, hanem hazafelé nem nagyon akart menni a szánkó. Nem nagyon akarózott nekem húzni, csak rángattam meg cibáltam.
Addig-addig ráncigáltam a szánkót, amíg a nővérem megunta és hirtelen felállt. Na hopp, azzal együtt meglódult  a szánkó és a tej a kannából kiömlött, mint egy cseppig.
A testvérvita olyan, hogy csak addig tart, amíg nagyobb baj nincs. Mind a ketten megijedtünk, hogy most mi lesz. Ibolyának eszébe jutott, hogy az egyik osztálytársa nagymamájának van tehene és talán kaphatnánk tejet, ha már így elvitatkoztuk a másnap reggeli kakaóhoz valót.
Elbandukoltunk és bekopogtattunk a nénihez. Mivel nem mertük megmondani, hogy bizony vita miatt lett oda a tej, inkább azt lódítottuk, hogy nem kaptunk. Adott jó szívvel a néni, de utólag biztos vagyok benne, hogy tudta nem mondunk igazat, mert pénzt nem kért.
No, hazaértünk és nagy büszkén letettük a tejet. Csöndben voltunk és édesanyám bármit mondott, hogy miben segítsünk, szó nélkül megtettük.
Akkor azt mondta: "Gyertek, csak ide, beszédem van veletek!"
Akkor már tudtuk, hogy ő tudja. De honnan?
Leültünk és megkérdezte, mit csináltunk, sűrű könnyek között elmondtuk, még a lódítást is.
Aztán édesanyám vette a kabátot és elment, hogy kifizesse a tejet a néninek.

Csak felnőttként értettük meg, édesanyánk honnan tudta, ha csibészek voltunk.




Elképesztő...

...hogy milyen emberek vannak! Hála Istennek sokan vagyunk olyanok, akik a saját környezetüket szépíteni és építeni akarják. Vagyunk olyanok...