Hella várta mindig, minden egyes nap, minden órában, és minden percben rá gondolt.
A férfi pedig mindannyiszor fürkészte szemeivel, nem értette a lányt, sem azt, miért ilyen csöndes, sem azt, mitől nem képes kiverni a fejéből azt a pillanatot, amikor először meglátta.
Igen , nagyon régóta ismerte, de sohasem látta őt, sohasem érzett semmit, sohasem jelentett semmit, csak egy arc a múltból.
De ez most más, egészen más, valami különös, félelmetes érzés. Már rég nem érzett ilyet, egyáltalán régen nem érzett semmit. A férfi ráncolta homlokát és arra gondolt: " Jelentéktelen. Majd elmúlik."
De nem. Nem múlt el.
Minden egyes nap egyre közelebb érezte magához ezt a különös lányt, aki mindig valami felfoghatatlan békét árasztott.
Meleg és megkapó volt a jelenléte és a férfi szerette ezt. Jó volt.Nagyon jó!
Mióta nem is érzett már ilyet?! A férfi el kezdett érezni és egyre mélyebben szerette a titokzatos lányt.
...
Hella megértette, hogy a szavak sohasem fogják elmondani mindazt, ami a lelkében van, azt is, hogy bármit mondana, az nem lenne a teljes igazság és hogy szívében hamarosan döntenie kell.
Hordozta a férfit lelkében és valahol nagyon vágyott rá. Ahogy egymásra néztek, ezt mindketten tudták.
Hónapokig tartott ez a különös szerelem, csakhogy eljött Advent.
Eljött az idő, az ő ideje.
Hella nézte az egyszerű ámde mégis fenséges ruhát, ráhajolt és megcsókolta.
Majd hosszú és mély zokogásban tört ki.
Tudta, hogy sohasem láthatja többé a férfit, sohasem szeretheti , hiszen döntött.
Keserves sírása szép lassan imává alakult, majd megtörölte arcát és felvette a ruhát, hogy megújítsa fogadalmát, amit egykoron Krisztusnak tett.
" Én a Te menyasszonyod vagyok és örökké hűséges maradok hozzád! Légy oltalmazóm, segíts utamon, kísérje áldásod az én életem! Amen"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése