Elhalványuló gondolatok- ünnep és parádé és a csönd mélye

 

Ahogy telnek éveink, úgy értjük meg egyre jobban, a természet üzenetét. 

Minden ősz levetkőzi a pergő időszakok harsogó színeit, átfesti a Földet és aztán eltemetkezik a legmélyebb álomvilágba.

Ez az ember sorsa is, és ahány évet is él, minden egyes ősz figyelmeztet az eljövendőre a kikerülhetetlenre, a sokaknak rémisztőre, a másoknak megfoghatatlanra, hogy elmúlik minden, elszáll a sok jókedv, eltűnnek az ifjonti vágyak, a nevetések és felhőtlen rácsodálkozások.

Magunkban hurcoljuk minden történetünket, de mind mind egyfelé mutat, hogy egy nap egy órájának egy percében megáll a világ körforgása számunkra.

Szomorú csak az lehet, aki még marad és könnyekkel küszködve emlékezik , persze szelektíven mindarra, ami összefűzi az épp távozóval.

Amíg járjuk utunkat, sok-sok dolog , elképzelés, terv fogalmazódik meg bennünk,: van , amit megteszünk, van, amit elvetünk, de benne élünk egy körforgásban, alakítjuk tetszésünk szerint saját sorsunkat és szembe kell néznünk, hogy jó döntéseink mellett rosszak is születtek, ezek is mi vagyunk.

Persze, ez sem ilyen egyszerű, hiszen, sokan , sokféleképpen beleszólnak életünkbe, erőszakkal, vagy szép szóval, de motiválni, vagy visszafogni akarnak, hatalommal élve, vagy visszaélve, kihasználva a vélt előnyüket, megtiporva az embert, elvéve tőle, minden reményt! Van ebben jó is és rossz is, akkor és ott el kell döntenünk, mit fogadjunk el és mivel álljunk szembe és hogyan!

Bárhogy is történik, az a mi történetünk része lesz!

A egyedi és csak a mienk, mint ahogy az ősz minden levele egyedi, úgy mi is azok vagyunk.

Ahogy telnek éveink, fogynak a körülöttünk élők akiket ismerünk, egyre inkább nem figyel már ránk senki és nem számít, hogy még lenne mondandónk, még tenni akarnánk, még adni akarunk önmagunkból!

A fiatal nemzedék a párkereséssel van elfoglalva, a középkorú a gyermekneveléssel és a házfelújítással, vagy a karrierépítéssel, de az idősre már senkinek nincs igazán ideje.

Már hiába szólna, hangját elviszi az őszi szél, hiába volnának gondolatai. mások csak rálegyintenek: mondván, " ez már nekem is eszembe jutott" és hiába tenne bármit is, akik megfordulnak körülötte csak rohannak és nem érnek rá.

Elhalványulnak gondolataink, emlékeinkre senki sem kíváncsi, és csak tűkön ülve hallgatják mondatainkat, vagy meg sem hallják.

Eszükbe sem jut, hogy még tervezünk, hogy még tenni akarunk, hogy még vannak ötleteink, hogy még Élünk!

Aztán November 1.-én sűrű könnyek között emlegetnek elhunytakat, de az élőkre nem jut idejük!

A katolikusoknál ma Mindenszentek ünnepe van, örvendezünk , mert akik már elhagyták ezt az érdekekkel, fondorlattal, gonoszsággal megtűzdelt világot, ők együtt vannak a szenvedés nélküli új országban! Ez a hitünk!

Az idősek pontosan tudják, hogy peregnek a csintalan évek, hogyan vált a jósors, balsorsba, hogyan lesz egyik nap boldogsága, a másik enyészetévé!

Ma már idősnek sem kell lenni, hogy gyorsan peregjen az élet, csak szegénynek, nyomorgónak, kirekesztettnek, éhezőnek! Számukra az idő százszorosan pereg, mert vacogva és korgó gyomorral hagyják el ezt a világot, s lehet jó emlékek nélkül! De őket is várja odafönt egy ország!

Dsida Jenő gyönyörű verse szóljon mindazokért, akikre senki sem gondol, élőkre vagy halottakra!

Dsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!
 

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.
 

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.