Várakozással tekintettünk 2020 elé, amolyan misztikus számnak vették az okkultizmussal foglalkozók, s még a semmiben sem hívők is hajlottak némileg afelé, hogy ez valami jót, valami különöset jelent az életünkben.
Bámulok ki az ablakon , nézem a fenyőt, ami, biztos sokat nőtt és azon gondolkodom, hogy csak kizárólag a természet az egyetlen, amelyik önállóan, saját magát fenntartva tud élni, lélegezni, helyrehozni, vagy újra teremni.
Az ember szánalmas próbálkozó. Bár sok dolgot széppé tud tenni, de míg a természet alaprendje a jó létrehozása, addig az ember megosztódik, jótevőkre és károkozókra!
Semmi, de semmi a világon nem képes annyi testi-lelki kárt okozni, mint maga az ember, a feneketlen butaságával, ami egyenesen a gonoszság édestestvére!
Hogy volt év elején? Várakoztunk a Tavaszra, a madárcsicsergésre a virágok illatára, ahogy pompázatosan kinyitják szirmaikat és magukhoz csalogatják a méheket. Bennünk új remények, új ötletek bontakoztak ki, addig- amíg...
A természet mit sem tudott ennek az évnek a keserűségéről, a madarak fészket raktak , a gólyák megérkeztek, az állatok világra hozták kicsinyeiket, az ember pedig lassan antiszociális gnómmá deformálódott. Életképtelenné vált. Na nem saját döntésből.
S míg mindenek megújhodtak, az emberi közösségek bizonyos rétegei megunva eddigi álarcukat, kontroll nélkül szabadon tették, amit elkényeztetett , hatalmi mámortól és némi rásegítő anyagtól eltelve tehettek.
Rongáltak. Elsősorban környezetüket, önmagukat, azokat, akik rájuk bízták sorsukat és év végére már minden a fekélytől bűzlött .
Most december van, lassan itt a Karácsony, újra várakozunk, várjuk a Gyermeket, várjuk, hogy béke és szelídség töltsön el bennünket.
Mi várjuk. Mások, akik kórokozók, vagy károkozók? háborúról, katonásdiról, besorozásról írogatnak, buzgók a szenvedések okozásában, a nehézségek felhalmozásában, a jók lejáratásában. Buzgók ha le kell sújtani, de kevesek, ha kezet imára kell kulcsolni, elől járnak, ha másokat el kell ítélni, de a "várta" közelébe sem merészkednek, csak leselkednek és bujkálnak. Kettős mércével járnak nem elől, hanem oldalazva, s a nyomorult, a beteg előttük haladva hullik halomra.
Ahogy visszatekint az emlékezés, megerősítésre vár és erre jó a sok szép fotó, amely vádolva bizonyít, hogy milyen szép is volt a tavasz itt.
Íme gyönyörködjön a szem abban, mit lát:
Hogy volt , hogy nem volt, amikor boldogan, keserűség nélkül izgatottan várakoztunk a Karácsonyra, kifényesítettük lelkünket! Boldog idők!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése